rohangálós

mivel a múlt héten eldöntöttük (-tem), hogy én leszek a közös cégünk adminisztrátora, mert mindig CEO akartam lenni, amióta rájöttem, hogy munkahelyen a demokrácia nem, vagy nagyon nehezen megvalósítható (apropó, ez az, amit én még tanítanék a teológián: vezetési stratégiákat), ebből az következik, hogy nekem kell ügyeket intézni, ez ma reggel nyolckor kezdődött nyomtatással, mert nem vettünk még nyomtatót

ha már a nyomtatásnál voltam, kinyomtattam néhány könyvet, a következő félév szakirodalmát, hogy előre olvassam el

közben beugrottam a dm-be pelenkáért, és emellett vettem két vagány színű körömlakkot, egy sárgát és egy világoszöldet

aztán elmentem a fogorvoshoz, ahol kellett egy kicsit várni, de kis híja volt, hogy a várakozás közben nem ugrottam fel és szaladtam el szégyenszemre, azóta nem ostobácska gyerekdalok mennek a fejemben, hanem a vííííí, és most csak a fogkövet szedte le első lépésben, ha nem fájna az egyik fogam, most se mentem volna, annyira kellemetlen dolog a fogorvos, ennél még a szülés is jobb

aztán megint hazamentem, nagyon zsibbadt szájjal, közben meg hívtak a polgármesteri hivatalból, hogy Alettának kész a születési bizonyítványa, úgyhogy visszamentem még egy kört a városba

fél négy lett, mire végeztem, ettem, és lefeküdtem aludni, amit időnként megszakított Gizella visibálása, ami most visítva (fejhangon) kommunikál

de most épp nyugi van, és a tegnap írtam a szeptemberi előadásomba másfél oldalt, és ha mér marad egy kicsit a nyugi, még szavakat is fogok tanulni, vagy olvasok egy oldalt arabul az 1984-ből

rohangálós

azt hiszem, főleg

azért járok tüntetni, mert ilyenkor nyugodtan beszélgethetek az ismerőseimmel és a soon-to-be ismerőseimmel. A világ szavak által történő megváltása nem múlik el az évekkel, és úgy tűnik, mostanában nekem és más kisgyerekes szülőknek ez egy lehetőség, hogy befejezhetnek egy mondatot anélkül, hogy megszakítanák őket.

A tegnapi pride egyik legjobb kérdése és felvetése az volt, hogy miért nincsenek a sajtóban pozitív történetek, mintha Romániában nem történne semmi jó. Ez egy nagy erdmagy közhely, hogy csak és kizárólag a rosszat vesszük észre (és úgy gondoljuk, hogy a szóbeli elégedetlenkedéssel eleget is tettünk a jus murmurandinak és megoldottuk a problémát, rajtunk nem múlt), és ez a mentalitás a sajtóban is megjelenik, mindig csak és kizárólag azt látjuk, hogy a pohár félig üres, és nem azt, hogy félig tele van.

Nekünk lassan eltelik egy év, amióta hazajöttünk, és a mérleg egyértelműen pozitív, a román közigazgatás és adminisztráció nagyon sokat fejlődött (volt honnan), az ügyeket viszonylag gördülékenyen lehet intézni, és általános benyomás, hogy ha lassan is, de jó irányba mennek a dolgok, illetve legalább az irány jó. Én nem várok el egy társadalomtól tökéletességet, csak azt, hogy a lehetőségekhez képest élhető legyen, engem, mint állampolgárt hagyjanak élni (és ne baszogassanak hülyeségekkel), hagyjanak dolgozni, és legyen fejlődés. Én szeretem a pohár tele felét látni, és Kolozsvár határozottan élhető hely lett az utóbbi időben. Jó lenne erről az újságokban is többet olvasni, hogy akik hazajönnek külföldről (magyarok is vannak sokan, csak az én ismeretségi körömben is többen), azok miért kezdték el úgy gondolni, hogy itt jobb lesz nekik.

 

