Mivel telik el a napom? délután.

13.50: befejeztem a vasalást, a mosógép befejezte a mosást. Gizella ugyan felébredt az utolsó előtti ingnél, de aztán, miután leellenőrizte, mit csinálok, befordult a fal felé és aludt tovább. Terítenem kell, elrakni a leszedett ruhát, rendet csinálni, főzni. A vasalás ebben a melegben nem egy nagy élmény (máskor sem az), be kellene ülnöm a kádba, amíg lehet (nem fogok, a lustaság miatt).

14.10. megittam a kávém maradékát, elolvastam az indexen egy mekis cikket, és eszembe jutott, hogy én mennyire szeretem a bigmacet, és pontosan azt szeretem benne, amit a gasztroforradalmárok nem: hogy mindig, minden nap, mindenhol ugyanolyan, kell egy kis megbízhatóság ebbe a kiszámíthatatlan világba, engem különben se nagyon érdekel, hogy mit eszek, elélek laskán és bigmacen évekig. De persze nem tehetem meg, főzni kell, sokszor több félét is. Éhes vagyok, ennem kellene valamit, van itthon bolognai szósz meg baconszalonna, azt hiszem, összedobok egy bolognai spagettit penne-ből.

14.54: megebédeltem (laska rulez), megyek teríteni.

15.07: Gizella felébredt, mielőtt befejezhettem volna.

15.37: terítés, ruhák elrakásának befejezése. Közben Gizella az ágyában a malaccal beszél. Leültem pihenni.

16. 13: pihenés óvör, megyek főzni.

16. 45: fő az édes-savanyú csirke, Gizellát beraktam a kádba fürdeni. A fiúk mindjárt hazaérnek, vége a csendnek. Nem csináltam semmi szellemi munkát (ma sem).

16. 58: Gizella sunyiban ismét belekakált a fürdővizébe, idő előtt ki kellett vegyem. Megvan a csirke.

17.10: 45 mp planking (d1). Lássuk, tényleg csodaszer-e és lesz-e strandtestem. Jönnek a fijúgggg. G.-val beszélgetünk arról, hogy Az őz milyen egy szar regény (mondja ő), én meg vonogatom a vállam, mert semmire nem emlékszem belőle, szóval valószínűleg tényleg nem túl jó.

17. 26: G. elment dobozokért. Gyerekezés van. Jakab leült angry birds-öt játszani, Gedeon filmet nézni. Erre Jakab is filmet akart nézni, Gizella eszik, amjd megpróbál kifordulni a kezemből. Ezzel elkezdjük az esti huzavona-játékot, amikor én felveszem, ő meg azon igyekszik, hogy fejre essen, erre leteszem az ágyába, ami nem tetszik neki és sír. Ez így megy addig, amíg majd elalszik. Közben félkézzel ettem egy kis citromos fagyit, aztán letettem Gizellát és bekentem a lábam voltarennel, mert fáj.

18.38: letettem Gizellát, elfáradt a karom. A fiúk, azon kívül, hogy 5 percenként vannak igényeik (kaja, szörp), békésen filmet néznek. Gizella nyugtalankodik, mindjárt vissza kell vegyem.

18.40: eddig bírta, fel kell vegyem.

18.56:G. hazajött, átvette Gizellát. A gyerekek szétdobáltak 4000 legót. Közben vacsoráztunk, és a brexitről beszélgettünk.

19.55: fürdés. Megint úszni fog a fürdő. Gizella evett és elaludt.

Ezután még jön a meseolvasás, ma hála Istennek nem én vagyok a soros (bár egy kis kockázati tőke nem ártana), az egész fektetés elhúzódik tízig, kb. Akkor behullunk az ágyba.

 

 

***

Egy átlagos napból tehát:

  1. gyerekezés: kb. 7 óra. Ebből egy az ébredés, kettő a fektetés, kettő az elhurcolás.
  2. házimunka: kb. négy óra
  3. evés, olvasás, hírek, fészbúk, blog: kb. három óra
  4. szellemi munka: semmi
  5. beszélgetés G.-val: kb. egy óra
  6. alvás: 9 óra

 

Nem volt időm: tanulni, mosogatni, rendet rakni, absztraktot írni, társadalmi életet élni, tusolni, hajat festeni, olvasni, csomagolni.

Mivel telik el a napom? délután.

Mivel telik el egy napom?

Ma jó nap van, nem sokat sírt eddig, de kíváncsiságból összeírom, mivel telik el egy napom, mert állandóan az az érzésem, hogy kifolyik az idő a kezem közül, ld. még Dalí.

Ez egy ideális nap, amikor nem kell mennem vásárolni, csak a tescóba, ami útba esik, tehát nem kell külön kört tennem a Mammut felé, vagy esetleg messzebb. Mert ha kell, akkor 12-1 között szoktam hazaérni. Minden 2-3 nap, kb.

8-10 reggeli körút, először lerakjuk Gedeont az óvodában, aztán Jakabot a bölcsődében. Ha szerencsés vagyok, Gizella alszik a hátamon, és nem csipked vagy rugdos.

10-11 Reggeli és fészbúk, hírek olvasása. Gizella a földön gyakorolja a hasról hátra, hátról hasra fordulást.

11- 11.13: Gizella továbbra is a földön, én nekifogtam a napi házimunkának: bevetettem az ágyakat, beraktam egy mosást, elraktam a vásárolt cuccokat. Gizella határozottan nem szereti, ha házimunkát végzek, a porszívótól megijed. Előbb befejezem, elrakom a porszívót, aztán felveszem.

11.14-11.55: etetés, dajkálás, séta, hogy ne ordítson

11.55- letettem az ágyába, hogy aludjon el, egyelőre bömböl.

