a reggel

a legnehezebb. Nehezen ébredek, nemhogy beszédre, a koordinált mozgásra is teljesen képtelen vagyok. Minden kérdés, igény, beszélgetésre való felhívás a hisztériáig túráztatja az agyam, csapkodnom kell, dobálnom tárgyakat, visítanom, hogy hagyjanak végre békén üldögélni egy kicsit, hallgasson már el ez a sok hang, ne szóljanak hozzám, ne kérdezzenek semmit, találják meg egyedül azt, amit keresnek, én nem vagyok itt, én saját magamban vagyok, és ha nem hagynak saját magamban lenni, egész nap nem találom majd magam, ne jöjjenek nekem itt holmi reggelivel akkor, amikor a rémálomból felébredés utáni sokkon próbálok túllépni, de szörnyű, hogy már megint felébredtem, megütöm, egyszer biztosan meg fogom ütni azt, aki még egyszer kérdez valamit tőlem reggel, mielőtt darabokból összeszedném magam, hogy újra elinduljon a nap. A düh csak nő minden egyes kérdéssel egészen addig, amíg tényleg odacsapok valamit, a szennyeskosarat leginkább, de erős a késztetés a tányérok dobálására is, nagyon dühös vagyok reggel, ha nem hagynak egy kicsit békén túlélni, elindulni, bebútolni az agyam.

Sosem értettem a külvilág érzéketlenségét. Én, ha tudtam valakiről, hogy idegesíti, zavarja valami, hát igyekztem nem csinálni, persze nem egyenlőségre épülnek az iszonyok, az csak a mesében van, hogy jót lehet várni a jótettért, amit senki észre sem vesz.

Addig mondanak és inszisztálnak, amíg elvesztem a kontrollt, mint Édes Anna, úgy rágják keresztül magukat az ellenállásomon, mint a szuvak, elveszítem magam, nem tudom a darabokat összerakni, képtelen vagyok válaszolni, véresre karmol minden, amire reagálnom kell, ülnék legszívesebben a sarokban, mint egy növény, és nem hagyják.

Miért vagy ideges, mi nem akarunk bántani, hallom századszor, csak megkérdeztem, hát ne kérdezd, ne most, nem akarok enni, hiába kérdezed meg századszor, nem hallanak meg engem, a szavakon túli elkeseredett, néma dühöt, az el nem sírt könnyeket, az el nem beszélt történeteket, mert mindenki csak a magáét mondja, kit érdekel, vágnám a szemébe, hogy mit olvastál a fészbúkon, ne terhelj, minden mondatod egy hatvankilós hátizsák, nem tudok utána felállni, nem akarom tudni, te sem vagy kíváncsi soha semmire, ami nem te vagy és amit én elmondhatnék, de nem mondom, dacból, keserűségből és tapasztalatból, mert biztonságosabb egyedül lenni és hallgatni, amíg vissza nem tolul az egész hallgatás, mint a ki nem hányt gyomorsav, amely ott van mindig a torkodban, érzed, hogy mar, de nem tudsz megszabadulni tőle. Fáj.

Ott billegek minden egyes alkalommal az öntudatlanság határán. Még egy kicsi, és átesem a semmibe, ahonnan nem lehet visszarepülni a biztonságba. Látom a semmit magam előtt, a Tordai-hasadék jut mindig eszembe, alattam a kétszáz méteres mélység, én állok a falban a párkányon bekötve, egyensúlyozom és tériszonyom van, de erről soha nem beszélek, olyan erős az inger, hogy megfeleljek a jógyereknek, a két méter magas gerendán is tériszonyom van a torna-órán, le is esem róla mindig, ahányszor felparancsolnak rá, de a hegymászás az valami más, az mindig a semmivel való küzdelem, még ha akkor ezt nem is tudom így megfogalmazni, ott állok féllábon a falban, a másik fél a semmiben, a karabiner tart és a kötél, annyira félek, hogy tovább mászok, majd éveket álmodok azzal, hogy leesem, zuhanok lefelé sokáig, és még akkor sem ébredek fel, amikor becsapódom és meghalok.

Reklámok
a reggel

évtizedek óta

nem vesztem el úgy egy könyvben, nem keltett olyan mély és zavarbaejtő érzéseket, min az Egy dadogás története. Hervay Gizella Levél helyett c. versére emlékszem, amelynek ugyanilyen hatása volt és van azóta is, az évein át-át-zakatolt a vonat mindig felidézi bennem a Bulgária-telepen, a vasút mellett töltött nyarak emlékét, a ház már nincs meg, a környék megváltozott, és azt hiszem, hogy nem szeretnék még egyszer ott lakni, mert már nem a kútról hordanánk a vizet, nagyanyám szegény már nem mesél egy eltűnt világról, hanem meg se ismer, csont és bőr már, készül haza, állandóan azt mondja, hogy mikor megyünk már haza, és ki kíséri haza, a nappalok, amelyek a Monte-Cristo újbóli olvasásával telnek a nyikorgó ágybetéten, amelyen a másik nagyapám meghalt, de nem dobtuk ki, mert kár érte, hiszen jó még,

és a dadogás felidézi az én Alföldön töltött öt évemet is, meg azt a nagyon nehéz szomorúságot, hogy mennyire nem értettem az Alföldet, az ottani embereket, és az érzést, hogy a legjobb indulatom ellenére is mekkora kudarcot vallottam, de talán senkit sem értek igazán, nincs olyan, hogy értem, meg hogy otthon,

magamat sem értem tulajdonképp, és az utóbbi időben mintha ennek a fontossága is elveszett volna, nagyon igyekeztem, hogy ne kelljen gondolkozni, magyarázni, és ne kelljen beszélni arról a csalódásról, hogy annyit vártam, hogy végre hazaérjek, hogy mikor tényleg hazaértem, már nem is érdekelt, elvesztette a jelentőségét a helyszín, talán csak az illatok nem, a kolozsvári tél illata még mindig ugyanaz, van ennek a városnak egy sajátos, semmihez nem hasonlítható szaga, amit ha megérzek, mégis fel tudom idézni  az otthonosság érzését, ami soha többet nem lesz az enyém, mert valójában soha nem is létezett, csak a vágyakozásaimban.