azt hiszem, főleg

luxus

Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy hogyan fogjuk fel a luxust, mi számít annak. Annak kapcsán jutott eszembe, hogy vettem a múlt hónapban egy szoknyát a hm-ben, horribile dictu teljes áron (aztán egy hétre rá vertem a fejem a falba, mert az utolsót megvehettem volna féláron, de ez mellékszál). Szóval az a tény, hogy a zember egy szoknyát vesz újan (nem turkáló, nem outlet, nem leárazás), hanem bemegy a boltba és vesz egy szoknyát (ne menjünk bele a kérdésbe, hogy szükségem volt-e rá vagy sem), az számomra nagy luxusnak tűnt, szinte sose csinálok ilyet. Legfeljebb a gyerekek fehérneműivel. (Abba se menjünk bele, hogy jobban szeretem a kicsit extrább turkálókat, ahol valóban egyedi darabokat lehet találni, mint pl. azt a turkálót, amit a múlt héten fedeztem fel, ahol indiai ruhákat lehet kapni, de valamiért szinte mind kis méret, azaz maximum 10-12-es, ami rám kiskanállal se jön fel, beállt megint a szokásos hízás a szülés után, de végül aztán találtam egy narancssárga és egy sárga kamiszt, a narancssárgát láthattátok a fészen is, abban voltam színházban, meg indiai nadrágot, ami kényelmes, mert továbbra sem értem, miért paszírozzuk be magunkat a nagyon kényelmetlen farmernadrágokba.)

Erről aztán eszembe jutott, hogy akkor, amikor én először voltam egyetemista, az számított luxusnak, ha a busz megállt egy benzinkútnál, és ott az ember vett magának csipszet és elment a vécére (és nem az út szélén végezte a dolgát). Vagy hogy vett jegyet a Coronára és nem blattolt, de ez már a rongyrázós kategória volt, akiknek burzsujok voltak a szülei, mert mindenki blattolt. Vagy hogy a legáció után a zember elment pizzázni, vagy a McDonaldsba, és nem csak egy pujos szendvicset vett a szórában. Vagy hogy a normálisan kinéző benzinkút extraságnak számított, és a zembert elfogta valami kmondhatatlan honvágy a nyugat és a normalitás iránt.

Azóta persze sok minden normálissá, megszokottá vált, ma már másképp mérjük a luxust (sajtban, borban, szoknyában, vacsorában, könyvben), csak elgondolkodom néha, hogy természetesnek veszük a dolgokat, pedig nem biztos, hogy azok.

Na de ebben a gondolatban sincs több, mint három bekezdés, pedig mennyit agyaltam rajta.

luxus

cím nélkül

Amióta hazajöttünk Kolozsvárra, és épp nem a terhességgel/gyerekekkel, családi logisztikával, házimunkával és a kerttel voltam elfoglalva, akkor a disszertációmon agyaltam, arabot tanítottam és tanultam, illetve elkezdtem felépíteni egy vállalkozást a nyelvtudásomra és a szaktudásomra. Mivel az erre fordítható idő egyelőre nagyon kevés, nem is haladtam vele nagyon jól, ami nem baj tkp., mert úgysem tudtam volna több tanítványt vállalni, illetve ezen a nyáron jó lett volna egy állandó tanítvány, de nem így alakult.

Előrelépésként mindenesetre megkértem azokat a tanítványaimat, akikkel közelebbi baráti viszonyba kerültem, hogy írjanak értékelést a tanári munkámról, arról, hogy ők, mint hallgatók/diákok hogyan értékelik a munkámat. Fura ezt így kérni, mert ez kicsit olyan, mintha arra kérnél valakit, hogy dicsérjen szembe, másrészt eddig én írtam ajánlásokat mindenféle hallgatónak mindenféle továbbtanuláshoz, vagy a tanáraimat kértem, hogy írjanak nekem ajánlásokat. Szóval zavarba ejtő kicsit ez a fordított helyzet. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy akiket megkértem, szinte mind ugyanabból az évfolyamból vannak. Az volt a második vagy harmadik év, hogy tanítottam, és nem csak arabra, hanem iszlámra is tanítottam őket, és azóta is nagy nosztalgiával gondolok erre a csoportra; jó lenne, ha Kolozsváron is összeállna egy ilyen csoport, akikkel egy évet együtt dolgozunk.

cím nélkül

Kelet-Európa

Két dologról lehet tévedhetetlenül felismerni, hogy Kelet-Európában vagy:

az egyik, hogy amikor rákérdezel egy szabályra, hogy mégis mi értelme van, vagy mit tanul meg általa a gyerek, akkor az a válasz, hogy azért van az a szabály, hogy megtanulja, hogy az a szabály. (Ha én lennék a tanügyminiszter, jövő tanévtől mindenki tanulna logikát és érveléstechnikát.)

a másik, hogy ha problémád van az értelmetlen szabályokkal, rögtön lesz valaki, aki kifejti neked, hogy értelmetlen dolgokkal foglalkozol, sok ilyennel fogsz még találkozni (mintha ez felmentés lenne bármi alól), és foglalkozz inkább fontosabb dolgokkal, mert a rendszert úgysem lehet megváltoztatni. Nos, valóban nem, ha meg se próbáljuk, illetve ha elbagatellizáljuk a problémákat.

Kelet-Európa

a szülés utáni depresszió

egyik legfőbb jellemzője, legalábbis nálam az, aminek a komolyabb formáját kényszer-betegségnek nevezi a szakirodalom.