12.02: elaludt, ma szerencsés vagyok, nem ordított sokáig. Leültem kávézni és megírni ezt a posztot. Megiszom a kávét, aztán vasalok, annyira nem volt G.-nak vasalt inge, hogy ma reggel ő vasalt magának. Fáj a csípőm a rendszeres cipekedéstől. Nem is tudom, mit csináljak előbb: a vasalást, a nyelvtani összefoglalót, amit már írok két hete, a katalogizálást, az ebédet, rendet (megint minden szét van hányva). Jelentkeznem kellene három konferenciára, amelyekre absztraktokat kell gyártanom, de előtte ki kellene találnom, hogy mit adok elő. A filozófiai konferencia lenne a legfontosabb, annak jövő hónapban jár le a beadási ideje, aztán a vallástudományi (ezt már kitaláltam, csak le kell ülnöm megírni), aztán az arabisztikai (földrajzírók és identitás a téma. semmi ötletem nincs, de nagyon szeretnék menni).És a szakvizsgára el kellene kezdeni készülni. Na, megyek vasalni, 16 inget. Gizella remélhetőleg alszik 2-3 órát.

Este jön a második rész.

 

SelfTimer30_06_2016 09_39_51

Öltözködés terén ma ezt sikerült összehoznom, az egy selyem férfi pizsamanadrág, de ezt senki nem tudja, csak az a néhány ember, aki olvas, és különben is nincs olyan férfi, akinek ilyen vékony vádlija lenne, az én vádlimon is feszül, de csak az egészségesen. Nagyon kényelmes viselet, igazából indiai, alul szűk nadrágokat kerestem a miniruháimhoz, de azt itt nyilvánvalóan nem lehet kapni, viszont van hozzá szabásmintám, ha egyszer az életben valaki összerakja a szétszedett varrógépemet. A ruha egy Dorothy Perkins, mi lesz a #brexit után az angol turkálóimmal, nem tudom, egy generáció öltözött onnan.

Mivel telik el egy napom?

mínusz 32. ugyanaz kékben.

Mondtam, hogy kettőt vettem? Az uvzöld-fűzöld, uvsárga-mustársárga, és rózsaszín-rozsdabarna mellett a bordó-acélkék a menő színkombinációm az idén nyáron. Apropó, vajon miért csak nyáron hordunk színeket? Télen miért jár mindenki szürkében és feketében?

Azt mindenesetre el lehet mondani, hogy az emberek megnéznek ebben a fejfedőben, gyakorlatilag senki nem visel ilyet, nyáron meg főleg nem, pedig nem értem, engem eléggé idegesít, ha a nap süti a fejem, de úgy látszik, ezzel is eléggé egyedül vagyok.

Ma ismét rengeteg dolgom lenne: vasalás, pakolás, mosás, takarítás. De Gizella annyit sírt délelőtt, olyan nehezen aludt el, és olyan éberen alszik, hogy ezt jó kifogásnak tekintem, hogy olvassak, tanuljak és írjak. A házimunka megvár, gondolkozni viszont csak csendben lehet. Azért nekifogok megint a könyvtárunkat katalogizálni, hátha alszik még egy kicsit, de előtte eszem valamit.

mínusz 32. ugyanaz kékben.

Az isztambuli robbantás margójára

Nagyon frusztráló és szomorú olvasni az ilyen híreket. Ilyenkor megint az a benyomásom, mint néhány nappal ezelőtt, hogy az ember a hamis biztonság illúziójába ringatja magát, és tulajdonképp nem vagyunk biztonságban, bármelyik percben, bárhol történhet velünk valami tragédia. (Persze eddig is ez volt a helyzet, csak nem foglalkoztunk vele.)

Az ún. Iszlám Államnak, már ha ők voltak, az a nyilvánvaló célja, hogy az embert Európában eltöltse a bizonytalanságnak ez az érzése, és bűnbakot keressen magának ehhez az érzéshez. Ugyanezt csinálják azok is, akik populista politikusként meglovagolják az emberek frusztrációit, hogy politikai tőkét kovácsoljanak maguknak belőle. Félni, hisztériát kelteni, másra mutogatni, mást hibáztatni a rossz döntésekért nagyon könnyű, és az emberek mindig is a könnyebb megoldást választják szívesen, mint hogy erőfeszítést tegyenek. Ugyanakkor van néhány dolog, amit megtehetnek azok az emberek, akik képesek túllátni a populista szlogeneken. Ezek nem fognak gyorsan eredményt hozni, és soha nem lesznek ezek az emberek többségben, és nem fog elmúlni az a frusztráló érzés, hogy az ember a levegőbe beszél a sok gyűlölködővel szemben, mégis, azt hiszem, ha valaki előrefelé akar menekülni, akkor van néhány dolog, amit tenni lehetne.

