a szülés utáni depresszió

egyik legfőbb jellemzője, legalábbis nálam az, aminek a komolyabb formáját kényszer-betegségnek nevezi a szakirodalom.

 

” Agresszív kényszergondolatok: attól való félelem, hogy akaratunk ellenére, módosult tudatállapotban, afféle belső parancsra sérülést okozunk önmagunknak, vagy a hozzánk közelállóknak. Ilyen például az édesanya kényszergondolata, hogy a konyhakéssel leszúrja egyébként szeretett gyermekét, vagy gyakori kényszergondolat az is, hogy a beteg akarata ellenére a közelgő metró alá ugrik, ezért nem mer a sínek közelébe állni. Az efféle kényszergondolatok OCD betegeknél sohasem válnak valóra (a skizofrén betegek belső parancsaival ellentétben), de komoly szenvedést, a gondolatilag érintett közelállókkal kapcsolatban kínzó lelkifurdalást okoznak.” – írja a wikipédia.

Ezek a gondolatok és az őket követő lekiismeret-furdalás, magam hibáztatása, mindennaposak, és nagyon lassan múlnak el, ha egyáltalán. Ebben egyáltalán nem segítenek a társadalmi elvárások, hogy hogyan legyél szuperanya, és – meglepő módon – még a normális, felnőtt típusú interakciók sem, ahol az emberek jószándékkal felajánlják a segítségüket, mert ezek is egyszerre tartoznak az idegesítő, és ezáltal lelkiismeret-furdalást kiváltó kategóriába (hogy miért is nem tudok normálisan viselkedni, miért is érzem úgy, hogy bárki szól hozzám, legszívesebben üvöltöznék vele vagy leharapnám a fejét, amitől persze rosszul érzem magam, mert senki sem szereti magát egy szörnyetegnek látni, és ez lelkiismeret-furdaláshoz vezet, ami idegesít, amitől még frusztráltabb leszek, még agresszívebb, és így tovább, egészen addig, amíg elsírom magam, de erre itt és most nincs lehetőség, mert nem vagyok egyedül, és a magyarázkodás még jobban felbosszant).

Ezek a gondolatok, amikor az jut eszembe önkéntelenül, nem tehetek róla, hogy sérülést okozok a szeretteimnek, a feszültség mértékétől függően hol erősebbek, hol gyengébbek, időnként pedig álmok formájában jelentkeznek, ami még maguknál a gondolatoknál is rosszabb, mert az álomban nem tudod tudatosítani magadban, hogy ez csak egy álom, és nem a valóság.

Emellett pedig ott van a gondolatok másik oldala, a lelkiismeret-furdalás (amúgy is hajlamos vagyok a perfekcionizmusra, és ha ez nem megvalósítható, az önmagam hibáztatására), ami az ilyen gondolatok hatására még fokozódik.

A feszültség bizonyos pillanataiban elviselhetetlennek érzem, hogy bármiféle interakcióra lépjek felnőttekkel (azaz szinte képtelen vagyok válaszolni egy hétköznapi kérdésre, annyira dühít, hogy egyáltalán kérdeznek és hozzám szólnak), másrészt pedig elvárom az együttérzést és megértést, vagy ha nem következik be, magamat hibáztatom.

Ez a feszültség, hogy a felnőttekkel való interakció egyszerre elviselhetetlen és ugyanakkor egy vágyott, igényelt valami, ami nélkül nem tudok létezni, feloldhatatlan. Olyan, mintha az ember egyszerre kétfelé akarna menni, és azon bosszankodna és amiatt büntetné magát, hogy nem sikerül.

Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a körülöttem levő felnőttek összezavarodnak, hogy akkor mit csináljanak és mit ne (amiért szintén magamat szoktam hibáztatni), másrészt úgy teszek, mintha nem lenne semmi (amikor épp képes vagyok, és ezzel elbagatellizálom a problémát, csak hogy ne kelljen interakcióba lépni és beszélni erről, egyszerűen senkihez nem érzem magam annyira közel, hogy biztonságosan tudnék erről beszélni).

A dolog nem egyedi, csak nem szoktunk róla beszélni.

Összességében ez az egész nagyon kellemetlen.

 

Reklámok
a szülés utáni depresszió

egy terhesség után

sem voltam ennyire kimerült, fáradt, sovány, kiégett. Most a mérleg szerint 68 kiló vagyok. Tegnap eltoltam Gizellát a legközelebbi boltba, ami normál esetben tíz perc járásra van: tíz perc oda, tíz vissza, max. 20 perc a boltban és 5 a gyógyszertárban. Ez összesen 45 perc lett volna. Nekem tegnap másfél órámba telt.

Az izmaim még mindig görcsben vannak (végre rávettem magam, hogy elmenjek masszázsra, mert lett végre egy ismerős; idegenhez nem akartam menni).

