lassan itt a vége

holnap délután indulunk haza, egy éjszakát alszunk Tangerben a kurva Ryanair miatt, ahonnan a gépünk 28. délben indul, és madridi átszállással valamikor éjfél körül érünk Budapestre.

És akkor el kellene kezdeem foglalkozni az eddig elhessegtetett gondolatokkal, hogy tudniillik mi lesz tovább. Mert ez szép, hogy kaptunk négy hónap, többnyire napos haladékot, és hogy közben igyekeztem nem foglalkozni a kínos kérdésekkel, de most már napok óta ezzel és késes gyilkosokkal álmodok.

Akkor lássuk a terveket:

1. Munkakeresés. Az ideális munka az lenne, ha taníthatnék (pénzért), kötetlen munkaidőben, de erre szinte semmi esély, Úgyhogy valami olyan munkát kell találni, ami elég kötetlen, hogy menedzselni tudjam a gyerekeket, és nem amortizál le nagyon, hogy közben írjam a doktorimat.

2. Bölcsöde Jakabnak. Mivel nekem muszáj lesz dolgozni, ezért Jakabnak muszáj lesz bölcsödébe menni.

3. Áprilisban felsőfokú arab nyelvvizsga Budapesten. Muszáj megpróbálnom, hogy lássam, hol állok. Nem igazán bízom abban, hogy elsőre sikerüli fog.

4. Novemberben szakfordítói vizsga Budapesten és Bukarestben. Ez sajnos csak egyszer van egy évben.

5. Doktori dolgozat. Be kellene fejeznem az Avicennát, mivel ez lesz az egyik fejezete a doktori disszertációmnak, és nekifogni al-Gazálinak. Listát írni az elolvasandó könyvekről, főleg a középkori keresztény és muszlim irodalomról. Végigolvasni al-Gazáli életművét, ami 475 címet takar, amit ő írt vagy neki tulajdonítanak. Ez mind nem fog menni, de a legfontosabbakat muszáj, lehetőleg arabul.

Reklámok
lassan itt a vége

Ezt a ruhásblogra

kellene írjam, de mindegy. Arról, hogy mi az elég, és miért vásárolok.

***

Aki a kommunista Romániában nőtt fel, abban mindig lesz egyfajta mohóság és a tárgyak sokfélesége iránti vonzalom. Egyik legmeghatározóbb élményem és életem első kultúrsokkja, amikor egy olyan környezetből, ahol a boltokban hamutartó és halkonzerv volt, és minden egyeben jegyre lehetett kapni, átkerültem egy olyanba, ahol a polcok tele voltak többféle áruval, világosan emlékszem, ahogy állok a Móricz Zsigmond Körtér közértjében a jaurtok előtt, és egyszerűen nem tudok választani, és nem tudom feldolgozni azt, hogy ennyi minden van. Végül banános jaurtot kértem.

Nagyon sok erdélyi ember, akit ismerek, nem szereti eldobni a tárgyakat. Jó lesz még valamire. Ami érthető ott, ahol van padlás, de egy kis lakásban ez a gyűjtőszenvedély elvsielhetetlen. A kilencvenes években, amikor a turkálók bevették Romániát, és hirtelen nagyon olcsó lett a ruha, jártam olyan házban, ahol volt legalább 6 szoba, és mindenhol halomban álltak a ruhák, az asztalon, a széken, nem volt egy szék, amire leülni. Valahogy én abban szocializálódtam, hogy a tárgyaknak önmagukban is értékük van, nem csak azért, mert használjuk őket, és nagyon nehéz ez ellen küzdeni akkor, amikor az életemet elborítják a tárgyak.

Kicsit irígylem azokat az embereket (pl. akiket itt láttam sokszor), akik számára a legtöbb tárgy csak a maga funkcionalitásában létezik. Egy cipőt addig hordok, amíg használható, aztán eldobom, és veszek másikat. Nem azért veszek másikat, hogy megfeleljek sok idegennek, akik az utcán mászkálnak (aka. európai divat), hanem azért, mert szükségem van rá. Sokat gondolkoztam azon, hogy mik is azok a tárgyak, amelyekre ténylegesen szükségem van, és mi az, amit szórakozásból veszek meg.