  1. Maradj józan. A gyűlölet olyan, mint a drog, beszippant és nem ereszt. Van, akinek szüksége van a mindennapi gyűlölködésre, hogy teljes legyen a napja, elég megnézni az internetes kommentálás kultúráját. Gyűlölni bárkit és bármit lehet, fő az ellenségkép. Az viszont külön erőfeszítést igényel, hogy az ember ne lovalja bele magát a gyűlöletbe, bármekkora is a kísértés. Egy ép, egészséges lelkű felnőtt embernek nincs szüksége arra, hogy kollektíven gyűlöljön másokat. Józannak maradni ebben a gyűlöletektől teli világban, ahol szinte minden azt segíti, hogy utálj valakit, egy fontos elhatározás.
  2. Tégy valamit a gyűlölet ellen. Sokan azzal érvelnek, hogy ők kicsik ahhoz, hogy bármit is tegyenek egy ilyen hatalmas probléma-halmazban. Ezzel én nem értek egyet. Persze a legegyszerűbb a románokat, a cigányokat, a politikusokat, a menekülteket, a muszlimokat, a zsidókat, a melegeket, bárkit hibáztatni a sikertelenség miatt, de attól nem lesz jobb. A hétköznapi életünk apró előítéletekből tevődik össze, és a békére igyekvés, az előítéletek lerombolása kibillent a komfortzónánkból, és ezért nehéz. De mit is tehet egy átlag-ember a propaganda-gépezetek ellen? Például lehet olyan barátokat keresni, akik a hivatalos diskurzus szerint a gyűlölt ellenségeink: románokat (miért is zárjuk be magunkat egy nyelvi gettóba, attól félve, hogy az állam nyelvének ismerete megszünteti az identitásunkat?); lehet beszélgetni a kisebbségi identitásainkról: én ezt nem vagyok hajlandó negatívumnak látni, és nem akarom elnyomottnak érezni magam, hogy aztán mártírként mutogathassak, hogy nézzétek, én nem tettem semmit, nem tanultam meg románul, és el vagyok nyomva. Annyi hétköznapi gyűlölet vesz körül bennünket, hogy akárhova fordulunk, mindenhol találunk tennivalót. És lehet a tágabb problémákról tájékozódni (az iszlám és Európa kapcsolata, például), úgy, hogy nem általánosítunk, hanem megpróbáljuk megérteni a jelenségeket, és nem a leegyszerűsítő, általánosító válaszokat keressük.
  3. Fejezd ki a szolidaritásod azokkal, akiknek sérülnek a jogai, az emberi méltóságuk. Olyan világban élünk, legalábbis Kelet-Európában, ahol nem az a kérdés, hogy mit tudunk adni magunkból, az időnkből, a pénzünkből, az energiánkból másoknak (ezeket még a “saját közösségünknek” sem adjuk, vagy csak ritkán, hát még az idegennek, a másnak, a gyűlölt ellenségnek), hanem az, hogy mi mit kaphatunk: csak a markunkat tartjuk. Az államnak adni kell, mert jár nekünk, az embereknek adni kell, mert jár, a kisebbségi jogok járnak nekünk (függetlenül attól, hogy mi hogy viselkedünk a közöttünk élő kisebbségekkel), az Úniónak adni kell, mert jár, mindenki más tegye meg a kötelességét, amiért persze nem várhat köszönetet, és ha nem teszi, jogosan vagyunk megsértődve. Tele szájjal kinevetjük azokat, akik jóindulattal közelítenek a másik emberhez (kivéve minket, mert mi megérdemeljük). Az viszont, hogy előbb cselekedjünk jót, álljunk az elnyomottak mellé, legyünk úgy jók, hogy cserébe nem várunk el érte viszonzást: ez nehéz, és közösségi szinten szinte elképzelhetetlen. Nekünk természetes elemünk a gyanakvás (van oka, persze, csak épp célja nincs), és ha valakit, aki gyengébb, bántanak, akkor gyáván elfutunk, nehogy minket is bántsanak. Éppen ezért a szolidaritás kifejezése azokkal, akiket bántanak, diszkriminálnak, akár a mi közösségeinken belül is: a bátorság aktusa.

Embernek maradni. Ma ez a legfontosabb feladatunk.

Az isztambuli robbantás margójára

mínusz 33. nap. az ál-szikh.

Nem egészen értem, mire gondolhatott a Bershka, amikor megalkotta ezt az ál-szikh turbánkát, az mindenesetre biztos, hogy az őrült ruhadarabok rajongóin kívül senkinek nem kellett, úgyhogy én megvettem, egy bordót és egy kéket, jó lesz, amikor nem tudok hajat mosni, vagy wannabímuszlimot játszom.

 

 

mínusz 33. nap. az ál-szikh.

mínusz 34. nap (a keresztelőtől számítva)

A hétvége ékes bizonyítéka volt annak, hogy hogy lehet 50-es faktorú krémmel leégni: hát így. Most nyalogatjuk a sebeinket. Persze, hála az 50-es faktornak, nem égtünk le nagyon, csak egy-egy kicsit mindenki, és nem is fáj, csak érzékeny, valószínűleg nem annyira komoly, hogy lehámlodjon utána.

Ma reggel tehát a leégéshez öltöztem.

SelfTimer27_06_2016 08_14_56

Az uv-színek amúgy is nagyon mennek nekem az idén, főleg a zöld meg a sárga, de a rózsaszín is, minél élénkebb, annál jobb. Éljenek a színek, juhéj.

Amúgy meg visszatérve a #brexitre, mindenesetre nem lepődtem meg azon, hogy sokaknak fogalma sem volt, mire szavaz, elég régi tapasztalatom, hogy az embereket nem érdeklik az észérvek, minél fontosabb egy dolog, annál kevésbé, és annál fontosabbak az érzelmek. Én persze azt gondoltam, hogy ez főleg Kelet-Európára jellemző, és főleg azért, mert nem volt elég időnk, hogy a demokráciát gyakoroljuk, de most revideálom ezt a nézetet, és elkezdem azt gondolni, hogy ez valami univerzális fícsőr, ez a hülyeség, az érzelmi politizálás és a tények ignorálása. Amikor kinyílt a világ az internettel, azt gondoltuk (én is, mint értelmiségi), hogy ez mindenkinek jó lehetőséget ad arra, hogy tanuljon, képezze magát és véleményt nyilvánítson, így a sok vélemény végső soron gazdagítani fogja a közbeszédet. Ehhez képest pont az ellenkezője történt: mindent elborított a szar, a szenny, a gyűlölet, teljesen normális lett az, hogy aranyos nagymamák véres szájú kommentekben keltek ki bármi ellen, ami nem tetszett nekik, elfogadott dolog lett inzultálni embereket, és az utóbbi napok eseményei azt mutatják, hogy ez nem marad az internetes inzultus keretein belül, hanem a nagymama most már oda megy a bevándorló szomszédjához, és a a képébe üvölti, hogy menjen haza.

Megérne egy tanulmányt, hogy a nemzeti érzés hogyan lett a focihuliganizmushoz hasonló  (és nem a focihuligánok lettek hasonlóak a reformkor eszméihez).

mínusz 34. nap (a keresztelőtől számítva)

a biztonság hamis illúziója

Ha van valami, ami számomra tanulság az egész #Brexitből, akkor az az, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad az embernek a hamis biztonság illúziójába ringatnia magát.