De ez talán a kisebb probléma, a nagyobbik az érzelmi kimerülés (plusz a gerincinjekció hatása, ami megzavarja az idegrendszer normális működését), amiből az következik, hogy nem vagyok képes normálisan kommunikálni (és ezt senki se érti meg, mindenki tőlem várja, hogy megértsem, pedig jó volna most egy kis morális szupportáció, vagy legalább az, hogy ne nekem kelljen a mások lelki feszüléseit feloldani, most nagyon nehéz a máskor könnyű szerepet gyakorolni, hogy én legyek az erős, aki meghallgat, megért és megoldást kínál). Ugyanakkor persze sokan a tágabb ismeretségi körből kínáltak segítséget, amiért hálás is vagyok, de – bár értékelem – az nem ugyanaz. Ez a befeszülés főleg indokolatlan sírási rohamokban, undokoskodásban és befejezetlen mondatokban nyilvánul meg.

Persze már az is sokat segítene, ha tudnék pihenni legalább napi 4-5 órát, de ez jelen pillanatban megvalósíthatatlannak tűnik, a papírokat intézni kell, mert legközelebb szeptember végén jövök (remélem, nem lesz muszáj közben jönni még egyszer, rengeteg dolgom van nyárra).

* Most vettem észre, hogy befejezetlenül maradt egy mondat.

egy terhesség után

kommunikációs csapda 1.

A szívességek elfogadásáról (olyan szintű szívességről van szó, hogy az apám bevigyen-e kocsival a vonatig vagy sem, ami kocsival tíz percre, gyalog 5 km-re van)

  1. Ha elfogadjuk a szívességet, akkor az a baj, hogy milyen hálátlanok vagyunk, pedig a seggünk is ki van nyalva.
  2. Ha nem fogadjuk el, akkor az a baj, hogy mindent a magunk feje után akarunk csinálni, és amit ők tesznek, az nem jó.

 

kommunikációs csapda 1.

és eljön majd a nap amikor

döntő győzelmet aratsz saját magad és a gyerekkorod felett és végre be tudod tolni a megfelelő fiókba amikor felnősz amikor végre elénekelheted hogy vége a terhet letetted a kötelességedet teljesítetted elmondtad és azt is elmondtad hogy megbocsátottál hogy mától nem terheli a lelkiismereted hogy nem mondtad el és nem próbáltad meg érthető módon elmagyarázni és nem borultál ki nem hisztiztél nyugodt maradtál nem sírtál nem sajnáltattad magad nem sétáltál bele semmilyen kommunikációs csapdába nem válaszoltál váddal a vádakra nem pattantál fel és rohantál el nem érezted sértve magad az igazságtalan vádak miatt mert már tudod hogy az igazságtalanság nem fáj és nem érint meg védve vagy tisztába jöttél önmagaddal az életeddel a lelkeddel kifordítottad és befordítottad és már nem fájt már nem érzed úgy hogy védekezned kellene mert az őszinteségben már nincs meg a bántás kockázata mert már nem tudnak bántani és hirtelen az Isten tenyerén találod magad.

és eljön majd a nap amikor

egy órát szerettem volna

ma aludni, ha már éjjel Aletta arénázott, és persze nekem kellett ringatni. Nem sikerült, mert képtelenek voltak Gizellát egy órára lefoglalni, amíg én alszom egyet. Persze hiába “segítenek” annyian, így is az van megcsinálva, amit én megcsinálok, a családi logisztikát is beleértve. Gizellát nekem kell emelgetni, etetni, lefektetni, Alettát ellátni, három óránként fejni, rendet csinálni, mert az egy hét alatt felgyűlt ruhákra senki rá nem tette a kezét, vasalni, mindenki panaszait udvariasan meghallgatni (ez az a pont, amit leszarok), visszafogni magam, hogy senkit ne sértsek meg. Komolyan, ennél a kórház is jobb volt.

És akkor holnap jönni fog a védőnő, mert noha a védőnői szolgálatot igénybe venni nem kötelező, soha egy védőnőnek sem jutott még eszébe megkérdezni, hogy igényeljük-e, csak bejelentette, hogy jön, és az én arcom fog égni a zseg miatt, és nekem kell elmagyarázni, hogy külföldre visszük a gyereket anélkül, hogy abból esetleg gyámügyi feljelentés legyen.

Bőven elégedett lennék, ha fizikailag támogatnának, hogy úgy, ahogy kiadták az ukázt, pihenhetnék, mert a dolgok nagy részét megcsinálja helyettem valaki, mert a lelki támogatás (ld. még szülés utáni depresszió, amit hatványoz a gerincinjekció) valahol a Maslow-piramis tetején helyezkedik el.

