életcéljaim a következő öt évre

  1. szeretném úgy meginni reggel a kávémat, hogy senki nem szól hozzám, és nem kényszerít olyan fontos döntések meghozatalára, mint hogy mit vegyen fel.
  2. ha szarás közben  se beszélnének hozzám és magamra csukhatnám a budiajtót
  3. ha lenne napi egy órám, amikor nem kell reagálni semmire és senkire
  4. ha fennforgás és megszakítás és hiszti nélkül be tudnék egyszer fejezni egy olyan egyszerű feladatot, mint a terítés
  5. ha nem kellene a fél napomat azzal töltenem, hogy más után elpakolok, mert mindekinek letörik a keze, ha egy poharat el kell vigyen a konyháig
  6. ha egy gondolatomat nyugiban végig tudnám gondolni anélkül, hogy bárkire és bármire reagálni kellene
  7. ha nem terhelnének számomra lényegtelen információkkal
  8. ha nem lenne tele az egész ház kajamaradékokkal rögtön azután, hogy takarítottam
  9. ha nem kellene mindenkivel folyamatosan, minden nap állóháborút vívni minden egyes szarságért, mint pl. egy reggeli öltözés
  10. ha békén hagynának a lelki igényekkel
  11. ha békén hagynának.
életcéljaim a következő öt évre

úgy képzelem

a személyiséget, mint egy épületet kis legó-kockákból. Össze vagyok rakva bizonyos dolgokból, pozitív és negatív dolgokból. Az épület önmagában elég biztosan áll a lábán ahhoz, hgy jól érezzem magam. Külön kis rekeszek vannak azoknak a dolgoknak, amikkel nem akarok foglalkozni: a múlt nagyjából ilyen, de ebben is vannak fokozatok. Vannak dolgok, amiknek a felidézése nem problémás, és vannak olyanok, amire még gondolni sem szeretek: ezekkel szoktam álmodni. Ezek emberek, helyzetek, hétköznapi tapasztalatok: úgy érzem, hogy nem szeretnek, hogy nem tudok mit tenni azért, hogy szeressenek, hogy mindenki mással versenyeznek kell a szeretetért és én lemaradok. Soha nem tudtam igazán elhinni, hogy valaki/bárki azért szeret, mert olyan vagyok, amilyen. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy erőfeszítés eredménye, amiben én nem tudok jól teljesíteni. Illetve vannak, akiket mindeni szeret önmagukért, de én nem tartozom ebbe a szerencsés kisebbségbe. Minden rémálmom mélyén valahol ez a primordiális szeretet-deficit van.

Normál állapotban ezek a kövek jól el vannak dugva valahova: ha eszembe is jutnak, csak futólag, vagy csak álmomban.

Amikor nem vagyok jól, akkor az az érzésem van, hogy az egész épület összedőlt, elvesztettem az alapokat, a felszínre, a gondolataim központjába azok a dolgok kerültek, amelyekre nem akarok és nem szeretek gondolni, és nem tudom őket félretenni, kényszeresen visszatérnek.

Azok az építőelemek, amelyek a személyiségem biztonságát jelentik, mint a falak a házban, azok most nincsenek. Nem tudok saját magamban mire támaszkodni.

Aztán elindul az újjáépítés, lassan elkezdem visszarakni a falakat, és visszaépíteni úgy, hogy biztonságban érezzem magam, függetlenül mindattól, ami kint van.

úgy képzelem

Ma már

a sokadik ember mondja, hogy mennyire lefogytam, és örül neki.

ad1: az én életcélom nem az, hgy más emberek ízlésének megfeleljek, és nem gondolom, hogy a kövér/molett emberek csúnyák lennének, ld. Botero;

ad2. egy férfinak ezt senki nem jegyzi meg;

ad3. egyrészt igen, az arcomról eltűntek a zsírpárnák és megjelentek a ráncok, a hasamon pedig megjelent egy szép luxuskivitelű úszógumi sok kinyúlt bőrrel, nem gondolom, hogy ez pozitív változás lenne;

ad4. nem gondolom, hogy közel a negyvenhez annyira normális dolog lenne a leánykori súlyomhoz visszatérni;

55a6ae591900002500b86820

ad5. ha ideális testet álmodom magamnak, és egyszer lesz időm tenni is érte, egy balettáncos izmos, szálkás testét szeretném.

Ma már

van az az

állapot, amikor a sok felkeléstől – az éjjel nyolc vagy kilenc volt, már nem emlékszem, Jakab beteg – úgy érzem, hogy el van zsibbadva az agyam külső része. A legapróbb kényelmetlenség is a végtelenségig felbosszant és kimerít. Szeretnék kicsit kilépni magamból, kikapcsolni a szüntelenül forgó lemezt a bizonytalaságról, a haszontalanságról, a félelemről, kiszolgáltatottságról és a kellemetlen emlékek újraéléséről. Szeretnék olvasni valamit, aki leköti a figyelmem és pihentet.

van az az

ugyanakkor ma

kávét ebédeltem. Két nagyon fárasztó dolog van az anyaságban: egyrészt az éjszakai szakaszos alvás, másrészt, hogy néhány ritka órát kivéve egy gondolatot sem tudok úgy befejezni, hogy közben ne szakítanának meg. Mindig mindenkire figyelni, reagálni, meghallgatni, úgy, hogy én még a gondolataimat se fejezhetem be: nagyon idegesítő.

Ugyanakkor meg persze, nem történik semmi, legfeljebb G. evéseinek és szarásainak állaotáról tudnék beszámolni, már ha bárki kíváncsi lenne.

És főleg ez, hogy állandóan reagálni kell, nem lehetek egyedül az üldözési mániáimmal és negatív gondolataimmal. Mert ez egyrészt persze megakadályozza, hoy elmerüljek bennük, ami jó. Másrészt meg sokkal tovább tart túljutni rajtuk és elérkezni valami egyesúlyi állapotba.

ugyanakkor ma