Mindig megfogadom: butákkal nem vitatkozom!

Buta emberekkel vitatkozni annyira hatékony, mint Sziszüphosszal együtt tolni a követ a végtelenségig, vagy kanállal kimerni a tengert a homokba. A buta nem érti, mi a baj az érvelésével. Nem tud belehelyezkedni egy másik ember álláspontjába. A butának van sok közhelye, és mellé egy nagy adag magabiztossága. A buta nem meggyőzhető, mert nem képes belátni, hogy más másképp látja. A buta meg akar győzni, hogy neki, és csak neki van igaza. A buta ember nem partner, hanem kioktat. Ha megmondod neki, hogy nem értesz egyet, akkor felháborodik, hogy korlátozod a szabadságában. A buta világa kerek, minden a helyén van benne, ettől magabiztos. Ha valami tényszerűen nem úgy van, az elég nagy baj. A tényeknek.

Rengeteg buta ember van. Nem azért van sok buta ember, mert hirtelen megnőtt a számuk, hanem mert mindenhol hallani őket. Minél hangosabbak, annál inkább meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Ha mér végképp elfogynak az érvek, KISKAPITÁLISOKBAN BESZÉLNEK. Ez a végső érv. A buta emberek gyakran a kommentszekcióban fordulnak elő. Azt hiszik magukról, hogy egy kommenttel szellemi munkát végeznek, és meg vannak győződve arról, hogy jobbak, mint az, aki szellemi munkát fektetett abba, hogy megírjon egy cikket.

A buta ember nem veszi észre, hogy miért nem akarok vele vitatkozni. Azt hiszi, hogy azért, mert nincsenek érveim, miközben arról van szó, hogy nem tartom egyenlő partnernek (mert nem érvel értelmesen), ezért a vele való vitát felesleges időpocsékolásnak tartom, mert tudom, hogy egy másodpercig sem hajlandó megfontolni az érveimet. Mintha nem is léteznék a számára én, a gondolkodó, érző személy. Nem érti a humort. Nem elég művelt hozzá.

Mégis időnként ellenállhatatlan vágy fog el, hogy vitába szálljak ilyen buta, közhelyeket puffogtató emberekkel. Előszöris azért, mert hátha. Mindig ott van az idealzmusnak egy makacs kis szikrája: hátha mégsem olyan nagyon buta, és egy fél másodpercre hajlandó mást is észrevenni magán kívül. Mikor kiderül, hogy nem, mégsem, akkor csak a humor marad. Minél inkább belelovallja magát, én belül annál jobban nevetek. Semmi sem erősebb fegyver, mint a nevetségesség. Csak az a kár, amikor annyira buta, hogy még azt se veszi észre, hogy nevetséges.

És persze ez az egész sokszor értelmetlen sznobizmus, önigazolás, magam vigasztalása, a végső menedék, hogy van értelme vitázni, érvelni, véleményt mondani. . A buta emberek “véleménye” az az ár, amit a szabadságunkért fizetünk. Tűrjünk hát békével, mindörökkön örökké, ámen.

Mindig megfogadom: butákkal nem vitatkozom!

jelenleg az életemben

a legnagyobb kihívás, hogy hogyan lehet mások agresszióját, ami rám irányul, belső békévé alakítani. rengeteg az agresszív ember, aki attól könnyebbül meg, ha valakire kivetítheti a frusztrációit.

ha hagyom, hogy megérintsen az agressziójuk, én is ugyanilyen agreszív leszek, ezt meg nem akarom.

az egyetlen módszer a visszahúzódás: lépj vissza egyet, saját magad felé, hagyd, hogy a szomorúság, amit a másik ember indulata miatt érzel, a sajnálat, a szánalom, hogy milyen élete lehet annak, aki ilyen módszerekhez kénytelen folyamodni, betöltsön. a szánalom meg fogja akadályozni, hogy te is aggresszív légy.

jelenleg az életemben

Te nem szólhatsz bele, nem vagy Muszlim!

Amikor iszlám-témájú blogbejegyzést vagy cikket írok, sokszor elhangzik ez az érv: te nem tudhatod, nem ismerheted a vallást belülről, azok, akik muszlimok, sokkal hitelesebbek, az orientalisták elfogultak, kívülről akarnak valamit ráeröltetni az iszlámra, stb, stb, a végtelenségig. Ma arról szeretnék írni, hogy ez a nézőpont miért hibás, és én miért gondolom azt magamról, hogy hozzászólhatok a kérdéshez.

