A szabadság és az ő mértéke

A nagy burkini-vita kapcsán két dolgon gondolkozom azóta is: az egyik a szolidaritás, a másik pedig a szabadság.

A burkinivel kapcsolatban az egyik ellenérv, ami gyakran elhangzik, hogy úristen, mennyire kényelmetlen (főleg azoktól, akik soha nem hordtak ilyet, tehát nyilván gazdag tapasztalatokkal rendelkeznek). Én Marokkóban fürödtem hosszú ujjú felsőben és rövidnadrágban, és cseppet sem találtam annak, mivel fürdőruha-anyagból volt, ugyanolyan gyorsan száradt, mint egy fürdőruha. A bikinit, ha már itt tartunk, sokkal kényelmetlenebbnek tartom, mert egyfeszt kiesik belőle az összes csöcsöm, igazgatni kell, úszni nem lehet benne, se ugrálni, annyira a napozásért sem vagyok oda (mások se), mert midnig leégek, de eszem ágába sem jutna, hogy azt gondoljam, hogy mindenkinek kényelmetlen.

De még ha a burkini kényelmetlen is lenne, és az ember felvenné, szolidaritásból: mi értelme olyan cselekedetet szolidaritásnak nevezni, amit amúgy is megtennék, és nem lenne benne semmi kényelmetlenség? Ez a mentalitás, hogy csak akkor vagyunk szolidárisak valakivel, ha az nekünk is jó, elég gyakran felmerülő probléma: elég sok emberrel összevitatkoztam ennek kapcsán, főleg, amikor a diáktüntetések is voltak, és a hallgatóim közül sokan egyáltalán nem voltak szolidárisak a saját társaikkal, mert az megzavarta a normcore kis életüket. A szolidaritás számomra épp hogy azt jelenti, hogy akkor is odaállok egy kiszolgáltatott csoport mellé, akik valami fontos ügyet képviselnek, ha nem teljesen értek egyet velük, vagy ha nekem ez személyes kényelmetlenséget/hátrányt okoz.

Ennek ellentéte az önzés: csak akkor csinálok valamit, ha nekem is jó, ha érdekemben áll, ha abból valamilyen formában én is részesülök*. Én ezt nagyon kontraproduktívnak tartom, ami a közösségi életet illeti, a sok kis önzés egymás mellett élését, de persze mindenki egyéniség, úgy csinálja, ahogy neki jólesik.

Ezért is tartom szép gesztusnak azt, amikor az ember kiteszi magát ugyanazoknak a sértéseknek, bugyuta kérdéseknek és elítélő tekinteteknek, ha csak egy napra is, vagy egy órácskára is, mint amivel ezek a nők szembesülni kénytelenek.

**

A másik része a diskurzusnak: engem mindig nagyon megdöbbent, hogy miközben itt Európában állandóan a nagy szabadságról szónokolunk, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki tőlünk eltérő módon legyen szabad, azaz ne a meztelenséget tartsa a szabadsága mértékének, hanem a ruhát. Egyszerűbb azt hinni, hogy ezek a nők el vannak nyomva (egy részük nyilván el is van, és tényleg vannak esetek, amikor ezt lehet a patriarchális elnyomás szimbólumának tekinteni), és hogy önként választják az elnyomást (ld. még neked kellett), úgy kell nekik, mint elfogadni azt, hogy nem feltétlenül a mi mércénk A mérce, és mások másképp gondolják. Az európai társadalom olyan sok energiát fektetett abba, hogy meztelenkedhessen, és olyan erős szabadság-mítoszok kötődnek hozzá (hogy a new age-es vissza a természetbe, az őskultuszhoz, ősanyasághoz fedőnevű ellencivilizációs kripto-hippiségről ne is beszéljek, persze mindenki azt hisz, amit akar, amíg nem gondolja azt, hogy csak ez az egyetlen módja az életvezetésnek), hogy nem is akarjuk tudomásul venni, hogy vannak emberek, akiknek a szabadság fogalma mást jelent, és nem a testi meztelenséget. Meg vagyok győződve róla, hogy ezek az emberek nem azért nem meztelenkednek, mert szégyenlik a testüket, hanem mert mást gondolnak a szabadságról a nyilvános terekről, mint amit mi.

