az elmúlt időben

több helyen is a megfelelési kényszerekről beszéltünk, itt pl. Én, mint kissé kényszeres megfelelő, akinek ez az úri passziója néha talán már múlóban van, leírom, hogy mit gondolok erről, mert időm is van, meg az éjjel nem aludtam igazán, mert haza akarok menni és ezen gondolkoztam, mert bedurrant a bal arcom, mászkálnak a hangyák a fejemben, az a járat, ami az orrot összeköti a torokkal, tele lett takonnyal, és végre ágyban szeretnék aludni. Szóval frec menta itt egész nap, amit magyarra kb. a b@m itt a szart egész nap kifejezéssel lehetne átültetni.

Az inhalálást otthon is tudnám csinálni a gyermeknek nyugodtabb körülmények között, mert megvetetik az orvosi segédeszközt. Na, de megint megyek le rosszindulatúba, és különben sem erről akartam írni.

***

Azt gondolom, hogy a megfelelés egyrészt természetes, mert ez jó motivációt ad a gyerekeknek és nagyobb teljesítményre sarkallja őket. A dícséret és pozitív visszajelzés igénylése egy teljesen természetes emberi érzés, mindenkinek szüksége van rá, tehát önmagában nem tartom az egész jelenséget az ördögtől valónak.

A baj akkor kezdődik, amikor valaki mindent, vagy az élete fontos területeit, vagy az elégedettség-indexét annak rendeli alá, hogy mennyire felelt meg. Sokszor ez külső elvárás, de van úgy is, hogy a külső elvárásokat az ember sikeresen elsajátítja, és belső elvárások lesznek belőle. A kulcskérdés szerintem az, hogy az illető mennyire reálisan méri fel a saját maga képességeit, és mennyire tud örülni azoknak a dolgoknak, amelyekre ténylegesen képes. Azt hiszem, hogy ez az önismeretnek és a felnőttségnek egy fontos mutatója: az ember tisztában van a képességeivel, örül a sikereinek, és nem bánkódik a megvalósíthatatlan projektek miatt. Ehhez megfelelően érett személyiség kell, és helyes önelemző képesség, amelyik reálisan, mintegy kívülről is látni tudja saját magát. És nem hazudik sajt magának.

Azt hiszem, hogy az egészben ez az egyik legfontosabb összetevő: másnak lehet hazudni, sokszor meg is lehet vezetni az embereket, de a saját magunknak hazudás öngól, felesleges, értelmetlen, és hosszú távon nem éri meg. Lehet, hogy rövid távon sikerül a problémákat a szőnyeg alá söpörni, és úgy tenni, mintha nem lennének, és magunk előtt is maszkot hordani, de szerintem ezzel csak feleslegesen futja az ember a köröket, amiket úgyis le kell futni. Én valahogy úgy képzelem, hogy mindenki életében van egy bizonyos önismeret-mennyiség, amit el kell sajátítani, de egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora erőffeszítéssel. A saját magunknak való hazudozás csak hosszabbá és fájdalmasabbá teszi ezt a folyamatot.

Ha valaki nem jól ismeri saját magát, a képességeit, az erősségeit és gyengeségeit, akkor mindig elégedetlen lesz saját magával, és ezáltal másokkal is. Hogyan lehet boldog valaki, aki mindig másokhoz vagy egy elképzelt ideálhoz méri magát?

***

Sokszor gondolom azt, hogy egy olyan külső képek akarunk megfelelni, ami tulajdonképp nem is létezik. Amiről azt gondoljuk, hogy a szüleink gondolják, hogy szerették volna, hogy ilyenek legyünk. Vagy szerették volna, hogy legyünk valamilyenek, és nem olyanok lettünk.

Én pl. soha nem lettem síversenyző, jogász, zenész, hanem egy teljesen átlagos, közepes képességekkel és nem túl sok kitartással megáldott átlagember. Szeretek átlagember lenni, de egy zseni árnyékában felnőni azért sokszor nem volt kellemes. Nekem nem voltak kiemelkedő teljesítményeim, illetve ha voltak/vannak, azok nem számítanak annak. De ez az egész történet csak a nagyon hosszúra nyúló kamaszkoromban zavart, most már túl vagyok ezen. A balettet kivéve. Azon soha nem leszek túl, hogy nem lettem balett-táncos.

Vagy itt van az anyaság, hogy hogyan kell frusztrációmentes jó anyának lenni, nagyon erős társadalmi elvárások közepette. Én mindig az előre megírt szerepek ellen harcoltam, sokszor nem is azért, mert nem tudtam volna azonosulni velük, hanem azért, mert mindig végtelenül felidegesített, ha valaki előbb formált rólam véleményt, minthogy megismert volna. Ha van valami, amivel igazán ki lehet hozni a sodromból, és hajlamos vagyok a gonosz megjegyzésekre és némi ordítozásra, az az, ha helyettem gondolkoznak rólam, prekoncepcióik vannak, előre tudják, hogy én hogy fogok viselkedni. Én szeretem kitalálni magamnak a dolgokat, és ha nincs külső kényszer, akkor könyedén azonosulok akár előre megírt forgatókönyvekkel, szerepekkel.

***

És végül az egész keresztény vetülete. Én azért szeretem nagyon a kereszténységet, mert érzelmi tudatosságra nevel (persze lehet, hogy ez csak az én olvasatom, mert elég sok érzelmileg nem tudatos, vagy nagyon frusztrált keresztényt ismerek). Ne hazudj Istennek: ez egyenlő azzal, hogy a dolgokat ki kell mondani, legalább magunknak. És ez már fél siker (és akkor ezzel levontam a tanulságot :) ).

 

Reklámok
az elmúlt időben

az elmúlt időben” bejegyzéshez ozzászólás

  1. sokol szerint:

    Az én “átlagember”-szintem az nem nálad van (már ahogy a blogod alapján ismerlek). Bár az is igaz, hogy én nem egy zseni árnyékában nőttem fel. Fűzöm ezt hozzá a megfelelés témakörhöz.

  2. Mindig és még mindig összeszorul a szívem, ha belépek egy balett terembe… szerintem ez már nem múlik el.
    Ma találtam, küldöm szeretettel:

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s