évtizedek óta

ahhoz, hogy

írni tudjak, mindegy, mit, a blogot, a három megkezdett regényem közül az egyiket, a disszertációmat, cikket, verset, vagy bármit, ami a lemezen a fejemben van, ahhoz egyedül kell lennem és csendnek kell lennie és olvasnom kell sokat: szak- és szépirodalmat. Mivel az, hogy egyedül legyek, csend legyen, legyen időm gondolkozni és hallgatni a cinikus kis seggfejt a fejemben, az elkövetkező 2-3 évben elképzelhetetlen, a disszertációmat viszont meg kell írni és le kell adni, a vállalt cikkeket, előadásokat, fordításokat meg kell csinálni és le kell adni, minden egyéb bizonytalan időre elmarad, magányos foglalkozás ez, azért adta Isten az embernek, hogy bajlódjon vele.

Remélem, nem halok meg közben, mielőtt még elmondhatnám azt, amit el akarok mondani.

ahhoz, hogy

A befejezetlen mondat

De-vel nem kezdünk mondatot, olvasom Vida Gábor könyvében, és hangosan felnevetek a metróban, rajtam pufajka, mert amikor Kolozsvárról elindultam, még mínusz tíz volt, és különben is fázós vagyok, most meg plusz tíz van, hátamon a hátizsák meg a végigcsorgó izzadtság, meleg van, mindenhol fűtenek, mint a bolondok, aztán kimész és megfagysz, a szatyromban a plüssök, C & A bugyik meg a turkálós ruhák, mert olcsóbb Pesten turkálóba járni, mint Kolozsváron,

 

mi is jellemezhetné jobban azt az átmeneti, sehol otthon nem-levő létet, ami az én generációmnak jutott, hogy több időt töltünk mikrobuszon, vonaton meg repülőn, mint otthon, mert állandóan menni kell valahova, és ha már van egy szabad napom, hát hova megyek, a turkálóba, ahol árleszállítás van, mert mennyit is ér az a ruha, amit hordunk, az új árát semmiképp, és azt gondoljunk, hogy majd ezzel spórolunk, mert így ugyanazt az olcsó szart hordjuk, de legalább milyen jó bizsnicet csináltunk, a szabálysértési eljárás után, amiért hülye fejemmel én vagyok a hibás, de amit gyorsan meg is szüntetnek, bevonulok a turkálóba a sok hozzám hasonló középkorú nővel, hogy kiélhessük a birtoklási ösztönünket és a mohóságot, mert a csontjaimba van írva, hogy nincs, nem volt, és mert amikor ez még fontos volt, kislány koromban az érában, akkor a csempész-farmer drága volt, csak a burzsuj-gyerekeknek volt, és mi hiába voltunk burzsujok, nekem akkor se volt csempész-farmerem,

a turkált cuccok egy szatyorban (vászon, ügyelünk a környezetre) egész nap elkísérnek, roppant kényelmetlen hurcolni ezeket, nevetséges a két plüss a szatyor tetején a türkízkék bugyik mellett, meg is jegyzik a másik Hivatalban, ahova egy szerződés végett megyek, hogy ugye a gyerekekhez megyek, mondom, hogy igen, magamban meg gondolkozom, hogy mire is gondolhatott az illető, hogy mi itt tartjuk Pesten a gyerekeinket, mi meg Kolozsváron élünk, de nem magyarázkodom, nem ismerem a Hivatalos Személyt, és különben is mi köze hozzá, meg fárasztanak ezek a magyarázatok, leszarom, ha nem nézek ki komoly cégvezetőnek a plüssökkel a vászonszatyorban, sárga pufikabátban és szőrös sapkában, amit aztán később elhagyok a Feketében, ahova szertartás-szerűen járok, ha Pesten vagyok, mint bigmeket enni a döncibe B.-vel, akivel hektikus beszélgetést folyatunk irodalomról meg családról lassan négy éve,

végre hozzájutok a hónapok óta óhajtott könyvhöz, nagyon régen volt már, hogy ennyire vágytam egy könyvre, mászkálok még egy kicsit a boltban, beletúrok a könyvekbe, noha igazából tudom, hogy ezt szeretném, meg a másikat, Az altató szerekről-t, de végül mégis Vida Gábort nyitom ki, mert láttam a múltkor a repülőn, könyvbemutatóra ment, azt meg a fészbúkon láttam, és gondolkoztam azon, hogy akár oda is mehetnék hozzá, hogy közöljem vele, hogy ő a Vida Gábor, de nem hiszem, hogy kíváncsi volna rá, mást meg mit mondhatnék anélkül, hogy ne jöjjünk zavarba, hogy igen, egyszer írtam neki, és nem válaszolt, és milyen rosszul esett, de azért nem haragszom rá, nem is ismerjük egymást és mi értelme egy ismeretlen emberre haragudni, mert akkor ő a nagy szerkesztő volt, én meg az írókezdemény balfasz kísérletekkel, amik megmaradtak annál a problémánál, hogy mi is legyen az első mondat, amivel Rejtő Jenő hússalátáját űberelni lehet, mondtam is volt az uramnak, hogy Vida Gáborral utaztam, mint ahogy a múltkor szászjencivel, olyan lett már ez a repülő, mint a rogozseli busz Hunyadról, mindenki ismer mindenkit, csak a tyúkok hiányoznak,