Itt az volt az egyik legnagyszerűbb élmény, hogy senkit sem érdekel, hogy mibe vagy felöltözve (ha többé-kevésbé takar a ruha). Senki nem nézett furcsán, hogy az utóbbi egy hónapban gumicsizmában mászkáltam, és sokszor tréningben (hideg volt), és nem zavart, hogy az egyik kabátom kicsit foltos, és nem volt meg az a társadalmi nyomás, ami Európában jelen van, hogy hogy is kell kinézni az utcán. Ez egy nagyon érdekes élmény, mert pont fordítva gondolná az ember, hogy Európában nincs dress code, itt meg igen. Ez megintcsak az a kétféle hozzáállás, amiről már próbáltam valami értelmeset írni: itt senki nem foglalkozik veled, amíg meg nem szegsz valami nyilvánvaló szabályt, amiből viszonylag kevés van, innen meg úgy tűnik, hogy Európában mindenki a másikkal foglalkozik (ld még ehhez a kérdéshez: szomszédok).

Én nagyon sokszor a vásárlás élményéért és a tárgyak iránti igényem miatt vásárolok, nem pedig azért, mert tényleg szükségem lenne arra a ruhára vagy cipőre. És persze ott van az igény, a nagyon európai, hogy nem elég, hogy a ruháid tiszták és nem szakadtak, hanem jól is kell kinézni bennük, és ezt a társadalmi igényt nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni.

Ez pedig nagy ellentmondásban van azzal, amit én a környezet tiszteletéről, a kézműves munkáról és úgy általában a munka értékéről gondolok. Azt hiszem, kényelmesebben érezném magam, ha nem lenne bennem ez a mohóság.

Update: a 15 kilós csomag 60 ezer forintba került volna. Nem adtuk fel. Ha nem férünk be, még egy nappal előtte tudunk venni plusz bőröndöt és a repjegyet is ki tudjuk egészíteni.

Ezt a ruhásblogra

a tárgyakhoz való ragaszkodás

és az elengedés.

Egy tárgyat is milyen nehezen engedek el, nemhogy egy embert. De most épp a tárgyak azok, amelyek igazán próbára tesznek. Csomagolás, első fejezet.

***

“Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok.” – mondja Jézus a Hegyi Beszédben. “Az élet több, mint a tálálék, és a test több, mint a ruha.” Sokszor megfordul ez a fejemben most, hogy csomagolunk. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk beférni  hatvan kiló plusz 3 kézitáska kombinációba. Egy bőröndben csak az ajándékok vannak.

Az is világosan látszott, hogy fel kell majd adnunk csomagot, nagyrészt ruhákkal és könyvekkel. De kérdés, hogy az a néhány turkálós blúz, amit itt négy hónapig hordtam, megéri-e ezt a pénzt, hogy hazaküldjem. A legtöbb persze nem éri meg, tavasszal majd turkálok másikat. Különben is túl sok ruhám van otthon, ha hazamegyek, biztos elajándékozom azokat, amelyeket nem veszek fel. Itt bebizonyosodott, hogy elég minimális ruhatárral is elég jól el lehet lenni. Tíz ing, néhány póló, négy nadrág, egy-két otthoni ruha egy szezonban bőven elegendő.

Minden egyes ing, blúz, amit megszerettem itt, mert sokat hordtam, harcot vív bennem, hogy vigyem haza. Minden nem lehet úgysem hazavinni, még a kedvenceket sem.

Az ajándék-vásárláson már nagyjából túl vagyok, csütörtökön próba-csomagolunk, hogy ha kell, még egy csomagot fel tudjunk adni. Valahol egy nyilvános mérlegen pedig megmérjük a három nagyobb csomagot.

A vége nagyon hirtelen telt el, észre se vettem, és már készülünk haza. Mindjárt karácsony. Nagyon remélem, hogy a héten sütni fog a nap, szeretnék még egyet fürdeni az óceánban, és egy kicsit napozni.

a tárgyakhoz való ragaszkodás

kirándulás Chefchaouenbe

Hát, kár lett volna kihagyni ezt az ékszervárost. Igaz, hogy odafelé mind a két gyerek hányt, visszafelé csak Jakab, de az út kb másfél órát kanyarog a hegyek között, és a sofőr állandóan rágázolt, majd fékezett, mert a kanyart ugye nem lehet kilencvennel bevenni. Viszont kiderült, hogy a gyerekek nem bírják a buszozást.

Én két adag ruhát vittem magammal, amiből az egyik már menet használhatatlan lett, mivel Jakab engem hányt le (visszafele G-t is, egálban vagyunk.) Úgyhogy egész nap egy itteni polár-tréningben sétafikáltam, nagyon nem európainak kinéző módon, a reggeli vendéglőjében az emberfogó (aki a vendéglő bejáratánál áll), mondta is, hogy

– Hova valósi vagy, usztáza (tanárnő)? (Aki beszéli az irodalmi arabot, az csak értelmiségi lehet, amiben igaza van.) Egyiptomi?