1. Az orientalizmus, mint ellenség. Az orientalizmus egy viszonylag fiatal tudomány, kb 100-120 éves, attól függően, hogy mit tekintünk kezdetnek. Igazi lendületet azonban az elmúlt években kapott. Ettől függetlenül rengeteg az európai godolkodás számára feltáratlan terület. Egy olyan kultúra feltárásáról beszélünk, amely a maga 1400 éve alatt sok százezernyi könyvet hozott létre. Ezeknek egy jeletős része nem hogy európai nyelven nincs, hanem még arabul is csak kéziratban van. Bár az arab tudományos élet az utóbbi időben tényleg látványos fejlődésnek indult, és nagyon sok minden megjelenik nyomtatásban, ebből nagyon keveset fordítanak le angolra, hogy így bekerülhessen a nemzetközi tudományos életbe. A legtöbb orientalista hozzá is teszi ehhez a korpuszhoz a maga szellemi munkáját: igyekeznek fordítani minél többet.

Emellett az orientalizmus régebb főleg az arab irodalmat, a történelmet, a szúfizmust, és itt-ott a filozófiát olvasta a korpuszból. Az iszlámhoz kapcsolódó tudományok, mint az exegézis, az iszlámjog, és főleg a teológiai irodalom csak az utóbbi időben kezdett népszerű lenni a kutatók körében. Most fog pl. megjelenni az oxfordi egyetemi kiadónál a muszlim teológia egyfajta összefoglalója, mert eddig nagyon kevés könyv volt a témában.

Emellett az orientalizmusnak is két, jól elkülöníthető irányzata van, ezt szokták Lewis-Said-vitának nevezni. Edward Said ugyanis, aki maga is orientalista volt, azzal vádolta meg a többi orientalistát, főleg az akkor nagyon híres Bernard Lewist, hogy egy olyan orientalizmust művelnek, amelyik igazolja az iszlámellenességüket, a nyugati kultúra  felsőbbrendűségét, és végső soron a poszt-gyarmati gondolkodásmódot. Lewis az, aki tulajdonképp kitalálja a “civilizációk harcát”, amivel aztán Samuel P. Huntington akkorát megy a könyvében.

Said amellett érvel, hogy az iszlámot – amennyire lehet – objektíven kell megérteni, függetlenül a saját kulturális meghatározottságunktól, és önmagában, nem pedig egy másik kultúrával összehasonlítva. Így a jelenkori iszlám-protestáns reformáció egy nemlétező párhuzam, alapjaiban hibás, leegyszerűsítő, amelyik nem veszi figyelembe az adott civilizáció jellemző fogalmait, és úgy tekint az emberi kultúrára, mint egy egységes fejlődési vonalra (noha maga a lineáris történelemszemlélet is egy zsidó-keresztény ‘találmány’), amelyben egy egységes skála szerint lehet osztályozni, hogy ki meddig jutott, és aminek a tetején nyilvánvalóan az európai civilizáció áll.

A mostani orientalisták nagyon jelentős része igyekszik ezt a csapdát elkerülni (de persze olyanok is vannak, akik a vitában a Lewis-féle vonalat követik). Azzal vádolni őket, hogy a saját kultúrájuk iránt elfogultak, lenézik az iszlámot, nem értenek hozzá: szintén leegyszerűsítő gondolat, alkalmas arra, hogy ellenségképet képezzen, és megerősítse mindazokat, akiknek önigazolásra van szüksége. Mivel az iszlám nem pusztán egy vallás, hanem egy egész kulturális építmény, ebből kizárni az értelmiséget olyan alapon, hogy te nem vagy muszlim, nem értesz hozzá, nagy butaság, és ugyanakkor szerintem óriási veszteség. Inkább az nem ért hozzá, aki nem tud arabul, és nem fér hozzá az arab nyelven létrejött kulturális és vallási javakhoz, illetve aki nem tanul iszlámtudományokat és nem képzi magát folyamatosan.

Zaynab Chaudry, a legnagyob amerikai muszlim civil szervezet menedzsere, amikor Ayaan Hirsi Ali könyvével vitatkozik, azt írja, hogy az, hogy valaki muszlimnak születik, még senkit nem tett iszlámtudományi szakemberré: ahhoz iszlámtudományokat kell tanulni. Ugyanígy az a tény, hogy valaki reformátusnak születik, még nem teszi őt teológussá.