És persze ott van az egésznek a proteszt-jellege is: a felöltözés is egyfajta identitás-válasz (és választás) az ún. nyugati meztelenség-áradatára, és arra, hogy a csapból is folyó áruba bocsátott szexuálitás mennyire személytelen, és (szerintem) mennyire dehonesztáló és mennyire tárgyiasítja a nőket. Azt gondolom, hogy a mi nőképünk sem sokkal egészségesebb, csak ezt már megszoktuk és ezért kevésbé gondolkodunk el rajta (például azon, hogy miért is kellene a szexualitásunkat idegenek arcába tolni minden nap, ahogy a divat diktálja), mint azon, azokon a nőkön, akik más véleményen vannak.

Ugyanakkor itt szeretném ismét, sokadszorra is leszögezni, a félreértések elkerülése végett: én semmi erkölcstelent nem találok az emberi testben, a meztelenkedésben sem, én is voltam nudista-strandon. Addig, amíg nem ítélkezünk egy másik ember felett és nem akarjuk megfosztani attól, hogy létrehozhassa a saját magáról szóló saját narratíváját, amiben meghatározza az identitásának építőelemeit, nekem édesmindegy, hogy ki mit vesz fel vagy mit nem. El tudom fogadni, hogy valaki a ruhát a vallási identitása részeként hordja (nem csak az iszlámban van ilyen), és azt is, ha valaki, vallásossága ellenére, szekulárisan öltözik, mert nem a ruhat eszi, ugye. Sőt, azt is elfogadhatónak tartom, hogy bizonyos ruhadarabok, pl. a niqáb, bizonyos egyedi esetekben ellentétben állhatnak egy ország jogi viszonyaival (ha pl. azonosítani kell valakit az arca alapján, bár fel nem foghatom, miért nem lehetne ezt pl. az ujjlenyomatával megtenni, de mindegy). De az, hogy bárkiket kollektíve elítéljünk azért, ahogy öltöznek, legyenek itt most burkinisek Franciaországban, vagy bikinisek Izraelben, vagy nyugati turisták Indiában, ez nem az európai demokráciához méltó tendencia, és a világban főleg a diktatúráa hajlamos országok és közösségek gyakorolják.

 

 

*Számomra a szolidaritás egy vallási aktus és kötelesség is, de nem gondolom azt, hogy mindenkinek így kellene csinálnia. A szolidaritásnak számomra csak akkor van értelme, ha önzetlen, mert ha nem az, ha nekem is jó, akkor az ember “már elvette érte a jutalmát”. Ha van kiemelt része a jézusi etikának, ami szerintem a hétköznapokban is működik, működhet, akkor az pont ez a fajta önzetlenség, az ún. jótékony cselekedeteink megtisztítása az önérdektől: ez egy folyamat, és nem gondolom, hogy már elértem volna, de igyekszem. De ahhoz, hogy a rejtett hazugságainkat (mindenki hazudik magának) később felismerjük, a tudatosságnak egy nagyon magas szintjén kell állni, és ha más előtt nem is, de Isten előtt be kell ismerni a hazugságot.

Advertisements
A szabadság és az ő mértéke

A szabadság és az ő mértéke” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Úgy tudom ezt a saját életemre lefordítani, mint amikor engem győzködnek, hogy milyen jó nudizni, én meg nem akarok. És elképzelem, hogy valaki kényszerítene, hogy meztelenül napozzak. És rájövök, hogy akkor valószínűleg inkább nem mennék strandra soha többé. És gondolom, hogy nekik is ilyen lehet. Csak durvább.

    Meg az is zavar, hogy éppen azt támadják, aki mindig, minden társadalomban a leginkább kiszolgáltatott (igen, a miénkben is): a nőket. És mindezt azzal a felkiáltással, hogy aztán most felszabadítják őket az elnyomás alól. Olyan ez, mint a békéért háborúzni. Vagy a szüzességért szexelni.

  2. És utólag jutott eszembe: mindezt persze olyan férfiak szavazzák meg és foganatosítják, akik jó eséllyel soha nem élték át, hogy a testük valaki más szemében szexuális tárggyá alacsonyul le. Akik után soha nem sziszegtek trágárságokat, akiknek a sliccét soha nem vizslatták leplezetlenül vadidegenek. Grrr.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s