 

” Agresszív kényszergondolatok: attól való félelem, hogy akaratunk ellenére, módosult tudatállapotban, afféle belső parancsra sérülést okozunk önmagunknak, vagy a hozzánk közelállóknak. Ilyen például az édesanya kényszergondolata, hogy a konyhakéssel leszúrja egyébként szeretett gyermekét, vagy gyakori kényszergondolat az is, hogy a beteg akarata ellenére a közelgő metró alá ugrik, ezért nem mer a sínek közelébe állni. Az efféle kényszergondolatok OCD betegeknél sohasem válnak valóra (a skizofrén betegek belső parancsaival ellentétben), de komoly szenvedést, a gondolatilag érintett közelállókkal kapcsolatban kínzó lelkifurdalást okoznak.” – írja a wikipédia.

Ezek a gondolatok és az őket követő lekiismeret-furdalás, magam hibáztatása, mindennaposak, és nagyon lassan múlnak el, ha egyáltalán. Ebben egyáltalán nem segítenek a társadalmi elvárások, hogy hogyan legyél szuperanya, és – meglepő módon – még a normális, felnőtt típusú interakciók sem, ahol az emberek jószándékkal felajánlják a segítségüket, mert ezek is egyszerre tartoznak az idegesítő, és ezáltal lelkiismeret-furdalást kiváltó kategóriába (hogy miért is nem tudok normálisan viselkedni, miért is érzem úgy, hogy bárki szól hozzám, legszívesebben üvöltöznék vele vagy leharapnám a fejét, amitől persze rosszul érzem magam, mert senki sem szereti magát egy szörnyetegnek látni, és ez lelkiismeret-furdaláshoz vezet, ami idegesít, amitől még frusztráltabb leszek, még agresszívebb, és így tovább, egészen addig, amíg elsírom magam, de erre itt és most nincs lehetőség, mert nem vagyok egyedül, és a magyarázkodás még jobban felbosszant).

Ezek a gondolatok, amikor az jut eszembe önkéntelenül, nem tehetek róla, hogy sérülést okozok a szeretteimnek, a feszültség mértékétől függően hol erősebbek, hol gyengébbek, időnként pedig álmok formájában jelentkeznek, ami még maguknál a gondolatoknál is rosszabb, mert az álomban nem tudod tudatosítani magadban, hogy ez csak egy álom, és nem a valóság.

Emellett pedig ott van a gondolatok másik oldala, a lelkiismeret-furdalás (amúgy is hajlamos vagyok a perfekcionizmusra, és ha ez nem megvalósítható, az önmagam hibáztatására), ami az ilyen gondolatok hatására még fokozódik.

A feszültség bizonyos pillanataiban elviselhetetlennek érzem, hogy bármiféle interakcióra lépjek felnőttekkel (azaz szinte képtelen vagyok válaszolni egy hétköznapi kérdésre, annyira dühít, hogy egyáltalán kérdeznek és hozzám szólnak), másrészt pedig elvárom az együttérzést és megértést, vagy ha nem következik be, magamat hibáztatom.

Ez a feszültség, hogy a felnőttekkel való interakció egyszerre elviselhetetlen és ugyanakkor egy vágyott, igényelt valami, ami nélkül nem tudok létezni, feloldhatatlan. Olyan, mintha az ember egyszerre kétfelé akarna menni, és azon bosszankodna és amiatt büntetné magát, hogy nem sikerül.

Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a körülöttem levő felnőttek összezavarodnak, hogy akkor mit csináljanak és mit ne (amiért szintén magamat szoktam hibáztatni), másrészt úgy teszek, mintha nem lenne semmi (amikor épp képes vagyok, és ezzel elbagatellizálom a problémát, csak hogy ne kelljen interakcióba lépni és beszélni erről, egyszerűen senkihez nem érzem magam annyira közel, hogy biztonságosan tudnék erről beszélni).

A dolog nem egyedi, csak nem szoktunk róla beszélni.

Összességében ez az egész nagyon kellemetlen.

 

a szülés utáni depresszió

egy terhesség után

sem voltam ennyire kimerült, fáradt, sovány, kiégett. Most a mérleg szerint 68 kiló vagyok. Tegnap eltoltam Gizellát a legközelebbi boltba, ami normál esetben tíz perc járásra van: tíz perc oda, tíz vissza, max. 20 perc a boltban és 5 a gyógyszertárban. Ez összesen 45 perc lett volna. Nekem tegnap másfél órámba telt.

Az izmaim még mindig görcsben vannak (végre rávettem magam, hogy elmenjek masszázsra, mert lett végre egy ismerős; idegenhez nem akartam menni).

