nem lehet

Elég régen gondolkozom a megbocsátás problémáján, hogy lehetséges-e, és ha igen, hogyan.

Egyrészt ott van az a tény, hogy az Újszövetség vonatkozó passzusait úgy szoktuk érteni, mint feltétel nélküli megbocsátást, és csak az az igazi, ha a megbocsátásban nem támasztunk feltételeket. A “hányszor kell megbocsátani” kérdését szokták ilyenkor idézni (70×7, ami nyilvánvalóan egy metafora arra, hogy bármennyiszer), illetve azzal szoktak érvelni, hogy azért kell megbocsátani, mert Jézus is megbocsátott nekünk, bűnösöknek.

Amellett, hogy azt gondolom, hogy az ilyen direkt etikai parancs nem megvalósítható (azaz egy átlagember sosem fog a jézusi szinten állni pusztán amiatt a tény miatt, hogy Jézus nem csak ember volt, így egy csakembertől nem lehet ugyanazt elvárni), az érvelés második része egy fontos momentumra világít rá: nem azért kell megbocsátani, mert a másik “kiérdemelte”, hanem mert a megbocsátás egy önmagában értelmezett vallási kötelesség, amely független attól, hogy a másik mit tett vagy mit nem tett. A vallásilag értékelhető cselekedetek ilyenek: nem azért tesszük, mert bárki megérdemli (vagy mert Istennek akarnánk tetszeni vele), hanem azért, mert ez egy olyan kötelesség, amit interiorizáltunk, beláttuk, hogy jó és helyes, fontos a társadalmi együttélés és az emberi kapcsolatok szempontjából. Azt gondolom, hogy akkor vagyunk érzelmileg valóban felnőttek, ha képesek vagyunk erre.

Teológiai persze érthető és logikus ez a miért: Isten nem azt várja el (mint ahogy egy jó szülő sem), hogy a jót, amit kapunk, neki adjuk vissza, mert mit is adhatnánk mi egy tökéletes Istennek (ebből a szempontból tartom nagyon szépnek azt a gondolatot az iszlámban, hogy az ima nem áldozat, nem felajánlás, nem kérés, hanem megemlékezés Istenről), hanem azoknak adjuk, akik nem tudják visszaadni nekünk: a gyerekeknek, a kiszolgáltatottaknak, azoknak, akik szükséget szenvednek, és úgy adjuk, hogy az adás aktusa nem lehet látványos, mert az ember a dicsérettel már megjutalmazza saját magát. Az adás aktusa csak akkor lehet mentes a személyes hiúságtól, ha nem tud róla senki, tehát “a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal”.

Noha a teológiai probléma elég világos és az elvek is elég világosak, a gyakorlatban rengeteg kérdéssel szembesülünk.

Az egyik az, hogy az egész megbocsátás csak akkor működik, ha nem parancsra történik. Ez egy nagyon komplex lelki folyamat, amelyet nem lehet kényszer hatására elvégezni, és nagyon immorálisnak tartok minden olyan “keresztény elvárást”, amely a másikat kényszeríti rá arra (főként érzelmi zsarolással), hogy bocsásson meg (jól ismerjük ezeket a keresztény paneleket, hogy valaki csak akkor jó keresztény, ha ezt és ezt csinálja, mintha mi lennénk Isten, és megmondhatnánk bárkinek is, hogy hogyan legyen keresztény). Azaz elvárni a kereszténység nevében, hogy valaki egy bántalmazónak megbocsásson, véleményem szerint ugyanolyan bántalmazás.

A másik az, hogy azok a dolgok, amelyeket meg kellene bocsátani, sok esetben éveken keresztül mélyülnek, ami által az ember egy spirálba kerül, amiből nem tud kilépni. Nagyon sokszor ez egy érzelmi-fizikai bántalmazó spirál, ahol az egyik fél érzelmileg képtelenné válik arra, hogy magát megvédje, és ezért a bántalmazó kapcsolatból nem tud kilépni. Pedig az egyetlen valódi megoldás ténylegesen az, hogy az ember érzelmileg is kilép egy ilyen viszonyból, és mintegy függetleníti magát attól a kényszertől, amely arra kényszeríti őt, hogy jobb meggyőződése ellen cselekedjen. (Hiába döntöm el az akaratommal, hogy nem vonódok be bizonyos helyzetbe érzelmileg, mert még soha nem sikerült megoldani, és ha bevonódok, csak én járok rosszul, mert ennél az akarati elhatározásnál sokszor erősebb a bevonódás lelki kényszere. Gyakorlatilag az összes, folyamatban levő vitám ilyen: kulminálódik egy veszekedésben, aminek nincs se felszabadító értéke, azaz az igazságok kimondása nem vezet egy jobb megértésre, és nem áll be utána valódi változás sem, így maga a vita is teljesen értelmetlenné és kényszeresen ismétlődővé válik, játszmává, aminek nincs valódi megoldása, mert a megoldás a kiváltó probléma felszámolása lenne, ami lehetetlen). Azt hiszem, hogy a megbocsátás folyamatában ezt a legnehezebb megvalósítani, hogy az ember érzelmileg függetlenedjen a problémától, ami kiváltotta, másrészt attól a ténytől, hogy az a fél, akinek meg kellene bocsátani, nem tudja abbahagyni a bántó magatartást, mert nem fogja fel, hogy az ő magatartása miért bántó. Azaz a másik magatartásának megváltoztatása és a helyzet ilyen módon való megoldása szinte teljesen lehetetlen, az ember csak saját magát változtathatja meg, és ha erre nem képes, akkor annyit tehet, hogy arrébb megy, és nem hozza magát olyan helyzetbe, hogy ismételten találkoznia kelljen azzal az emberrel, aki érzelmileg-fizikilag bántalmazta. Ez viszont családi helyzetekben nagyon nehezen megvalósítható, olyan ez kicsit, mint a gyógyuló alkoholista, akinek muszáj kocsmába menni (mert ott dolgozik, pl.). Nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen megállni, hogy az ember ne keveredjen újból ugyanabba a spirálba, amiről egyszer azt gondolta, hogy kimászott belőle.

