nem nagyon szoktam

reklámozni, hogy az eredeti végzettségem lelkész, mármint magamtól nem szoktam szóba hozni. De ma este a balettóra után megálltam egy kicsit beszélgetni a csoporttársaimmal, és a beszélgetés közben megkérdezték azt, hogy mivel foglalkozom, és mondtam, hogy doktorálok az Eltén, meg tanítok. Hogy mit. Mondom, hogy arabot meg iszlámot. Már ettől is tátva maradt a szemük. Ezután mindig meg szokta mindenki kérdezni, hogy miért pont az arab. Erre én azt szoktam válaszolni, hogy hát… (fejvakarás), mert eredetileg református lelkész vagyok. Ettől mindenki teljesen kizökken, és senkinek nem tűnik fel, hogy nem válaszoltam a kérdésre.

De az is igaz, hogy ettől az iszonyú csodálkozástól én is zavarba jövök. Még azt is megkérdezték ma tőlem, hogy de akkor vallásos vagyok-e. Na, most erre mit lehet válaszolni egy mondatban?

Reklámok
nem nagyon szoktam

ma sikerült

egy nap alatt elhasználni egy egész havi adatforgalom-keretemet a telefonomon, úgyhogy egy darabig csak telefonálok vele, vagy még azt se, mert azt meg nem szeretek. Képeket küldtem át a számítógépre. És csak akkor jöttem rá, amikor jött a telekomtól az sms.

Aki hülye, haljon meg – mondta a tojás, és fejére ütött a kiskanállal.

ma sikerült

kelet és nyugat

Van Kelet-Európában egyfajta mentalitás, mégpedig az, hogy az emberek vannak az intézményekért, és nem az intézmények az emberekért. A legkisebb hivatalnok is kiskirálynak érzi magát az íróasztala mögött, és megengedi magának, hogy éreztesse: rajta múlik, hogy elintéződik-e valami, vagy sem. Mindenhol érződik ez: az egészségügyben, a hivatalokban, mindenféle intézményben, amelyik nem a piacról él.

Tegnap épp egy óvodai sztorin mérgelődtem fel. Az egyik óvónő (nincsenek gyerekei, elvei viszont annál inkább) arra kérte a szülőket, hogy anyák napjára való tekintettel lehetőleg ne az anyák menjenek a gyerekekért, ha megoldható, mert akkor meg fogják látni az ajándékot. Namármost nem tudom, mit képzel az óvónő, hogy a szülők mit csinálnak napközben, de az biztos, hogy még úgy is, hogy én itthon vagyok nagyrészt (kivéve két nap), óriási logisztika megszervezni, hogy mindenki mindig ott legyen, ahol lennie kell (Gedeon ellenállásáról nem is beszélve), és ott legyen minden szar, amit az óvodában kérnek, legyen bevásárolva (minden szar, amiket Gedeon eszik), legyen megszervezve a gyerekvigyázás és leszerelve a kommentálás. A napirendünk percre pontosan meg van szervezve, és állandóan hosszas kérések és tárgyalások eredménye. Nem tudom felborítani csak úgy.

Magyarországon a munkaidő nem flexibilis, tehát nem úgy van, hogy egy óvónői kérésre akkor majd az apák hamarabb eljönnek a munkából. Arról nem is beszélve, hogy sok helyen mind a két szülő dolgozik, többen nevelik egyedül a gyerekeket. A kérés számomra arról tanúskodik, hogy az óvónő teljesen érzéketlen a családok iránt, és fogalma sincs arról, hogy mivel jár egy gyermek felnevelése. Azzal vígasztalom magam, hogy majd neki is lesznek gyerekei, és akkor megértőbb lesz. Vagy nem.

Az persze teljesen elképzelhetetlen, legalábbis errefelé, hogy az óvoda igazodjon a szülők ésszerű igényeihez. Az óvoda intézmény, és az ott dolgozók nagyon is tudatában vannak önnön fontosságuknak. Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha a szülőket partnernek, és nem ellenségnek tekintenék.

kelet és nyugat

tegnap szépen

kilakkoztam a körmeimet, egy hónap után először, mert végre leesett a régi körmöm, amire rácsuktam az ablakot. Most minden körmöm más színben pompázik. Azután kimentem gyomlálni. Van itt ész, kérem.