hangosan nevetek a metróban az első mondaton, De-vel nem kezdünk mondatot, hát tessék, hát nem sikerült neki egy mondatba összesűríteni az egész édeserdély nyomorúságát a nevetséges nyelvtani és stilisztikai problémáinkkal, amiért élet-halál-harcot vívunk a fészbúkon, mintha valóban ez volna az egyetlen, megismételhetetlen, megoldhatatlan, csodálatos, lelkesítő, dicsőséges, bátorító, megőrzésre méltó problémánk, mindenki százszor hallotta ezt a mondatot, mindenki, ott van mélyen a zsigereinkben, rémálmodunk róla, nagy DE szócskák kúsznak le a kopasz fákról és fonódnak rá csoffadt nemzettestünkre, mert csak az az igazi magyar, aki de-vel nem kezd mondatot, aki helyesen használja az édesanyanyelvet, és aki meg nem, hát az ott dögöljön meg a mocsok áruló, aki elhagyta a szent háromságot, a templom-iskola-disznóvágást, aki elhagyta ezt a befejezetlen mondatot, a ki-és visszavándorlást, az állandó létbizonytalanságot, a nehezebb, de annál önfeláldozóbb utat, amelynek a végén vár az emléktábla a málló házfalon meg a sír a Házsongárdban meg a kötelező és unalmas koszorúzás meg a négyórás megemlékezések a templomban, hogy még pisilni se tudsz kimenni,

pedig már úgy reméltem, hogy egyszer elhallgat bennem ez az örökös befejezetlen mondat, a Fehér királyt is azért tettem le, mert olyan volt, mint én a héber nyelvvel, hasonlóan hangzik, mint az arab, mindjárt-mindjárt megértem, aztán mégsem, letettem, mert egyszerre volt nagyon közeli és mégsem az én hangom, és ez zavarba ejtett, nem tudok én magamról olvasni csak olyan biztonságos olvasmányokat, mint a Kobak, amin nevetni lehet, mert ez az állandó monológ a fejemben, mint a lemez, amelyik sosem hallgat el, mindig visszaugrik az utolsó barázdába és ugyanazon forog, pedig én szoktam mondani, hogy mennyire idegesít, hogy Szabó Magda mindig saját magát írja meg, kinek van már ideje görög tragédiákra, és erre tessék, mondja a hang a fejedben, hát nem volt neked elég bajod, minek olvasol olyanokat, amiről tudod, hogy szembesít azzal, amit jól eldugtál a szőnyeg alá, mint a gyerekek a szart, pedig most az utolsó félévben csend volt, és reméltem már, hogy vége, véget ér a monológ és nem duruzsol a fülembe senki, és végre csend lesz, és nem kell hallanom magam és erre tessék,

De-vel nem kezdünk mondatot, írja Vida Gábor, mire visszatér az egész és újrakezdődik minden, a megfogalmazhatatlan erdélyiség, mint probléma, hogy mi ez a vacak, amivel kínlódunk, és amivel nem vergődünk semmiféle zöldágra (ami a gyerekkori fejemben egy szó, mint a kinyerma), ami elválaszt és összeköt, amitől mindig őrizzük a kívül állást mint egy ékszert, még büszkék is vagyunk rá, hogy mi nem, bármiről legyen szó, mert mi nem, mert állunk, mint a fenyő a havason, egyenesen, mint aki nem hajlik, de törik, és akkor jön a nemzethalál, hangosan nevetek a metróban, ahogy olvasom, pedig nem jó olvasni, kényelmetlen, mint reggel a tükörbe nézés,

és jó lenne ezt lecserélni, mint a turkálós ruhákat, felöltözni egy másik, kevésbé magányos identitást, amiben kevesebb a sírvanevetés és több a befejezett mondat, megoldott gond és nem visszatérő gyötrődés.

 

A befejezetlen mondat

Küzdelmeim a román állammal 1.

Amióta céget alapítottunk és előléptettem magam CEO-nak, ami magyarra lefordítva kb. annyit tesz, hogy minden fos munkát te végzel és te is vagy a felelős mindenért, azóta gyűjtöm az érdekes tapasztalatokat.

Az első és legfontosabb tapasztalat, hogy a román adminisztráció alapjában véve nem bonyolult, és a hivatalnokok legtöbbször segítőkészek, hogy az olyan, cégvezetés szempontjából totál idióta állampolgároknak is érthetően és tagoltan elmagyarázzák, hogy mit kell csinálni. A cégbíróságon pedig kifejezetten kedvesek is voltak. Persze az ügyvéd, akivel voltunk (ő intézte a cégalapítást), figyelmeztetett, hogy az adóhatóság más tészta, készüljek fel a legrosszabbra. A héten az adóhatóságos fejezet köreit futottam.

Az egész úgy kezdődött, hogy meghívtak a pulzart fesztiválra előadni. És ott, ahogy futottuk a szerződéskötéses köröket, eszembe jutott, hogy miért is ne számlázhatna a cég, ha már van, legyen hivatalos. Mondják erre, hogy oké, de akkor kell számla az államkincstárnál, mert a szabál az szabál, önkormányzat nem utalhat csak kincstári számlára. Oké.

A legegyszerűbb dolog az lett volna persze, ha megkérdezem a könyvelő ismerősömet, aki eddig is sokat segített. De ő nyaral, és ez meg nem tűnt életbevágóan fontos problémának, amivel egy másik ember nyaralását érdemes megzavarni.

