arról, hogy miért nem

cserélek vallást, ha már ennyire elégedetlen vagyok.

Az elmúlt időszakban sokszor,  több oldalról is felmerült, hogy miért nem választok más vallásos identitást, ha egyszer a sajátommal ennyire elégedetlen vagyok. Ismét egy vallásról szóló poszt következik, aki ezt unja, ugorjon.

***

  1. Való igaz, hogy sokak számára tűnhet úgy, hogy én elégedetlen vagyok a saját vallási identitásommal. Reformátusnak lenni mostanában nem valami vidám dolog. Azok azonban, akik ezt megállapítják, hogy miért nem cserélek felekezetet vagy vallást, ha már a sajátommal ennyire elégedetlen vagyok, csak egy és fontos dolgot nem látnak be: én nem a református dogmatikával, a hit tartalmával vagyok elégedetlen. Azt gondolom, hogy a református dogmatika, és ezen belül is a két hitvallás (heidelbergi káté és második helvét hitvallás) engem kielégítő módon írja le a hit tartalmát. Nem mondom azt, hogy nem lehetségesek más magyarázatok, hogy a hit összességében nem állhat össze más elemekből, csak annyit mondok, hogy nekem az a megközelítés, amit a reformátorok alkalmaztak, minden kritikám ellenére is megfelel. És nem azért fogadom el igaznak, mert ez a szokás, hanem mert számomra meggyőző. Nekem nagyon fontos az érvelés, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy itt is vannak dogmák, amiben hinni kell. A református dogmatika legjobb művelői pont ezzel tudnak hatni rám, ezzel a racionális érveléssel. Az más kérdés, hogy ez a mostani református egyház jelentős részéből hiányzik, értem is, hogy a szárza eszmefuttatásokból nem lehet jó prédikációt írni, és azt sem gondolom, hogy mindenkit kielégítene az a szellemi kalandozás, ami engem igen. Engem ez visz közelebb a lényeghez, de készségesen belátom, hogy másokat meg nem. Arról nem is beszélve, hogy számomra nem csak és kizárólag a refrmátus dogmatika ilyen, hanem sok minden egyéb is, és nem akarok a sokféle gondolkodási rendszer közül egyet kiválasztani, mert ezzel óhatatlanul elveszíteném a többit. Kicsit olyan ez, mintha választani kellene a kisebbségi magyar, többségi magyar és kulturális román identitásaim között. Egyikről sem tudok vagy akarok lemondani, mert mindegyik egyformán fontos.
  2. Ebből az következik, hogy meglehetősen sokat foglalkoztat a dogmatika. Bevallom, hogy az egész biblikumból, az exegézisen át a lelkiségi irodalomig ez az egyetlen, ami ténylegesen és hosszútávon leköti a figyelmem. Készségesen elismerem, hogy másokat más érdekel, más szempontjaik vannak. Nem zavar, amíg engem békén hagynak a saját szempotjaimmal.