Az én generációm számos nagy változást átélt, amikor az általa ismert biztonságos világ összeomlott hosszú évek szorgalmas építkezése után:

  • ott volt a kommunizmus leomlása, amikor mindenki abban reménykedett, hogy végre jobb lesz
  • ott volt a Caritas-botrány, ami egy egész társadalmi csoportot tett egyszerre szegény emberré
  • a jugoszláv háború, ami engem ugyan személyesen nem érintett, de nem hagyott hidegen
  • a világgazdasági válság, a felelőtlen elitek rossz gazdaságpolitikájának eredménye
  • a nemzeti érzelem hitelességének elvesztése és a nacionalizmus populizmussá degradálódása
  • és most annak a réme, hogy az Únió, ami az utóbbi időben a legpozitívabb fejlemény volt egy olyan kelet-európai életében, mint én (szabad utazás, szabad tanulás, olcsó repjegyek, angol turkálók, francia borok és sajtok, és az egyenlőségnek az az érzése, ami ritkán jut osztályrészül egy kelet-európainak) a szélsőjobb prédájául esik.

Nagyon szeretjük biztonságban érezni magunkat: az EU ezt a biztonságérzetet adta nekem mindenféle kiszolgáltatottsággal szemben: hogy ha a nemzeti elitek el is árulnak, ha Kelet-Európában be is szűkülnek a lehetőségek, nyerésre állnak is a populista erők és a gyűlölet, még mindig ott a lehetőség, hogy egy normálisabb helyre költözzünk, ha minden kötél szakad, ahol az energiák jelentős részét nem a rendszerrel való hadakozás, hanem a valódi építkezés szívja el. Ez a hamis illúzió foszlott el most a semmibe: ha egy nagy hagyományokkal rendelkező demokráciában ilyen könnyen lehet ilyen ostoba döntéseket hozni úgy, hogy a döntéshozók jelentős részének fogalma sincs arról, hogy miről szavaz, akkor semmi garanciát nem látok arra, hogy egy hasonlóan opportunista politikus ne vinné véghez ugyanezt Kelet-Európában, ahol a demokrácia sokkal sérülékenyebb, az emberek sokkal frusztráltabban és ezáltal könnyebben hatnak rájuk az ösztönérvek.

Ugyanez van a háborúval: senki szír nem gondolta évekkel ezelőtt, hogy földönfutók lesznek. Gyakorlatilag bármikor bárki ugyanebbe a helyzetbe kerülhet. Miből vagyunk benne annyira biztosak, hogy Európában nem törhet ki újabb háború?

És ugyanez a magánéletben: tegnap volt a húsz éves osztálytalálkozóm, és többen elmondták, hogy sok éves kapcsolatuk ment tönkre – látszólag egyik pillanatról a másikra.

Számomra ebből az a tanulság, hogy nincs ezen a világon semmi, ami arra adna okot, hogy az ember akár egy pillanatig is biztonságban érezze magát. Bármikor, bárhol történhet valami, ami a szépen felépített életet egyből a levegőbe röpíti, és kezdődhet az újratervezés. Soha nem ülhet az ember a babérjain, a megtakarításain (ha vannak), a családi állapotán, az emberi kapcsolatain, a politikai helyzeten nyugodtan, hogy akkor most rend van, és a “fennálló rend örökké fog tartani” (ld. Anti-Climacus). Amellett, hogy az ember örül annak, amije van, és nem panaszkodik azon, hogy mije nincs, valahol mindig tudatában kell lenni annak, hogy az, hogy béke van, emberi kapcsolatok vannak, ami motivál és előre visz, hogy van mit enni, van mit felvenni, hogy a gyerekem viszonylag normálisan nő fel, mind egy többismeretlenes játszma, és akkor sem biztos, hogy minden úgy alakul, ahogy tervezzük, ha mi mindent megteszünk (aka. everything is gonna be fine. egy faszt.)

Azt hiszem, azt a legnehezebb megérteni, hogy még akkor is, ha az ember a maga értékrendje szerint mindent jól csinál, akkor is van az életben egy bizonytalansági tényező, amit nem lehet kivédeni, és az élet és a történelem nem úgy működik, hogy ha mindent jól csináltál, akkor az élet is kegyes lesz veled. Nem lesz. Az élet – ha nem hiszünk Istenben – kiszámíthatatlan és közömbös véletlenek sora, ha pedig hiszünk, egy olyan Isten akaratának sorozata, akinek a szándékait nem lehet felfogni. Ez már majdnem olyan jó, mint a véletlen. Arra, hogy miért halnak meg gyerekek a Földközi-tengeren, miért viselkednek az emberek egymással úgy, ahogy, és mi a garancia arra, hogy az embert nem üti el egy részeg sofőr, vagy nem esik rá egy repülő, nincs értelmes és egységes magyarázat. Hogy miért vesznek meg az emberek jódolgukban.

Valahol mindig tudatában kell lenni annak, hogy minden, ami itt van, mennyire esetleges, és sokszor mennyire nem rajtunk múlik, hogy hogyan alakul az életünk. Ugyanakkor fent kell tartani azt a szilárd elhatározást is, hogy ennek ellenére, vagy éppen ezért mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, ez nem sok, de nem is kevés. Ha az ember azzal fekszik le esténként, hogy azt, ami tőle telt, megtette, próbálkozott, hogy egy jobb világban éljünk, az már elég. Addig, amíg azzal foglalkozunk, és sok hasznos energiát arra pazarlunk, hogy azon nyafogjunk, hogy mások mit csinálnak rosszul, nem marad időnk megtenni azt a keveset, amit mi megtehetnénk.

a biztonság hamis illúziója

mínusz 39. nap (kb.)

Majd egyszer ugrani fog a számláló, csak még nem tudni, mikor.

Amióta nekifogtam és katalogizálom a könyvtáram, azóta állandó vendég vagyok a copyguruban. A gépem tele van mindenféle pdf-ekkel, amiket mindenhonnan letöltöttem, és mostanában jövök rá arra, hogy miket is akartam elolvasni.

Ma egy középkori arab nyelvtankönyv angol kommentárját nyomtattam ki, amit egy blogról szedtem le és raktam össze egy fájlba. Elég kalandos volt ez: egyrészt találtam hozzá magyarázó táblázatokat, azt még kinyomtattam két hete, és egy mappában vártak a pdf-re. A szöveg kifejezései le vannak fordítva magyarra, az is le volt másolva, szintén a mappában várakozott.