 

 

egy órát szerettem volna

ma a könyvespolcot

takarítom, utoljára talán én takarítottam le, amikor még itt laktam, kb. 20 évvel ezelőtt, mindenesetre már nem emlékszem. a könyveken 4-5 milliméter vastagon állt a por.

a rendezés során legalább kétpolcnyi könyv ment a szelektív kukába, nagyrészt számítógépes tankönyvek a 90-es évekből, az összes ezoterikus irodalom, személyiségfejlesztő tankönyv és háziasszony-tanácsadó, néhány régi, már nem használható kézikönyv. közben Gizella, aki abban a szobában szokott aludni, álmos lett, így kihoztam a kiságyát a másikba, hogy be tudjam fejezni a pakolászást és utána takarítsak egyet. remélem, alszik addig, hogy befejezzem azt a szobát.

ma a könyvespolcot

szülőnevelés

Az elmúlt félévben két szülőnevelői foglalkozáson is részt vettem, mert nem gondolom, hogy tökéletesen csinálnám, van hova fejlődni, sőt. Az egyik az óvodáskori hisztiről, a másik a kisiskoláskori nevelési elvekről szólt, mind a kettő nagyon érdekes volt, hallottam jó ötleteket, hogy hogyan tudnánk javítani a nevelési módszereinken, az egyiket már ki is próbáltuk, be is vált.

Van mégis egy dolog, ami azóta sem hagy nyugodni, és amiről mindenképp írni szeretnék, és ez az, amit az oktatók úgy fejeztek ki, hogy “fejezzük ki érzelmeinket, amikor konfliktusban vagyunk a gyerekkel”.

Engem ez nagyon elgondolkoztatott, egyrészt, mert nekem soha eszembe sem jutott volna ilyesmi, másrészt ha meg igen, akkor érzelmi zsarolásnak tartom, illetve azt gondolom, hogy nagyon vékony a határ az érzelmek kifejezése és a gyerek számára feldolgozhatatlan érzelmi nyomás között.

A gyerekeimmel történő konfliktusok 99 %-a a szabályok betartásáról vagy be nem tartásáról szól. Rakd el a játékokat, ne rúgd a kisebbet, hallgasd végig a másikat, ne csapkodj, mert megütöd, ne mássz fel, mert leesel. Nincs túl sok szabály, ami viszont van (a másik testi épsége és a szociális normák betartása a cél), azt be kell tartani, nem csak a gyerekeknek, hanem nekünk is. Ha véletlenül én vágok Gedeon szavába, mert nem veszem észre, és rám szól, természetesen igazat adok neki és bocsánatot kérek. Persze vannak dolgok, amiket mi felnőttek megtehetünk, ők meg nem, de ezek is el vannak magyarázva, hogy miért. De alapvetően az otthoni civilizál viselkedési szabályok mindenkire vonatkoznak, ránk is.

A szabályok pedig nem az én érzelmeimtől függnek. Soha eszembe sem jutott olyasmit mondani Gedeonnak (itt főleg róla van szó, Jakabbal most kezdjük a szabályok értelmének magyarázatát), hogy azért kell betartani egy szabályt, azért kell jól viselkedni, hogy én örüljek, vagy ne legyek szomorú. Ha el is hangzik ilyesmi (hogy rettenetesen fárasztó tízszer elismételni ugyanazt, és semmi eredménye), ez soha nem a saját Gedeonhoz való érzelmi viszonyulásomként jelenik meg, hanem a helyzetet tartom fárasztónak (nem a gyereket). A maximum, ameddig elmegyek, az, hogy “te szeretnéd, ha veled is így viselkednének? nem? akkor ne csináld te se másnak”. Szó sincs arról, hogy az én érzelmeimnek meg kellene felelnie egy szabály betartásával. Persze ha valamit jól csinál, jól teljesít, akkor elmondjuk neki, hogy nagyon ügyes és büszkék vagyunk rá, de ez mindig a valós teljesítményekhez, nem pedig a hétköznapi szabályokhoz kapcsolódik (pl. ha nem kell mondani, hogy szedje össze a játékait, hanem megcsinálja önállóan, azért jár a dicséret). Ennek a célja, hogy a szabályokat önmagukért tartsa be, azért, mert belátta, hogy jó (vagy ha megszegi, akkor indokolja meg, hogy miért, ez legalább olyan fontos, mint a betartásuk).

Ezek alapján én egyáltalán nem tartom helyesnek, hogy a szabálykövetésbe belevonjuk az érzelmeket, főleg a felnőttek érzelmeit (anya szomorú, mert nem raktad el a játékokat, pl.). Szerintem nem a gyerek dolga, hogy a felnőttek érzelmi szükségleteiről gondoskodjon (hogy az anyja ne legyen szomorú, pl.), és az életkorának nem megfelelő, elhordozhatatlan és ezáltal kifejezetten káros terhet rakunk rá, ha azt várjuk, hogy a viselkedésével nekünk örömet okozzon. A gyerek nem azért személyiség, hogy nekünk megfeleljen, és (bizonyos viselkedési normák betartása mellett, amelyek egyáltalán lehetővé teszik az együttélést), a gyerek számára biztosítani kell, hogy úgy érezzen és úgy viselkedjen, ahogy ő látja jónak.