  3. Az érdeklődésem az idő jelentős részében főleg vallástudományi: a vallás, mint jelenség érdekel, a megnyilvánulási formái, a belső logikája, az általa létrehozott közeg és a miértek. Nem érdekel, hogy ebből én lelkileg profitáljak, nagyon ritkán van szükségem lelki impulzusokra, és kicsit unom azokat az embereket, akik állandóan ezzel kísérleteznek rajtam, hogy hatást váltsanak ki (l. a prédikációkat a közhelyek mellett sokszor ezért tartom bosszantóaknak). Ugyanakkor nem elégítenek ki a szertartások sem, bár azt is készségesen belátom, hogy ezek szükségesek és hasznosak, az én vallási identitásomhoz vajmi keveset tesznek hozzá. Nem tagadom, hogy belőlem nehéz is hatást kiváltani, és sokkal jobb viszonyban vagyok a középkori szövegekkel, mint a jelenkori emberekkel. Az emberek csak annyiban érdekelnek, amennyiben megfigyelhetem őket, kivéve a nagyon okos és művelt embereket, akiktől tanulni szeretnék. Az introvertált egyéniségem nem alkalmas mély, lelki barátságokra, mert bár szívesen adok magamból, de ezt olyannyira természetesnek vélem, hogy meg sem érinti az a valóságot, aki igazából vagyok. Aki igazából vagyok, a maszkok, viselkedésminták és társadalmi kötelezettségek mögött, az mások számára nem hozzáférhető, nem megmagyarázható, nem látható. Olyan, mint Sylvia Plath Üvegbúrája. Kívülről nem lehet rá hatni, belülről meg semmi nem tud kijutni. Isten, ha létezik, és ha egy kicsit is hasonlít ahhoz, amit én gondolok róla, akkor érti. Néha remélem, hogy a nagy metafizikai hallgatásai között érti.
  4. Mivel az érdeklődésem elsősorban racionális, és nem azt keresem, ami lelkileg kielégítene (engem ez a belső magány és belső párbeszéd rég halott emberekkel tökéletesen kielégít), ezért nem okoz problémát elfogadni, hogy mások másképp hisznek, és másra van igényük. Ugyanakkor meglehetősen rossz néven veszem mindekitől, hogy ezt mások nem látják be, és a maguk képére akarnak engem alakítani. Nem zárom ki persze, hogy egyszer találkozom egy olyan okos és művelt emberrel, aki nálam jobban érvel, és meg tud győzni, de egyelőre nem találkoztam ilyennel. Mert aki okosabb, az nem akar meggyőzni, aki meg meg akar győzni, annak az érvei nem elég jók. (Ha Isten tényleg azt gondolja, hogy nem hiszek elég jól így, ahogy most, akkor ő aztán tudja, milyen eszközökkel lehet engem meggyőzni.)
  5. Számomra a párhuzamos igazságok léte nem zavaró. Én vagyok az igazi Schrödinger macskája, nekem teljesen elfogadható, hogy egy macska egyszerre létező és nem létező. A dogmatikai igazságokkal is pontosan ez a helyzet, engem az ellentmondások (amik szerintem Isten lényegét alkotják, ha ugyanis logikailag meg lehetne Istent magyarázni, nem lenne Isten, mert ez ellentmondásban állna az isten-fogalommal) teljesen kielégítenek. Azt hiszem, az egyes emberek számára ez a legfelfoghatatlanabb, hogy én szeretem ezeket az ellentmondásokat, ragaszkodom hozzájuk, és nem akarom feloldani őket. A legtöbb ember, akit ismerek, nem képes illogikus következtetések közt élni, a világ csak akkor elfogadható, ha lekerekíthetjük az igazságokat és minden a helyére kerül. Egem pont ez szokott összezavarni, ha valami annyira kerek, hogy minden kis részlete érthető. Így pl. egyszerre tartom teológiailag elfogadhatónak az emlékvacsora és a transszubsztanciáció tanítását, melynek az ellentmondásosságát csak úgy lehetne feloldani, ha az ember választana egyet a kettő közül. De én pont nem akarok választani, hanem fenntartani a kettősséget.