Más. Én nem tudom, más szülő hogy van ezzel, de nekem három dolog nagyon nehéz most a gyereknevelésben: az egyik az, hogy Gedeon minden kérést, utasítást elenged a füle mellett, mintha meg se hallotta volna. Mindent tízszer kell elmondani, és érthető módon tízedszerre már elég ideges vagyok. Szóval ki kell találnom valamit, mert ez így nem megy, hogy a gyerek csak az erőszakra reagál. Reggel és este egyszerűen nincs energiám arra (és nem is tartom elfogadhatónak), hogy órákat könyörögjek neki, hogy felvegye a nadrágját, megegye a reggelijét, megmossa a fogát, vagy bármit. Mint egy k%@&tt lassított felvétel. Hiába ébresztem fel hétkor, vagy legkésőbb fél nyolckor, a felkelés kilencven százaléka azzal telik, hogy megpróbálom rávenni, hogy engedelmeskedjen néhány egyszerű utasításnak, amit a gyerek rendszeresen, azaz minden alkalommal elszabotál, amitől én ideges leszek, és akkor ő sír. Hát király ez a gyereknevelés, komolyan.

A másik az érzelmi zsarolás. Értem én, hogy most tanulja kezelni az érzelmeit, de ez most olyan intenzív, mint egy Ady-Léda-szerelem. Én az érzelmi hullámvasutat már akkor is utáltam, amikor benne voltam, de most, hogy egy gyerek csinálja velem, nagyon bosszantó. Ha valami nem úgy van, azonnal görbül a száj, jönnek a krokodilkönnyek, a “beraklak a kukába”, és rá öt percre már teljes a szerelem.

A harmadik Jakab fejhangon való sírása. Még mindig ott tartunk, hogy az ébrenlét idejének jelentős százalékát visítással tölti. Van a gyereksírásban valami, amitől feláll az ember hátán a szőr, és rettenetesen ideges lesz, a frekvenciával lehet valami, visít, ha éhes, ha nem tiszta a pelenkája, vagy ha valami baja van, ez eddig jogos. De visít, mikor alszik el, sőt, álmában is, ha unatkozik, ha nem tetszik neki az a játék, amivel épp játszik, vagy bármikor, amikor eszébe jut, minden látható ok nélkül. Olyankor azt mondom, hogy biztos jön a foga. A nyál már négy hónapja megérkezett, úszunk a nyálban, de fog még sehol. És a visítást mindig felső cében kezdi, nem előzi meg egy kis nyöszörgés, hogy a zember felkészülhessen rá, így amikor éjjel bekövetkezik, úgy ülök fel derékszögben az ágyban, mintha rugó lenne a hasamban, és biztosan égnek áll a hajam.

És amikor külön-külön csinálják, akkor még megbírkózom a helyzettel valahogy. De este mindenki egyszerre nyálazik, nyafog, sír, hisztizik, ordít, beszél, viháncol, ugrál.

tegnap szépen

egy kolozsvár-budapest

vonatút önmagában is hosszú, de az azért basic 1 level. A basic 2 level az egy gyerek volt, de Jakabbal feljebb léptünk egy szintet, az advanced 1-re. De azért az még egy szinttel feljebb van, hogy Biharkeresztesen buszra kell szállni, és Püspökladányban vissza a vonatra, ez már az advanced level 2. Ehhez képest mindenki jól van, a gyerekek jól bírják a gyűrődést, mikor hazaértünk, Jakabot megfürdettem, megetettem, kicsit ordított, és most alszik. Ennél már csak az lehetne nehezebb, ha mindezt éjszaka kellene végigcsinálni, az már igazi expert level lenne.

Így megyünk: Jakab valamelyikünkre felkötözve (mindketten igyekszünk a másikra lőcsölni a gyereket, mert nehéz és csíp). A hátunkon egy-egy hetven literes hátizsák. A kezünkben Gedeon, és a kajás táska.