De ez talán a kisebb probléma, a nagyobbik az érzelmi kimerülés (plusz a gerincinjekció hatása, ami megzavarja az idegrendszer normális működését), amiből az következik, hogy nem vagyok képes normálisan kommunikálni (és ezt senki se érti meg, mindenki tőlem várja, hogy megértsem, pedig jó volna most egy kis morális szupportáció, vagy legalább az, hogy ne nekem kelljen a mások lelki feszüléseit feloldani, most nagyon nehéz a máskor könnyű szerepet gyakorolni, hogy én legyek az erős, aki meghallgat, megért és megoldást kínál). Ugyanakkor persze sokan a tágabb ismeretségi körből kínáltak segítséget, amiért hálás is vagyok, de – bár értékelem – az nem ugyanaz. Ez a befeszülés főleg indokolatlan sírási rohamokban, undokoskodásban és befejezetlen mondatokban nyilvánul meg.

Persze már az is sokat segítene, ha tudnék pihenni legalább napi 4-5 órát, de ez jelen pillanatban megvalósíthatatlannak tűnik, a papírokat intézni kell, mert legközelebb szeptember végén jövök (remélem, nem lesz muszáj közben jönni még egyszer, rengeteg dolgom van nyárra).

* Most vettem észre, hogy befejezetlenül maradt egy mondat.

egy terhesség után

kommunikációs csapda 1.

A szívességek elfogadásáról (olyan szintű szívességről van szó, hogy az apám bevigyen-e kocsival a vonatig vagy sem, ami kocsival tíz percre, gyalog 5 km-re van)

  1. Ha elfogadjuk a szívességet, akkor az a baj, hogy milyen hálátlanok vagyunk, pedig a seggünk is ki van nyalva.
  2. Ha nem fogadjuk el, akkor az a baj, hogy mindent a magunk feje után akarunk csinálni, és amit ők tesznek, az nem jó.

 

kommunikációs csapda 1.

és eljön majd a nap amikor

döntő győzelmet aratsz saját magad és a gyerekkorod felett és végre be tudod tolni a megfelelő fiókba amikor felnősz amikor végre elénekelheted hogy vége a terhet letetted a kötelességedet teljesítetted elmondtad és azt is elmondtad hogy megbocsátottál hogy mától nem terheli a lelkiismereted hogy nem mondtad el és nem próbáltad meg érthető módon elmagyarázni és nem borultál ki nem hisztiztél nyugodt maradtál nem sírtál nem sajnáltattad magad nem sétáltál bele semmilyen kommunikációs csapdába nem válaszoltál váddal a vádakra nem pattantál fel és rohantál el nem érezted sértve magad az igazságtalan vádak miatt mert már tudod hogy az igazságtalanság nem fáj és nem érint meg védve vagy tisztába jöttél önmagaddal az életeddel a lelkeddel kifordítottad és befordítottad és már nem fájt már nem érzed úgy hogy védekezned kellene mert az őszinteségben már nincs meg a bántás kockázata mert már nem tudnak bántani és hirtelen az Isten tenyerén találod magad.

és eljön majd a nap amikor

egy órát szerettem volna

ma aludni, ha már éjjel Aletta arénázott, és persze nekem kellett ringatni. Nem sikerült, mert képtelenek voltak Gizellát egy órára lefoglalni, amíg én alszom egyet. Persze hiába “segítenek” annyian, így is az van megcsinálva, amit én megcsinálok, a családi logisztikát is beleértve. Gizellát nekem kell emelgetni, etetni, lefektetni, Alettát ellátni, három óránként fejni, rendet csinálni, mert az egy hét alatt felgyűlt ruhákra senki rá nem tette a kezét, vasalni, mindenki panaszait udvariasan meghallgatni (ez az a pont, amit leszarok), visszafogni magam, hogy senkit ne sértsek meg. Komolyan, ennél a kórház is jobb volt.

És akkor holnap jönni fog a védőnő, mert noha a védőnői szolgálatot igénybe venni nem kötelező, soha egy védőnőnek sem jutott még eszébe megkérdezni, hogy igényeljük-e, csak bejelentette, hogy jön, és az én arcom fog égni a zseg miatt, és nekem kell elmagyarázni, hogy külföldre visszük a gyereket anélkül, hogy abból esetleg gyámügyi feljelentés legyen.

Bőven elégedett lennék, ha fizikailag támogatnának, hogy úgy, ahogy kiadták az ukázt, pihenhetnék, mert a dolgok nagy részét megcsinálja helyettem valaki, mert a lelki támogatás (ld. még szülés utáni depresszió, amit hatványoz a gerincinjekció) valahol a Maslow-piramis tetején helyezkedik el.