  6. A lelkészi eskü. Most függetlenül attól, hogy papíron nem gyakorlom (és akkor most ne menjük bele az élet istentisztelete-problémakörbe), ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Az eskü, ha az ember egyszer kimondta és komolyan gondolta, egy egész életre kötelez, és nincs alóla feloldozás. Az ember nem saját magának vagy egy intézménynek tesz olyankor fogadalmat, hanem Istennek. Ez alól egyedül Isten oldozhatna fel, de ha Isten mindent előre tud, akkor azt is tudta előre, hogy én azt az esküt komolyan gondolom, és hogy ez kötelez. Ha elfogadta tőlem, akkor ezek szerint az úgy jó volt.
  7. Ezt sokszor, sok emberek elmondtam, de úgy tűnik, ezt sem nagyon értik: nekem alapvetően nem a dogmákkal, hanem az emberekkel van bajom (ez egy nagyon sznob álláspont, tudom, de idegesítenek a buták, a vallási buták még jobban, és a legjobban azok, akik buták, vallásosak és agresszívek; az egyetlen dolog, amivel nem idegesítjük kölcsönösen egymást, és én nem érzek állandó ingerenciát arra, hogy rámutassak a gondolataik sekélyességére, az az, ha messziről elkerüljük egymást, én maghagyom őket úgy, ahogy vannak, bízva abban, hogy isten őket is ugyanúgy szereti, ők edig meghagynak engem a lelki nyugalmamban). Az emberek meg mindenhol egyformák. Én értem azt, hogy sok embernek szüksége van közösségi megerősítésre, illetve egyik-másik közösségben jobban érzi magát. Engem a közösség alapvetően zavar. Amikor úgy érzem, hogy mások azt gondolják, hogy tartozom valahova, rögtön elkezdem bizonygatni, hogy mik azok, amik mégis elválasztanak a közösségtől, és miért is akarom én a magam útját járni. Nem vagyok egy csapatjátékos, a közösségi élmény akkor jó számomra, ha a tömegben is egyedül lehetek. Ezért szeretem az olyan templomokat, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, és nem kényszerítenek arra, hogy úgy tegyek, mintha örülnék annak, hogy része vagyok egy nagyobb közösségnek. Belátom, hogy jó és hasznos a közösségi érzés, szüksége van erre a vallásoknak, vannak, akiknek ez tényleg konstituálja a hitét. Az enyémet nem. Ha pedig az emberek mindenhol egyformák (egyformán zavarók), a legtöbben nem hitelesek (akik meg igen, azoknak eszébe se jut, hogy meg akarjanak változtatni, egyszerűen csak élvezik a beszélgetést), akkor mi értelme volna másik közösséget választani? Semmi nem lenne jobb attól. Mármint semmi, ami engem illet.
  8. Én készségesen belátom, hogy ezek önző szempontok, és csak az érdekel, hogy nekem jó legyen. Nem érdekel a nagyobb jó. Azt is belátom, hogy én egy közösség számára sem vagyok “hasznos”. KÉnytelen lesz mindeki ezzel élni, egyrészt mert rettenetesen unom azt a szélmalomharcot, amit minden közösségben vívni kell(ene) a sajátos identitásom fenntartásáért, másrészt mert a legtöbb közösség ezt bomlasztásnak értékelné.
Reklámok
arról, hogy miért nem

