ha már mindenképp

fel kellett kelnem hétkor, mert Gizella visított, leültem dolgozni kicsit, ha már nekem úgysincs lehetőségem pihenni. Három óra alatt két és fél mondatot sikerült leírnom, a napnak a legproduktívabb szakaszában, amikor még az agyam is fog, ha még nem ment teljesen az agyamra az anyaság, az önsajnálat, a fáradtság és az egyebek.

Egyszerűen nem lehet úgy szellemi munkát végezni, hogy az embert kétpercenként megszakítják, mert már az is hosszas összpontosítás eredménye a fáradtság miatt, hogy egyáltalán a témára tudjak koncentrálni, erre jön Gizella motozása (soha nem lehet teljesen a témára koncentrálni, ha ő ébren van, mert egy fülemmel mindig rá figyelek), meg a sok felesleges szövegelés és udvariassági kör. Megint olyan ideges vagyok, hogy mindjárt felrobbanok.

Jó, hogy nekem mindenkinek az érzékenységét tiszteletben kell tartani, meg a pihenésre való igényét. Csak azt szeretném tudni, hogy velem ki lesz egyszer az életben előzékeny, segítőkész, az én pihenésemet ki fogja figyelembe venni, meg azt, hogy meg kellene írnom a disszertációm, ha már hat évet beletettem.

És hogy mindig mindenkinek mindent mondani kell, meg mindenki után elpakolni.

Jézusom, de ki vagyok borulva.

Reklámok
ha már mindenképp

ha már mindenképp” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kilencvenöt per Ötszáz szerint:

    Valamiért korainak tartja még azt a disszertációt a Jóisten .Had érlelődjön még az!

  2. Segíteni nem tudok, csak együttérzésemet szeretném kifejezni. Üres veder szindrómának hívom, amikor úgy érzem nem maradt semmi erőm és mindenki áll az adagjáért, mert az nekik jár. Lázadtam ellene, kikértem magamnak. Most vagyok ott, hogy hosszú évek óta vannak napok amikor későn kelek, normálisan eszem és hetente párszor mozogni is van időm. Végtelen hálát érzek ezért, pedig ez lenne az említésre sem méltó minimum, ami kijár mindenkinek.

    8 hónapos terhesen védtem az államvizsga dolgozatom, amit úgy írtam meg, hogy a nagyobbik gyerek közben dackorszakának legvadabb heteit élte. Férjem a világot mentette meg a munkahelyén. Védés után elmentem és összepakoltam a házat, mert költöztünk. Anyámmal, mert más nem volt. Az az alapélményem, hogy a női közösség tart meg ilyen helyzetekben és az a legnagyobb veszteség, ha egy anya ilyen női közösség nélkül kell megoldja a mindennapjait. Nem tudok mást nyújtani mint mély együttérzésem és annak a bizonyítékát, hogy van élet ezután is. Most “csak” túlélni kell(ene).

  3. Kilencvenöt per Ötszáz szerint:

    Ja,ezt nem tudtam .Akkor hajrá! A.S. Oganga is 38 éves korában írta meg a doktori disszertációját ,és közben még mennyi mindent csinált.
    Sok erőt ,sok kitartást a munkához!

  4. Moni szerint:

    Tökéletesen együtt érzek. És nem mondhatom vigaszul, hogy áh pár év és elmúlik ez a szitu…
    Anno a gyerekszülést választottam a “tudomány” helyett. Tudatos döntés volt. Csak annyi szakmát csináltam, amennyi belefért úgy, hogy ott legyek a családnak gyakorlatilag 100%-ban. Pár éve belevágtam a PhD-ba, hogy najólegyenmárelégnagyok. A tanulós részét élveztem is. De huzamos ideig koncentrált munkát végezni otthon… nem megy. Pedig támogatnak, tényleg. De egyszerűen nem úgy rendeztük be az életünket. Teljesen esélytelen, hogy megírjam időben olyanra, amilyennek szerintem lennie kellene egy disszertációnak. És krónikus, kóros kialvatlanság van stb. Az üres veder részben leírja ezt az érzést, igen. Másfelől nem, mert mindeközben úgy érzem, van egy csomó kiaknázatlan energiám. És az is ott van a mérleg jó oldalán, hogy nem cserélném el ezeket a kisgyerekes-kiskamaszos-nagykamaszos éveket semmiféle tudományos karrierre. Igen, a női közösség fontos. Csilla, szerintem van benne elég erő. Legyél türelmes önmagadhoz. Amennyit láttam a munkádból, az átlagnál gyorsabban, összeszedettebben, fegyelmezettebben dolgozol — az IQ-d eleve nem kérdés. Meg fogod csinálni. Viszont a gyerekeid most gyerekek, most kicsik, azt viszik magukkal, amit most kapnak tőletek. Muszáj nagyon okosan csinálnod, ha egyszerre akarsz mindent. :)