 

 

egy órát szerettem volna

ma a könyvespolcot

takarítom, utoljára talán én takarítottam le, amikor még itt laktam, kb. 20 évvel ezelőtt, mindenesetre már nem emlékszem. a könyveken 4-5 milliméter vastagon állt a por.

a rendezés során legalább kétpolcnyi könyv ment a szelektív kukába, nagyrészt számítógépes tankönyvek a 90-es évekből, az összes ezoterikus irodalom, személyiségfejlesztő tankönyv és háziasszony-tanácsadó, néhány régi, már nem használható kézikönyv. közben Gizella, aki abban a szobában szokott aludni, álmos lett, így kihoztam a kiságyát a másikba, hogy be tudjam fejezni a pakolászást és utána takarítsak egyet. remélem, alszik addig, hogy befejezzem azt a szobát.

ma a könyvespolcot

szülőnevelés

Az elmúlt félévben két szülőnevelői foglalkozáson is részt vettem, mert nem gondolom, hogy tökéletesen csinálnám, van hova fejlődni, sőt. Az egyik az óvodáskori hisztiről, a másik a kisiskoláskori nevelési elvekről szólt, mind a kettő nagyon érdekes volt, hallottam jó ötleteket, hogy hogyan tudnánk javítani a nevelési módszereinken, az egyiket már ki is próbáltuk, be is vált.

Van mégis egy dolog, ami azóta sem hagy nyugodni, és amiről mindenképp írni szeretnék, és ez az, amit az oktatók úgy fejeztek ki, hogy “fejezzük ki érzelmeinket, amikor konfliktusban vagyunk a gyerekkel”.

Engem ez nagyon elgondolkoztatott, egyrészt, mert nekem soha eszembe sem jutott volna ilyesmi, másrészt ha meg igen, akkor érzelmi zsarolásnak tartom, illetve azt gondolom, hogy nagyon vékony a határ az érzelmek kifejezése és a gyerek számára feldolgozhatatlan érzelmi nyomás között.

A gyerekeimmel történő konfliktusok 99 %-a a szabályok betartásáról vagy be nem tartásáról szól. Rakd el a játékokat, ne rúgd a kisebbet, hallgasd végig a másikat, ne csapkodj, mert megütöd, ne mássz fel, mert leesel. Nincs túl sok szabály, ami viszont van (a másik testi épsége és a szociális normák betartása a cél), azt be kell tartani, nem csak a gyerekeknek, hanem nekünk is. Ha véletlenül én vágok Gedeon szavába, mert nem veszem észre, és rám szól, természetesen igazat adok neki és bocsánatot kérek. Persze vannak dolgok, amiket mi felnőttek megtehetünk, ők meg nem, de ezek is el vannak magyarázva, hogy miért. De alapvetően az otthoni civilizál viselkedési szabályok mindenkire vonatkoznak, ránk is.

A szabályok pedig nem az én érzelmeimtől függnek. Soha eszembe sem jutott olyasmit mondani Gedeonnak (itt főleg róla van szó, Jakabbal most kezdjük a szabályok értelmének magyarázatát), hogy azért kell betartani egy szabályt, azért kell jól viselkedni, hogy én örüljek, vagy ne legyek szomorú. Ha el is hangzik ilyesmi (hogy rettenetesen fárasztó tízszer elismételni ugyanazt, és semmi eredménye), ez soha nem a saját Gedeonhoz való érzelmi viszonyulásomként jelenik meg, hanem a helyzetet tartom fárasztónak (nem a gyereket). A maximum, ameddig elmegyek, az, hogy “te szeretnéd, ha veled is így viselkednének? nem? akkor ne csináld te se másnak”. Szó sincs arról, hogy az én érzelmeimnek meg kellene felelnie egy szabály betartásával. Persze ha valamit jól csinál, jól teljesít, akkor elmondjuk neki, hogy nagyon ügyes és büszkék vagyunk rá, de ez mindig a valós teljesítményekhez, nem pedig a hétköznapi szabályokhoz kapcsolódik (pl. ha nem kell mondani, hogy szedje össze a játékait, hanem megcsinálja önállóan, azért jár a dicséret). Ennek a célja, hogy a szabályokat önmagukért tartsa be, azért, mert belátta, hogy jó (vagy ha megszegi, akkor indokolja meg, hogy miért, ez legalább olyan fontos, mint a betartásuk).