arról, hogy miért nem” bejegyzéshez ozzászólás

  1. “Én készségesen belátom, hogy ezek önző szempontok, és csak az érdekel, hogy nekem jó legyen. Nem érdekel a nagyobb jó. Azt is belátom, hogy én egy közösség számára sem vagyok “hasznos”. KÉnytelen lesz mindeki ezzel élni, egyrészt mert rettenetesen unom azt a szélmalomharcot, amit minden közösségben vívni kell(ene) a sajátos identitásom fenntartásáért, másrészt mert a legtöbb közösség ezt bomlasztásnak értékelné.”

    A fent leírtakból természetesen egy szó sem igaz.
    Hála a jó istennek.))

  2. Ezt jólesett olvasni. Számomra ez a hit dolog olyan kicsit másodlagos dolog. mindig is gyakorlatias ember voltam vagyok és az első kérdés mindig az a számomra hogy jó jó de akkor mit tegyek? Mi a következő tett amit meg kell meg kellene vagy nem lenne helyes megtennem. De ha azt keresem hogy mit tegyek óhatatlanul végig kell gonolnom hogy mit az ami befolyásolja a tetteimet és milyen keretek között tudom megtalálni a helyes tett gondolatát amiből a tett maga megszületik. Ilyen szempontból kicsit köpönyegforgatónak is nevehetne valaki – aki felületes – mert a sokféle külső hatás és belső hatás között mindig olyan szempontot és keretet választok ami éppen ott akkor megfelelő. VAgy én annak ítélem az általam kitűzött irány szerint. De keretrendszernek én sokkal inkább szeretem a valóságról tett állítások olyan formáit melyek törekednek az ellenőrizhetőségre, a könnyen érthetőségre, az átláthatóságra, tisztaságra – és ezt gyakorlatilag főleg a tudományos következetesség, a logikus egyszerű fogalmazás terén találom meg ma is.
    A fogalom “Isten” annyira telített különféle értelmezésekkel, hogy nem tudom amikor valaki kimondja mit is ért rajta valójában. Ezért amikor előkerül elveszítem a fonalat, mert nem értem a szót amit kimond a másik. Így a beszélgetés elakad s ha a másik észre sem veszi akkor egy monológgá alakul.
    A beszélgetés lényege számomra (még ha levelezés formájában is történik) a megnyílás, a nyelv eszközeivel való önkifejezés, a másik megismerése ilyen úton (ami ezúton meglátszik), és önmagam kifejezése, megmutatása. Egyébként mi értelme lenne? Szóval kíváncsiság a másik személy iránti érdeklődés. Sajnos az egyház – a szervezett és irányított hit helye – számomra elfogadhatatlan dolog, ugyanis egyetlen célja van: megmondani másoknak hogy mit higgyenek, hogy formálja a gondolkodás keretrendszerét. Ez számomra elfogadhatatlan. A többi nemes és szép hirdetett cél meg csak álca, csali, még ha igazán képviseli is alkalomadtán valaki a szervezet keretei között.
    Szóval az “Isten” koncepcióját én inkább szeretem a tudomány és a természetből megismerhető tapasztalatok, tövényszerűségek alapján megismerni. Ha már úgy van hogy mindenben megtalálható és mindehol ott van, akkor onnan meg is ismerhető az akarata és a törvényei is. Ezt a megismerési folyamatot bárki végezheti segítséggel vagy a nélkül. De számomra mindennek semmi értelme nincs ha nem azért teszem hogy megtudjam: mit tegyek, mi a helyes cselekedet a gondolkodás végén. :-D ÜDv