Emellett azt gondolom, hogy bizonyos esetekben az érzelmek ilyen kifejezése az érzelmi bántalmazásig is elmehet, amit én azért tartok sokkal nagyobb problémának, mint a fizikai bántalmazást, mert egyrészt láthatatlan, szinte feldolgozhatatlan, és felnőtt korban is kibeszélhetetlen (a legtöbb érzelmi bántalmazó nem is érti, hogy ő mivel bántalmaz, ezáltal nem lehet vele “megbeszélni”, és ez által változtatni a helyzeten). Ez megint egy olyan téma, ami a családokban szinte tabu, és ezáltal azok, akik ennek áldozatai, sokszor nem tudnak kilépni a saját bűntudatuk és a játszmák keltette mókuskerékből, és nincs lehetőség a gyógyulásra, a kapcsolatok rendezésére pedig végképp. Az érzelmi bántalmazás a gyereket olyan korban éri, amikor nem tud ellene védekezni és ezáltal nem tudja feldolgozni: ez kihat majd az egész felnőtt életére. Főleg ez az érzelmi védtelenség az, amit én nagyon rémesnek látok, és ami által én ezt sokkal szigorúbban ítélem meg, mint egy elcsattanó pofont jogos büntetésként. Az érzelmi bántalmazás olyasmit vár el a gyerektől, amire az alapvetően nem képes (mert még nem elég érett hozzá, vagy mert letörik az akaratát), és mivel nem tudja teljesíteni (anya nem lesz boldog), ezért bűntudata lesz. Ez alól a bűntudat alól nagyon nehéz kiszabadulni. Ez a bűntudat az a fonál, amin keresztül a szülő manipulálni tudja a gyerekét (a legtöbben, akikkel eddig találkoztam, észre sem veszik, hogy ezt csinálják, és hogy ez milyen káros a gyerekre nézve), de úgy, hogy nem az érelmére hat, hanem mintegy a hátsó kapun megy be, olyan helyzetbe kényszeríti a gyereket, amikor az nem tud másképp reagálni, és ezáltal megfosztja a valós választási és a nemet-mondási lehetőségétől, azaz tárgyként kezeli, madzagon rángatja a saját érzelmi kielégülése érdekében. És ez az a pont, ahol én ezt nagyon etikátlannak és perverznek látom: a szülő (öntudatlanul, valószínűleg) felhasználja a saját gyerekét, hogy az érzelmi szükségletei, amiket másképp nem tud kielégíteni, mégis kielégüljenek. Számomra kevés ennél borzasztóbb dolog van, ami egy átlagos középosztálybeli szülő-gyermek-kapcsolatban megjelenhet.

Ennek pedig fokozott megjelenési formája a gyerekek sztárolása, amikor a szülők álmait valósítja meg a gyerek, vagy olyan pályát választ, amit a szülők szeretnének.

szülőnevelés

amikor sikerélménynek

éled meg, hogy éjjel 4 órakor végre nyugodtan el tudtál tölteni húsz percet a vécén, nem tört rád senki, nem sürgetett senki, te se sürgetted magad (olvastál közben), nem gondoltál az aranyeredre és a székrekedésedre, ami a terhesség és a vaspótlás miatt van, se arra, hogy hideg van a vécén (mikor lehet majd fűtött ülőkét kapni?), nem ordított az ajtó előtt senki és nem rugdalta az ajtót, és nem gondoltál a visítások közben arra, hogy épp most okoznak maradandó károsodást egymásnak. Az élet apró örömei.

amikor sikerélménynek

nem lehet

Elég régen gondolkozom a megbocsátás problémáján, hogy lehetséges-e, és ha igen, hogyan.

Egyrészt ott van az a tény, hogy az Újszövetség vonatkozó passzusait úgy szoktuk érteni, mint feltétel nélküli megbocsátást, és csak az az igazi, ha a megbocsátásban nem támasztunk feltételeket. A “hányszor kell megbocsátani” kérdését szokták ilyenkor idézni (70×7, ami nyilvánvalóan egy metafora arra, hogy bármennyiszer), illetve azzal szoktak érvelni, hogy azért kell megbocsátani, mert Jézus is megbocsátott nekünk, bűnösöknek.

