ha most kezdeném a lelkészi pályám,

biztosan teljesen másképp csinálnám. Ma megértettem egy nagyon fontos dolgot, amiről huszonévesen fogalmam sem volt (és most ne menjünk bele abba, hogy huszonkét évesen, amikor én kikerültem lelkésznek, mennyi mindenről nem volt fogalmam, amit később értettem meg, és hogy mennyi, alapvető hibát követtem el, amit azóta sem tudtam magammal elrendezni).

Ma véletlenül abba a helyzetbe kerültem, hogy egy beszélgetés során kikerültem az érzelmi komfort-zónámból, én nem én voltam a lelkigondozó, hanem a hirtelen a másik oldalon találtam magam, és ez nagyon furcsa, érzelmileg telített élmény volt (abba meg ne menjünk bele megint csak, hogy megint egy sírós-hisztis időszakban vagyok, amikor egy óriásplakát miatt is elbőgöm magam). Illetve nagyon furcsa volt kicsit a másik oldalon állni, és egy idegennek magamról beszélni (úgy, hogy kb. kétszer olyan idős vagyok, és nagyon igyekeztem nem tanácsokat adni). A helyzet teljesen váratlan, szokatlan volt. Aki megszokta azt, hogy hatalmi helyzetben van, tanár, szülő, stb., illetve érzelmileg biztonságos és kiszámítható közegben mozog, ahol nem történnek váratlan érzelmi impulzusok, illetve ahol az érzelmi feszültség a gyerekek miatt mindig egy állandó szinten áll, de soha nincs idő arra, hogy a zember ezt levezesse, annak hirtelen nagyon nehéz érzelmileg megnyilvánulnia, mégpedig egy elég fonák helyzetben. És magamon azt tapasztalom, hogy minél idősebb leszek, annál nehezebb és felkavaróbb ezeket az új impulzusokat kezelni, és jól kezelni, hogy az embert ne nézzék idiótának (úgyis annak fogják, a hogyan csináljunk hülyét magunkból tárgyból már rég megvan a doktorim).

Kicsit úgy vagyok vele, hogy az elmúlt években beálltam néhány biztonságos érzelemre, amit jól kezelek, és nem okoz különösebb feszültséget. Ez persze nem jelent túl sok embert. Most, hogy hirtelen visszakerültünk egy ilyen közegbe, mint Kolozsvár, ahol sokkal intenzívebb érzelmi életet vagyok kénytelen élni, mint Pesten a négy fal között, azt veszem észre magamon, hogy egyáltalán nem könnyű visszatalálni ahhoz a természetességhez, mint amikor az ember huszonévesen magabiztosan beszél magáról gyakorlatilag bárkinek. Úgy érzem, hogy valahogy elvesztettem azt a képességet, hogy szóban értelmesen kifejezzem magam: az a tény, hogy nem a biztonságos monitor előtt ülök, hanem valódi interakcióba kell lépnem valódi emberekkel (olyanokkal is, akikkel adott esetben nem tudom, hogyan viselkedjem), mostanában eléggé kibillentett az érzelmi egyensúlyomból.

Ennek alapján most már értem, hogy miért volt olyan nehéz annak idején lelkészként rábírni az embereket, hogy magukról beszéljenek. Valahol, a sok munka, feladatok, rohanás, megbeszélés, ájult alvás, betegség között, amik a felnőttkorral járnak, elveszítjük azt a képességünket, hogy az érzelmek között jól tájékozódjunk. Beállunk egy-két családi és társadalmi panelbe, ami még a biztonságoson belül van, de bent a lelkünkben érintetlenek, és érinthetetlenek maradunk, ami lassan érzéketlenséghez vezet (avagy kinek van ideje lelkizni a szaros pelenkák között). Ezekkel a panelekkel kommunikálunk egymással (mert ezek biztonságosak), és elveszítjük a valódi, érdemi kommunikáció igényét és lehetőségét: és amikor tényleg megtörténik, olyan, mintha katarzist élnénk át, csak itt nem outsider nézők vagyunk egy színházban, hanem velünk történik, ami félelmetes.

