a tegnapi kirándulásnak

két fontos eredménye van:

egyrészt tele van a lábam vízhólyaggal, fáj a derekam és a térdem, másrészt az is, hogy éjjel azt álmodtam, hogy elrabolt a Boko Haram, és bár akciófilmbe illő módon megróbáltam kiszabadulni, mégsem sikerült, mert a végén ők nyertek. És azt sem tudom, hogy a fejem a front miatt fáj, a napszúrás miatt (nem kaphattam napszúrást, mert volt rajtam kalap és ittam is eleget), vagy az egyebek miatt.

A túra ez volt:

Itt még nagyon vidáman menetelünk Jakabbal.
Itt még nagyon vidáman menetelünk Jakabbal.

 

elindultunk Pomázról, onnan fel a Kő-hegyi menedékházhoz, ahol kiderült, hogy nem is vagyunk igazi magyarok*, onnan a Vasas-szakadékhoz, onnan a Lajos-forráshoz, onnan le a Dömör-kapuhoz, ahol nem jött a busz, így begyalogoltunk Szentendrére. Az utolsó 2 kilométert taxival gyalogoltuk, mert a lábam felmondta a szolgálatot. Hát nem tudom egészen pontosan, de az utolsó országúti szakasszal együtt ez kb. 25 kilométer volt. Viszont Szentendrén felfedeztünk egy bicikliutat (na jó, rajta van a térképen, csak mi még sohasem jártunk arra, mert nem sűrűn biciklizünk, ugye), ami a Bükkös-patak partján megy, és nagyon vadregényes. És láttunk a fűben egy párocskát is, akik pont a szemetes mellett romantikáztak.

Jakab különben példásan bírta, csak este, mikor már sötét volt, és már szinte otthon voltunk, akkor kezdett sírni. Egész túra alatt nem evett semmit, csak ivott, aztán éjjel benyomott három cumisüvegnyi kaját.

***

* Ez valami buta kelet-európai szokás, hogy mindenhova ki kell tenni a zászlót. A menedékháznál is ki volt téve, nehogy a leszálló élienek ne tudják, melyik kedves kis országban vannak. Miközben ettünk és sört ittunk és nagyon fújt az anticiklon sivatagi levegőt szállító külső ága, a zászló leköltözött a zászlórúdról, szinte eltalált engem, majd békésen elhevert a földön. És nem vettük föl. Én azért nem, mert Jakab a hátamon aludt épp. Kb. tíz perc múlva kijön a menedékházas mélymagyar (meg lehetett állapítani a stílusjegyekből), észreveszi a zászlót a porban, szörnyülködik egy darabig, hogy jé, leesett a zászló és NEM VETTE FEL SENKI (nb. a kolléga mélymagyarok sem) és a következő párbeszéd zajlott közte és köztünk:

– Mióta van itt ez a zászló? – kérdezi tőlünk nagyon számonkérő hangsúllyal.

– Kb. tíz perce – felelte neki G., rendesen, a kérdésre válaszolva.

– Hát én akkor felveszem – közölte velünk a menedékházas, és tényleg felvette, megpróbálta visszatenni a zászlórúdra, de túl nagy volt a szél. Biztosan nem mi voltunk a legnépszerűbb vendégek aznap. És ugyanakkor számomra elképesztő, hogy a zember elmegy kirándulni, aminél politikasemlegesebb és békésebb dolgot nehezen tudok elképzelni, és ott is belevonódik ebbe az agendába. Hát nem éreztük túl jól magunkat.

 

a tegnapi kirándulásnak

Eszkhatológia zajlik, kérem, ne zavarjanak!

Van, amikor egy könyvet érdemes egyetlen igazán jó mondatért elolvasni. China Miéville (na, ki tudja, hogy ejtik ezt a nevet? Miévill? Májvill?) Kraken c. könyve annyira őrült – nyilván, őrült hívőkről szól -, hogy a felét kihagyom az olvasáskor, meg túl hosszú is, mire befejezném, elfelejtem az elejét, és nem is a legjobban sikerült műve, mert a Konzulváros és az Armada sokkal feszesebb és jobb, de attól még nincs más olvasnivalóm, és mostanában ő a családi kedvenc (hja, elfogytak a Lawrence Blockok, már mindegyiket sokszor olvastam).

Azt se gondoltam volna soha, hogy a kognitív nyelvészetből lehet krimit írni (lehet, Konzulváros), és hogy ez még érdekes is lesz, na az mindennek a teteje.

