miután tegnap sokan megnyugtattak

(ezúton is köszi), hogy nem, nem, nem vagyok borderline (amit persze én sem gondoltam teljesen komolyan, tavaly asszem a bipoláris zavarról olvastam és azon rágódtam hónapokig), annyit azért elmondanék, hogy miért gondolom azt, hogy nem egyszerűen egy jól fejlett pszichológiai hipokondriám van. Ezt a cikket olvastam a napokban.

Három dolgot mindenképp jellemzőnek találtam:

  1. az egyik az önmagunknak való fájdalom-okozásra való hajlam. Velem előfordult többször is, a vagdosás is, a cigarettával való égetés is, általában olyankor, amikor úgy éreztem magam, hogy olyan méretű a lelki feszültség, amit el kell viselnem, hogy az az érzésem, hogy szétesem, vagy valami komolyabb kárt teszek magamban. A fizikai fájdalom ahhoz kell, hogy a valóságot érzékeljem, és el tudjak vonatkoztatni attól, ami a fejemben épp zajlik. Megelőző fájdalom, vagy valami ilyesmi.
  2. A másik az én határainak szétcsúszása. Ez egy roppant furcsa tapasztalat, nekem többször volt benne részem: valahogy az az érzése az embernek, hogy az én/éntudat egy porcelán, ami egy adott pillanatban darabokra esik, és újból össze kell rakni. A darabokra esés megy gyorsan, az összerakás, amíg az ember megint “megtalálja magát”, a céljait és a motivációit, meglehetősen időigényes. Mikor először történt, kb. egy évet tartott, azóta persze rövidülnek ezek az összerakási folyamatos, és talán a szétesés sem olyan teljes, mindenesetre a tudatos énem kevésbé van megijedve, mert van arról tapasztalata, hogy össze lehet rakni, csak várni kell.
  3. A harmadik a valós szenvedések manipulatív célú felhasználása. Amikor az ember azért szenved, hogy szeressék: hogy lelkiismeret-furdalást váltson ki, és ezáltal rá irányuljon a figyelem. Az is jobb, mint a semmi.

 

Miért nem lehet ilyenekről írni? Aki hasonló gondolatokkal küzd, én is, annak az egyik legfontosabb félelme, hogy akkor nem fogják szeretni, mert elveszíti az értékét. Azt, hogy ez a félelem mennyire alapul a valóságon és mennyire paranoia, nem szoktam tudni eldönteni, azaz sokszor nagyon nehéz különbséget tenni a valóság és az irracionális félelmek között. A félelmek pontosan attól tűnnek jogosnak, mert ezek tűnnek a valóságnak, azaz aki paranoid módon fél, meg van győződve arról, hogy igaza van, és minden rosszra, ami bekövetkezik (és amit sokszor aktívan előidéz), csak annyit tud mondani, hogy na, ugye, tessék, nem szeretnek.

A másik, hogy az énem tudatos részében az ilyen típusú manipulációt teljes mértékben etikátlannak tartom. Akkor is tudok róla, amikor csinálom, és azt a feszültséget, hogy csinálom, és tudom, hogy nem szabad, és mégis csinálom, szinte lehetetlen feloldani, innen már csak egy ugrás az a gondolat, hogy nem is érdemlem meg, hogy szeressenek, ha már ilyeneket csinálok. A manipuláció célja teljesen egyértelmű, mint a gyerekeknél (akik bizonyos életszakaszokban ugyanezt csinálják, ami szintén nem túl hízelgő): a figyelem felkeltése, a hiányérzetek csökkentésére tett kísérlet

Harmadszor pedig az, hogy ha az ember őszintén beszél ezekről a gondolatairól (amik egy rosszabb napon teljesen lefoglalják, egy tudatosabb napon kb. egy-kétszer jutnak eszébe), azt mások érzékelhetik manipulációnak, és az arra való kényszernek, hogy foglalkozzanak az illetővel, és amit jogosan utasíthatnak vissza, ami – egy ilyen helyzetben, ha az ember tényleg őszinte – szinte elviselhetetlen.

Ez az egész egy ördögi csapda, amiből csak úgy van kiút, ha az ember saját magával lerendezi (azaz a külső aktorok nem tudnak segíteni): az embernek szüksége van arra, hogy feltétel nélkül elfogadják (noha ez a feltétel nélkül egy hazugság, erre Isten képes egyedül), és ezért bármit hajlandó megtenni és bármilyenné hajlandó változni, amitől kezdődik az egész elölről.

Miért nem megoldás a pszichológus?

  1. Mert a tudatos pillanataimban pontosan tudom, hogy mi a baj, és hogy ezekkel a dolgokkal, amik kiváltották, együtt kell élnem, mert nem lehet őket meg nem történtté tenni. Mindenkinek, akinek ebben része volt, megbocsátottam, de ettől még maga a tény nem múlt el, legfeljebb a szenvedés intenzitása nem olyan erős, illetve hullámzó. Néha jobb, néha rosszabb. Télen mindig rosszabb.
  2. Nekem a legfőbb kapaszkodót ezekben a helyzetekben a “személyiségem külső váza” jelenti (hogy akkor is csinálni kell dolgokat, amikor az ember legszívesebben vinnyogó kutyaként bújna el egy sarokba), akkor is “normális embernek kell látszani”. Nem szeretném, ha valaki ehhez a magamról alkotott képhez hozzányúlna, mert akkor nem maradok semmivel. Tudom, hogy hamis (de hogy mikor hamis és mikor igaz, azt elég, ha én tudom), de egy hamis kapaszkodó is jobb, mint a semmi.
  3. Mert iszonyatosan nehéz ezekről személyesen beszélni, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha beszélek róla, jobb lesz. Az írás elég személytelen ahhoz, hogy ne érezzem sarokba szorítva magam, amikor beindul a hazugság-spirál.
  4. Mert túl sok pszichológiát tanultam ahhoz, hogy belemenjek egy ilyen helyzetbe, ahol önként fel kell adnom a tekintélyi pozícióm (mert másképp nincs értelme az egésznek).
  5. És mert általában – mikor épp nincs krízis – egészen jól karbantartom a gondokat. Kipucolom őket, mint a Kisherceg a vulkánjait. Funkcionális vagyok a társadalomban és a családban. Nagyon igyekszem, hogy ne projektáljam a gyerekekre, és hogy ők soha ne érezzék azt, hogy a szeretetnek feltételei vannak.

És persze az ironikus az egészben az, hogy egyedül én tudom, hogy ez az egész valóság vagy szerepjáték.

Advertisements
miután tegnap sokan megnyugtattak