Mint az xyzabc generáció tagja (sose tudtam, mik ezek a betűjelek, az LMBTQ-t legalább tudom, de a LOL-t is évekbe telt megfejteni), ügyesen leültem a számítógép elé, beírtam a keresőbe, hogy kincstári számla nyitása, elolvastam, hogy milyen papírok kellenek.

Utána ügyesen legugliztam azt is, hogy hol van a kincstár: Avram Iancu/Bocskai tér 19. Az adóhatóság oldalán kizárólag ez az egy cím szerepel. Ez később fontos lesz.

Elvonultam, lefénymásoltam a céges papírokat, mindenből hármat, mert Kelet-Európában nem lehet fénymásolatok nélkül létezni, egyszer majd csak megérkezünk mi is az online ügyintézés világába. A lefénymásolt papírokkal bemerészkedtem az adóhatósághoz. Az információnál megkérdeztem, hogy hol kell ilyen számlát nyitni, Mondták, hogy a másik ablaknál. Odamegyek, egy nagyon barátságtalan néni borítékokat nyitogat. Mondom, hogy mit szeretnék. Mondja, hogy kézzel kell írni egy kérvényt (sic!), és majd kiküldik postán. Nagyon néztem, hogy mi van, nadehát adóhatóság, komolyemberek, agresszív néni, biztos igaza van, megírtam a kérvényt, és nem kért semmilyen papírokat. A kezembe nyomott egy iktatószámmal lepecsételt cetlit, hogy majd kiküldik.

Nagyon nyugtalanul és bizonytalanul hazamentem azzal, hogy ha nem történik semmi, csütörtökön visszamegyek érdeklődni. Ma reggel vissza is mentem. Ugyanaz a barátságtalan néni a kicsi termopán ablak mögött, amihez le kell hajolni, hogy minél megalázóbb helyzetben legyél. Kérdeztem, hogy mi van. Mondta, hogy kiküldték. Mondtam, hogy én akkor is tudni szeretném a számlaszámot, mert szerződést kell kötnöm. Mondta, hogy akkor menjek el a Dózsába.

excurzus 1: Namármost Kolozsvárról tudni kell, hogy az utcáknak kismillió neve van, és ha tájékozódni akarsz, 100 évre visszamenőleg tudnod kell fejből az összeset.

Kimentem az épület elé, kigugugliztam, hogy a str. Doja fent van a Hajnal-negyed felé (lakóövezet, nem valószínű, hogy ott hivatal legyen). felhívtam a zuramat, hogy nézze már meg, mert telefonon nem lehet úgy keresni, és különben sem találtam semmit, mint már említettem, a kincstárnál egy cím szerepel, és onnan épp elzavartak.

A zuram mondja, hogy a régi Dózsa utcáról lehet szó, ami kb. húsz éve Ferdinánd király sugárút, és biztosan van vagy két magyar neve is. De különben mindegy, mert úgysem tudtam volna, a városban alapvetően a tereptárgyak alapján, és nem az utcanevek alapján tájékozódom.

A zuram megnézte a guglimepszvjún, hogy van ott egy ANAF (adóhatóság) iroda. Kismilliószor elmentünk előtte, de sose figyeltük meg, hogy mi az. Na, mint ma kiderült, a kincstár ügyfélszolgálata.

Bemegyek, mondom a néninek, hogy mit szeretnék. Nagyon néz, hogy ő még ilyet nem hallott. Én csendben szentségelek magamban, hogy miért mindig velem történnek meg az ilyen sztorik. Felhívja a főnökét, de ő se hallott még ilyenről. Csodálkoznak.

Mondja a néni nagyon kedvesen, hogy semmi baj, itt kell nála számlát nyitni, menjek vissza az összes céges papír fénymásolatával aláírva, és azonnal megcsinálják, itt van az iratok jegyzéke, amik kellenek. Mondom, remek, mosolygok, mint egy idióta, köszönöm, nagyon kedves, méltóztatok visszafáradni, stb.

Hazamegyek a cégpapírokért, aláír, a ficujkán semmi nem az, mint a hivatalos papírokon (újabb anyázás, hogy egy okmányt miért nem lehet két helyen ugyanúgy hívni, odateszem az összeset, majd a néni kiválasztja, ami kell neki).

Vissza a központba, megint kiállom a sort (nem hosszú, szerencsére, még két ablaknál dolgoznak), néni már messziről köszön, közben még 3 klienst elintéz. Ellenőriz, megdicsér, minden papír ott van, kitöltet velem még két rubrikát, amihez nem tudtam mit írni, leírja a számlaszámot, visszaolvastatja velem, ami nem felesleges, mert még nálam is rondábban ír, ami teljesítmény.

Nagyon hálásan a gyors ügyintézésért megköszönöm, indulok. Közben ömlik belőlem a vér, érzem, fáj a fejem, szédülök (aki azt mondta, hogy szülés után könnyebb nőnek lenni, az nem bontotta ki az igazság minden részletét). Nézegetem magam a kirakatokban, hogy mennyire vagyok véres, szerencsére nem látszik, csak én érzem, pelenka kellett volna, vagy mi. Vonatjegy, dm, kenyér, haza, bazmegelek még egy sort a közlekedési vállalatra, hogy a Széchenyi-tér sarkánál csak lefelé menő villamosmegálló van, el kell másznom a színházig.

De megvan, elintéztem, jutalmul otthon megeszek egy fél tábla csokit zuhanyzás után.