Amellett, hogy azt gondolom, hogy az ilyen direkt etikai parancs nem megvalósítható (azaz egy átlagember sosem fog a jézusi szinten állni pusztán amiatt a tény miatt, hogy Jézus nem csak ember volt, így egy csakembertől nem lehet ugyanazt elvárni), az érvelés második része egy fontos momentumra világít rá: nem azért kell megbocsátani, mert a másik “kiérdemelte”, hanem mert a megbocsátás egy önmagában értelmezett vallási kötelesség, amely független attól, hogy a másik mit tett vagy mit nem tett. A vallásilag értékelhető cselekedetek ilyenek: nem azért tesszük, mert bárki megérdemli (vagy mert Istennek akarnánk tetszeni vele), hanem azért, mert ez egy olyan kötelesség, amit interiorizáltunk, beláttuk, hogy jó és helyes, fontos a társadalmi együttélés és az emberi kapcsolatok szempontjából. Azt gondolom, hogy akkor vagyunk érzelmileg valóban felnőttek, ha képesek vagyunk erre.

Teológiai persze érthető és logikus ez a miért: Isten nem azt várja el (mint ahogy egy jó szülő sem), hogy a jót, amit kapunk, neki adjuk vissza, mert mit is adhatnánk mi egy tökéletes Istennek (ebből a szempontból tartom nagyon szépnek azt a gondolatot az iszlámban, hogy az ima nem áldozat, nem felajánlás, nem kérés, hanem megemlékezés Istenről), hanem azoknak adjuk, akik nem tudják visszaadni nekünk: a gyerekeknek, a kiszolgáltatottaknak, azoknak, akik szükséget szenvednek, és úgy adjuk, hogy az adás aktusa nem lehet látványos, mert az ember a dicsérettel már megjutalmazza saját magát. Az adás aktusa csak akkor lehet mentes a személyes hiúságtól, ha nem tud róla senki, tehát “a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal”.

Noha a teológiai probléma elég világos és az elvek is elég világosak, a gyakorlatban rengeteg kérdéssel szembesülünk.

Az egyik az, hogy az egész megbocsátás csak akkor működik, ha nem parancsra történik. Ez egy nagyon komplex lelki folyamat, amelyet nem lehet kényszer hatására elvégezni, és nagyon immorálisnak tartok minden olyan “keresztény elvárást”, amely a másikat kényszeríti rá arra (főként érzelmi zsarolással), hogy bocsásson meg (jól ismerjük ezeket a keresztény paneleket, hogy valaki csak akkor jó keresztény, ha ezt és ezt csinálja, mintha mi lennénk Isten, és megmondhatnánk bárkinek is, hogy hogyan legyen keresztény). Azaz elvárni a kereszténység nevében, hogy valaki egy bántalmazónak megbocsásson, véleményem szerint ugyanolyan bántalmazás.

A másik az, hogy azok a dolgok, amelyeket meg kellene bocsátani, sok esetben éveken keresztül mélyülnek, ami által az ember egy spirálba kerül, amiből nem tud kilépni. Nagyon sokszor ez egy érzelmi-fizikai bántalmazó spirál, ahol az egyik fél érzelmileg képtelenné válik arra, hogy magát megvédje, és ezért a bántalmazó kapcsolatból nem tud kilépni. Pedig az egyetlen valódi megoldás ténylegesen az, hogy az ember érzelmileg is kilép egy ilyen viszonyból, és mintegy függetleníti magát attól a kényszertől, amely arra kényszeríti őt, hogy jobb meggyőződése ellen cselekedjen. (Hiába döntöm el az akaratommal, hogy nem vonódok be bizonyos helyzetbe érzelmileg, mert még soha nem sikerült megoldani, és ha bevonódok, csak én járok rosszul, mert ennél az akarati elhatározásnál sokszor erősebb a bevonódás lelki kényszere. Gyakorlatilag az összes, folyamatban levő vitám ilyen: kulminálódik egy veszekedésben, aminek nincs se felszabadító értéke, azaz az igazságok kimondása nem vezet egy jobb megértésre, és nem áll be utána valódi változás sem, így maga a vita is teljesen értelmetlenné és kényszeresen ismétlődővé válik, játszmává, aminek nincs valódi megoldása, mert a megoldás a kiváltó probléma felszámolása lenne, ami lehetetlen). Azt hiszem, hogy a megbocsátás folyamatában ezt a legnehezebb megvalósítani, hogy az ember érzelmileg függetlenedjen a problémától, ami kiváltotta, másrészt attól a ténytől, hogy az a fél, akinek meg kellene bocsátani, nem tudja abbahagyni a bántó magatartást, mert nem fogja fel, hogy az ő magatartása miért bántó. Azaz a másik magatartásának megváltoztatása és a helyzet ilyen módon való megoldása szinte teljesen lehetetlen, az ember csak saját magát változtathatja meg, és ha erre nem képes, akkor annyit tehet, hogy arrébb megy, és nem hozza magát olyan helyzetbe, hogy ismételten találkoznia kelljen azzal az emberrel, aki érzelmileg-fizikilag bántalmazta. Ez viszont családi helyzetekben nagyon nehezen megvalósítható, olyan ez kicsit, mint a gyógyuló alkoholista, akinek muszáj kocsmába menni (mert ott dolgozik, pl.). Nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen megállni, hogy az ember ne keveredjen újból ugyanabba a spirálba, amiről egyszer azt gondolta, hogy kimászott belőle.