  3. De egyébiránt miért is írnál egy blogbejegyzést ilyen témában ha nem lenne vágy, akarat a beszélgetésre a téma kapcsán. Hiszen ha nincs ilyen akkor megtehetnéd hogy soha nem írsz és nem beszélsz erről senkinek. Tehát van. A beszélgetés egyébként erre alapul. S ha már hatásról beszélünk. Hatunk egymásra minden alkalommal amikor egymás közelébe kerülünk még akkor is ha nincs nyelvi kontaktus. Ha van nyelvi kontaktus, akkor főleg. Szóval a hatás-visszahatás mindig jelen van. Azok akikre úgy hivatkozol mint “meg akarnak győzni az ő igazukról” “azt akarják hogy úgy gondolkodjak mint ők” azoka egyszerűen tényleg azt akarják és ezt a hatást alőnyükre akarják felhasználni. Két fajta van belőlük: az egyi ktudatosan teszi amit tesz a másik nem tudatos (agylúgozott). De mindkettő egy dologban közös: az MI fogalma számukra azt jelenti hogy ÉN megsokszorozva, azaz te is akkor lehetsz MI azaz akkor tartozatsz közénk ha úgy gondolkodsz mint én. Egyszerű énkiterjesztésről van szó. Az ilyen ember többnyire nem is kíváncsi arra hogy te hogyan látod hogyan magyarázod a világban megfigyelt jelenségeket. Amelyik mégis kíváncsi az már a veszélyesebb fajta: tudatosan próbál valamilyen ok mentén téged meggyőzni manipulálni.
    Mégis belemenni ezekbe az egyénileg és sok évszázadon keresztül felépített útvesztőkbe érdekes. Mkindig lehet valamit kivenni és mindig van mit otthagyni. A vonzóbb személyektől többet lehet kivenni.
    Az egyházak magyarázatai a világ dolgairól, sok évszázada évezrede szövődik. Néhány hazugságuk annyira mélyen van hogy fel sem lehet ismerni hogy hazugság. Annyian ismételgetik és annyian “hisznek benne” hogy már szinte valóságnak tűnik. De a tudományos azaz mondjuk inkább következetes megfigyelő számára lelepleződnek.
    Ezzel a gondolkodási kerettel ami nekem kialakult, ezzel én azt látom az “Isten” fogalma körül hogy van egy mindent átható energia, és információs mező amely ténylegesen összeköti a világ élő és élettelen dolgait egyetlen egységbe és ténylegesen létezik egy központi intelligencia aminek a működése a dolgokat mozgató szabályokból kiolvasható, tetten érhető, megismerhető. Én azt is meg szoktam kockáztatni – bár csak inkább viccként – hogy Isten léte tudományosan bizonyított tény. Az én keretrendszeremben az.
    Végül is e sok beszéd amit itt elkövetek írásban oda akar kijukadni hogy megkérdezzem hogy te mit is értesz e szó alatt: “Isten”.
    Valahányszor leültem katolikus vagy zsidó vagy buddha követő vagy refformátus teológusokkal ennél a kérdésnél általában kiderült hogy még egymással sem értenek egyet a saját hitsorsosaik között. Sajnos fent kell tartanom azt a ténymegállapítást hogy a formális és intézményesített gondolkodási keretrendszerek amik az egyntől elveszik a lehetőséget a saját keretrendszer folyamatos vizsgálata, folyamatos megkérdőjelezése, felülvizsgálata, átírása, elemeinek a valósághoz való igazítása, tesztelése elől – azok mind rögzíteni és blokkolni akarják, akadályozzák az emberek az egyének és közösségek tudását a világról – és teszik mindezt pontosan azért mert a tudás, a pontos tudás hatalom, és kényelem és jólét és szabadság és ezt nyerik ezáltal. Semmi más nincs ezekben a szellemi labirintusokban amit a teológia felépít. Ezt ott lehet tetten érni amikor beleásod magadat a teológiai fogalmak történetébe. amikor rádöbbensz hogy ki és miért hozta létre, terjesztette el az egyik vagy másik fogalmat. Sok jó szándékú van ezek között, de még több ravasz és körmönfont. Mint például Mária Terézia az oktatási rendszer bevezetésével: miért? milyen jó is az hogy mindenki tud olvasni… csak közben a gyerekek arra lettek nevelve hogy soha ne kérdőjelezzék meg azt amit egy autoriter személy (felnőtt, tanár, tankönyv, tudós) állít. Ezért hívják az egyetemen a diákot hallgatónak. És ugyanez azegyházak funkciója és a teológiai labirintusoknak is. Hogy eltévedj.

  4. Bocsánat hogy ennyit szószátyárkodom de nyitva hagytad a hozzászólás lehetőségét és én élek vele. Megmozgat ez a téma.
    Van egy editációs gyakorlatom amit mindenkinek ajánlok gyakorlásra.
    Azt kell elképzelni hogy például először a földön állva a talpadon érzett nyomás az nem a te tested súlya amit a föld vonz magához, hanem a föld súlya és te tartod a talpadon. Te vagy a világ közepe, centruma. Ha akarod felrúghatod a levegőbe a földet a talpadról a levegőbe, de az visszahullik a talpadra visszahullik a te középpontod felé. Te vonzod magadhoz.
    Ha akarod ezt az óriási gömböt el is forgathatod magad körül, azaz oda forgathatod magadhoz a lábad mozgatásával “lépegető” mozdulatokkal mint amikor a cirkuszi mutatványos a hátán fekve egy nagy golyót pörget a lábán. Csak ez a golyó a földgolyó és hatalmas. Az a súly amit a talpadon érzel a te világod súlya. Te vagy a középpontja. Vannak kiszögellések és más mozgó tárgyak is ezen a golyón.
    Eddig egész érdekes és most jön a lényeg amiért ide paszol ehhez az íráshoz: Vannak más emberek is, ezen a golyón. Velük mi van? Hát ők is a saját világukat hordozzák a talpukon. Ők is a világ közepei! Az univerzum közepei ők is ugyanúgy mint te. Ők is oda forgatják a világukat ahová ők akarják. Ők is fel tudják rúgni a levegőbe a talpukra nehezedő golyót!