 

 

Küzdelmeim a román állammal 1.

tegnap voltam négy gyerekkel

a strandon. Itt van nálunk három napot az unokahúgom is, és Alettát nem vittük, és minden remek volt addig, amíg Jakab szokás szerint be nem verte a fejét. Kaphatott egy kis agyrázkódást is, mert szinte azonnal elaludt (őt vittem hazafelé a babakocsiban, és Gizellát kézben), és aludt öt órát. Aztán fél 12-kor este felébredt, kért enni, inni, és odabújt hozzám. Nagyon megható tőle ez a ragaszkodás, hogy mostanában az anyás korszakát éli. Éjjel persze nem aludtam nyugodtan, egyrészt mert Gizella és Aletta is kért enni és inni éjjel (nagyon meleg van a házban, hogy nem lehet az utcára szellőztetni), másrészt mert aggódtam Jakabért, harmadrészt mert nagyon meleg volt.

Na de hogy a baj ne járjon egyedül, az én szemem begyulladt az éjjel (a naptól, valószínűleg, pedig volt rajtam napszemüveg), és reggel leforráztam a lábam egy adag frissen főtt kávéval. Úgyhogy most kissé megviseltnek érzem magam testileg.

Most nyugi van, Aletta alszik, a többiek elmentek a játszótérre, én kevertem magamnak egy hideg neszkávét, és megpróbálom összerántani magam.

tegnap voltam négy gyerekkel

a nyári vakációm

leginkább abból áll, hogy végignézem a Trónok harcát, most tartok a hatodik évadnál. Szomorúan jöttem rá, hogy az első ötöt már láttam, és a könyvet is olvastam, így nagy meglepetést nem okozott.

Nyaralni nem megyünk az idén (voltunk ugye februárban), képtelenség ezt ennyi gyerekkel megszervezni, amíg még kettőt hurcolni kell belőlük, majd ha a saját lábukon jönnek, akkor talán.

Aletta egyébként példásan alszik (egész éjszaka) és eszik, de ő az első gyerekünk, aki rendszeresen visszahányja a kajáját (a szakirodalom ezt bukásnak hívja, de szerintem ez egy idióta szó erre a jelenségre), így én naponta négyszer-ötször öltözöm át, szerencsére annak idején a legnagyobb még nem-ipari mosógépet vettük meg.

Azóta, amióta írtam, mosogatógépet is vettünk, abból is a lehető legnagyobbat.

Amúgy a nyár munkával telik. A cég szervezésével, egyéb szerkesztési munkákkal, egy előadás megírásával, amit nagyon rosszul találtam ki, és most nincs kedvem foglalkozni vele, de muszáj, mert megyek Bukarestbe előadni szeptemberben, meg a disszertációmmal is haladni kellene, meg az arab nyelves tanulmányaimmal. Közben folyamatosan tanítok, persze, de az nem ugyanaz.

Emellett közben fogorvoshoz járok (a sofőrvizsga helyett), mert még a terhesség alatt begyulladt az egyik fogam, és igyekeznek rendbe tenni. Ez komoly erőfeszítést igényel, iszonyatosan félek közben, meg volt két pánikrohamom is, minden egyes alkalommal komoly közdelembe kerül, hogy ne szaladjak el, és utána két napig kissé sokkos állapotban vagyok.

És akkor emellett az alvási problémáim: további insomnia, rémálmok, irracionális félelmek éjszaka: mostanában legfőképp a betörőktől rettegek, hogy bejönnek a nyitott ablakon.

Milyen jó lenne most egy tengerparton ejtőzni, és a tengert bámulni. Nem ismerek ennél jobb pihenést.

a nyári vakációm

menj szülni,

vigyázz a gyerekekre, adj nekik enni, írj pályázatot, de fogd meg, mert beszart, menj a bankba, menj a cégbíróságra, menj tanítani, csinálj tananyagokat, olvass mesét, írj fellebbezést, keresd meg a kutyát, rakd össze a csomagját, vidd el itthonról a gyerekeket, vegyél mosogatógépet, beszélj a szállítókkal, hallgasd meg mindenkinek az agymenését, légy udvarias, hát komolyan, bm, elegem van.

menj szülni,

rohangálós

mivel a múlt héten eldöntöttük (-tem), hogy én leszek a közös cégünk adminisztrátora, mert mindig CEO akartam lenni, amióta rájöttem, hogy munkahelyen a demokrácia nem, vagy nagyon nehezen megvalósítható (apropó, ez az, amit én még tanítanék a teológián: vezetési stratégiákat), ebből az következik, hogy nekem kell ügyeket intézni, ez ma reggel nyolckor kezdődött nyomtatással, mert nem vettünk még nyomtatót

ha már a nyomtatásnál voltam, kinyomtattam néhány könyvet, a következő félév szakirodalmát, hogy előre olvassam el

közben beugrottam a dm-be pelenkáért, és emellett vettem két vagány színű körömlakkot, egy sárgát és egy világoszöldet

aztán elmentem a fogorvoshoz, ahol kellett egy kicsit várni, de kis híja volt, hogy a várakozás közben nem ugrottam fel és szaladtam el szégyenszemre, azóta nem ostobácska gyerekdalok mennek a fejemben, hanem a vííííí, és most csak a fogkövet szedte le első lépésben, ha nem fájna az egyik fogam, most se mentem volna, annyira kellemetlen dolog a fogorvos, ennél még a szülés is jobb

aztán megint hazamentem, nagyon zsibbadt szájjal, közben meg hívtak a polgármesteri hivatalból, hogy Alettának kész a születési bizonyítványa, úgyhogy visszamentem még egy kört a városba

fél négy lett, mire végeztem, ettem, és lefeküdtem aludni, amit időnként megszakított Gizella visibálása, ami most visítva (fejhangon) kommunikál

de most épp nyugi van, és a tegnap írtam a szeptemberi előadásomba másfél oldalt, és ha mér marad egy kicsit a nyugi, még szavakat is fogok tanulni, vagy olvasok egy oldalt arabul az 1984-ből

rohangálós

azt hiszem, főleg

azért járok tüntetni, mert ilyenkor nyugodtan beszélgethetek az ismerőseimmel és a soon-to-be ismerőseimmel. A világ szavak által történő megváltása nem múlik el az évekkel, és úgy tűnik, mostanában nekem és más kisgyerekes szülőknek ez egy lehetőség, hogy befejezhetnek egy mondatot anélkül, hogy megszakítanák őket.

