arról, hogy miért nem

cserélek vallást, ha már ennyire elégedetlen vagyok.

Az elmúlt időszakban sokszor,  több oldalról is felmerült, hogy miért nem választok más vallásos identitást, ha egyszer a sajátommal ennyire elégedetlen vagyok. Ismét egy vallásról szóló poszt következik, aki ezt unja, ugorjon.

***

  1. Való igaz, hogy sokak számára tűnhet úgy, hogy én elégedetlen vagyok a saját vallási identitásommal. Reformátusnak lenni mostanában nem valami vidám dolog. Azok azonban, akik ezt megállapítják, hogy miért nem cserélek felekezetet vagy vallást, ha már a sajátommal ennyire elégedetlen vagyok, csak egy és fontos dolgot nem látnak be: én nem a református dogmatikával, a hit tartalmával vagyok elégedetlen. Azt gondolom, hogy a református dogmatika, és ezen belül is a két hitvallás (heidelbergi káté és második helvét hitvallás) engem kielégítő módon írja le a hit tartalmát. Nem mondom azt, hogy nem lehetségesek más magyarázatok, hogy a hit összességében nem állhat össze más elemekből, csak annyit mondok, hogy nekem az a megközelítés, amit a reformátorok alkalmaztak, minden kritikám ellenére is megfelel. És nem azért fogadom el igaznak, mert ez a szokás, hanem mert számomra meggyőző. Nekem nagyon fontos az érvelés, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy itt is vannak dogmák, amiben hinni kell. A református dogmatika legjobb művelői pont ezzel tudnak hatni rám, ezzel a racionális érveléssel. Az más kérdés, hogy ez a mostani református egyház jelentős részéből hiányzik, értem is, hogy a szárza eszmefuttatásokból nem lehet jó prédikációt írni, és azt sem gondolom, hogy mindenkit kielégítene az a szellemi kalandozás, ami engem igen. Engem ez visz közelebb a lényeghez, de készségesen belátom, hogy másokat meg nem. Arról nem is beszélve, hogy számomra nem csak és kizárólag a refrmátus dogmatika ilyen, hanem sok minden egyéb is, és nem akarok a sokféle gondolkodási rendszer közül egyet kiválasztani, mert ezzel óhatatlanul elveszíteném a többit. Kicsit olyan ez, mintha választani kellene a kisebbségi magyar, többségi magyar és kulturális román identitásaim között. Egyikről sem tudok vagy akarok lemondani, mert mindegyik egyformán fontos.
  2. Ebből az következik, hogy meglehetősen sokat foglalkoztat a dogmatika. Bevallom, hogy az egész biblikumból, az exegézisen át a lelkiségi irodalomig ez az egyetlen, ami ténylegesen és hosszútávon leköti a figyelmem. Készségesen elismerem, hogy másokat más érdekel, más szempontjaik vannak. Nem zavar, amíg engem békén hagynak a saját szempotjaimmal.
  3. Az érdeklődésem az idő jelentős részében főleg vallástudományi: a vallás, mint jelenség érdekel, a megnyilvánulási formái, a belső logikája, az általa létrehozott közeg és a miértek. Nem érdekel, hogy ebből én lelkileg profitáljak, nagyon ritkán van szükségem lelki impulzusokra, és kicsit unom azokat az embereket, akik állandóan ezzel kísérleteznek rajtam, hogy hatást váltsanak ki (l. a prédikációkat a közhelyek mellett sokszor ezért tartom bosszantóaknak). Ugyanakkor nem elégítenek ki a szertartások sem, bár azt is készségesen belátom, hogy ezek szükségesek és hasznosak, az én vallási identitásomhoz vajmi keveset tesznek hozzá. Nem tagadom, hogy belőlem nehéz is hatást kiváltani, és sokkal jobb viszonyban vagyok a középkori szövegekkel, mint a jelenkori emberekkel. Az emberek csak annyiban érdekelnek, amennyiben megfigyelhetem őket, kivéve a nagyon okos és művelt embereket, akiktől tanulni szeretnék. Az introvertált egyéniségem nem alkalmas mély, lelki barátságokra, mert bár szívesen adok magamból, de ezt olyannyira természetesnek vélem, hogy meg sem érinti az a valóságot, aki igazából vagyok. Aki igazából vagyok, a maszkok, viselkedésminták és társadalmi kötelezettségek mögött, az mások számára nem hozzáférhető, nem megmagyarázható, nem látható. Olyan, mint Sylvia Plath Üvegbúrája. Kívülről nem lehet rá hatni, belülről meg semmi nem tud kijutni. Isten, ha létezik, és ha egy kicsit is hasonlít ahhoz, amit én gondolok róla, akkor érti. Néha remélem, hogy a nagy metafizikai hallgatásai között érti.