Nem tudok eléggé hálát adni a laptopért, hogy valaki ezt feltalálta, mert így legalább Gedeon az út nagyrésze alatt csendben van. Javasoljatok sok jó gyerekfilmet, amit le lehet tölteni (nem baj, ha nem magyarul van), mert kezdek kifogyni a filmekből.

egy kolozsvár-budapest

a fogyókúra tapasztalatai

1. A szénhidrátról sokkal nehezebb leszokni, mint abbahagyni a dohányzást. Állandóan csak az édességeken jár az agyam.

2. Sokkal többet kellene mozognom, hogy a fogyás látványos legyen. Így egyelőre sehol semmi, vagy legalábbis nem látszik.

3. Rossz evési szokások. Nassolás.

4. Az evés még bonyolultabb dolog lett, mint eddig volt. Eddig se ettem rendesen, nem voltunk barátok az étellel. Most még sokkal rosszabb, az egész folyamat telítve lett utálattal, bűntudattal, erőfeszítéssel.

***

Általában a következőképp csinálom a fogyókúrát:

délelőtt 11-ig nem eszek, utána valami könnyű ebéd, hat óra körül egy vacsora, és utána már csak zöldség, gyümölcs vagy olajos magv.

a fogyókúra tapasztalatai

az egész húsvét alatt, üldögélve

a templomban tulajdonképp egy történet járt a fejemben (na jó, kettő, de a másodikat nem biztos, hogy megírom): Gencsi Szeráf atya története, aki Nógrádsipeken megfeszítettette magát. Én nagyon tisztelek mindenféle önfeláldozást, fájdalomtűrést, a hit bármiféle kinyilvánítását, a szenvedésben való részvételt. Felnézek azokra, akik kezelni tudják és felül tudnak emelkedni azon a konfliktuson, amit a világban való levés és a keresztény ideál között feszül, mert én erre képtelen vagyok. Nagyon nagyra tartom azokat az embereket, akik igazán, az érzelmi inteligencia tekintetében is felnőnek a kereszténységhez, és nem hazudnak maguknak. Nem célom kritizálni semmiféle más felekezetű vallásgyakorlatot, mert nem az én dolgom, semmi közöm hozzá. Ez a történet mégis nagyon erősen foglalkoztat.

***

Az egész keresztény vallásgyakorlat központi eleme az imitatio Christi, illetve ennek a populárisabb változata: ha Jézus a helyedben lenne, mit tenne? Legyetek szentek, legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, legyetek tökéletesek – sokszor szerepel ez az Újszövetségben. Ha Jézus Isten Fia, akkor nekünk őt kell követni és hozzá kell hasonlítani: minél inkább, annál jobb. Ennek a gondolatrendszernek a része az is, hogy ha valamilyen módon részt veszek a Jézushoz hasonló szenvedésekben, akkor közelebb kerülök ahhoz a titokhoz, amit Jézus személye jelent minden keresztény egyházban. Átélhetem azt, amit Krisztus átélt a kereszten. Ha megközelítem etikában, viselkedésben, fájdalomban Jézust, akkor egy idő után olyan leszek, mint ő. A keresztények célja: addig igyekezni azon, hogy Jézushoz hasonlítsunk, amíg a különbség egyszer csak eltűnik, a személyiségünk feloldódik Jézusban, és egyek leszünk.

Szerintem ez a gondolatmenet, bár nagyon vonzó, mégis hibás. A keresztény egyház legnagyobb, legérthetetlenebb, de központi gondolata a keresztáldozat, ami csak akkor jelenti azt teológiailag, amit jelent, ha Jézus rendelkezik kettős természettel: istenivel és emberivel. Ha csak emberivel rendelkezne, akkor a bűnért való áldozat érvénytelen lenne, mert egy ember nem vállalhatja át a másik ember bűneit. Ha csak Isten lenne, az áldozat akkor is érvénytelen lenne, mert akkor felesleges lenne, elég lenne a bűnöket csak eltörölni. A keresztény teológia egész épülete összeomlik, ha kivesszük belőle Jézus kettős természetét. Jézus valamilyen módon egyszerre Isten és ember, teljes mértékben. Arról viszont, hogy ez a két természet milyen viszonyban van egymással, nem sikerült kétezer év alatt bármiféle értelmes megegyezésre jutni.