A harmadik része az, hogy a megbocsátásnak akkor van bármiféle “értelme”, ha utána változás áll be, azaz megszűnik az ok, az a magatartás, vagy az a helyzet, ami a problémát kiváltotta. A szülő-gyerek-kapcsolatokban ez jellemzően nem fordul elő, vagy nagyon ritkán, hogy egy szülő belássa, hogy hibázott a gyermekével szemben és átalakítsa a magatartását. Ugyanakkor vannak visszafordíthatatlan, és ílymódon jóvátehetetlen dolgok: ha valaki ellen gyerekkorában követnek el valamit, amikor még nem elég tudatos ahhoz, hogy megértse, mit történik, vagy egyszerűen nem kapja meg azt a figyelmet és törődést, amire szüksége van, ezt később már nem lehet pótolni, ez mindig is hiány marad, egyfajta lelki fogyatékosság. Még azokban a kapcsolatokban is, ahol mind a két fél tudatos érzelmileg, még ott is nagyon nehéz megmagyarázni egy ilyen, megbocsátásra szoruló helyzetet, ha a másik nem érti, hogy mi az, amivel megbántott, következésképpen nem tudja abbahagyni, vagy nem tudja/nem akarja a magatartását úgy megváltoztatni, hogy az ne legyen bántó.

Hogyan is lehet akkor megbocsátani, és alkalmazni azt az elvet, hogy a megbocsátás feltétel nélküli, és nem azért történik, mert a másik megérdemli? És hogyan lehet úgy megbocsátani, hogy közben mi magunk ne védtelenekké és kiszolgáltatottakká, hanem ennek az ellenkezőjévé, azaz valójában támadhatatlanokká váljunk? A töprengéseim során tehát oda jutok, hogy

  1. nem lehet valóban megbocsátani és továbblépni akkor, ha a másik fél nem érti, mit tett (ezt szinte lehetetlen elérni); a maximum, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, egészen a következő alkalomig
  2. véget vetünk minden olyan kapcsolatunknak, amelyben egyáltalán ez felmerül, mint probléma (ez sem igazából megvalósítható, vagy csak nagyon ritkán)
  3. megpróbáljuk érzelmileg függetleníteni magunkat azoktól a helyzetektől, amelyek olyan mélyen sértenek, hogy nem tudunk függetlenül gondolkozni róluk
  4. várunk, hogy majd magától megoldódik (nem fog)
  5. megpróbáljuk elmagyarázni a másik félnek, hogy mi a bajunk (nekem eddig egyszer sem sikerült megértetni bárkivel, hogy lényegében mi a baj és mit kellene rajta változtatni, süketek párbeszéde ez)
  6. az ember imádkozhat, hogy történjen már valami
  7. az ember fejlesztheti a tudatos magatartását, hogy ő ne kövesse el ugyanazt másokkal szemben (nagyon kell igyekezni, és akkor sem biztos, hogy sikerül); ha mégis megteszi, pl. a gyerekével szemben, akkor próbálja megérteni a gyerek szempontját és bocsánatot kérni
  8. nem tudom, mi a megoldás
nem lehet

vannak az életben

megbocsáthatatlan dolgok. Igen, tudom, jézusi etika, meg minden, de akkor is. És nem azért megbocsáthatatlanok, mert önmagukban azok volnának, hanem azért, mert nem tudsz kilépni belőlük, és amíg nem tudsz kilépni, addig befolyásolnak, és amíg befolyásolnak, addig aszerint viselkedsz. Jó, ha az ember szembenéz magával, és tisztában van azzal, hogy vannak dolgok, amik nem fognak megoldódni, főleg azért nem, mert a másik fél, akinek meg kellene bocsátanod, nem is érti, hogy neked mi a problémád, és miért tartod a dolgot megbocsáthatatlannak. Anélkül viszont, hogy ő is átérezné, hogy milyen mélyen belép taposott, a bocsánat csak egy szó, és semmi értelme nincs.

vannak az életben

menetrend

Nem is hiszem el, hogy ma találkoztam egy kedves nőgyógyásszal, aki teljesen normális emberként viselkedett. Ma különben a kórházban mindenki teljesen normális volt, ahogy annak egy normális országban lennie kellene. Senki nem volt agresszív, mindenki készségesen segített, mindent meg tudtam kérdezni, amit szerettem volna. Mindez három órába telt, de akkor is.