Én mindenesetre roppant hálás vagyok, hogy ez ma megtörtént, még akkor is, ha ez az egész most nagyon fura és felkavaró.

 

 

Advertisements
ha most kezdeném a lelkészi pályám,

ha most kezdeném a lelkészi pályám,” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ezeket én is észrevettem már magamon (a bezárkózást, paneleket – akarva, akaratlanul) és nagyon sokszor meg is próbáltam kikeveredni belőle. Jó, hogy leírtad, megint lehet ezen gondolkodni, meg azon, hogy ez alapvetően (a kilépés, szerepelhagyás?, kockázatvállalás) jó dolog. (Hogy mire, azt persze nem tudom :))

  2. Moni szerint:

    Ismerős. Nekem is volt hasonló korszakom. Úgy éreztem, más nyelvet beszélek, mint az “átlagember” az utcán, a “többiek” a saját szoros közegemen kívül. Hogy más világban élek, és képtelen vagyok lazán szót érteni bárkivel, mint volt azelőtt. …Miközben tanítottam, írtam stb., vagyis biztonságos pozíciókból intenzíven kommunikáltam. Aztán mindezektől kissé visszavonulva újra megtanultam beszélni. — Egyébként erre (hogy elmúlt ez a fura barrière), most ébredtem rá, a beszámolódat olvasva. Köszi. :) És kitartást!

  3. Nat: nem tudom, hogy jó-e vagy rossz, de mégis talán inkább jó, én az elkényelmesedést az öregedés első jelének látom. A másik dolog az, hogy a fizikai komfort-zónánkból meglehetősen könnyen lépünk ki, de az érzelmiből sokkal nehezebben: egyrészt meg sokkal kevesebb alkalom van erre, másrészt mert valamiért félelmetesnek találjuk. Az őszinteség egy adott pillanatban (főleg egy zárt társadalomban, ahol ez nem szokás, mert mindenki mindenkitől függ) bátorság kérdése is, mert feltársz magadból olyasmiket, amik által kiszolgáltatottá válsz (te, családod, gyerekeid) és ez félelmetes.

    Bár számomra az is félelmetes, hogy onnan, hogy az őszinteség a legfőbb érték (tinikor) eljutunk oda, hogy képtelenek vagyunk a magunkkal és másokkal szembeni őszinteségre. Én személy szerint azt gondolom, hogy minden hit alapja kell legyen ez a típusú őszinteség (magamhoz), és nagyon elgondolkoztató volt ebből a szempontból is ez a beszélgetés.

    A másik szempont, hogy érdekes módon pont ezt az érzelmi implikálódást, amit most hirtelen kényelmetlennek tartok (ámde fontosnak és lényegesnek), hiányoltam Magyarországon. Kicsit az az érzésem, hogy nekem semmi se jó.

  4. Móni: érdekes, hogy én az ún. átlagemberekkel, a fellow szülőkkel, ismerősökkel teljesen jól megértem magam (vannak konfliktusok, persze, de a fenti probléma nem tevődik fel, mivel nem áll elő a fenti helyzet, az egyenrangú viszony, amiben egészen jól eltájékozódom). A helyzetben az volt a fura, hogy egy olyan helyzetbe kerültem, ahol 1. egy tkp. ismeretlen, 2. hatalmi pozícióban levő, 3. nálam kb. 20 évvel fiatalabb illetővel kellett beszélnem, úgy, hogy a beszélgetés célja nem a barátkozás volt.

    Ugye vannak nekem is vele egykorú hallgatóim, akikkel jó barátságban és igen közvetlen viszonyban vagyok (sosem tartottam a három lépés távolságot azokkal, akik beszélgetni akartak velem), de ebben a helyzetben elképzelhetetlen lett volna ez a típusú közvetlenség, amiben én otthon érzem magam.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s