Ezek alapján én egyáltalán nem tartom helyesnek, hogy a szabálykövetésbe belevonjuk az érzelmeket, főleg a felnőttek érzelmeit (anya szomorú, mert nem raktad el a játékokat, pl.). Szerintem nem a gyerek dolga, hogy a felnőttek érzelmi szükségleteiről gondoskodjon (hogy az anyja ne legyen szomorú, pl.), és az életkorának nem megfelelő, elhordozhatatlan és ezáltal kifejezetten káros terhet rakunk rá, ha azt várjuk, hogy a viselkedésével nekünk örömet okozzon. A gyerek nem azért személyiség, hogy nekünk megfeleljen, és (bizonyos viselkedési normák betartása mellett, amelyek egyáltalán lehetővé teszik az együttélést), a gyerek számára biztosítani kell, hogy úgy érezzen és úgy viselkedjen, ahogy ő látja jónak.

Emellett azt gondolom, hogy bizonyos esetekben az érzelmek ilyen kifejezése az érzelmi bántalmazásig is elmehet, amit én azért tartok sokkal nagyobb problémának, mint a fizikai bántalmazást, mert egyrészt láthatatlan, szinte feldolgozhatatlan, és felnőtt korban is kibeszélhetetlen (a legtöbb érzelmi bántalmazó nem is érti, hogy ő mivel bántalmaz, ezáltal nem lehet vele “megbeszélni”, és ez által változtatni a helyzeten). Ez megint egy olyan téma, ami a családokban szinte tabu, és ezáltal azok, akik ennek áldozatai, sokszor nem tudnak kilépni a saját bűntudatuk és a játszmák keltette mókuskerékből, és nincs lehetőség a gyógyulásra, a kapcsolatok rendezésére pedig végképp. Az érzelmi bántalmazás a gyereket olyan korban éri, amikor nem tud ellene védekezni és ezáltal nem tudja feldolgozni: ez kihat majd az egész felnőtt életére. Főleg ez az érzelmi védtelenség az, amit én nagyon rémesnek látok, és ami által én ezt sokkal szigorúbban ítélem meg, mint egy elcsattanó pofont jogos büntetésként. Az érzelmi bántalmazás olyasmit vár el a gyerektől, amire az alapvetően nem képes (mert még nem elég érett hozzá, vagy mert letörik az akaratát), és mivel nem tudja teljesíteni (anya nem lesz boldog), ezért bűntudata lesz. Ez alól a bűntudat alól nagyon nehéz kiszabadulni. Ez a bűntudat az a fonál, amin keresztül a szülő manipulálni tudja a gyerekét (a legtöbben, akikkel eddig találkoztam, észre sem veszik, hogy ezt csinálják, és hogy ez milyen káros a gyerekre nézve), de úgy, hogy nem az érelmére hat, hanem mintegy a hátsó kapun megy be, olyan helyzetbe kényszeríti a gyereket, amikor az nem tud másképp reagálni, és ezáltal megfosztja a valós választási és a nemet-mondási lehetőségétől, azaz tárgyként kezeli, madzagon rángatja a saját érzelmi kielégülése érdekében. És ez az a pont, ahol én ezt nagyon etikátlannak és perverznek látom: a szülő (öntudatlanul, valószínűleg) felhasználja a saját gyerekét, hogy az érzelmi szükségletei, amiket másképp nem tud kielégíteni, mégis kielégüljenek. Számomra kevés ennél borzasztóbb dolog van, ami egy átlagos középosztálybeli szülő-gyermek-kapcsolatban megjelenhet.

Ennek pedig fokozott megjelenési formája a gyerekek sztárolása, amikor a szülők álmait valósítja meg a gyerek, vagy olyan pályát választ, amit a szülők szeretnének.

szülőnevelés

amikor sikerélménynek

éled meg, hogy éjjel 4 órakor végre nyugodtan el tudtál tölteni húsz percet a vécén, nem tört rád senki, nem sürgetett senki, te se sürgetted magad (olvastál közben), nem gondoltál az aranyeredre és a székrekedésedre, ami a terhesség és a vaspótlás miatt van, se arra, hogy hideg van a vécén (mikor lehet majd fűtött ülőkét kapni?), nem ordított az ajtó előtt senki és nem rugdalta az ajtót, és nem gondoltál a visítások közben arra, hogy épp most okoznak maradandó károsodást egymásnak. Az élet apró örömei.

amikor sikerélménynek

nem lehet

Elég régen gondolkozom a megbocsátás problémáján, hogy lehetséges-e, és ha igen, hogyan.

Egyrészt ott van az a tény, hogy az Újszövetség vonatkozó passzusait úgy szoktuk érteni, mint feltétel nélküli megbocsátást, és csak az az igazi, ha a megbocsátásban nem támasztunk feltételeket. A “hányszor kell megbocsátani” kérdését szokták ilyenkor idézni (70×7, ami nyilvánvalóan egy metafora arra, hogy bármennyiszer), illetve azzal szoktak érvelni, hogy azért kell megbocsátani, mert Jézus is megbocsátott nekünk, bűnösöknek.