Aztán azzal is eltelt néhány nap, amíg a pdf-et megfelelően megszerkesztettem, a szövegszerkesztők nem szeretik a vegyes angol-arab szöveget. Az egészet libre office-ban csináltam, mert a MAC nem képes a MS Word szövegszerkesztőjében kezelni a kétféle karaktereket. Aztán feltöltöttem a drive-ra, de odt-doksiként, persze, hogy amikor ki akartam nyomtatni, szétcsúszott az egész.

Három napig tartott, amíg eszembe jutott, hogy pdf-et gyártsak belőle és feltöltsem drive-ra. Ma reggelre ez is sikerült. Csak éppen akkora lett a doksi, hogy a drive nem tudta kezelni. Az egyik leányzó egy órát kínlódott vele, amíg végül sikerült kinyomtatni. Erre elkúrtam a kötését, na, mindegy.

SelfTimer23_06_2016 07_52_09

Eluntam a sportszandált, de ez nem kényelmes, főleg cipekedésre nem, túl vékony a talpa. Bele kell nyugodnom, hogy ha Gizellát viszem és még vásárolni is megyek, akkor muszáj kényelmes cipőben mennem.

A ruhában persze úgy nézek ki, és úgy is érzem magam, mint egy sárga kötözött sonka, bár a ruha valódi színe inkább lime-os sárga, és normál állapotban nem kap fel ennyire. Viszont a bélése műanyag, magyarul nájlon, így tízszer leizzadtam, amíg hazaértem, és a hazavonszoltam a banyatankot, fel a 65 lépcsőn. Viszont vettem a ruhához illő sárga és lime-zöld körömlakkot, ha Gizella elalszik, neki is esek a lábamnak – most éppen hasra fordult és nem tud visszafordulni, úgyhogy rövidesen ordítani fog. De mire ezt leírtam, vissza is fordult, az ordítás egyelőre elmarad, boldogan gügyög a sikerélménynek.

mínusz 39. nap (kb.)

mínusz 40. nap (kb.)

elkezdődött a visszaszámlálás, csak még a d-dayt nem tudjuk, de mindenképp a keresztelő előtt lesz, ami július 31. Szóval addig biztosan hazaköltözünk, még szerencse, hogy van egy ilyen fix időpont az életben, másképp elnyúlna ez is, mint a rétestészta.

A mínusz azért is mínusz, mert elkezdtem csomagolni, alul könyvek (előtte katalogizálom őket), felül ruhák. Eddig négy doboz van összerakva (szét kell szedni, amit eddig összeraktam, 17 dobozt, mert ugye elbénáztuk a dobozvásárt).

Tegnap kiderült, hogy Gizella a 62-68-as rugdalózóit is kinőtte, és 68-74-esek nincsenek, úgyhogy ma elvonultam gyerekruhákat turkálni, egyúttal Gedeonnak és Jakabnak is vettem pólókat meg rövidnadrágokat, a játszóterezés miatt minden nagyon gyorsan elhasználódik. Gizella most 64 centi (ha jól mértem, mert feszt rúgott közben), a lábai rövidek egyelőre, a felsőteste meg hosszú, és kövér, mint a malaca. Nem szereti a hordozót (ő az első gyerekünk, aki nem rajong érte), csak akkor ül benne nyugton, ha szundikál, úgyhogy ez a mai délelőtt elég kalandos volt, többször is kivettem belőle, aztán visszaraktam, és akkor ordított kicsit.

Ennek megfelelően le vagyok amortizálódva. Ez a hetedik év, amikor gyerekkel a hátamon mászkálok, és ebből egy volt, amikor Gedeon már túl nagy volt, és nem cipeltem (csak a nyakamban), plusz 2×9 hónap terhesség. Szóval eléggé elegem van már ebből a hordozásból és cipekedésből, szeretnék már magassarkúban járni, rendesen felöltözni, és gondolatban mással is foglalkozni, mint a gyerekek, háztartás és családi logisztika, meg hallgatni és olvasni, hogy mások milyen szakmai sikereket érnek el. Ne értsetek félre, nagyszerű dolog, hogy vannak gyerekeim, és semmi pénzért nem csinálnám vissza ezt a hét évet, csak elfáradtam kicsit, szeretnék egyszer úgy leülni, hogy nem ugrasztanak fel, és nem szakítják meg a gondolatmenetem, és nem fél kézzel kell gépelnem, mert a másik kezem tele van gyerekkel, pelenkával, szarral, mikor mivel.

A két kép az elmúlt két nap kapjunk fel magunkra valamit és menjünk-ruhája. Nem is értem, hogy az óvodai-bölcsödei körútért miért erőlködöm ennyit: senkit nem érdekel, ha tréningben megyek, az sem, egyszerűen nem értem, miért teszek erőfeszítést egyáltalán, főleg hogy reggel egy átrémálmodott éjszaka után még felkelni se sok kedvem van, az éjjel épp azt álmodtam, hogy iszlamista terroristák raboltak el, előtte éjjel lezuhantam egy repülővel, azelőtt meg karamboloztam, nem is csoda, hogy ilyen álmok után nem pihenten, hanem összetörten ébredek, és legszívesebben visszafeküdnék egy körre, de ezúttal álmok nélkül.

Nem tudom, mikor lesz vége ennek a rémálmos időszaknak, és az is jó lenne, ha Gizella se ordítana egész nap, mint az elmúlt két hétben.

mínusz 40. nap (kb.)

Mit hoztak nekünk a rómaiak?

Nem olyan rég voltunk Aquincumban a Floralián, ahol emberek, akiknek ez a hobbija, beöltöznek rómaiaknak. Gizellának ez volt az első nyilvános megjelenése, ahol a lábát megsütötte a nap (olyan fehér a bőre, hogy a 30-as naptej nem elég). Persze rómainak beöltözni szerintem sokkal értelmesebb dolog, mint egy labda után futkorászni béna műszálas ruhákban, de mondjuk én elfogult vagyok.