    A meditáció itt véget ér. Észre kell venni hogy ha azt mondod “fel tudsz ugrani” – akkor kiléptél a meditáció szemszögéből mert ott már te ugrasz fel a föld középpontjához képest és a nézőpont megváltozik. A meditáció nézőpontja az hogy te vagy az univerzum középpontja. A te világod középpontja.
    Mondhatná valami rosszindulatú hogy ez egioista nézőpont, de aki veszi a fáradtságot és elkezdi gyakorolni néha – az rájön hogy egyáltalán nem az. Sőt.

  5. Kedves Hangok. Az az eltérő teológiai gondolkodásokból nem meglepő, hogy egy keresztény nem ugyanazt érti Isten alatt, mint egy buddhista :) Hogy én pontosan mit értek alatta? Ez egy elég fura dolog, amit már többször megpróbáltam magamnak és másoknak is elmagyarázni, de eddig még nem sikerült. Egyrészt az, ahogy a református teológia beszél Istenről (a kinyilatkoztatás Istene, aki megszólít személyesen, aki valamiféle titokzatos módon jelen van a hétköznapokban, darabszámra egy, de három megjelenési formája van), stb. Másrészt mivel Isten aliud (teljesen más), mint bármi, ami ebben a világban van, a mi fogalmaink nem írhatják le – ez a negatív teológia álláspontja, hogy Istenről semmit nem lehet érdemben állítani. Harmadrészt nekem egyszer volt egy istenélményem, még akkor, amikor gyakoroltam a lelkészi hivatást, egy prédikáció közben. Tudod, a refek úgy gondolják, hogy a prédikáció ugyanolyan “Isten Igéje”, mint a Biblia, ha Isten is úgy akarja, tehát nem automatikusan, hanem alkalomadtán, amiért a lelkész semmit nem tehet. Én akkor egyszer úgy éreztem, hogy valaki más beszél rajtam keresztül. Ez nem egy túl megfogható, leírható élmény.

    Persze sokszor gondolkodom rajta, hogy ez valóban megtörtént, vagy csak a tudatom játéka volt, azaz tényleg volt-e ott valaki, időnként azt gndolom, hogy igen, máskor meg azt, hogy nem. Bizonyosságot, főleg olyat, ami kiállná a természettudományok próbáját, nem tudok felmutatni.

    Ez az élményem azért is lényeges, mert én nagyon sokszor (az esetek 99%-ban) érzem úgy, hogy Joseph Hellerrel fogalmazva Isten a nagy metafizikai hallgatásaiba burkolózik. Az ember imádkozik, próbál kapcsolatot keresni, mondani valamiket, és a válasz a legtöbbször a hallgatás.

