arról, hogy hogyan nem lettem önkéntes

Előljáróban csak annyit, hogy igen, én is igyekezhettem volna jobban, engem is lehet kritizálni, valószínűleg tehettem volna sokkal többet; ez nem mentség,

a jó elmulasztására semmi nem lehet mentség.

Most meg már késő, mert nem lesz időm rá.

Másrészt nekem az önkéntes munka nem idegen, sokszor voltam már önkéntes, végeztem társadalmi munkát, tanítottam sokáig ingyen, ügyszeretetből. Nem azért csinálom, mert híres akarok lenni, hanem mert fontosnak tartom azt, hogy ne csak és kizárólag anyagi szempontok érvényesüljenek. Nem arról van szó, hogy olyan gazdagok volnánk, hogy megengedhetnénk magunknak. Hanem arról, hogy a gazdagság az én értelmezésemben egészen mást jelent: nem pénzben adható javakat,

az idővel és energiával való nagylelkűséget, rendelkezésre állást.

Én sokat kaptam az emberektől, és Istentől (ha van), ezekért a dolgokért hálás vagyok, és úgy gondolom, hogy a hálám kimutatásának egyik módja az, ha továbbadom azt, amit én megtanultam.

***

Amikor elkezdtem keresgélni az önkénteskedés lehetőségeit, arra gondoltam, hogy van egy csomó ember, aki arab nyelvterületről menekült, az önkénteseket toborzó szervezetek talán hasznát tudják venni a nyelvtudásomnak. Ez ugye egy elég relatív nyelvtudás, az arab nyelv sajátosságaiból adódóan: az irodalmi nyelv, amit én beszélek, senkinek nem az anyanyelve, mert mindenki nyelvjárásban beszél. Ettől függetlenül megértik, esetleg válaszolni nem tudnak rá, vagy csak az tud, aki valamennyire tanult ember, azaz járt középiskolába vagy egyetemre, vagy elmélyült a Korán nyelvezetében, vagy sokat nézett tévét. Ezt, és azt, hogy én kb. a középfoknál kicsivel talán jobban, de nem anyanyelvi szinten beszélek, soha nem titkoltam senki előtt. Mint ahogy azt sem, hogy két gyerekem van, ami jelentősen korlátozza a szabadidőmet. Ettől függetlenül, és ezt G.-val is megbeszéltük, lett volna hetente 1-2 délutánom-estém erre a célra a gyerekek, disszertáció, munka és háztartás mellett.

Először július elején írtam a fészen az egyik csoportnak. Szimpatikus volt, amit csináltak. Még aznap elolvasták az üzenetem, de annnyit sem reagáltak rá, hogy köszi, de nem. Egy hét után kiírtam a fészbúkra, hogy még csak nem is válaszoltak. Erre megmozdultak az erdélyi (!) értelmiségi ismerőseim, és kontaktokat küldtek. Mindenkinek írtam.

Volt, aki nagyon kedvesen válaszolt, és hogy örül, meg minden, majd a beszélgetés azzal zárult, hogy azért én emlékeztessem, hogy mit akarok, mert ő el fogja felejteni. Namármost én ezt

kapitálisan nagy szemtelenségnek tartom,

ha egy munkáért pénzt nem tudnak adni, ezt sokan megértik, én is. Erről szól az önkénteskedés. De amikor valaki felajánlja önként és dalolva az idejét egy olyan célra, ami fontos (a másiknak, nyilván azért önkénteskedik ő is), akkor az udvariasság az egyetlen, amivel “fizetni” lehet neki. Ezt különben máskor is megjártam már, hogy az emberek azt gondolják, hogy igénybe veszik az időmet, de ez nekem annyira jó, hogy nekem kell emlékeztetni őket arra, hogy ők igénybe szereték venni. Egy szerkesztővel egyezkedtünk egy időben, hogy írnék arab-témájú cikkeket, az elsőt meg is írtam. Átküldtem, majd vártam. Semmi. Szóltam, semmi. Megint szóltam, mire jött a válasz, hogy ő nagyon elfoglalt, majd emlékeztessem még rá. Hát lófaszt. Mert persze, nem ártott volna az a pénz, de kinek is volt az érdeke, hogy egy ilyen cikk megjelenjen? Mert nekem, hogy őszinte legyek, szinte teljesen mindegy (najó, eltekintve a pénztől és attól a nagyon kétes dicsőségtől, hogy az ember megosztja fészen és dicsekszik vele).

Aztán olyan is volt, hogy írt valaki, hogy akkor lenne-e kedvem önkénteskedni. Visszaírtam, hogy igen, meg a két legfontosabb tudnivalót: azt, hogy hogy működik az arab nyelv, meg hogy van két gyerekem. Erre már nem jött válasz, egy annyi sem, hogy köszi, de mégsem.

Végül aztán egy próbálkozásom sikeres is volt: az egyik szegedi csoport fordítókat keresett, itt azért néha fordítok. De ez is az erdélyi ismerősökön keresztül történt, és ez nem tisztán jó cselekedet, amit az ember önzetlenül tesz, mert itt én is tanulok.

***

A tanulságok, ami miatt tulajdonképp ezt az egészet megírtam:

Egyrészt nagyon zavar ez az egész történet, és nagyon frusztráló az, hogy így történt, elsősorban azért, mert nem értem, hogy mi is történt. Egyszerű figyelmetlenség? Ez volna a jobbik eset. Szervezési problémák? Nem volt rám szükség? De miért nem? Nincs szükség önkéntesekre, minden prímán megy? Mindenki frankón beszél arabul, vagy a menekültek mind tudnak angolul? Vagy ez is olyan, mint Magyarországon oly sok minden, hogy kívülről egy “klubba” bekerülni szinte lehetetlen, és a klubtagok féltékenyen őrzik a klub integritását? Nem is szeretek erre gondolni, hogy ez esetleg az önkénteseknél is így működik, mert ez nagyon kiábrándító lenne. Másfél hónapja agyalok ezen, és nem tudom megfejteni.

Úgy érzem, hogy

lemaradtam egy olyan lehetőségről, amivel jót tehettem volna

(most tekintsünk el attól, hogy ez mennyiben volt az én hibám, nyilván én is hibás vagyok), és ez lelkiismereti problémákat okoz. Most meg már nincs időm, kezdődik az óvoda, egyetem.

Hátha azzal, hogy írok róla, valamivel könnyebb lesz: megérteni, túltenni magam, más lehetőségeket keresni.

Reklámok
arról, hogy hogyan nem lettem önkéntes