Az egyik központi kérdés ebben a történetben az, hogy Jézus életében, amikor szenvedett, isteni természete is szenvedett-e, vagy csak az emberi. Mert ha csak az emberi szenvedett, akkor kétségtelen, hogy ebben a szenvedésben részt lehet venni, lehet utánozni, és reménykedni abban, hogy a hasonló hasonlót fog kiváltani, azaz valamilyen módon a szenvedés által az ember részesedik Jézusból, és hsonlítani fog hozzá. Ha viszont a mind két természet szenvedett a kereszten (és nem csak, hanem egész életében), akkor ebben a fájdalomban, és Jézus életében részt venni lehetetlen, sőt, kísérlet az önerőből történő megistenülésre.

A kereszténység egyik legnagyobb problémája a teljesíthetetlenül magas morál, amelyről Jézus beszél, és az az életforma, amit Jézus képvisel. Ha az a cél, hogy olyanok legyünk, mint Jézus, akkor ez egy olyan cél, amit nem lehet teljesíteni, hogy miért, arról már írtam itt. Jézus emberi természetébe emberként el lehet merülni, de az isteni természetébe semmiképp. Illetve lehet-e teljesen lemondani a saját emberi természetünkről és “felöltözni a Krisztust”? Lehet-e teljes mértékben átlényegülni?

Ez olyan megfelelési kényszert eredményez, amit szinte lehetetlen feloldani: az ember akármennyire igyekszik, Jézus mindig egy lépéssel előtte van. Vajon kér-e tőlünk Isten teljesíthetetlen dolgot? Szerintem nem. Akkor meg talán az értelmezéssel lehet a gond, lehet, hogy az imitatio Christi-t rosszul értjük.

A szenvedésben való részvétel arról is szól(hat), hogy azzal, hogy részt akarunk venni Jézus szenvedéseiben, részt akarunk venni a megváltás művében is, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Senki ember nem teheti meg ugyanazt, amit Jézus tett, az áldozat ettől egyedi és megismételhetetlen. Semmiféle szenvedéssel és önsanyargatással nem lehet elérni, hogy mi is megváltók legyünk. Jézust nem lehet utánozni.

És végül: szerintem nagy emberi hiúságra vall azt gondolni, hogy én is lehetek olyan, mint Jézus, mert az a gondolat van mögötte, hogy nekem bűnös emberként ugyanaz sikerülni fog, ami Jézusnak a kettős természetével, amiből az emberi bűntelen. Az imitatio Christi mélyén néha megvan ez a hiúság és nagyképűség, a majd én megmutatom. Lehet ezzel kísérletezni, de szerintem ez a lelki fejlődés szempontjából tévútra vezet, és éppen hogy erősíti az ego-t, és nem pedig alárendeli Istennek.

az egész húsvét alatt, üldögélve

Áldassál, szent focilabda!

Mivel nem hallgatok Kossuth-rádiót, nem nézek közmédiát, csak innen értesültem nagy megdöbbenéssel és megbotránkozással, hogy Szabó István püspök is részt vett azon a cirkuszon, ami a Pác-só aréna megnyitásával járt. És megáldá azt a kezeivel, közvetítve ezzel Isten kegyelmét minden nemzeti érzésű focilabdának, öltözőnek és átizzadt meznek.Vagy a focistadiont avatók isten nevében gyűltek össze istentiszteletre?