– Nem, romániai.

– Ó, Románia. És hol tanultál meg arabul?

– Rabatban, ott jártam iskolába.

– És csak a fuszhát beszéled?

– Igen, a nyelvjárást nem.

– Nem baj, az jó az egész arab világban.

– Igen, ezért tanultam meg.

– Hát az Isten áldjon meg, hogy megtanultál.

– Téged is, nagyon finom volt a reggeli.

Az érezhető volt, hogy Chefchaouenben sokkal nagyob szám vagyok az arab nyelvtudásommal, mint Rabatban, ahol már láttak ilyet, sokkal szívesebben beszélgettek velem, bár a végén mindig el akartak adni nekem valamit. Azért nem panaszkodhatnak, mert vásároltunk is, főleg ajándékot.

Délután kimentünk egy közeli dombra, ahol szerették volna, ha veszünk hasist, de nem vettünk, majd a fő téren ebédeltünk, a gyerekekkel játszótereztünk egy fél órát, egy újabb vásárlási kör, és lefekvés.

Hajnalban felvettem a müezzint (nem hallottam még ilyen szépet Marokkóban), majd lementünk a buszhoz. Én akaram menet közben fényképeni, mert a táj tényleg gyönyörű volt, de arra kellett koncentrálnom, hogy ne hányjak.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

kirándulás Chefchaouenbe

a legfurcsább karácsonyi

partin voltunk ma, fura nevű csoporttársnőmnél, aki gyönyörű helyen lakik. A következő nemzetiségek képviseltették magukat: angolok, amerikaiak, ausztrálok, spanyolok, olaszok, franciák, flamandok, arabok, csehek és mi. Abszolút small talk party volt, ahol mindenki csak beszélt bele a levegőbe, de figyelni nem figyelt oda a válaszra, és én ezen mindig kiborulok. A legabszurdabb azért mégiscsak az volt, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi milyen zenét hallgatunk karácsonykor. Ht izé, karácsonyit. Mindenesetre ittunk sok bort, holnapra rettenetes fejfájásom lesz, látom előre.

a legfurcsább karácsonyi

nagytakarítás

Miután a fészből kiraktam mindenkit, akiről nem tudom, hogy kicsoda, vagy évek óta semmiféle kapcsolat nincs köztünk, vagy nem is találkoztunk soha személyesen,vagy csak szimplán idegesít, a blogot is kitakarítottam, leszedtem a duplán feltöltött képeket, levettem a sok hülye idézetet, meg a blogos közleményeket, hogy most épp kiket olvasok. Kiderült, hogy 2007-ben és 2008-ban alig írtam valamit, az igazi blogírás 2006-ban volt, és 2009-től errefelé.

Még annyit kellene csinálnom, hogy a régebbi bejegyzéseket is berakjam kategóriákba, de ez nem ma lesz. Jó, hogy most volt erre két napom, hogy ezeken végigmenjek, így is egyenként kellett őket a kukába dobni. 362 posztot töröltem így ki, amiről azt gondolom, hogy felesleges.

Emellett az is kiderült, hogy régebb sokkal intenzívebb lelki életet éltem, most nincs energim saját magamra, vagy csak nem érzem úgy, hogy ezzel kellene foglalkozni. Úgy is mondhatnám, hogy jól vagyok.

nagytakarítás

mitől működik egy társadalom?

A sok érdekes élmény mellett talán ez az egyik legérdekesebb kérdés, amin nagyon sokat gondolkoztam, amióta itt vagyok. Az egyszeri európai ugyanis, aki csak úgy véletlenül belecsöpen ebbe, az csak a káoszt látja.

***

Azt hiszem, hogy egy európai alavetően azt gondolja, hogy egy társadalom akkor működik jól, ha minden megfelelően be van szabályozva, a szabályok igazságosak, és társadalmi konszenzus van arról, hogy ezeket be kell tartani. Semmi nem szabad, ami nincs kifejezetten megengedve, támogatva és szabályozva. Akkor élhető egy társadalom, ha mindenki tartja magát a mindenféle szabályokhoz, pl. jobb oldalra áll a mozgólécsőn. Akkor világos egy szabály, ha megfelelően ki van írva. Akkor vagyunk jó polgárok, ha betartjuk ezeket a szabályokat, és egy demokrácia annál jobban működik, minél többen tartják be önként, belső kényszerből ezeket. Talán nem is kell leírni, hogy ez a típusú magatartás milyen mélyen gyökerezik a kereszténységben, hogy a szabályok betartása, ha nem belülről jön, nem ér semmit.