Amellett, hogy azt gondolom, hogy az ilyen direkt etikai parancs nem megvalósítható (azaz egy átlagember sosem fog a jézusi szinten állni pusztán amiatt a tény miatt, hogy Jézus nem csak ember volt, így egy csakembertől nem lehet ugyanazt elvárni), az érvelés második része egy fontos momentumra világít rá: nem azért kell megbocsátani, mert a másik “kiérdemelte”, hanem mert a megbocsátás egy önmagában értelmezett vallási kötelesség, amely független attól, hogy a másik mit tett vagy mit nem tett. A vallásilag értékelhető cselekedetek ilyenek: nem azért tesszük, mert bárki megérdemli (vagy mert Istennek akarnánk tetszeni vele), hanem azért, mert ez egy olyan kötelesség, amit interiorizáltunk, beláttuk, hogy jó és helyes, fontos a társadalmi együttélés és az emberi kapcsolatok szempontjából. Azt gondolom, hogy akkor vagyunk érzelmileg valóban felnőttek, ha képesek vagyunk erre.

Teológiai persze érthető és logikus ez a miért: Isten nem azt várja el (mint ahogy egy jó szülő sem), hogy a jót, amit kapunk, neki adjuk vissza, mert mit is adhatnánk mi egy tökéletes Istennek (ebből a szempontból tartom nagyon szépnek azt a gondolatot az iszlámban, hogy az ima nem áldozat, nem felajánlás, nem kérés, hanem megemlékezés Istenről), hanem azoknak adjuk, akik nem tudják visszaadni nekünk: a gyerekeknek, a kiszolgáltatottaknak, azoknak, akik szükséget szenvednek, és úgy adjuk, hogy az adás aktusa nem lehet látványos, mert az ember a dicsérettel már megjutalmazza saját magát. Az adás aktusa csak akkor lehet mentes a személyes hiúságtól, ha nem tud róla senki, tehát “a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal”.

Noha a teológiai probléma elég világos és az elvek is elég világosak, a gyakorlatban rengeteg kérdéssel szembesülünk.

Az egyik az, hogy az egész megbocsátás csak akkor működik, ha nem parancsra történik. Ez egy nagyon komplex lelki folyamat, amelyet nem lehet kényszer hatására elvégezni, és nagyon immorálisnak tartok minden olyan “keresztény elvárást”, amely a másikat kényszeríti rá arra (főként érzelmi zsarolással), hogy bocsásson meg (jól ismerjük ezeket a keresztény paneleket, hogy valaki csak akkor jó keresztény, ha ezt és ezt csinálja, mintha mi lennénk Isten, és megmondhatnánk bárkinek is, hogy hogyan legyen keresztény). Azaz elvárni a kereszténység nevében, hogy valaki egy bántalmazónak megbocsásson, véleményem szerint ugyanolyan bántalmazás.

A másik az, hogy azok a dolgok, amelyeket meg kellene bocsátani, sok esetben éveken keresztül mélyülnek, ami által az ember egy spirálba kerül, amiből nem tud kilépni. Nagyon sokszor ez egy érzelmi-fizikai bántalmazó spirál, ahol az egyik fél érzelmileg képtelenné válik arra, hogy magát megvédje, és ezért a bántalmazó kapcsolatból nem tud kilépni. Pedig az egyetlen valódi megoldás ténylegesen az, hogy az ember érzelmileg is kilép egy ilyen viszonyból, és mintegy függetleníti magát attól a kényszertől, amely arra kényszeríti őt, hogy jobb meggyőződése ellen cselekedjen. (Hiába döntöm el az akaratommal, hogy nem vonódok be bizonyos helyzetbe érzelmileg, mert még soha nem sikerült megoldani, és ha bevonódok, csak én járok rosszul, mert ennél az akarati elhatározásnál sokszor erősebb a bevonódás lelki kényszere. Gyakorlatilag az összes, folyamatban levő vitám ilyen: kulminálódik egy veszekedésben, aminek nincs se felszabadító értéke, azaz az igazságok kimondása nem vezet egy jobb megértésre, és nem áll be utána valódi változás sem, így maga a vita is teljesen értelmetlenné és kényszeresen ismétlődővé válik, játszmává, aminek nincs valódi megoldása, mert a megoldás a kiváltó probléma felszámolása lenne, ami lehetetlen). Azt hiszem, hogy a megbocsátás folyamatában ezt a legnehezebb megvalósítani, hogy az ember érzelmileg függetlenedjen a problémától, ami kiváltotta, másrészt attól a ténytől, hogy az a fél, akinek meg kellene bocsátani, nem tudja abbahagyni a bántó magatartást, mert nem fogja fel, hogy az ő magatartása miért bántó. Azaz a másik magatartásának megváltoztatása és a helyzet ilyen módon való megoldása szinte teljesen lehetetlen, az ember csak saját magát változtathatja meg, és ha erre nem képes, akkor annyit tehet, hogy arrébb megy, és nem hozza magát olyan helyzetbe, hogy ismételten találkoznia kelljen azzal az emberrel, aki érzelmileg-fizikilag bántalmazta. Ez viszont családi helyzetekben nagyon nehezen megvalósítható, olyan ez kicsit, mint a gyógyuló alkoholista, akinek muszáj kocsmába menni (mert ott dolgozik, pl.). Nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen megállni, hogy az ember ne keveredjen újból ugyanabba a spirálba, amiről egyszer azt gondolta, hogy kimászott belőle.