A menetrend nagyjából így néz ki, ezeket az időpontokat tudom előre:

május 5: vizsgáztatás

május 10: labor

május 11: ctg

május 16: aneszteziológus

május 17: befekvés

május 18: műtét

 

Az is kiderült, hogy három gyerek után vagy 40 év felett nem kell külön kérvényezni a sterilizációt, hanem elég szóban jelezni. Ez az az eset, amikor a Magyar Állam kegyesen úgy dönt, hogy teljesítetted nőként a kötelességed. Szóval elvileg minden sínen van, ha addig nem történik semmi, két hetem van. Ez már egy belátható időszak.

Ennek örömére vettem néhány 300 forintos antikvár könyvet, hogy legyen, amit a kórházban olvassak majd.

 

 

menetrend

ma ismét bebizonyosodott, hogy

egy átlagos értelmiségi, jó szociális helyzetű gyerek mekkora helyzeti előnnyel rendelkezik, és hogy az, hogy én harcolom ki magamnak, mennyire hamis. Ma teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mit is jelent a white privilege (ami nálunk persze elsősorban nem bőrszínt, hanem társadalmi státust jelent), és hogy annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy mennyire el vagyunk nyomva (nem), hogy észre sem vesszük a helyzeti előnyünket és azokat, akik nem indulnak ilyen hátszéllel.

Ma a vonaton egy olyan család mellett utaztam, ahol az anya nyilvánvalóan aluliskolázott (érződik a szókincsén és a gondolkodásmódján). A két fia az én két fiammal egykorú (kb.). A két órából, amit a vonaton együtt töltöttünk, a következő különbségekre lettem figyelmes:

  • a gyerekek, a nagyobb, kb. hét éves is, iszonyatosan beszédhibásan beszélnek; az anyjuk időnként kijavítja őket, de nem következetes (logopédus hiánya?)
  • a nagyobbik gyerek valami betűs játékot játszott tableten, és egyszerű számokat kellett összeadnia, de nem sikerült neki (összehasonlításképp Gedeon a szorzásnál tart épp, abakuszon gyakorolunk, ha kedve van, meg az ujjain)
  • nem ismerte fel a betűket (jó, ezt még Gedeon sem tudja, mert az előkészítőben nem elvárás, de MO-n ugye egy ilyen korú gyerek már első vagy második osztályos); emellett Gedeon a hétvégén számítógépet tervezett magának egy bonbonos dobozból, benne billentyűzettel és képzelt betűkkel, amiket ő talált ki, pl. háromvonalas e betűt)
  • a következetes viselkedés és a dicséret hiánya, valamint a lekicsinylő megjegyzések biztosan nem segítik hozzá a gyerekeket a gyors, életkoruknak megfelelő fejlődéshez
  • a fogaik; nyilván ebben közrejátszik az étel minősége is, meg az öröklés is, de akkor is
  • a szabálykövetés hiánya, illetve a szabályok internalizálásának folyamata, ami nyilvánvalóan összefügg a szülők következetességével, a szabályok magyarázatával és a pozitív motivációval (azaz egy hétéves gyerek nem értette meg, hogy maradjon csendben, mert a “baba”, azaz Gizella alszik; fel is ordították). Nálunk ezt még Jakab is képes abszolválni, pedig ő nagyon impulzív és nagyon hangosan beszél.

Itt most nem az a cél, hogy Gedeonnal dicsekedjek, hanem annak belátása, hogy ez a két gyerek soha nem lesz “egyenlő”: sem a lehetőségeik, sem a képességeik. Az anyjuk különben nagyon szeretetteljesen, kedvesen bánt velük, és véleményem szerint sokat lehetne javítani a helyzeten, ha egyrészt ő, másrészt a gyerekek megfelelő szakmai segítséget kapnának. Így ezek a gyerekek behozhatatlan hátránnyal indulnak neki az életnek, ami bizonyos részben a szüleik hibája is, persze, de főleg nem, hanem a társadalomé, amely megengedi, hogy ilyen egyenlőtlenségek alakuljanak ki már ilyen fiatal korban, ahelyett, hogy a felzárkóztatásra törekedne.

 

(Olvasom a fészbúkon az erdmagy értelmiség köldöknézegető, önsajnáltató megjegyzéseit és kommentjeit, hogy el vagyunk nyomva, és sokszor az a meggyőződésem, hogy egyszerűen nem tudjuk, hogy milyen helyzeti előnyünk van abból adódóan, hogy “két lábunk van”, amíg nem látunk olyanokat, akiknek “egy sem”. Sokszor az a benyomásom, hogy természetesnek vesszük azt, ami van, és nem tudunk hálásnak lenni azért, hogy a világnak abba az egy százalékába tartozunk, akik előtt valóban nyitva állnak a lehetőségek, és csak a saját akaraterőnk, kitartásunk és képességeink szabnak gátat ennek. Nem tudják az emberek, hogy ez mekkora luxus.)