szenteles

Röhögtek a magyarországi kollégák, mikor meséltük, hogy egyszer – román vidéken – imádkoztunk egy panzióért, amelynek mi voltunk az első vendégei, mert engedményt tettünk a tulajdonos hitének. Na, most röhögjenek. Röhög az internet, hogy a pópák beszentelik a barikádokat Ukrajnában? Ez mennyivel jobb, hogy egy református püspök megáld egy pogány templomot? Mert akár úgy értjük, hogy a foci csarnoka, akár úgy, hogy a nemzeti érzés kifejeződése, nyersbetonba és fába öntése, mi köze egy focistanionnak Jézushoz? Felrúgnak, és akkor odatartod a másik arcodat is? Boldogok a focisták, mert övék a mennyek országa? Legyetek, mint a ti mennyei Atyátoknak fiai, szelídek, mint a focisták, és okosak, mint az ügyvédek? Majd látjuk majd a felcsúti Maradonát, amint egy hajléktalanra borítja a felsőkabátját? Vagy attól, mert egy püspök megáldja, a profán hely rögtön szent lesz, mint egy templom? Arról nem is beszélve, hogy egy igazi református nem tart szentnek semmit, csakis az Istent? Akkor mi értelme van ennek a hókuszpókusznak?

Kezdhetném azzal is, hogy én ellene vagyok a püspöki intézménynek. Egy modern református egyházban semmi értelme. Belátom azt, hogy régebb hasznos volt, ha az egyházat – főleg olyan környezetben, ahol más felekezeteknek is püspökeik vannak – egy személy képviseli. De ez mellékszál, és nagyon régóta tartó vita a református egyházban, nem is írok erről többet.

A másik dolog, hogy ha jól tudom, ez az ember rendszeres teológiát, azaz dogmatikát tanított Pápán. Ami az egész reformátusság lelke, mert ez az, ami különbözik minden más felekezettől. Ha valakinek képviselni kell Kálvin szellemiségét az egyházban, akkor a dogmatikusoknak kell. Na most akkor képzeljük el Kálvint, amint megáld egy stadiont. Vagy hogy korabeli példával éljek: amint megáld egy Shakespeare-színdarabot. Vagy még jobb: képzeljük el Jézust, amint főpapi palástban megáld egy gladiátor-viadalt.

A református egyház nem áld meg és főleg nem szentel meg házakat, autókat, kórházakat, ételt, gyárakat, sport-létesítményeket, a templom-szentelést is helytelenül hívják templom-szentelésnek. Hogy ezt az egyik egyházkerület első embere teszi, nyilvánvalóan politikai céllal, cinikusan, (vagy ha nem, hanem hisz benne, annál rosszabb), mintegy példát mutatva, hogy így kell a mammonnal is, Istennel is jóban lenni egyszerre (noha tudja a Bibliából, hogy nem lehet), a mammont lekenyerezi egy álszertartással, és azt gondolja, hogy megvédi Isten haragjától a palástja. Mi értelme a sok lelkész erőfeszítésének, amellyel ellenállnak a népi vallásosság számos igényének, a tornak, a név szerinti búcsúztatásnak, a házszentelésnek, az ördögűzésnek, a szentkorona-szertartásnak, a szentté avatásnak, ha maga a püspök mutat példát, hogy hogy lehet áthágni az egyház alapvető alapelveit?

Ez a református egyház Júdás-pénze, a harminc ezüst, amit a hatalomnak fizetnek, cserébe a támogatásért. Hát gratulálok.

 

Áldassál, szent focilabda!

a vírus felnőtteknél

nem okoz különösebb problémát, csak megfázásos tüneteket – mondta a gyerekorvos a kórházban két hete. Ehhez képest a gyerekek rég meggyógyultak, én pedig még mindig küzdök a takonnyal, a kötőhártya-gyulladással és a köhögéssel. Már elhasználtam két csomag ikeás szalvétát (mert puha), és több csomag százas papírzsebkendőt. Inhalálok rendszeresen. Hát ez van.

Mindenesetre szerdáig helyre kell jönnöm, mert meghívtak előadást tartani.

 

 

a vírus felnőtteknél

röpke két óra

alatt sikerült szavaznom, ennyit kellett sorban állni a II. kerületben egy átjeletkezőnek, ezzel az erővel kimehettem volna Érdre és vissza. Épp hogy hazaértem, hogy G. el tudjon indulni munkába, és alighogy elindult, Jakab sikeresen fejbevágta magát egy lámpával, most van egy nagy lila kukuj a fején. Ma is eseménydús nap volt.

röpke két óra

ez az egész

kettős állampolgárság és szavazás arra mindenesetre jó volt, hogy MO. egy része megint elkezdje utálni az erdmagyarokat, és beinduljon a bűnbakképzés. Vagy az idealizáció, a tisztalelkű, ártatlan, megvezetett erdmagyarokról. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Elég beleolvasni bármilyen média bármilyen cikke alatt a kommentekbe.