A harmadik része az, hogy a megbocsátásnak akkor van bármiféle “értelme”, ha utána változás áll be, azaz megszűnik az ok, az a magatartás, vagy az a helyzet, ami a problémát kiváltotta. A szülő-gyerek-kapcsolatokban ez jellemzően nem fordul elő, vagy nagyon ritkán, hogy egy szülő belássa, hogy hibázott a gyermekével szemben és átalakítsa a magatartását. Ugyanakkor vannak visszafordíthatatlan, és ílymódon jóvátehetetlen dolgok: ha valaki ellen gyerekkorában követnek el valamit, amikor még nem elég tudatos ahhoz, hogy megértse, mit történik, vagy egyszerűen nem kapja meg azt a figyelmet és törődést, amire szüksége van, ezt később már nem lehet pótolni, ez mindig is hiány marad, egyfajta lelki fogyatékosság. Még azokban a kapcsolatokban is, ahol mind a két fél tudatos érzelmileg, még ott is nagyon nehéz megmagyarázni egy ilyen, megbocsátásra szoruló helyzetet, ha a másik nem érti, hogy mi az, amivel megbántott, következésképpen nem tudja abbahagyni, vagy nem tudja/nem akarja a magatartását úgy megváltoztatni, hogy az ne legyen bántó.

Hogyan is lehet akkor megbocsátani, és alkalmazni azt az elvet, hogy a megbocsátás feltétel nélküli, és nem azért történik, mert a másik megérdemli? És hogyan lehet úgy megbocsátani, hogy közben mi magunk ne védtelenekké és kiszolgáltatottakká, hanem ennek az ellenkezőjévé, azaz valójában támadhatatlanokká váljunk? A töprengéseim során tehát oda jutok, hogy

  1. nem lehet valóban megbocsátani és továbblépni akkor, ha a másik fél nem érti, mit tett (ezt szinte lehetetlen elérni); a maximum, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, egészen a következő alkalomig
  2. véget vetünk minden olyan kapcsolatunknak, amelyben egyáltalán ez felmerül, mint probléma (ez sem igazából megvalósítható, vagy csak nagyon ritkán)
  3. megpróbáljuk érzelmileg függetleníteni magunkat azoktól a helyzetektől, amelyek olyan mélyen sértenek, hogy nem tudunk függetlenül gondolkozni róluk
  4. várunk, hogy majd magától megoldódik (nem fog)
  5. megpróbáljuk elmagyarázni a másik félnek, hogy mi a bajunk (nekem eddig egyszer sem sikerült megértetni bárkivel, hogy lényegében mi a baj és mit kellene rajta változtatni, süketek párbeszéde ez)
  6. az ember imádkozhat, hogy történjen már valami
  7. az ember fejlesztheti a tudatos magatartását, hogy ő ne kövesse el ugyanazt másokkal szemben (nagyon kell igyekezni, és akkor sem biztos, hogy sikerül); ha mégis megteszi, pl. a gyerekével szemben, akkor próbálja megérteni a gyerek szempontját és bocsánatot kérni
  8. nem tudom, mi a megoldás
Advertisements
nem lehet

nem lehet” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Azon gondolkozom, hogy vajon nem az-e a probléma egyik gyökere, hogy nem nagyon tudunk érdemben kommunikálni egymással?

    Természetesen azokra az esetekre gondolok, amikor nem direkt szándékosan, gonoszságból történik meg a bántás, csak empátiahiányból (ami azért elég nagy baj), amit az elkövető észre sem vesz.

