ma ismét bebizonyosodott, hogy

egy átlagos értelmiségi, jó szociális helyzetű gyerek mekkora helyzeti előnnyel rendelkezik, és hogy az, hogy én harcolom ki magamnak, mennyire hamis. Ma teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mit is jelent a white privilege (ami nálunk persze elsősorban nem bőrszínt, hanem társadalmi státust jelent), és hogy annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy mennyire el vagyunk nyomva (nem), hogy észre sem vesszük a helyzeti előnyünket és azokat, akik nem indulnak ilyen hátszéllel.

Ma a vonaton egy olyan család mellett utaztam, ahol az anya nyilvánvalóan aluliskolázott (érződik a szókincsén és a gondolkodásmódján). A két fia az én két fiammal egykorú (kb.). A két órából, amit a vonaton együtt töltöttünk, a következő különbségekre lettem figyelmes:

  • a gyerekek, a nagyobb, kb. hét éves is, iszonyatosan beszédhibásan beszélnek; az anyjuk időnként kijavítja őket, de nem következetes (logopédus hiánya?)
  • a nagyobbik gyerek valami betűs játékot játszott tableten, és egyszerű számokat kellett összeadnia, de nem sikerült neki (összehasonlításképp Gedeon a szorzásnál tart épp, abakuszon gyakorolunk, ha kedve van, meg az ujjain)
  • nem ismerte fel a betűket (jó, ezt még Gedeon sem tudja, mert az előkészítőben nem elvárás, de MO-n ugye egy ilyen korú gyerek már első vagy második osztályos); emellett Gedeon a hétvégén számítógépet tervezett magának egy bonbonos dobozból, benne billentyűzettel és képzelt betűkkel, amiket ő talált ki, pl. háromvonalas e betűt)
  • a következetes viselkedés és a dicséret hiánya, valamint a lekicsinylő megjegyzések biztosan nem segítik hozzá a gyerekeket a gyors, életkoruknak megfelelő fejlődéshez
  • a fogaik; nyilván ebben közrejátszik az étel minősége is, meg az öröklés is, de akkor is
  • a szabálykövetés hiánya, illetve a szabályok internalizálásának folyamata, ami nyilvánvalóan összefügg a szülők következetességével, a szabályok magyarázatával és a pozitív motivációval (azaz egy hétéves gyerek nem értette meg, hogy maradjon csendben, mert a “baba”, azaz Gizella alszik; fel is ordították). Nálunk ezt még Jakab is képes abszolválni, pedig ő nagyon impulzív és nagyon hangosan beszél.

Itt most nem az a cél, hogy Gedeonnal dicsekedjek, hanem annak belátása, hogy ez a két gyerek soha nem lesz “egyenlő”: sem a lehetőségeik, sem a képességeik. Az anyjuk különben nagyon szeretetteljesen, kedvesen bánt velük, és véleményem szerint sokat lehetne javítani a helyzeten, ha egyrészt ő, másrészt a gyerekek megfelelő szakmai segítséget kapnának. Így ezek a gyerekek behozhatatlan hátránnyal indulnak neki az életnek, ami bizonyos részben a szüleik hibája is, persze, de főleg nem, hanem a társadalomé, amely megengedi, hogy ilyen egyenlőtlenségek alakuljanak ki már ilyen fiatal korban, ahelyett, hogy a felzárkóztatásra törekedne.

 

(Olvasom a fészbúkon az erdmagy értelmiség köldöknézegető, önsajnáltató megjegyzéseit és kommentjeit, hogy el vagyunk nyomva, és sokszor az a meggyőződésem, hogy egyszerűen nem tudjuk, hogy milyen helyzeti előnyünk van abból adódóan, hogy “két lábunk van”, amíg nem látunk olyanokat, akiknek “egy sem”. Sokszor az a benyomásom, hogy természetesnek vesszük azt, ami van, és nem tudunk hálásnak lenni azért, hogy a világnak abba az egy százalékába tartozunk, akik előtt valóban nyitva állnak a lehetőségek, és csak a saját akaraterőnk, kitartásunk és képességeink szabnak gátat ennek. Nem tudják az emberek, hogy ez mekkora luxus.)

 

Reklámok
ma ismét bebizonyosodott, hogy