A harmadik része az, hogy a megbocsátásnak akkor van bármiféle “értelme”, ha utána változás áll be, azaz megszűnik az ok, az a magatartás, vagy az a helyzet, ami a problémát kiváltotta. A szülő-gyerek-kapcsolatokban ez jellemzően nem fordul elő, vagy nagyon ritkán, hogy egy szülő belássa, hogy hibázott a gyermekével szemben és átalakítsa a magatartását. Ugyanakkor vannak visszafordíthatatlan, és ílymódon jóvátehetetlen dolgok: ha valaki ellen gyerekkorában követnek el valamit, amikor még nem elég tudatos ahhoz, hogy megértse, mit történik, vagy egyszerűen nem kapja meg azt a figyelmet és törődést, amire szüksége van, ezt később már nem lehet pótolni, ez mindig is hiány marad, egyfajta lelki fogyatékosság. Még azokban a kapcsolatokban is, ahol mind a két fél tudatos érzelmileg, még ott is nagyon nehéz megmagyarázni egy ilyen, megbocsátásra szoruló helyzetet, ha a másik nem érti, hogy mi az, amivel megbántott, következésképpen nem tudja abbahagyni, vagy nem tudja/nem akarja a magatartását úgy megváltoztatni, hogy az ne legyen bántó.

Hogyan is lehet akkor megbocsátani, és alkalmazni azt az elvet, hogy a megbocsátás feltétel nélküli, és nem azért történik, mert a másik megérdemli? És hogyan lehet úgy megbocsátani, hogy közben mi magunk ne védtelenekké és kiszolgáltatottakká, hanem ennek az ellenkezőjévé, azaz valójában támadhatatlanokká váljunk? A töprengéseim során tehát oda jutok, hogy

  1. nem lehet valóban megbocsátani és továbblépni akkor, ha a másik fél nem érti, mit tett (ezt szinte lehetetlen elérni); a maximum, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, egészen a következő alkalomig
  2. véget vetünk minden olyan kapcsolatunknak, amelyben egyáltalán ez felmerül, mint probléma (ez sem igazából megvalósítható, vagy csak nagyon ritkán)
  3. megpróbáljuk érzelmileg függetleníteni magunkat azoktól a helyzetektől, amelyek olyan mélyen sértenek, hogy nem tudunk függetlenül gondolkozni róluk
  4. várunk, hogy majd magától megoldódik (nem fog)
  5. megpróbáljuk elmagyarázni a másik félnek, hogy mi a bajunk (nekem eddig egyszer sem sikerült megértetni bárkivel, hogy lényegében mi a baj és mit kellene rajta változtatni, süketek párbeszéde ez)
  6. az ember imádkozhat, hogy történjen már valami
  7. az ember fejlesztheti a tudatos magatartását, hogy ő ne kövesse el ugyanazt másokkal szemben (nagyon kell igyekezni, és akkor sem biztos, hogy sikerül); ha mégis megteszi, pl. a gyerekével szemben, akkor próbálja megérteni a gyerek szempontját és bocsánatot kérni
  8. nem tudom, mi a megoldás
nem lehet

vannak az életben

megbocsáthatatlan dolgok. Igen, tudom, jézusi etika, meg minden, de akkor is. És nem azért megbocsáthatatlanok, mert önmagukban azok volnának, hanem azért, mert nem tudsz kilépni belőlük, és amíg nem tudsz kilépni, addig befolyásolnak, és amíg befolyásolnak, addig aszerint viselkedsz. Jó, ha az ember szembenéz magával, és tisztában van azzal, hogy vannak dolgok, amik nem fognak megoldódni, főleg azért nem, mert a másik fél, akinek meg kellene bocsátanod, nem is érti, hogy neked mi a problémád, és miért tartod a dolgot megbocsáthatatlannak. Anélkül viszont, hogy ő is átérezné, hogy milyen mélyen belép taposott, a bocsánat csak egy szó, és semmi értelme nincs.

vannak az életben