A tegnapi pride egyik legjobb kérdése és felvetése az volt, hogy miért nincsenek a sajtóban pozitív történetek, mintha Romániában nem történne semmi jó. Ez egy nagy erdmagy közhely, hogy csak és kizárólag a rosszat vesszük észre (és úgy gondoljuk, hogy a szóbeli elégedetlenkedéssel eleget is tettünk a jus murmurandinak és megoldottuk a problémát, rajtunk nem múlt), és ez a mentalitás a sajtóban is megjelenik, mindig csak és kizárólag azt látjuk, hogy a pohár félig üres, és nem azt, hogy félig tele van.

Nekünk lassan eltelik egy év, amióta hazajöttünk, és a mérleg egyértelműen pozitív, a román közigazgatás és adminisztráció nagyon sokat fejlődött (volt honnan), az ügyeket viszonylag gördülékenyen lehet intézni, és általános benyomás, hogy ha lassan is, de jó irányba mennek a dolgok, illetve legalább az irány jó. Én nem várok el egy társadalomtól tökéletességet, csak azt, hogy a lehetőségekhez képest élhető legyen, engem, mint állampolgárt hagyjanak élni (és ne baszogassanak hülyeségekkel), hagyjanak dolgozni, és legyen fejlődés. Én szeretem a pohár tele felét látni, és Kolozsvár határozottan élhető hely lett az utóbbi időben. Jó lenne erről az újságokban is többet olvasni, hogy akik hazajönnek külföldről (magyarok is vannak sokan, csak az én ismeretségi körömben is többen), azok miért kezdték el úgy gondolni, hogy itt jobb lesz nekik.

 

azt hiszem, főleg

luxus

Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy hogyan fogjuk fel a luxust, mi számít annak. Annak kapcsán jutott eszembe, hogy vettem a múlt hónapban egy szoknyát a hm-ben, horribile dictu teljes áron (aztán egy hétre rá vertem a fejem a falba, mert az utolsót megvehettem volna féláron, de ez mellékszál). Szóval az a tény, hogy a zember egy szoknyát vesz újan (nem turkáló, nem outlet, nem leárazás), hanem bemegy a boltba és vesz egy szoknyát (ne menjünk bele a kérdésbe, hogy szükségem volt-e rá vagy sem), az számomra nagy luxusnak tűnt, szinte sose csinálok ilyet. Legfeljebb a gyerekek fehérneműivel. (Abba se menjünk bele, hogy jobban szeretem a kicsit extrább turkálókat, ahol valóban egyedi darabokat lehet találni, mint pl. azt a turkálót, amit a múlt héten fedeztem fel, ahol indiai ruhákat lehet kapni, de valamiért szinte mind kis méret, azaz maximum 10-12-es, ami rám kiskanállal se jön fel, beállt megint a szokásos hízás a szülés után, de végül aztán találtam egy narancssárga és egy sárga kamiszt, a narancssárgát láthattátok a fészen is, abban voltam színházban, meg indiai nadrágot, ami kényelmes, mert továbbra sem értem, miért paszírozzuk be magunkat a nagyon kényelmetlen farmernadrágokba.)

Erről aztán eszembe jutott, hogy akkor, amikor én először voltam egyetemista, az számított luxusnak, ha a busz megállt egy benzinkútnál, és ott az ember vett magának csipszet és elment a vécére (és nem az út szélén végezte a dolgát). Vagy hogy vett jegyet a Coronára és nem blattolt, de ez már a rongyrázós kategória volt, akiknek burzsujok voltak a szülei, mert mindenki blattolt. Vagy hogy a legáció után a zember elment pizzázni, vagy a McDonaldsba, és nem csak egy pujos szendvicset vett a szórában. Vagy hogy a normálisan kinéző benzinkút extraságnak számított, és a zembert elfogta valami kmondhatatlan honvágy a nyugat és a normalitás iránt.

Azóta persze sok minden normálissá, megszokottá vált, ma már másképp mérjük a luxust (sajtban, borban, szoknyában, vacsorában, könyvben), csak elgondolkodom néha, hogy természetesnek veszük a dolgokat, pedig nem biztos, hogy azok.

Na de ebben a gondolatban sincs több, mint három bekezdés, pedig mennyit agyaltam rajta.

luxus

cím nélkül

Amióta hazajöttünk Kolozsvárra, és épp nem a terhességgel/gyerekekkel, családi logisztikával, házimunkával és a kerttel voltam elfoglalva, akkor a disszertációmon agyaltam, arabot tanítottam és tanultam, illetve elkezdtem felépíteni egy vállalkozást a nyelvtudásomra és a szaktudásomra. Mivel az erre fordítható idő egyelőre nagyon kevés, nem is haladtam vele nagyon jól, ami nem baj tkp., mert úgysem tudtam volna több tanítványt vállalni, illetve ezen a nyáron jó lett volna egy állandó tanítvány, de nem így alakult.

