Az isztambuli robbantás margójára

Nagyon frusztráló és szomorú olvasni az ilyen híreket. Ilyenkor megint az a benyomásom, mint néhány nappal ezelőtt, hogy az ember a hamis biztonság illúziójába ringatja magát, és tulajdonképp nem vagyunk biztonságban, bármelyik percben, bárhol történhet velünk valami tragédia. (Persze eddig is ez volt a helyzet, csak nem foglalkoztunk vele.)

Az ún. Iszlám Államnak, már ha ők voltak, az a nyilvánvaló célja, hogy az embert Európában eltöltse a bizonytalanságnak ez az érzése, és bűnbakot keressen magának ehhez az érzéshez. Ugyanezt csinálják azok is, akik populista politikusként meglovagolják az emberek frusztrációit, hogy politikai tőkét kovácsoljanak maguknak belőle. Félni, hisztériát kelteni, másra mutogatni, mást hibáztatni a rossz döntésekért nagyon könnyű, és az emberek mindig is a könnyebb megoldást választják szívesen, mint hogy erőfeszítést tegyenek. Ugyanakkor van néhány dolog, amit megtehetnek azok az emberek, akik képesek túllátni a populista szlogeneken. Ezek nem fognak gyorsan eredményt hozni, és soha nem lesznek ezek az emberek többségben, és nem fog elmúlni az a frusztráló érzés, hogy az ember a levegőbe beszél a sok gyűlölködővel szemben, mégis, azt hiszem, ha valaki előrefelé akar menekülni, akkor van néhány dolog, amit tenni lehetne.

  1. Maradj józan. A gyűlölet olyan, mint a drog, beszippant és nem ereszt. Van, akinek szüksége van a mindennapi gyűlölködésre, hogy teljes legyen a napja, elég megnézni az internetes kommentálás kultúráját. Gyűlölni bárkit és bármit lehet, fő az ellenségkép. Az viszont külön erőfeszítést igényel, hogy az ember ne lovalja bele magát a gyűlöletbe, bármekkora is a kísértés. Egy ép, egészséges lelkű felnőtt embernek nincs szüksége arra, hogy kollektíven gyűlöljön másokat. Józannak maradni ebben a gyűlöletektől teli világban, ahol szinte minden azt segíti, hogy utálj valakit, egy fontos elhatározás.
  2. Tégy valamit a gyűlölet ellen. Sokan azzal érvelnek, hogy ők kicsik ahhoz, hogy bármit is tegyenek egy ilyen hatalmas probléma-halmazban. Ezzel én nem értek egyet. Persze a legegyszerűbb a románokat, a cigányokat, a politikusokat, a menekülteket, a muszlimokat, a zsidókat, a melegeket, bárkit hibáztatni a sikertelenség miatt, de attól nem lesz jobb. A hétköznapi életünk apró előítéletekből tevődik össze, és a békére igyekvés, az előítéletek lerombolása kibillent a komfortzónánkból, és ezért nehéz. De mit is tehet egy átlag-ember a propaganda-gépezetek ellen? Például lehet olyan barátokat keresni, akik a hivatalos diskurzus szerint a gyűlölt ellenségeink: románokat (miért is zárjuk be magunkat egy nyelvi gettóba, attól félve, hogy az állam nyelvének ismerete megszünteti az identitásunkat?); lehet beszélgetni a kisebbségi identitásainkról: én ezt nem vagyok hajlandó negatívumnak látni, és nem akarom elnyomottnak érezni magam, hogy aztán mártírként mutogathassak, hogy nézzétek, én nem tettem semmit, nem tanultam meg románul, és el vagyok nyomva. Annyi hétköznapi gyűlölet vesz körül bennünket, hogy akárhova fordulunk, mindenhol találunk tennivalót. És lehet a tágabb problémákról tájékozódni (az iszlám és Európa kapcsolata, például), úgy, hogy nem általánosítunk, hanem megpróbáljuk megérteni a jelenségeket, és nem a leegyszerűsítő, általánosító válaszokat keressük.
  3. Fejezd ki a szolidaritásod azokkal, akiknek sérülnek a jogai, az emberi méltóságuk. Olyan világban élünk, legalábbis Kelet-Európában, ahol nem az a kérdés, hogy mit tudunk adni magunkból, az időnkből, a pénzünkből, az energiánkból másoknak (ezeket még a “saját közösségünknek” sem adjuk, vagy csak ritkán, hát még az idegennek, a másnak, a gyűlölt ellenségnek), hanem az, hogy mi mit kaphatunk: csak a markunkat tartjuk. Az államnak adni kell, mert jár nekünk, az embereknek adni kell, mert jár, a kisebbségi jogok járnak nekünk (függetlenül attól, hogy mi hogy viselkedünk a közöttünk élő kisebbségekkel), az Úniónak adni kell, mert jár, mindenki más tegye meg a kötelességét, amiért persze nem várhat köszönetet, és ha nem teszi, jogosan vagyunk megsértődve. Tele szájjal kinevetjük azokat, akik jóindulattal közelítenek a másik emberhez (kivéve minket, mert mi megérdemeljük). Az viszont, hogy előbb cselekedjünk jót, álljunk az elnyomottak mellé, legyünk úgy jók, hogy cserébe nem várunk el érte viszonzást: ez nehéz, és közösségi szinten szinte elképzelhetetlen. Nekünk természetes elemünk a gyanakvás (van oka, persze, csak épp célja nincs), és ha valakit, aki gyengébb, bántanak, akkor gyáván elfutunk, nehogy minket is bántsanak. Éppen ezért a szolidaritás kifejezése azokkal, akiket bántanak, diszkriminálnak, akár a mi közösségeinken belül is: a bátorság aktusa.

Embernek maradni. Ma ez a legfontosabb feladatunk.

Advertisements
Az isztambuli robbantás margójára

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s