  5. Kilencvenöt: én értem, hogy segíteni akarsz, de ha átlagembereket, akik épp szarul érzik magukat, zsenikhez hasonlítasz, hogy bezzeg, azok mennyire képesek, ezzel csak azt éred el, hogy az átlagemberek (én) még szarabbul érzik magukat. Arról nem is beszélve, hogy engem személyes okokból is mennyire kiborít a bezzegelés.

  6. Móni: én teljesen megértem, hogy ha valaki az anyaságot választja, mert ez egy korrekt helyzet, akkor te vállalod, és nem kihasználják, hogy lelkiismeretes vagy. Én erre képtelen vagyok, mert nem tudom belátni, hogy miért nekem kellene beáldoznom az életemet 100%-ig, és nagyon sokszor az van, hogy azt, ami részemről áldozat (beáldozom az időmet, energiámat, munkámat, pihenésemet, stb.) természetesnek veszik, és ez bosszant a leginkább. Illetve azt veszik természetesnek, hogy ezt nekem kell megtenni. És akkor itt már a hagyományos férfi-nő szerepeknél vagyunk, hogy egyenlő értékű-e a munkánk, amit végzünk. Én azt el tudom fogadni, hogy nem teljesen, mert én az enyémmel nem keresek pénzt a családfenntartáshoz, de a tudományso életben doktori nélkül esélyem sincs pénzt keresni.

    Esetleg még visszamehetek lelkésznek (nem vennének vissza), és ezzel ennyi.

    Szóval a dolog nagyjából úgy áll, hogy egyelőre képtelen lennék családot fenntartani, mert nincsenek meg hozzá az eszközeim, és az időm se, hogy ez egyáltalán lehetővé váljon, visszafele meg nem tudok menni. Tipikusan 22-es csapdája ez.

  7. Kati: köszönöm :) Hát nem tudom, nálunk sosem működött ez a női szolidaritás, a legjobb esetben is az van, hogy az anyámmal fegyverszünet van (nem cseszeget, vagy ha igen, nem válaszolok). Anyósom sokkal szolidárisabb, és ő úgy segít, ahogy nekem jó (mikor van ideje), de ez sajnos soha nem lesz ugyanaz, még akkor sem, ha különben nagyra értékelem a segítségét.

    Barátnőim tkp. nincsenek, akik családosak, legalább annyira el vannak foglalva a gyerekekkel, mint én, akik meg nem, azok nem nagyon értik (ami természetes).

    Marad a blog meg a panaszkodás.

  8. Azt nem lehetne megcsinálni, hogy valakivel összefogsz, aki vigyáz egy héten mondjuk 2 napon Gizellára, és akkor te semmi mással, csak a disszertációval foglalkozol, heti két nap persze te vigyázol az ő gyerekére is, akkor azért tudsz a házimunkával haladni. Kevésbé lennél frusztrált, mert haladnál azzal is.
    Vagy lassacskán Gizella is beadható valami bölcsibe heti 2 napra.
    A munkamegosztás nem az igazi nálatok (sem), sajnos..
    Tökéletesen igazad van, ha nem látod be, miért kellene feladnod a tudományos ambícióidat.

    Sajnálom, hogy édesanyád még mindig cseszeget :(

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s