Előrelépésként mindenesetre megkértem azokat a tanítványaimat, akikkel közelebbi baráti viszonyba kerültem, hogy írjanak értékelést a tanári munkámról, arról, hogy ők, mint hallgatók/diákok hogyan értékelik a munkámat. Fura ezt így kérni, mert ez kicsit olyan, mintha arra kérnél valakit, hogy dicsérjen szembe, másrészt eddig én írtam ajánlásokat mindenféle hallgatónak mindenféle továbbtanuláshoz, vagy a tanáraimat kértem, hogy írjanak nekem ajánlásokat. Szóval zavarba ejtő kicsit ez a fordított helyzet. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy akiket megkértem, szinte mind ugyanabból az évfolyamból vannak. Az volt a második vagy harmadik év, hogy tanítottam, és nem csak arabra, hanem iszlámra is tanítottam őket, és azóta is nagy nosztalgiával gondolok erre a csoportra; jó lenne, ha Kolozsváron is összeállna egy ilyen csoport, akikkel egy évet együtt dolgozunk.

cím nélkül

Kelet-Európa

Két dologról lehet tévedhetetlenül felismerni, hogy Kelet-Európában vagy:

az egyik, hogy amikor rákérdezel egy szabályra, hogy mégis mi értelme van, vagy mit tanul meg általa a gyerek, akkor az a válasz, hogy azért van az a szabály, hogy megtanulja, hogy az a szabály. (Ha én lennék a tanügyminiszter, jövő tanévtől mindenki tanulna logikát és érveléstechnikát.)

a másik, hogy ha problémád van az értelmetlen szabályokkal, rögtön lesz valaki, aki kifejti neked, hogy értelmetlen dolgokkal foglalkozol, sok ilyennel fogsz még találkozni (mintha ez felmentés lenne bármi alól), és foglalkozz inkább fontosabb dolgokkal, mert a rendszert úgysem lehet megváltoztatni. Nos, valóban nem, ha meg se próbáljuk, illetve ha elbagatellizáljuk a problémákat.

Kelet-Európa

a szülés utáni depresszió

egyik legfőbb jellemzője, legalábbis nálam az, aminek a komolyabb formáját kényszer-betegségnek nevezi a szakirodalom.

 

” Agresszív kényszergondolatok: attól való félelem, hogy akaratunk ellenére, módosult tudatállapotban, afféle belső parancsra sérülést okozunk önmagunknak, vagy a hozzánk közelállóknak. Ilyen például az édesanya kényszergondolata, hogy a konyhakéssel leszúrja egyébként szeretett gyermekét, vagy gyakori kényszergondolat az is, hogy a beteg akarata ellenére a közelgő metró alá ugrik, ezért nem mer a sínek közelébe állni. Az efféle kényszergondolatok OCD betegeknél sohasem válnak valóra (a skizofrén betegek belső parancsaival ellentétben), de komoly szenvedést, a gondolatilag érintett közelállókkal kapcsolatban kínzó lelkifurdalást okoznak.” – írja a wikipédia.

Ezek a gondolatok és az őket követő lekiismeret-furdalás, magam hibáztatása, mindennaposak, és nagyon lassan múlnak el, ha egyáltalán. Ebben egyáltalán nem segítenek a társadalmi elvárások, hogy hogyan legyél szuperanya, és – meglepő módon – még a normális, felnőtt típusú interakciók sem, ahol az emberek jószándékkal felajánlják a segítségüket, mert ezek is egyszerre tartoznak az idegesítő, és ezáltal lelkiismeret-furdalást kiváltó kategóriába (hogy miért is nem tudok normálisan viselkedni, miért is érzem úgy, hogy bárki szól hozzám, legszívesebben üvöltöznék vele vagy leharapnám a fejét, amitől persze rosszul érzem magam, mert senki sem szereti magát egy szörnyetegnek látni, és ez lelkiismeret-furdaláshoz vezet, ami idegesít, amitől még frusztráltabb leszek, még agresszívebb, és így tovább, egészen addig, amíg elsírom magam, de erre itt és most nincs lehetőség, mert nem vagyok egyedül, és a magyarázkodás még jobban felbosszant).

Ezek a gondolatok, amikor az jut eszembe önkéntelenül, nem tehetek róla, hogy sérülést okozok a szeretteimnek, a feszültség mértékétől függően hol erősebbek, hol gyengébbek, időnként pedig álmok formájában jelentkeznek, ami még maguknál a gondolatoknál is rosszabb, mert az álomban nem tudod tudatosítani magadban, hogy ez csak egy álom, és nem a valóság.

Emellett pedig ott van a gondolatok másik oldala, a lelkiismeret-furdalás (amúgy is hajlamos vagyok a perfekcionizmusra, és ha ez nem megvalósítható, az önmagam hibáztatására), ami az ilyen gondolatok hatására még fokozódik.

A feszültség bizonyos pillanataiban elviselhetetlennek érzem, hogy bármiféle interakcióra lépjek felnőttekkel (azaz szinte képtelen vagyok válaszolni egy hétköznapi kérdésre, annyira dühít, hogy egyáltalán kérdeznek és hozzám szólnak), másrészt pedig elvárom az együttérzést és megértést, vagy ha nem következik be, magamat hibáztatom.

Ez a feszültség, hogy a felnőttekkel való interakció egyszerre elviselhetetlen és ugyanakkor egy vágyott, igényelt valami, ami nélkül nem tudok létezni, feloldhatatlan. Olyan, mintha az ember egyszerre kétfelé akarna menni, és azon bosszankodna és amiatt büntetné magát, hogy nem sikerül.

Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a körülöttem levő felnőttek összezavarodnak, hogy akkor mit csináljanak és mit ne (amiért szintén magamat szoktam hibáztatni), másrészt úgy teszek, mintha nem lenne semmi (amikor épp képes vagyok, és ezzel elbagatellizálom a problémát, csak hogy ne kelljen interakcióba lépni és beszélni erről, egyszerűen senkihez nem érzem magam annyira közel, hogy biztonságosan tudnék erről beszélni).

