Ezt a ruhásblogra

kellene írjam, de mindegy. Arról, hogy mi az elég, és miért vásárolok.

***

Aki a kommunista Romániában nőtt fel, abban mindig lesz egyfajta mohóság és a tárgyak sokfélesége iránti vonzalom. Egyik legmeghatározóbb élményem és életem első kultúrsokkja, amikor egy olyan környezetből, ahol a boltokban hamutartó és halkonzerv volt, és minden egyeben jegyre lehetett kapni, átkerültem egy olyanba, ahol a polcok tele voltak többféle áruval, világosan emlékszem, ahogy állok a Móricz Zsigmond Körtér közértjében a jaurtok előtt, és egyszerűen nem tudok választani, és nem tudom feldolgozni azt, hogy ennyi minden van. Végül banános jaurtot kértem.

Nagyon sok erdélyi ember, akit ismerek, nem szereti eldobni a tárgyakat. Jó lesz még valamire. Ami érthető ott, ahol van padlás, de egy kis lakásban ez a gyűjtőszenvedély elvsielhetetlen. A kilencvenes években, amikor a turkálók bevették Romániát, és hirtelen nagyon olcsó lett a ruha, jártam olyan házban, ahol volt legalább 6 szoba, és mindenhol halomban álltak a ruhák, az asztalon, a széken, nem volt egy szék, amire leülni. Valahogy én abban szocializálódtam, hogy a tárgyaknak önmagukban is értékük van, nem csak azért, mert használjuk őket, és nagyon nehéz ez ellen küzdeni akkor, amikor az életemet elborítják a tárgyak.

Kicsit irígylem azokat az embereket (pl. akiket itt láttam sokszor), akik számára a legtöbb tárgy csak a maga funkcionalitásában létezik. Egy cipőt addig hordok, amíg használható, aztán eldobom, és veszek másikat. Nem azért veszek másikat, hogy megfeleljek sok idegennek, akik az utcán mászkálnak (aka. európai divat), hanem azért, mert szükségem van rá. Sokat gondolkoztam azon, hogy mik is azok a tárgyak, amelyekre ténylegesen szükségem van, és mi az, amit szórakozásból veszek meg.

Itt az volt az egyik legnagyszerűbb élmény, hogy senkit sem érdekel, hogy mibe vagy felöltözve (ha többé-kevésbé takar a ruha). Senki nem nézett furcsán, hogy az utóbbi egy hónapban gumicsizmában mászkáltam, és sokszor tréningben (hideg volt), és nem zavart, hogy az egyik kabátom kicsit foltos, és nem volt meg az a társadalmi nyomás, ami Európában jelen van, hogy hogy is kell kinézni az utcán. Ez egy nagyon érdekes élmény, mert pont fordítva gondolná az ember, hogy Európában nincs dress code, itt meg igen. Ez megintcsak az a kétféle hozzáállás, amiről már próbáltam valami értelmeset írni: itt senki nem foglalkozik veled, amíg meg nem szegsz valami nyilvánvaló szabályt, amiből viszonylag kevés van, innen meg úgy tűnik, hogy Európában mindenki a másikkal foglalkozik (ld még ehhez a kérdéshez: szomszédok).

Én nagyon sokszor a vásárlás élményéért és a tárgyak iránti igényem miatt vásárolok, nem pedig azért, mert tényleg szükségem lenne arra a ruhára vagy cipőre. És persze ott van az igény, a nagyon európai, hogy nem elég, hogy a ruháid tiszták és nem szakadtak, hanem jól is kell kinézni bennük, és ezt a társadalmi igényt nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni.

Ez pedig nagy ellentmondásban van azzal, amit én a környezet tiszteletéről, a kézműves munkáról és úgy általában a munka értékéről gondolok. Azt hiszem, kényelmesebben érezném magam, ha nem lenne bennem ez a mohóság.

Update: a 15 kilós csomag 60 ezer forintba került volna. Nem adtuk fel. Ha nem férünk be, még egy nappal előtte tudunk venni plusz bőröndöt és a repjegyet is ki tudjuk egészíteni.

Advertisements
Ezt a ruhásblogra

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s