    Valamikor 20-25 évvel ezelőtt olvastam egy amerikai pszichológus (?) könyvét ezzel kapcsolatban, ami nagyon megfogott. Gordon-módszer címszóval lehet rákeresni.

    Amire emlékszem belőle: gyakran nem azt mondjuk,amit ténylegesen gondolunk, de nem hazugságból, hanem mert magunk se vagyunk tisztában azzal, hogy éppen mi az a dolog, ami miatt frusztráltan viselkedünk, és egy látszólag apróság miatt keletkezik a vita, veszekedés.

    Mondjuk, azt gyanítom, a férjem megcsal, mert láttam egy rúzsfoltos csikket a kocsiban. De nem ezt teszem szóvá (hogy került a csikk a kocsiba?), hanem cirkuszolni kezdek, hogy nem vitte le a szemetet. Tényleg nem vitte le, de ez mégsem akkora vétség, hogy vitára adjon okot, máskor nem is szólok érte esetleg, vagy valami vicceset sütök el. Az eredmény persze borítékolható: előbb-utóbb sértegetések, fej elvesztése, stb. Azaz bevonódás.

    Annak idején próbáltam is az olvasottakhoz igazodni, és lehetőleg arról beszélni, ami tényleg problémát okozott. A gyerekemmel szemben viszonylag sikeresen működött, de pl. a volt férjemmel szemben nem (ő nem olvasta a könyvet :D ), az ő játszmája más volt, A “beszélek mindenfélét, aztán ráfogom, hogy nem mondtam komolyan és sokszor tényleg nem mondtam komolyan” roppant idegesítő eljárást folytatja máig, csak már nem velem :D

  2. hát nem tudom. nekem az a személyes tapasztalatom, hogy 1. vagy én nem tudom kielégítően elmagyarázni, hogy mi bajom (meg szoktam próbálni); 2. azok, akiknek megpróbálom elmagyarázni, az általam megfogalmazott igazságot (ami persze szubjektív) személyes támadásnak veszik és innentől meghalt az egész, mert lehetetlen bármit is megbeszélni; 3. vagy egyszerűen érzelmi idióták

  3. Azt nagyon nehéz elképzelni, hogy te ne tudnád kielégítően elmagyarázni, mi a bajod, hiszen pont azért élvezem az írásaidat, mert olyan pontosan fogalmazol. ahogy nekem sosem sikerül. Vagy túlbonyolítom, vagy elkezdem példával illusztrálni (mint fentebb), ami gyakran totális félreértéshez vezet (mégse bírom megállni), vagy tényleg csak az egy részét mondom el, amitől az egész érthetetlenné válik.
    Igen, az emberek támadásnak veszik, ha mások szubjektív igazságával szembesülnek.
    Azt hiszem, pont itt lehet tetten érni a hibás kommunikációs gyakorlatot, nem a te részedről, hanem a másik fél nem tud mit kezdeni az övétől eltérő igazsággal, látásmóddal. Pláne, ha ő bármely okból falsul kommunikál és el sem hiszi, hogy te viszont pontosan azt mondod, amit gondolsz, keresi a mögöttes tartalmakat.

  4. Nézd, ahhoz, hogy valódi párbeszéd legyen valami, mind a két félnek ugyanazon a nyelven kell beszélni, és itt nem azt értem alatta, hogy magyarul, hanem hogy a dolgok ugyanazt jelentsék. Ez nagyon ritkán valósul meg, főleg kiszolgáltatott helyzetekben. Az sem árt, ha az érzelmi intelligencia szempontjából hasonló szinten állnak. És hát igen, az empátia. De addig, amíg egy beszélgetés úgy néz ki, hogy

    Én: szerintem ez így nem jó, ezért.
    Másik: Ne bántsál engem.
    Én: Mi van?
    Másik: Már megint bántasz. Mivel érdemeltem én ezt ki? Mi mindent megtettünk érted, és így hálálod meg.
    Én: Most mi a fasz baj van már megint?

    és ez minden egyes mondatommal, kijelentésemmel, általam megfogalmazott szubjektív igazsággal, a saját nézőpontom és motivációm felvillantásánál előjön, akkor ott egyszerűen nincs miről beszélni.

  5. Rém sokat gondolkoztam azon, hogy mit válaszoljak.
    Sajnos, vannak un. mérgező családi kapcsolatok (baráti kevésbé. mert abból könnyen ki lehet lépni, munkahely is akadhat másik), amelyeket valójában jobb lenne felszámolni, csak hát a társadalmi nyomás ellene dolgozik ennek.

    Pedig mégis ezt kellene tenni, későbbi lelkiismereti furdalás nélkül, megbocsátás nélkül. Vagy legalábbis a minimálisra korlátozni.

  6. Igen, tudom, hogy ez lenne a megoldás, de én ezt nem tudom megtenni, mert nem engedi a lelkiismeretem (amin keresztül ugyanúgy zsarolható vagyok, mint más a bűntudatával)

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s