  6. Az élmény nyelvi megfogalmazása felől nagyon is lehet tudományos szempontból vizsgálódni azaz be lehet hívni a tudományra jellemző vizsgálati szempontokat. Egyébként az élmény amiről írsz majdnem egyenértékűen ugyanazt írja le mint egy európai de buddha követő ember írásában szerepel vmi Eugen valakinek hívták és a mű címe Zen íjászat. Az élményt úgy fogalmazza meg hogy amikor AZ lő. Nem te lősz nincs aggodalom, kétség, egyszerűen látod a célban a nyílvesszőt, nem kicsit a szélén hanem pontosan a közepében látod és ez egyetlen pillanatban az ellövés pillanatában megtörténi. Egyszerűen elfelejted azt is hogy létezel. TE Magad vagy a lövés.
    Gyakorlatilag itt most már például két nyelvi beszámolót az Isten fogalomhoz tartozó élményről össze tudok hasonlítani és meg tudom állapítani aközös pontokat. Például e két példában az Isten élmény egy a pszichológiában az én tudathoz és annak feloldódásához a közös tudathoz való kapcsolódáshoz sőt esetleg a teljes azaz az élők és a nem élők közös létezéséhez való közvetlen kapcsolódás élményéről lehet például szó. Erről az élményről már nagyon sokan be tudnak számolni vallásos és nem vallásos keretek között is.
    Elég ha például Csíkszentmihályi Mihály Flow című művét említem meg, ott például le van írva valami nagyon hasonló élmény a flow fogalma alatt mint amit te leírtál Isten fogalom élményeként. Feloldódás a prédikációban amikor nagyon jól sikerül. persze kelene egy pár kérést feltennem hogy egészen pontosan körülírd milyen is volt ez az élmény maga. Mi történt, mit mondtál, miről beszéltél, mit éreztél közben (testi érzések, érzelmek), milyen visszajelzések vagy külső válaszreakciók voltak a beszéd alatt… mi volt a hétköznapi tudatállapottól való különbség lényege. Ezt lehet következetes vizsgálat alá vetni.
    Ezzel már lehet dolgozni. Ezt már én is megértem. Hasonló élményem nekem is van.
    A másik megközelítés az egyházak részéről is érthető a számomra amit leírtál hogy mindenhol ott van, létező és nem létező, de ott lakozik szerintem az egyházak tévedése (ha jóindulatú akarok lenni), vagy inkább szándékos csúsztatása (ha az egyház társadalomban megjelenő valós funkcióját nézem, a tudatok irányítás alatt tartása, manipuláció) amikor azt mondja három féle formában jelenik meg, és ott mindjárt be is dob három szót, fogalmat amik egyébként hétköznapi fogalmak – legalábbis kettő – de egyébként ilyen formában nem érthető meg a köz embere által. Az ilyen fogalmak jelzik számomra a manipuláció kezdetét, amikor valaki olyan fogalmat használ ami a természetben megfigyelhető jelenségek körétől elrugaszkodik és valami légvár egy elemét dobja az elme szeme elé.
    Az az élmény amiről írsz abszolút értelmezhető a természet megfigyelhető jelenségei között hiszen a belső élménye egy cselekedetnek ezek közé tartozi még akkor is ha sokszor csak egy szemlélője, tanúja akad az élménynek és az elkészülő beszámoló jelentősen függ az alany nyelvi keretrendszerének minőségétől és az élmény feldolgozottságától. E második szellemi folyamatot segítheti egy kutató helyes és jól megfogalmazott kérdésekkel.
    Ilyen módon egyébként pontosan ezek a területek a metszéspontok amik mentén kiderül – ha kicsit beleásod magad – hogy minden más vallás és a valósággal és annak összefüggéseivel kicsit mélyebben foglalkozó terület rendelkezik közös alapokkal és közös felületekkel. Itt összeérnek és rendkívüli egyezést mutatnak. Míg azok a részek ahol a természettől és annak összefüggéseitől elrugaszkodott ember gyártotta nem létező terészeti jelenséghez tartozó fogalmak (mint a szentlélek, hiszen nem azonosítják semmilyen természeti jelenséggel mint például az Isten fogalom élménye, vagy a tudat jelensége, vagy akármi más eza fogalom lóg valahogy a levegőben és amikor megkérdezek bárkit nem tudnak rá megfogható érthető magyarázatot adni csak ködös misztiumot) nos ezek alkotják a vallások közötti falakat és elválasztóvonalakat amik mentén háborúk és veszekedés folyik.
    Egyébként a szentlélek fogalma olyasmi az én szememben mint Ron Hubbard clear fogalma, egy megérthetetlen általa feltalált fogalom aminek pontosan az a lényege hogy az alany aki találkozik vele egyszerűen nem értheti meg mit jelent hiszen ő csinálta és nem is magyarázza el sehol semelyik könyvében hogy mi az, de feladatul adja mindenkinek hogy értse meg. Ez így egy megoldhatatlan feladat, lehetetlen feladat. Amior ilyesmivel szembesül valaki olyankor az emberi elme igen érzékennyé válik a külső hatások, segítség, sugallatok, és manipuláció befogadására. Kyudo (A zen íjászat művészete) – Eugene Herrigel ez a címe a könyvnek megkerestem a neten.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s