A legérdekesebb az egészben persze a korhű ruhák voltak, jó lett volna, ha többet tudok arról, hogy melyik ruha milyen társadalmi osztályhoz tartozik, és sajnos a fentebb belinkelt galériában kevés női ruha látható, de elhihetitek nekem, mint arbitra elegantiarumnak, hogy nagyon szépek, nőiesek, és abszolút hordhatók lennének a hétköznapokban. Különösen nagyon lelkesedtem a nagy kendők iránt, mekkora királyság lenne ilyet hordani, és végiglejteni benne a Moszkva téren. (Akit érdekel, itt nézegethet további ruhákat.)

Szóval ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy ez a ruha rögtön belopta magát a szívembe:

SelfTimer18_06_2016 09_50_12 az idei nyár egyik legkedveltebb színe a rozsdabarna (egy szoknya, egy ruha és két póló), valamint a hegyes orrú tündércipőm, amit minden piros, rózsaszín és bordó kombinációhoz fel lehet venni, viszont mindig felsért (ez nem meglepő, engem egy ál-crocs is képes volt felsérteni). Nekem a rómaiak szép ruhát hoztak.

 

Visszatérve a fész-beszélgetésre (már aki követte, aki meg nem, annak csak mondom, hogy beszóltam a strandtestnek és a megfelelési kényszernek), ami végül is a hiúságra és a felettes énre fókuszált:

azon gondolkoztam, hogy mi a jó egy ilyen ruhában, azaz miért pont ennél a ruhánál gondolom azt, hogy szeretem hordani, és hogy ebben mennyi az a komponens, ami az utastársaimnak szól, és pontosan mik is ezek (mert ugye nem szép dolog olyasmit kritizálni, amit az ember maga is csinál).

  1. A ruha kényelmes, ez az egyik legfontosabb szempont. Jól szellőzik, nem gyűrődik, nem kell benne szépen ülni, nem látszik át, nem lógnak ki belőle a csöcseim, elég hosszú (idegesítenek azok a ruhák, amelyeket 150 centis nőkre terveztek, és tegnapelőtt végigjártam az akciós boltokat, és csak ilyen nadrágok vannak, apropó, eredetileg nadrágot akartam venni az ultramarinkék helyett, amit Marokkóban hagytam, de a fenti ok miatt nem sikerült).
  2. A floating effect. Ez az én külön kis tikkem, hogy szeretem, ha úszik utánam a ruha. Ennek a fokozása a népviselet, amikor a hat méter szoknya a forgásban úszik a zember után. Ez egy ilyen gyerekkori trauma, mikor én voltam gyerek, nem nagyon lehetett szép kislányruhákat kapni, olyan tíz éves lehettem, amikor kaptam egy babosat (bordó alapon fehér babok), valami nagyon könnyű anyagból, ami, ha megpördültem, repült utánam. Szerelmes voltam abba a ruhába.
  3. Nem jön szembe az utcán. Legalább 1,75-nek kell lenni, hogy a ruha ne seperje a földet (nekem sepri), vagy kell hozzá egy magassarkú. És csak s-es és m-es méret van.
  4. A színe. Ha valaki végignézte az albumot, ott látszik, hogy rajongok az élénk színekért. Annyi gyönyörű szín és anyag van a világon, és mégis sokan kék farmerben járnak. Miért jó az, ha valaki ugyanúgy néz ki, mint sok más ember?
  5. A kívülállás, mint póz. Ez nem egy túl szerethető tulajdonság, ezt elismerem, főleg, hogy beszólási hajlammal párosul. A ruha, ami – ha akarom, ha nem, de inkább igen, mint nem – ezt a kívülállást jelzi. Nem akarok beolvadni a tömegbe.
Mit hoztak nekünk a rómaiak?

végre péntek

már nagyon várom a hétvégét, pedig egész héten alig csináltam valamit. Na jó, nyelvtani összefoglalót gyártottam, meg szakirodalmat olvastam, de nagyjából ennyi. Nagyon idegesít, hogy nem tudok fegyelmezettebb lenni és jobban bánni az idővel.

Mindenesetre ha minden igaz, július elején lesz két hetem, amikor a nagyok nem lesznek itthon. Elhatároztam, hogy befejezem a fordítást, még kb. húsz oldalam van, és akkor tényleg neki tudok fogni a disszertációmnak.

Ez a szoknya különben az egyik, amit mininek vettem: kb. ez az a hosszúság, amiben még nem érzem kényelmetlenül magam, nem tudok szépen ülni, elegánsan keresztbe tett lábakkal, gyerekkel meg végképp nem.

A cipő pedig most nyáron lesz tíz éves, a párját már kidobtam, mert kilyukadt, és ez is erre a sorsra fog jutni. Kerestem a neten valami hasonlót bőrből, de semmi.

SelfTimer17_06_2016 08_04_32

végre péntek

nehezített terep

Szerencsére Jakabnak nem lett nagyobb baja, tegnap este már az ágyon ugrált egy nagy délutáni alvás után. Ami nem is baj, mert ma levonultunk mind, kivéve a macska, az orvoshoz, hogy mindenki kapjon oltást: Gizella valami kötelezőt, Gedeon és Jakab az első kullancs ellenit. A Lyme-kór ellen sajnos nincs oltás, de legalább az agyhártyagyulladás ellen igen. G. meg csapatépíteni ment, és csak holnap délben jön haza, úgyhogy ma én vagyok a mindenes, ami azt jelenti, hogy hétig fogunk ülni a játszótéren, ha nem esik, és aztán fürdés és lefekvés.

Gizella a megfordulást gyakorolja, amiből az következik, hogy nem lehet sehol magasabb felületen hagyni, viszont amikor a nagyok itthon vannak, akkor meg a földön nem, még ki kell találnom, hogy is legyen este, hogy mindenkinek jó legyen.

SelfTimer16_06_2016 08_53_20

Ez jelen pillanatban az egyes számú kedvenc hosszú szoknyám, egyrészt a színéért, ami téglapiros, de ez a képen nem látszik, másrészt a hosszáért, harmadrészt mert ebben a bélés is leér a földig, tehát nem átlátszó. Emellett sok mindent fel tudok hozzá venni, sok olyan blúzom van, amivel ezt kombinálni tudom.

A török mintás selyemblúz még nem szerepelt egyszer sem, pedig ez az egyik legtöbbet hordott darabom. A kendő és a kalap friss szerzemény.