 

ma ismét bebizonyosodott, hogy

az nem kifejezés, hogy

be vagyok fosva. Minden szülés előtt ugyanez van, persze a külvilágnak úgy teszek, mintha nem félnék, pedig de. Wazz, mégiscsak egy gerincinjekció. Vágnak egy lyukat a hasamba. Éjszakánként, amikor nem alszom (minden második éjjel), azon töprengek, hogy mi sülhet el rosszul. Eszembe jutnak a hallott rémtörténetek. Halálfélelmem van, természetesen. Mi van, ha soha többé nem látom a családom? Stb., végtelenítve.

De a fizikai megpróbáltatás csak egy része a dolognak. Nagyon ritkán találkoztam olyan egészségügyben dolgozó személyekkel, akik partnerként kezeltek, és nem aláztak meg valamilyen formában (vagy nem atyáskodtak és néztek totális idiótának, ami még rosszabb). Persze a dolgukat tisztességesen elvégezték (már amikor), de azért az egészségüggyel találkozni Kelet-Európában mindig egy nagyon jelentős stressz-faktor, hiába készülök lelkileg erre, mert tudom, hogy úgyis ez lesz, valahogy mindig meglepetésként ér a dolog.

Emellett nincs választott orvosom, se dúlám, se mijafaszom, nem vagyok hajlandó kétszer kifizetni ugyanazt a szolgáltatást. Ilyenkor az ember még sokkal védtelenebb, mert nem fizet egy orvosnak vagy bábának védelmi pénzt, amiért a kislelkét megnyugtatják és naponta egyszer ránéznek. Nem vagyok köteles orvost választani egy rutin-műtétre, csinálja csak meg az ügyeletes. Épp elég tb-t fizetünk, és gyakorlatilag – egy kivételtől eltekintve – kizárólag a szülésre és a gyerekekre vettük igénybe.

Emellett még azt is szeretném, hogy ha már felvágják a hasam, akkor sterilizáljanak (azaz vágják át a petevezetékeket). Unom már ezeket a vég nélküli terhességeket, rosszulléteket, kényelmetlenséget, ez az utolsó terhesség nagyon rossz volt, és bár persze a gyerekek nagyon szeretetreméltók, de mindjárt negyven vagyok, tíz évet eltöltöttem az életemből a szaros pelenkákkal, szeretnék időt magamra. Ismerem a törvényt, hogy egyrészt a sterilizálást kérvényezni kell (baszki az állam kell engedélyt adjon, hogy mit tégy a testeddel), másrészt a törvény nem teljesen világos, hogy akkor is ki kell-e várni az egy év várakozási időt, ha az ember épp a negyedik gyerekét szüli és mindjárt negyven. Mert ha igen, akkor elmehetnek a tudjukhova.

És persze mindezekért szeretnék nagyon hamar túlesni rajta, legyünk kettőben, inkább visibáljon éjjel, minthogy szétrúgja a májam és lekaparja a vesém, amit más kb. másfél hónapja folyamatosan csinál.

Ugyanakkor tudom azt is, hogy ha nem lenne modern orvostudomány, nekem nem lett volna négy gyerekem (mindjárt négy, még túl kell éljen egy császárt).

És mint minden ilyen helyzetben, amikor a zembernek nem marad kapaszkodója, mert az észérvek nem elégségesek, hogy megnyugodjon, ott van az Istenbe vetett hit. Végül mindig ez marad: Isten és a bor.

az nem kifejezés, hogy

kórházi lista, just for the record

Neszeszer

  • mellszívó és bimbóvédő
  • italpor
  • szipókás üveg
  • szívószál
  • neszkávé
  • szőlőcukor, édesség
  • wc-papír
  • turfürdő
  • sampon
  • balzsam
  • fésű
  • hajgumi
  • fülpiszka
  • vatta arcra
  • kendő
  • fertőtlenítő kendő
  • kézfertőtlenítő
  • mosogatószer
  • bicska
  • cukorszirup (Laevolac)
  • fájdalomcsillapító
  • tena vastag betét
  • labello
  • szalvéta
  • fogpaszta
  • fogkefe
  • melltartóbetét
  • szoptatós melltartó
  • krém
  • kisolló
  • körömreszelő
  • aranyérkrém
  • glicerines kúp
  • evőeszköz
  • tányér
  • pohár
  • szemeteszacskó

 

Gyereknek

  • nedves törlőkendő
  • pelenka
  • alátét
  • textil-pelenka
  • kenőcs
  • alkohol

  • body
  • rugdalózó
  • zokni
  • harisnya
  • pulóver ?
  • kinti cucc
  • sapka ?

Magamnak

  • papucs
  • törülköző
  • hálóing
  • nadrág
  • pulóver
  • zokni
  • eldobható bugyi
  • párna
  • hazamenő ruhák
  • laptop, kábel
  • telefon, kábel
  • iratok
  • olvasnivaló
kórházi lista, just for the record