A dolog nem egyedi, csak nem szoktunk róla beszélni.

Összességében ez az egész nagyon kellemetlen.

 

a szülés utáni depresszió

egy terhesség után

sem voltam ennyire kimerült, fáradt, sovány, kiégett. Most a mérleg szerint 68 kiló vagyok. Tegnap eltoltam Gizellát a legközelebbi boltba, ami normál esetben tíz perc járásra van: tíz perc oda, tíz vissza, max. 20 perc a boltban és 5 a gyógyszertárban. Ez összesen 45 perc lett volna. Nekem tegnap másfél órámba telt.

Az izmaim még mindig görcsben vannak (végre rávettem magam, hogy elmenjek masszázsra, mert lett végre egy ismerős; idegenhez nem akartam menni).

De ez talán a kisebb probléma, a nagyobbik az érzelmi kimerülés (plusz a gerincinjekció hatása, ami megzavarja az idegrendszer normális működését), amiből az következik, hogy nem vagyok képes normálisan kommunikálni (és ezt senki se érti meg, mindenki tőlem várja, hogy megértsem, pedig jó volna most egy kis morális szupportáció, vagy legalább az, hogy ne nekem kelljen a mások lelki feszüléseit feloldani, most nagyon nehéz a máskor könnyű szerepet gyakorolni, hogy én legyek az erős, aki meghallgat, megért és megoldást kínál). Ugyanakkor persze sokan a tágabb ismeretségi körből kínáltak segítséget, amiért hálás is vagyok, de – bár értékelem – az nem ugyanaz. Ez a befeszülés főleg indokolatlan sírási rohamokban, undokoskodásban és befejezetlen mondatokban nyilvánul meg.

Persze már az is sokat segítene, ha tudnék pihenni legalább napi 4-5 órát, de ez jelen pillanatban megvalósíthatatlannak tűnik, a papírokat intézni kell, mert legközelebb szeptember végén jövök (remélem, nem lesz muszáj közben jönni még egyszer, rengeteg dolgom van nyárra).

* Most vettem észre, hogy befejezetlenül maradt egy mondat.

egy terhesség után

kommunikációs csapda 1.

A szívességek elfogadásáról (olyan szintű szívességről van szó, hogy az apám bevigyen-e kocsival a vonatig vagy sem, ami kocsival tíz percre, gyalog 5 km-re van)

  1. Ha elfogadjuk a szívességet, akkor az a baj, hogy milyen hálátlanok vagyunk, pedig a seggünk is ki van nyalva.
  2. Ha nem fogadjuk el, akkor az a baj, hogy mindent a magunk feje után akarunk csinálni, és amit ők tesznek, az nem jó.

 

kommunikációs csapda 1.

és eljön majd a nap amikor

döntő győzelmet aratsz saját magad és a gyerekkorod felett és végre be tudod tolni a megfelelő fiókba amikor felnősz amikor végre elénekelheted hogy vége a terhet letetted a kötelességedet teljesítetted elmondtad és azt is elmondtad hogy megbocsátottál hogy mától nem terheli a lelkiismereted hogy nem mondtad el és nem próbáltad meg érthető módon elmagyarázni és nem borultál ki nem hisztiztél nyugodt maradtál nem sírtál nem sajnáltattad magad nem sétáltál bele semmilyen kommunikációs csapdába nem válaszoltál váddal a vádakra nem pattantál fel és rohantál el nem érezted sértve magad az igazságtalan vádak miatt mert már tudod hogy az igazságtalanság nem fáj és nem érint meg védve vagy tisztába jöttél önmagaddal az életeddel a lelkeddel kifordítottad és befordítottad és már nem fájt már nem érzed úgy hogy védekezned kellene mert az őszinteségben már nincs meg a bántás kockázata mert már nem tudnak bántani és hirtelen az Isten tenyerén találod magad.

és eljön majd a nap amikor

egy órát szerettem volna

ma aludni, ha már éjjel Aletta arénázott, és persze nekem kellett ringatni. Nem sikerült, mert képtelenek voltak Gizellát egy órára lefoglalni, amíg én alszom egyet. Persze hiába “segítenek” annyian, így is az van megcsinálva, amit én megcsinálok, a családi logisztikát is beleértve. Gizellát nekem kell emelgetni, etetni, lefektetni, Alettát ellátni, három óránként fejni, rendet csinálni, mert az egy hét alatt felgyűlt ruhákra senki rá nem tette a kezét, vasalni, mindenki panaszait udvariasan meghallgatni (ez az a pont, amit leszarok), visszafogni magam, hogy senkit ne sértsek meg. Komolyan, ennél a kórház is jobb volt.

És akkor holnap jönni fog a védőnő, mert noha a védőnői szolgálatot igénybe venni nem kötelező, soha egy védőnőnek sem jutott még eszébe megkérdezni, hogy igényeljük-e, csak bejelentette, hogy jön, és az én arcom fog égni a zseg miatt, és nekem kell elmagyarázni, hogy külföldre visszük a gyereket anélkül, hogy abból esetleg gyámügyi feljelentés legyen.

Bőven elégedett lennék, ha fizikailag támogatnának, hogy úgy, ahogy kiadták az ukázt, pihenhetnék, mert a dolgok nagy részét megcsinálja helyettem valaki, mert a lelki támogatás (ld. még szülés utáni depresszió, amit hatványoz a gerincinjekció) valahol a Maslow-piramis tetején helyezkedik el.

 

 

egy órát szerettem volna