Ehhez képest van itt egy társadalom, ahol hiába vannak írott törvények (mert vannak, nem is nagyon rosszak), mert csak akkor tartják be őket, ha valaki kényszeríti őket, amúgy meg mindenki él, ahogy tud, ahogy hagyják, ahogy az anyagi lehetőségei engedik, és mindent szabad, ami nem kifejezetten tilos. Így külső szemlélőként úgy tűnik, hogy képtelenek bármiféle törvényt betartani (ez nyilvánvalóan nem igaz, persze), pl. az autó átmegy a piroson, a rendőr meg áll, és nézi, és a társadalom valahogy mégis működik, valami titokzatos önszerveződés révén, az autók mégsem ütköznek össze a rengeteg szabálytalanság ellenére, a gyalogosokat sem ütik el, a medinában is végül eljut az ember oda, ahova menni szeretett volna (sok lökdösődés árán), a buszok menetrend nélkül is közlekednek, és mindenki eljut az úticéljához. Itt nincs semmiféle belső kényszer arra nézve, hogy a törvényeket be kell tartani, sőt, meg vagyok győződve, hogy a társadalom igen jelentős részének fogalma sincs a törvényekről, csak arról az egy-kettőről, ami őt is érinti. Itt csak akkor mozdul valaki, ha kifejezetten egyéni haszna származik valamiből (vannak kivételek, persze, és vannak a nagylelkűségnek elképzelhetetlenül nagyszerű pillanatai), vagy a családjnak, ami itt szinte ugyanaz, lévén, hogy az egyéni egyénisége nem bír akkora súllyal, mint egy nyugati társadalomban, itt a család nélküli ember szinte elképzelhetetlen.

És mégis összeáll ez a társadalom is, ami annyira idegen az európaitól, valami egységessé, a rendszerek, amiket az emberek maguknak szerveznek, működnek (pl. a piacon az árusok, akik mind ugyanazt árulják, tehát kell legyen valaki, aki leszervezi nekik az árut), és írott szabályok nélkül is élhető. Itt senki nem szól, ha a közép-afrikai bevándorló valami bigyuszokat árul a járdán, és nem vegzálja a rendőr, hogy rendben vannak-e a papírjai.

És mindennek ellenére néha úgy tűnik, hogy itt valahogy több egyéni szabadság van, mint Európában, ahol minden szigorúan be van szabályozva.

mitől működik egy társadalom?

a csodálatos kertek

Van Rabaton kívül, kb. 40 perc buszútra egy botanikuskert, azt néztük meg a tegnap.

***

Mióta az üzemeltető összeveszett a buszos céggel, azóta nem lehet tudni, hogy merre járnak a buszok. Nincs se nyomtatott, se netes busztérkép, nem tudni pontosan, hol vannak a megállók, menetrend pedig nem létezik. Szóval a zember fel kell találja magát, ha busszal akar közlekedni, mert ez itt nagyon afrikai módra, azaz ad hoc működik.

Az útikönyv azt írja, hogy a VI. Mohamed Modern Művészeti Múzeum elől indul a 28-as busz, azzal kell menni. Ki is mentünk, vártunk kb. egy órát, és jött egy csomó 66-os meg 26A, de 28-as egy sem. Ekkor lementünk a végállomásra, hogy megkérdezük, mi a helyzet. Kiderült, hogy a Mohamed stimmel, csak nem VI, hanem V, nem múzeum, hanem színház, és nem 28-as, hanem 9-es. Végül sikerült egy buszra felülnünk, és szinte a jó megállóban leszállnunk. A buszban ugyanis szintén nincs semmi, ami jelezné, hogy épp hol vagy, az emberek az ajtó ütögetésével jelzik, hogy le akarnak szállni. Így, mikor láttam, hogy elmegyünk a kert bejárata előtt, mi is felszökdöstünk, és a következőnél leszálltunk. Kb. 500 métert kellett visszafelé gyalogolni, és ott is voltunk a kertnél.