  4. Mivel az érdeklődésem elsősorban racionális, és nem azt keresem, ami lelkileg kielégítene (engem ez a belső magány és belső párbeszéd rég halott emberekkel tökéletesen kielégít), ezért nem okoz problémát elfogadni, hogy mások másképp hisznek, és másra van igényük. Ugyanakkor meglehetősen rossz néven veszem mindekitől, hogy ezt mások nem látják be, és a maguk képére akarnak engem alakítani. Nem zárom ki persze, hogy egyszer találkozom egy olyan okos és művelt emberrel, aki nálam jobban érvel, és meg tud győzni, de egyelőre nem találkoztam ilyennel. Mert aki okosabb, az nem akar meggyőzni, aki meg meg akar győzni, annak az érvei nem elég jók. (Ha Isten tényleg azt gondolja, hogy nem hiszek elég jól így, ahogy most, akkor ő aztán tudja, milyen eszközökkel lehet engem meggyőzni.)
  5. Számomra a párhuzamos igazságok léte nem zavaró. Én vagyok az igazi Schrödinger macskája, nekem teljesen elfogadható, hogy egy macska egyszerre létező és nem létező. A dogmatikai igazságokkal is pontosan ez a helyzet, engem az ellentmondások (amik szerintem Isten lényegét alkotják, ha ugyanis logikailag meg lehetne Istent magyarázni, nem lenne Isten, mert ez ellentmondásban állna az isten-fogalommal) teljesen kielégítenek. Azt hiszem, az egyes emberek számára ez a legfelfoghatatlanabb, hogy én szeretem ezeket az ellentmondásokat, ragaszkodom hozzájuk, és nem akarom feloldani őket. A legtöbb ember, akit ismerek, nem képes illogikus következtetések közt élni, a világ csak akkor elfogadható, ha lekerekíthetjük az igazságokat és minden a helyére kerül. Egem pont ez szokott összezavarni, ha valami annyira kerek, hogy minden kis részlete érthető. Így pl. egyszerre tartom teológiailag elfogadhatónak az emlékvacsora és a transszubsztanciáció tanítását, melynek az ellentmondásosságát csak úgy lehetne feloldani, ha az ember választana egyet a kettő közül. De én pont nem akarok választani, hanem fenntartani a kettősséget.
  6. A lelkészi eskü. Most függetlenül attól, hogy papíron nem gyakorlom (és akkor most ne menjük bele az élet istentisztelete-problémakörbe), ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Az eskü, ha az ember egyszer kimondta és komolyan gondolta, egy egész életre kötelez, és nincs alóla feloldozás. Az ember nem saját magának vagy egy intézménynek tesz olyankor fogadalmat, hanem Istennek. Ez alól egyedül Isten oldozhatna fel, de ha Isten mindent előre tud, akkor azt is tudta előre, hogy én azt az esküt komolyan gondolom, és hogy ez kötelez. Ha elfogadta tőlem, akkor ezek szerint az úgy jó volt.
  7. Ezt sokszor, sok emberek elmondtam, de úgy tűnik, ezt sem nagyon értik: nekem alapvetően nem a dogmákkal, hanem az emberekkel van bajom (ez egy nagyon sznob álláspont, tudom, de idegesítenek a buták, a vallási buták még jobban, és a legjobban azok, akik buták, vallásosak és agresszívek; az egyetlen dolog, amivel nem idegesítjük kölcsönösen egymást, és én nem érzek állandó ingerenciát arra, hogy rámutassak a gondolataik sekélyességére, az az, ha messziről elkerüljük egymást, én maghagyom őket úgy, ahogy vannak, bízva abban, hogy isten őket is ugyanúgy szereti, ők edig meghagynak engem a lelki nyugalmamban). Az emberek meg mindenhol egyformák. Én értem azt, hogy sok embernek szüksége van közösségi megerősítésre, illetve egyik-másik közösségben jobban érzi magát. Engem a közösség alapvetően zavar. Amikor úgy érzem, hogy mások azt gondolják, hogy tartozom valahova, rögtön elkezdem bizonygatni, hogy mik azok, amik mégis elválasztanak a közösségtől, és miért is akarom én a magam útját járni. Nem vagyok egy csapatjátékos, a közösségi élmény akkor jó számomra, ha a tömegben is egyedül lehetek. Ezért szeretem az olyan templomokat, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, és nem kényszerítenek arra, hogy úgy tegyek, mintha örülnék annak, hogy része vagyok egy nagyobb közösségnek. Belátom, hogy jó és hasznos a közösségi érzés, szüksége van erre a vallásoknak, vannak, akiknek ez tényleg konstituálja a hitét. Az enyémet nem. Ha pedig az emberek mindenhol egyformák (egyformán zavarók), a legtöbben nem hitelesek (akik meg igen, azoknak eszébe se jut, hogy meg akarjanak változtatni, egyszerűen csak élvezik a beszélgetést), akkor mi értelme volna másik közösséget választani? Semmi nem lenne jobb attól. Mármint semmi, ami engem illet.
  8. Én készségesen belátom, hogy ezek önző szempontok, és csak az érdekel, hogy nekem jó legyen. Nem érdekel a nagyobb jó. Azt is belátom, hogy én egy közösség számára sem vagyok “hasznos”. KÉnytelen lesz mindeki ezzel élni, egyrészt mert rettenetesen unom azt a szélmalomharcot, amit minden közösségben vívni kell(ene) a sajátos identitásom fenntartásáért, másrészt mert a legtöbb közösség ezt bomlasztásnak értékelné.
arról, hogy miért nem