2. Mit jelent az, hogy belülről? Az iszlám kutatásának számomra hiteles nézőpontja az, ha az iszlámot belülről akarjuk megérteni, és nem az európai kultúrához képest. A Koránt a saját exegetikai hagyománya alapján, és nem a Biblia alapján kell megérteni, vagy esetleg a történetkritikai álláspont módszereit alkalmazi rá. A Biblia ebben a kontextusban csak annyira releváns, hogy maga a Korán is hivatkozáik rá. Ezek a módszerek, amiket mi a saját vallási hagyományunkra alkalmazunk, még itt, a saját hagyományainkon bell is vita tárgyát képezik, másrészt az ún. európai kultúra termékei. Kritika nélkül alkalmazni ezt egy másik hagyományra szerintem félrevezető.

Azt persze nehéz elérni, hogy az ember függetlenítse magát a személyes meggyőződéseitől, mert így létrejön egy olyan páruzamos igazsághalmaz, amit roppant nehéz kezelni. Mert én egyszerre vagyok hívő református és muszlim-kutató, és el tudom fogadni a párhuzamos igazságok meglétét, hogy egyrészt Jézus az egyik oldalon a Szentháromság egyik tagja, a másik oldalon próféta, akit nem feszítettek meg, hanem Isten magához vette. Számomra ezek a párhuzamos igazságok, ahol az egyik állítás tkp. kizárná a másikat, nem a konfliktus, hanem a szellemi meggazdagodás forrásai. Hogy más is megértse a szellemi nézőpontom: akkor, amikor középkori muszlim történészek több, egymásnak ellentmodó történetet találtak egy témában, mindet leírták, egymás után, és a végére odaírták, hogy “de Isten tudja (hogy mi az igazság)”. Ha a vallási igazságaimat nézem,  főleg azokat, amelyek ellentmondanak egymásnak (és ilyenek a saját személyes kereszténységemen belül is vannak, nem csak az iszlámmal kapcsolatban), magamban mindig hozzáteszem: Isten tudja. Mivel ezek nem empirikus igazságok, én nem tudok bizonyítékot szerezni. Itt van az én agnoszticizmusom a vallási igazságokon belül.

Akkor, amikor az iszlámmal foglalkozom, a magam reformátusságát betolom a megfelelő fiókba. Amit nem tolok be, az az értelmiségi hozzáállás: a megértés, a kritika, és főleg a magyarázás igénye: amit én megértettem az iszlámból, azt szeretném másnak is érthetővé tenni.

3. És erre miért nem hivatkozol? Mindazok mellett, amit itt leírtam, van még egy nagyon fontos dolog: az iszlám kulturális épülete akkora, hogy egy ember egy emberöltő alatt csak a felszínét fogja tudni megkarcolni. Csak az, hogy megtanuljak arabul olvasni úgy, hogy ne kelljen állandóan szótározni, hét évembe telt. A középkori polihisztor, aki mindenhez egyformán jól ért, ma már nem létezik. Még egy ilyen, viszonylag fiatal tudománynál is szinte lehetetlen, hogy az ember minden szakirodalmi tételt és forrást elolvasson, még azokat is, amelyek a legszűkebb kutatási területéhez tartoznak. Hát még ha tágabb értelemben vesszük. Igyekezni kell a lehető legnagyobb műveltségre, és folyamatosan tanulni, és megtartani a folyamatos tanulás alázatát.

4. Az orientalista, mint közvetítő. Én azt gondolom magamról, hogy a megszerzett tudást hitelbe kaptam, azért, hogy továbbadjam másoknak. A tanulás, ahogy én értem, soha nem öncélú, hanem az én esetemben egy olyan kultúra felől közvetít néhány – általam fontosnak tartott – információt, amivel kapcsolatban nagyon sok a félreértés, előítélet, az az alapvető tudás hiánya. Az emberek jelenős része semmit, vagy nagyon keveset tud az iszlámról és az ehhez kapcsolódó kultúráról. Persze sokan vannak, akik nem is akarnak. Ugyanakkor nyitott vagyok mindenféle újdonság, vita, jószándékú megjegyzés felé, nyugodtan lehet nekem könyvet ajánlani, kijavítani a hibáimat. MInden jó szándékú kritikát át fogok gondolni.

***

“ÉN MAGAMRÓL NEM GONDOLOM, HOGY MÁR ELÉRTEM VOLNA, DE EGYET CSELEKSZEM: AZOKAT, AMIK HÁTAM MÖGÖTT VANNAK, ELFELEDVE, AMIK ELŐTTEM VANNAK, NEKIFESZÜLVE CÉLEGYENEST FUTOK.”

Te nem szólhatsz bele, nem vagy Muszlim!