A kert persze nagyon szép, sétáltunk sokat, a gyerekek is. Visszafelé épp jött egy busz, leintettük, ahol azt gondoltuk, hogy van a megállója, felszálltunk. Egy következő megállóban felszállt két ellenőr is, és ki is tört a ribillió, mert ezen a buszon sokan ingyen utaznak, és nem vesznek jegyet a kalauznál, aki nem törődik az egésszel. Akik fel akartak szállni a következő megállókban, azok nem szálltak fel, és fel is voltak háborodva, hogy nem utazhatnak ingyen.

És a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

a csodálatos kertek

amelyben összezavarjuk a helyieket

Csengetnek az ajtón. G. kimegy ajtót nyitni.

Lakó (fiatal hölgy, kendő nélkül, franciául) Helló, bocs a zavarásért, a cigarettám leesett a kertbe.

G. (franciául) Helló, nekünk nincs kulcs kerthez.

Lakó (franciául) De leesett kertedbe, cigaretta.

G. (franciául) De nem hallottam csattanás.

Lakó (franciául) De én tényleg nagyon sajnál, feletted lakok kettővel, leesett.

Én (arabul): Én beszélek arabul, mondd arabul.

G. (magyarul) Azt mondja, hogy leesett a hamuzója a teraszra, de nem hallottam csattanást.

Lakó (angolul) Leesett kertedbe.

Én (angolul) Nincs kulcsunk a kerthez.

Lakó (angolul) De ide hozzád.

Én (angolul) Gyere, nézd meg.

Lakó (angolul) De én csak bocsánatot akarok kérni. (Közben bejön, kiemgyünk a teraszra, ott egy kis cigarettahamu). Látod, lakok ott fent, én cigaretta, hamu leesik, sajnálom.

Én (angolul) Oké, semmi baj, majd feltakarítom.

Lakó (angolul) Én csak jönni kér elnézést. de különben is hova valósiak vagytok? Olaszok?

Én (angolul) Nem, Románia. Tudod, Kelet-Európa.

Lakó (angolul) Kelet-Európa? Németország?

Én (angolul) Ja, mellette.

Lakó (angolul) És románul beszéltek?

Én (angolul) Nem, magyarul.

Lakó (angolul) Akkor én nagyon sajnál, még egyszer, ne haragudjatok.

Én (angolul) Semmi gond, köszi, hogy szóltál.

G. (magyarul) Hát ezért nem hallottam a csattanást.

***

Én nem beszélek franciául, csak amennyit a román alapján értek, G. kicsivel többet ért, de rosszul beszél, a lakó nem beszélt arabul, valószínűleg nem idevalósi, és biztos, hogy se nem francia, se nem olasz, se nem angol anyanyelvű, és itt nyilvávalóan nem szokás idegeneket beinvitálni.

amelyben összezavarjuk a helyieket

nem csak azért

nem írok blogot mostanában, mert nincs időm, hanem mert nem tudok figyelni, Jakab állandóan fel akar mászni rám és visít, Gedeon, G. és a vendég(ek) egyszerre beszélek hozzám és egymáshoz, kicsi a lakás és nincs hova elbújni, nincs csend, és én csend nélkül nem tudok gondolkodni, tanulni, olvasni, vagy semmi szellemi munkát végezni.

nem csak azért

nedves évszak

(Már harmadjára fogok neki ennek a bejegyzésnek, mert Jakab az előbb átállította a nyelvet angolra, és az egész bejegyzés angolra változott, még a kategóriák is, és közben Jakab tízszer próbált felmászni rám és a laptopra).

Megpenészedett

– a fal (!). Itt valósággá vált a házfalakról lecsorgó fájdalom, a falakról szabályosan folyt le három hétig a nedvesség. Tegnap volt hosszú idő óta az első nap, hogy este szellőztettem, és a szellőztetés után kevesebb volt bent a pára, hanem több. A múlt héten az egészet lemostam, beletelt egy fél napba, a fürdő különösen gamat volt, a kád sarkában kikeltek némi kukacok, úgyhogy hipóval lesikáltam az egészet.

– a hátizsákom. Bent volt a szekrényben, és valószínűleg hozzért a falhoz. Kimostam, azóta szárad. Az egyik vasból levő csattja megrozsdásodott.

– az egyik pokróc. Ez is hozzáért a falhoz, kicsapódott rajta a nedvesség.

– a szemüvegtokom

– a babakocsi anyaga

Minden kissé nyirkos marad, a száradó ruhák is, és este lefekvéskor állandóan a az érzésem, hogy a hálózsák és a párna egy kicsit nedves.

* A gépelési hibák miatt egyrészt a laptop a hibás, másrészt meg Jakab. Amúgy is ő a legkisebb, ő a hibás.

nedves évszak