a szülés utáni depresszió

egyik legfőbb jellemzője, legalábbis nálam az, aminek a komolyabb formáját kényszer-betegségnek nevezi a szakirodalom.

 

” Agresszív kényszergondolatok: attól való félelem, hogy akaratunk ellenére, módosult tudatállapotban, afféle belső parancsra sérülést okozunk önmagunknak, vagy a hozzánk közelállóknak. Ilyen például az édesanya kényszergondolata, hogy a konyhakéssel leszúrja egyébként szeretett gyermekét, vagy gyakori kényszergondolat az is, hogy a beteg akarata ellenére a közelgő metró alá ugrik, ezért nem mer a sínek közelébe állni. Az efféle kényszergondolatok OCD betegeknél sohasem válnak valóra (a skizofrén betegek belső parancsaival ellentétben), de komoly szenvedést, a gondolatilag érintett közelállókkal kapcsolatban kínzó lelkifurdalást okoznak.” – írja a wikipédia.

Ezek a gondolatok és az őket követő lekiismeret-furdalás, magam hibáztatása, mindennaposak, és nagyon lassan múlnak el, ha egyáltalán. Ebben egyáltalán nem segítenek a társadalmi elvárások, hogy hogyan legyél szuperanya, és – meglepő módon – még a normális, felnőtt típusú interakciók sem, ahol az emberek jószándékkal felajánlják a segítségüket, mert ezek is egyszerre tartoznak az idegesítő, és ezáltal lelkiismeret-furdalást kiváltó kategóriába (hogy miért is nem tudok normálisan viselkedni, miért is érzem úgy, hogy bárki szól hozzám, legszívesebben üvöltöznék vele vagy leharapnám a fejét, amitől persze rosszul érzem magam, mert senki sem szereti magát egy szörnyetegnek látni, és ez lelkiismeret-furdaláshoz vezet, ami idegesít, amitől még frusztráltabb leszek, még agresszívebb, és így tovább, egészen addig, amíg elsírom magam, de erre itt és most nincs lehetőség, mert nem vagyok egyedül, és a magyarázkodás még jobban felbosszant).

Ezek a gondolatok, amikor az jut eszembe önkéntelenül, nem tehetek róla, hogy sérülést okozok a szeretteimnek, a feszültség mértékétől függően hol erősebbek, hol gyengébbek, időnként pedig álmok formájában jelentkeznek, ami még maguknál a gondolatoknál is rosszabb, mert az álomban nem tudod tudatosítani magadban, hogy ez csak egy álom, és nem a valóság.

Emellett pedig ott van a gondolatok másik oldala, a lelkiismeret-furdalás (amúgy is hajlamos vagyok a perfekcionizmusra, és ha ez nem megvalósítható, az önmagam hibáztatására), ami az ilyen gondolatok hatására még fokozódik.

A feszültség bizonyos pillanataiban elviselhetetlennek érzem, hogy bármiféle interakcióra lépjek felnőttekkel (azaz szinte képtelen vagyok válaszolni egy hétköznapi kérdésre, annyira dühít, hogy egyáltalán kérdeznek és hozzám szólnak), másrészt pedig elvárom az együttérzést és megértést, vagy ha nem következik be, magamat hibáztatom.

Ez a feszültség, hogy a felnőttekkel való interakció egyszerre elviselhetetlen és ugyanakkor egy vágyott, igényelt valami, ami nélkül nem tudok létezni, feloldhatatlan. Olyan, mintha az ember egyszerre kétfelé akarna menni, és azon bosszankodna és amiatt büntetné magát, hogy nem sikerül.

Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a körülöttem levő felnőttek összezavarodnak, hogy akkor mit csináljanak és mit ne (amiért szintén magamat szoktam hibáztatni), másrészt úgy teszek, mintha nem lenne semmi (amikor épp képes vagyok, és ezzel elbagatellizálom a problémát, csak hogy ne kelljen interakcióba lépni és beszélni erről, egyszerűen senkihez nem érzem magam annyira közel, hogy biztonságosan tudnék erről beszélni).

A dolog nem egyedi, csak nem szoktunk róla beszélni.

Összességében ez az egész nagyon kellemetlen.

 

Advertisements
a szülés utáni depresszió

a szülés utáni depresszió” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Borzasztó.
    Mondjuk, nem is értem, hogyan lehet elvárni, hogy egyedül birkózzon meg valaki a két vagy több pici gyerek ellátásával, közvetlenül szülés után, amikor a hormonrendszer még messze nem állt helyre, az állandó fáradtságról nem is beszélve, meg egyáltalán.
    A segítség elfogadásának a problémája szerintem abból ered pont, hogy társadalmi elvárás lett (csak tudnám, mikor??) a szuperanya, holott senki nem az.

    A régebbi korokban nem voltak ennyire magukra hagyva a nők (rokonok, szomszédok segítettek), ill. ha igen, ott az elvárások is minimálisak voltak ebből a szempontból (azaz senki nem szólta meg őket, ha fél napokra magukra hagyták a gyerekeiket, mert mentek kapálni, gyárba, stb. és a bőgés ellen mákteás cuclit nyomtak a szájukba).

  2. Legközelebb nyugodtan üvöltözzél velem, ha meglátsz. Akkor is örülni fogok. Pénteken például tök jó meglepi volt összefutni. Szóval képzeld el, hogy vannak emberek, akiket megörvendeztet a léted, csak úgy. Nem kell csinálnod semmit, pláne nem tökéletesen. Egyébként — ha már, akkor: — látszik, hogy nem vagy tökéletes, légy nyugodt. :) Mégis összességében eléggé érdekes vagy elég sokaknak. Ennél többre nem vágysz, nyilván. Vagyis viselkedhetsz tökéletlenül — nem okozol csalódást. (Tudom, van az a belső Izé, aki korhol. Ne hallgass rá.)

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s