Szóval ez a fickó az utóbbi idők legeredetibb regényírója, akivel találkoztam, már persze ez is ahhoz képest, hogy nem olvasok kortárs irodalmat, mert már tegnap is aludtam negyed tízkor, és egyszerűen semmi komolyabb szövegre nem tudok koncentrálni.

Gedeon újabban apokaliptikus szövegekkel bombáz (elsorolja, ki fog meghalni, mi fog történni a világgal, és a legenyhébb az, hogy felrobban egy vulkán a házban), mintha ő olvasna Miéville-t, ehhez képest most egy bibliai mesekönyvbe szerelmes, amiben a rajzok tényleg jók. Én mondjuk nem szeretem, ha didaktikusan belemagyaráznak a történetekbe, mert a történetek önmagukban is elég jók (Istennek jók voltak, nem?), úgyhogy azokat a részeket nem olvasom fel neki.

Eszkhatológia zajlik, kérem, ne zavarjanak!

na persze

mikor abba akarom hagyni az írást, rögtön történik valami, amiről írnom kell, mert másképp nem tudok szabadulni tőle. Így sem, persze, de talán visszafekhetek aludni, ha már megnyugodott a kislelkem.

***

Van Kiplingnek az a története, hogy Szulejmán bin Daud, azaz Salamon, Dávid fia egyszer meg akarta vendégelni a világ összes állatát, és ezért egy nagy ebédet adott, hogy megmutassa, hogy milyen gazdag. Mikor elkészült az ebéd, kijött egy állat a tengerből, és az egészet egy falásra bekapta, és közölte Szulejmán bin Dauddal, hogy náluk a legkisebbek ezt eszik villásreggelire. És utána Szulejmán bin Daud többet nem kérkedett.

Kínos lehetett. Azért szeretem nagyon ezt a történetet, mert tökéletesen jellemzi, mekkora idióta tudok lenni. Én persze nem tanulok a történetből, mint Szulejmán bin Daud, és évente legalább egyszer belefutok egy ilyen pofonba. Amikor biztosan tudom, hogy igazam van, jogos, amit csinálok. És szinte azonnal kiderül, hogy nincs igazam. Sokszor a legbanálisabb tévedéseken keresztül derül ki, hogy vegyek vissza az arcomból. Huh, ezek azok a pillanatok, amelyeket soha nem fogok elfelejteni, és amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből. A zember minden szart elfelejt, de ezt soha, a kínos pillanatokat. Olyan alaposan fel lettek írva valahova az emlékezetembe, mint a Mene, mene, tekel, ufarszin. Megmérettél és híjjával találtattál. Jajj, de kínos.

Tegnap épp egy arab nyelvi probléma idézte ezt elő. Egy teljesen banális, ezerszer hallott mondat nyelvtani elemzését tévesztettem el, tudtam rosszul, mert meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg rosszul tudom, annyira biztos voltam abban, hogy nekem van igazam, hogy törvényszerű volt, hogy kiderüljön egyszer, hogy nem. Ilyenkor persze mindig gyanakodni kellene és utánanézni, nem hiába mondta az egyik kedvenc arab tanárom, hogy neki negyven év után is az a tapasztalata, hogy mindent, a legnyilvánvalóbb dolgokat is meg kell nézni a szótárban. Én ezt elmulasztottam, és akkorát égtem, hogy biztosan Ausztráliában is látszik a füstje. És még kérkedtem is, mint Szulejmán bin Daud az ebédjével.

Ha le lehet nullázni egy egész féléves tanítási folyamatot (le lehet), és el lehet veszíteni egyetlen pillanat alatt azt a nemlétező tanári tekintélyt, amiről azt gondoltam, helytelenül, hogy talán mégis létezik, akkor nekem ezt ma egyetlen pillanat alatt sikerült, ennél nagyobb öngólt ritkán sikerül rúgnom.

Ha létezik isteni/történelmi igazságszolgáltatás az ilyen apró dolgokban, hogy ti. az ember visszakapja azt, amit ad, akkor most ennek én vagyok a tipikus példája.

***

Ilyenkor nincs mit tenni, be kell vallani, bármilyen kínos, hogy az ember tévedett, és a másiknak igaza van. Mert mindig van egy másik, a zember soha nem csak saját maga előtt ég le, hanem valaki előtt.

Ettől persze semmi nem lesz könnyebb, jön éjjel a mene, mene, a zember felébred, és nem tud visszaaludni, mert ez a híjjával találtattál elrontja a magáról alkotott, a lehetőségek szerint pozitív képet, szembesít a hibákkal, megtöri a nehezen kialkudott koherenciát, és eljuttat oda, hogy hiába fogadtad meg legutóbb, kb. egy éve, amikor ismét fatálisat tévedtél, hogy soha többé, hát nem megint elkövetted? Jellemfejlődés? Blah. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni? Csak figyelj.