 

nehezített terep

itthonülős nap

Jakab pihenésre van fogva, mert fájt a feje reggel, nem engedtem bölcsődébe. Én meg már a második kávémat iszom fekete teával, hogy valahogy emberi formát öltsek az éjszaka után, amin persze nem csináltam semmit.

Neki kellene fognom készülni a szakfordítói vizsgára, össze kellene szednem magam szókincs-ügyileg.

itthonülős nap

hosszú éjszaka lesz

Akármennyit mondtuk, Jakab csak a saját hibájából hajlandó tanulni (rám ütött ez a gyerek, határozottan, ugyanolyan makacs és erőszakos), aminek az lett az eredménye, hogy fejre esett egy székről, pont lefekvés előtt. Ilyenkor figyelni kell a gyereket, hogy rendesen megy-e, fókuszál-e a szeme, de szinte azonnal elaludt, amúgy is nagyon fáradt volt egész délután.

Szóval most éjszakázom mellette, és figyelem, hogy minden rendben van-e, G. főzött egy erős teát, és amúgy is rengeteg dolgom van, most legalább csend van: lemaradtam az imám adásaival és nyelvtani összefoglalókat is kellene írnom. Persze aludni sokkal jobb lenne, de aggódom.

SelfTimer14_06_2016 15_51_57

Ma egyébként ilyen fejre esős nap volt, Gedeon is fejre esett, de az még a játszótéren volt, és nem lett különösebb baja. A képen pedig a játszótérre menő ruha és kendő, amiről aztán eszembe jutott, hogy itt lenne az ideje hajat festeni, de elfogyott a hennám, úgyhogy el kell mennem egy adagért a kohinoor bazárba.

 

Ma egyébként vitatkoztam egy arab nyelvésszel (én nem vagyok nyelvész, még a nyelvtant se vágom tökéletesen, azaz nem minden kis részletét), és egyszerűen nem tudtam megértetni vele, hogy nekem egyszerűbb, ha a nyelvet az arab logika szerint tanítom, és nem az angol szerint. Ő erre azzal érvelt, hogy az arabok túlbonyolítják, és nem egyszerűsítik a nyelvtant, és az angol alapján mennyivel egyszerűbb, mire én azzal érveltem, hogy ez oké, de nekem nem az angol az anyanyelvem, a magyar nyelvtan nem is hasonlít az angolra, és minek egy közvetítőnyelvet beiktatni. Szerintetek megértette? Még addig sem jutott el, hogy megengedje, hogy az arab a saját nyelvtani felfogása szerint is logikus, nem csak az angolszász logika szerint. Ami egy butaság, én akkor kezdtem valóban érteni a nyelvtant, amikor hagytam az angolszáz logikát a picsába, és megpróbáltam a saját nyelvészeti rendszerük szerint megérteni. Az viszont, hogy az ember átállítsa az agyát egy teljesen más logikára, elég nehéz (minden inkulturalizációban ez a legnehezebb), és nem a nagy dolgok zavaróak, hanem az apróságok. Így van ez a nyelv logikájával is.

Mindenesetre újra és újra meglepődöm, hogy az orientalista társaság sokszor milyen szűklátókörű tud lenni, és mennyire csak a saját paneljeiben tud gondolkozni.

hosszú éjszaka lesz

ma a házimunka napja van

(Minden nap a házimunka napja van, de van, amikor ez nem érdekel.) Takarítani kell, csak épp ha Gizella ébren van, akkor ölben van (jön a foga és fáj neki), ha meg alszik, akkor nem tudok porszívózni. Mosogatni kell (utálom), meg mosni (ezt szeretem), elrakni a hétvégén kimosott ruhát, kivasalni, amit ki kell. És ma rövid napom van itthon, mert ma megint játszóterezés, mert ejszen nem fog esni, ami azt jelenti, hogy tízre értem haza, Gizella most aludt el (11.51), és fél négy felé megyek Gedeonért, azaz garantáltan nem fogom befejezni a házimunkát, egyet találhattok, hogy melyik kettőt fogom elszabotálni.

SelfTimer14_06_2016 08_00_56

Iszonyú rosszak ezek a telefonos színek, vagy csak az alkalmazás ennyire béna, vagy a monitorom van szarul beállítva, mindenesetre ma reggel úgy gondoltam, hogy kendőt kötök, mert tegnap végignéztem a kendőt képeimet, és sok olyat találtam közöttük, ami azóta is tetszik. Persze a kendőim nagy része el van pakolva, de úgyis szét kell szedni az egészet, és újracsomagolni, mert nincsenek kis könyves dobozaink, a nagyba meg alulra kerülnek majd a könyvek, és felülre ruhák.

Ez is a házimunkához tartozik, meg a felesleges ruhák leszállítása a Lövőház utcába.

Az azért megnyugtató, hogy azok a hét-nyolc évvel ezelőtti nadrágok, amik a képen szerepelnek, most is feljönnek rám (többé-kevésbé), nem a lábamra híztam, csak a hasamra.

ma a házimunka napja van

Ma reggel nem igazán volt kedvem öltözködni, így azt a nadrágot vettem fel, amiben itthon is ücsörgök, illetve ma már nem, mert a buszon észrevettem, hogy van rajta egy ételfolt, Gizella kissé lehányt valamikor.

Szeretem az ilyen gumis derekú nadrágokat, bár három számmal nagyobbnak látszom benne, mint amilyen szeretnék lenni, a batikolt mintát is szeretem, és a feketét kivéve az összes színt, ami benne van. Amióta nem csak az olyan divatmajmok hordják, mint én, hanem nagyjából mindenki, és olyan elképesztő módon divatba jött, hogy a rabati bazár is nepáli nadrágokkal van tele, azóta nehéz igazán ízléseset találni, ahol nem vadulsz meg a színektől és a kontrasztoktól, és nem érzed magad egy bazári majomnak.