Ezek szerint az erdmagyarok:

1. románok, akiknek kár volt magyarul írni a használati utasítást

2. semmit nem tesznek MO-ért, és miért akarnak beleszólni

3. eladták a szavazatukat a támogatási pénzekért (ez mondjuk igaz is)

4. szegény megvezetett ártatlan, tiszta lelkű Ábelek, akik annyira buták, hogy nem látják át, hogy a Fidesz mire használja őket.

***

A 3-as pontról szeretnék egy kicsit írni. Ahhoz, hogy az erdélyi magyarság fennmaradjon, kétségtelen, hogy az egyik legfontosabb az intézmények fenntartása. Az elég nyilvánvaló, hogy a román kormány a kötelezőkön kívül nem tesz túl sokat ennek érdekében, tehát valahonnan finanszírozni kell.

Az ideális eset persze az volna, hogy a civil szféra az erdmagy üzletemberek közül találna támogatókra, illetve igyekezne leválni a támogatási pénzekről, és amennyire lehet, önfenntartóvá alakulni. Erre nem túl sok kísérlet történt, egyrészt mert az erdmagy vállalkozók nem látják be, miért lenne jó nekik ez az egész, másrészt a politikum, akinek közvetítenie kellene az igényeket, és megértetni az üzleti élettel, hogy nekik ez miért jó, nem áll a helyzet magaslatán, harmadrészt meg amíg nem muszáj (mert van ingyenpénz), addig senki nem fog erőt feszíteni.

Ergo az erdmagy civil szféra nem tud leválni a magyar csecsről, és nagyon úgy tűnik, hogy semmi ötlete nincs (nagyon általánosítok) arra nézve, hogy megszüntesse ezt a függést. Valamiért nagyon sokan gondolják azt, hogy MO-nak valamiért jó az, hogy az erdmagyarok megmaradjanak magyarnak, ha pedig jó, akkor kötelességük ebben az erdmagyarokat támogatni. “Ha már hagytátok, hogy Erdély elszakadjon, akkor vessetek nekünk is egy kis koncot.” És igen, nagyon sokan gondolják azt, hogy a támogatási pénzeket a szavazattal kell meghálálni, ne mondják már MO-n, hogy szaremberek vagyunk. Ez sajnos ugyanaz a logika, mint amikor a helyhatósági választások előtt az egyik jelölt miccspartit rendez, hogy rá szavazzanak, csak itt jobban meg van ideologizálva, mert valahogy mindig belekeveredik az, hogy ha a magyar kormány nem finanszírozza az intézményeinket, akkor nem fogunk tudni magyarok lenni, beolvadunk, eltűnünk, nemzethalál.

Ennek a helyzetnek az eredménye az, hogy azok, akik regisztráltak, többé-kevésbé (a Jobbik támogatottságát nem ismerjük) a Fideszre fognak szavazni.

Akik nem regisztráltak (a nagy többség): vagy nem érdekli őket ez az egész, vagy nem értenek egyet a magyar kormányok támogatási stratégiáival, vagy azt gondolják, hogy nem tartozik rájuk a magyarországi szavazás.

***

Én ezzel az egész támogatási rendszerrel nem értek, nem érthetek egyet. A civil szférának arra kellene törekednie, hogy függetlenítse magát a politikumtól, vagy piac-alapú legyen, azaz legyen annyi bevétele, hogy fedezze a kiadásokat, vagy találjon olyan, az üzleti életből jövő támogatókat, akik belátják, hogy az a projekt fontos. Ehhez viszont kicsit többet kell felmutatni annál, hogy mi vagyunk a nemzet fenntartói, és hogy ez milyen jó. És sokkal több polgári öntudatra lenne szükség, ahol a polgárok belátják, hogy nekik ez vagy az a civil szervezet fontos, és anyagilag támogatják. De ehhez a mentalitásnak kellene megváltoznia.

ez az egész