A zember, jelen esetben én, teljesen reménytelen, minél inkább azt gondolja, hogy igaza van, annál nagyobbat téved, minél inkább önelégült, és nélkülözi a tanításhoz szükséges alázatot, annál nagyobb a tévedés esélye. Csak azt tudom biztosan, hogy semmit sem tudok – mondta Szókratész. Ide kellene egyszer eljutni.

na persze

kedves vészbúk-olvasók!

Amióta a múlt hétfőn felrobbant az életünk, mert Lázár János épp szomorú volt, készülök megírni ezt a posztot. G. annál a bizonyos sajtóorgánumnál dolgozik. Ma még jelenidőben. Én gyesen. Meg épp kellene írjam a disszertációm, egy fordítást és két tanulmányt. Semmire nem voltam képes a múlt héten.

***

Úgy tűnik, elfogadhatatlan helyzetbe kerültünk, önhibánkon kívül. Én úgy gondoltam, hogy sikerült egy viszonylag normális életet felépítenünk Magyarországon, voltak terveink, elképzeléseink. Múlt hétfő óta kiderült, hogy semmink sincs, nincs kapcsolati tőkénk, amit most felhasználhatnánk, nincs olyan állás, ahova én a gyerekek mellett elmehetnék dolgozni, hirtelen minden lehetőség bezárult, a levelekre nem válaszolnak az eddig-ismerősök, kimentem a két gyerekkel tüntetni, hogy adjak a szarnak egy pofot, de persze tudom, hogy mennyire reménytelen a helyzet. Egyelőre nem látni, hogy miből fogunk élni az elkövetkező időkben, elfogyott körülöttünk a levegő.

Én még soha nem éreztem maga ennyire kiszolgáltatottnak és becsapottnak. Mi mindent jól csináltunk: dolgoztunk, adót fizettünk, én szültem, hadd szaporodjon a magyar, közben tanultam és tanítottam. Azt elég régóta lehet tudni, hogy az ELTÉ-n nincs felvétel a fiatal kutatóknak. Vagy ha van is egy-egy hely, annyian vannak előttem, hogy semmi esélyem. Meg miért pont az én kutatásaimat támogatná bárki is, senkitől nem vártam el, hogy támogasson. De az szinte felfoghatatlan, hogy egy viszonylag jól felépített életmód ilyen gyorsan és ennyire minden előjel nélkül össze tud omlani. Persze mi vagyunk a hibásak, mert nem voltunk elég óvatosak. Soha, semmilyen rendszert nem szabad támogatni, még hallgatólagosan sem, még úgy sem, hogy az ember igyekszik pozitívan hozzáállni a jövőhöz. Csak magunkra számíthatunk, a saját tehetségünkre, tudásunkra, mert a bajban nincsenek barátok.

Ez lesz a harmadik menekülésem mindenféle rendszerekből. Úgy látszik, hogy az én generációm ezzel tölti az életét: megpróbál felépíteni egy életet magának, ami aztán kártyavárként omlik össze. Pedig most már nem akartam menekülni, de mindegy, újra kell terveznünk az életünket, valahogy másképp, és – valószínűleg – valahol máshol. Egyedül ugyanis nem lehet a rendszerek ellen harcolni, csak a tömegnek van hatalma változtatni egy rendszeren, és itt Magyarországon minden van, csak tömeg nincs, mindenki fotelkommenthuszár, de amikor tenni kéne valamit, szolidárisnak kellene lenni valakivel, akivel épp nagyon kibasztak, ez szinte elképzelhetetlen, a kevés kivételtől eltekintve mindenki csak sunnyog, majd meghatódik a himnuszon és az ötvenhatos forradalmon. Tudjátok, kik voltak kint a tüntetésen? A kolozsvári ismerősök, akik még tudják, mi az a sztrájk, szolidaritás, közösség. Magyarország ismét megmutatta nekem, hogy hova is tartozom valójában. Hát ennyike.

Szóval most újratervezés következik, egyelőre beláthatatlan következményekkel. Addig a blog bezár, mert rohadtul nincs kedve egy ilyen gyáva, a szolidaritást ennyire nélkülöző országban öncenzúrát gyakorolni, vagy azon aggódni, hogy akkor ki olvassa.

És végezetül: Magyarországnak azért van ilyen kormánya, mert ezt érdemli, az össztársadalom mentalitásából ez következik. Na, csákány, én leléptem.

 

 

kedves vészbúk-olvasók!