SelfTimer13_06_2016 07_47_34

Az orlandoi eset kapcsán beszélgetve az erőszakról:

ki gondolta volna 25 évvel ezelőtt, hogy nem fog sikerülni egy jobb világot felépíteni? Az a világ, amelyben most élünk, ugyanúgy “pestises” (ld. még Camus), a gyűlölet, kirekesztés, a megértésre való képesség, az ingerenciaküszöbünk leszállása, a kollektív és egyéni frusztációk szintje ma nagyon magasan áll. Az elmúlt harminc évben, amikor már világos emlékeim vannak, nem emlékszem vissza olyan időszakra, amikor a gyűlölködés ennyire általános és átlagos lett volna (nem csak magyar nyelvterületen, hanem máshol is), mintha mindegy is lenne, ki az ellenség, csak legyen valaki. Létrehozzuk a magunk kis kuckóit, ahonnan nyugodtan lehet kifelé lövöldözni. És nem azok az emberek gyűlölködnek (nem csak azok), akik a közösségeken kívül állnak, hanem maguk a közöségek tagjai is, akik teljesen átlagos, hétköznapi emberek, mintha mindenki valamilyen magánvendettát folyatna valaki/valami ellen.

Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a helyzet kialakulásában nem vagyunk ártatlanok: magángyűlöleteink valamilyen módon kihatással vannak a tágabb közösségünkre. Közügy lesz egyszerre a magángyűlöletünkből: már nem azért utáljuk a szomszédot, mert minden este bőgeti a focimeccset (nem elfogadott valakit szimplán csak gyűlölni azért, mert olyan, amilyen), hanem ráaggatunk valami közösségi címkét, hogy igazolva láthassuk a gyűlöletünket.

 

elmegy két értelmiségi vásárolni

hát komolyan, ketten nem érünk egyet. Elmentünk kicsi könyves dobozokat venni az Obiba, ami hozzánk képest a világ végén van (Köki terminál). Olyant akartunk, ami kisebb, mint az ikeás költöző-dobozok, mert ha abban csak könyv van, túl nehéz.

Sikerült 22 darab nagyobb dobozt vegyünk, pedig kinéztük a méreteket neten.

SelfTimer12_06_2016 16_32_58

A cipő az egyik legfrissebb szerzeményem, egy zara marokkói stílusú bőr papucscipő, aminek a sarkát vissza lehet hajtani, nagyon kényelmes.

elmegy két értelmiségi vásárolni

végül összesen

kilenc könyvet vettünk a Könyvhéten. Megvettük az Osiris-helyesírást, a Krakent, Marcus Aurelius elmélkedéseit, a Metro 2035-öt, Az ezeregy éjszaka első kötetét, amit tíz éve adtunk kölcsön, és azóta sem került vissza, Szimplikiosz kommentárját, a Marsi-t, A nemzetek mítoszát, és egy könyvet a dinosz arunuszokról. Kiderült, hogy tulajdonképp 4-5 kedvenc kiadónk van, akiknek a standját megnéztük, a többi szinte teljesen érdektelen volt számunkra. Kicsit olyan ez, mint karácsonykor, amikor az ajándékok kibontása után mindenki elvonul olvasni.

SelfTimer11_06_2016 10_26_47

Ma odafelé nem én vittem Gizellát, így szép cipőt vettem, de persze amikor elkezdett nyugtalankodni, rögtön visszakötöttük rám, úgyhogy jobb lett volna, ha sportszandálban megyek és buggyos nadrágban.

Mostanában sokszor eszembe jut Kálvin János. Ha nem írt volna semmit, csak a bűnvalló imádságot, akkor is megtette volna a kötelességét, annyira helyén van benne minden. Ahogy telik az idő, úgy kezdek egyre jobban ragaszkodni érzelmileg az erdélyi liturgiához, úgy kezd idegesíteni minden liturgiális bénázás, módosítgatás. Érdekes dolog ez az érzelmi és értelmi vallási élmény: mert amíg egy jó prédikáció, legyen szó akár más vallásokról is, könnyen okozhat intellektuális élményt, az érzelmi része a vallásosságnak kizárólagos módon az erdélyi liturgiához kötődik, és sehol máshol, egy liturgiális térben sem érzem magam otthonosan, kivéve ezt. Ezért is nagyon fontos nekem a bűnvalló imádság: nagyon pontosan kifejezi azt a küzdelmet (és leggyakrabban bukást), amit a saját személyiségemmel vívok: hogy soha nem lehet ölbe tett kézzel ülni, és azt gondolni, hogy hogy már elértem, hanem ez egy konstans küzdelem (“ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé”), és inkább kudarcok vannak menet közben, mint sikerek. Azt hiszem, az elmúlt időszak egyik fontos felismerése pontosan az, hogy ideje lenne a fontos dolgokra fókuszálni, és nem elaprózni a figyelmem, és nem foglalkozni olyan dolgokkal, amelyek nem előre visznek, hanem körbekörbe. Azt hiszem, az önismeret egyik kulcskérdése az, hogy az ember belássa, hol húzódik a kompetencia-szintje, és a kudarcait arra használja, hogy fókuszálni tudjon.

 

végül összesen

elegáns nap

amikor szabadságot kapok az anyai teendők alól, és elmehetek valamit csinálni: ilyenkor szoktam tanítani. A világon az egyik legizgalmasabb feladat eljuttatni valakit egy nyelvtani jelenség megértéséig, már csak azért is, mert én nagyjából az egész szellemi munkát egyedül végeztem el – kivétel ez alól az az egy év, amíg magántanárhoz jártam, és a marokkói nyelviskolából azok a tanárok, akiknek volt nyelvtani érzéke, és szerettek nyelvtant tanítani.

SelfTimer10_06_2016 08_06_48

Ilyenkor, amikor nem cipelem Gizellát, vehetnék kevésbé kényelmesebb cipőt is, magassarkút például, ez is volt a plán, de aztán kinéztem az ablakon, és rájöttem, hogy nincs olyan harisnyám, amit az egyetlen el nem pakolt magassarkúmhoz fel tudnék venni. Mint utólag kiderült, jó lett volna harisnya nélkül is, ez ez most már mindegy.

És végre alkalom adódott felvenni a négy ballonkabátom közül az egyiket, igaz, délután már nem kellett.

 

 

 

elegáns nap