öt ok, amiért az erdélyi magyarok közül elenyészően kevesen fognak az összefogásra szavazni

Nem nagyon szeretek politikai bejegyzéseket írni, mert aztán mindig jön az anyázás, de mindegy, ezt most nagyon meg kell írnom.

***

1. Az első, és talán a legfontosabb indok az, hogy Erdélyben tényleg szeretik orbán Viktort. Nincs kijózanító valóság, az ő fizetésüket és nyugdíjukat a gonosz román kormány csökkenti, nem a magyar. OV rengeteg szépet mondott és mond az erdmagyaroknak, akik úgy éheznek egy jó szó után, mint az esőbe kivert kutya, mert a román politikától és mass-médiától legtöbbször csak a szart kapják, és ezért nagyon fontos, hogy pozitív üzeneteket halljanak. Ezt csak OV-tól kapják meg (és néha a Jobbiktól). Az erdmagyarok jelentős részének azok a fogalmak, amikkel OV operál, tényleg jelentenek valamit, és nem csak lózung. Nekik tényleg megdobban a szívük a “Honvéd áll a Hargitán”-ra. Lehet ezen élcelődni, kifigurázni, de nem túl szép dolog. Annál csúnyább, hogy OV ebből tiszta politikai tőkét kovácsol, cinikusan, vagy elhíve azt, amit mond. Nem is tudom, melyik a rosszabb.

2. A baloldal egy jelentős része azzal kampányol, hogy a határon túli magyaroknak nincs szüksége szavazati jogra. Namármost ha valaki ezzel egyetért, mert azt gondolja, hogy mindenki ott szavazzon, ahova adót fizet, akkor miért menjen el szavazni? Akik azt hiszik, hogy a baloldal szavazatokat fog kapni a határon túlról, azok elfeledkeznek erről a nyilvánvaló diszkrepanciáról.

3. Senki, aki a Balkánon nő fel, nem mond le önként egy megszerzett papírról, legyen szó bármiről. Miért szavazna valaki olyan pártokra, akik azzal kampányolnak, hogy elvesznek tőlük valamit, amit ajándékba kaptak (még akkor is, ha nem élnek vele), még akkor is, ha elvben egyetértenek ezzel?

4. A kettős állampolgárságról szóló szavazás. Ez még azokat is rosszul érintette, akik különben baloldali gondolkodásúak.

5. Az összefogás töketlensége. Nem tudom, Erdélyben mi látszik a baloldalból, de szerintem főleg az, amit a sajtó közvetít. Azaz a bénázás. Senki nem szavaz szívesen egy olyan politikai formációra, amelyik súrolja a nevetségesség határát.

+1. Ha mégis volnának nagyon tudatos baloldali szavazók, akik túllátnak a saját érzelmeiken, és végigrágták magukat az adminisztráción azért, hogy egy olyan nemzetkép nevében szavazzanak, amiben nem hisznek, egy olyan pártra, amelynek céljai talán ellentétesek az erdmagyarok érdekeivel, vagy ha nem is ellentétesek, nincs olyan víziójuk, amely megragadná a képzeletet és motiválná a szavazókat, akkor azokat csak bíztatni tudom, hogy ne csak miccsezni menjenek, hanem a miccsezés előtt szavazni.

Reklámok
öt ok, amiért az erdélyi magyarok közül elenyészően kevesen fognak az összefogásra szavazni

pénteken végül

hazaengedtek a kórházból, és Jakab nagyjából meg is gyógyult azóta, én viszont megpróbáltam a hétvégén túlélni a kórházban összeszedett fertőzést. Nem mondhatnám, hogy jobban vagyok, de indul a hét, össze kell szednem magam.

Legelőször kezdhetném mondjuk a reggeli kávéval.

pénteken végül

az elmúlt időben

több helyen is a megfelelési kényszerekről beszéltünk, itt pl. Én, mint kissé kényszeres megfelelő, akinek ez az úri passziója néha talán már múlóban van, leírom, hogy mit gondolok erről, mert időm is van, meg az éjjel nem aludtam igazán, mert haza akarok menni és ezen gondolkoztam, mert bedurrant a bal arcom, mászkálnak a hangyák a fejemben, az a járat, ami az orrot összeköti a torokkal, tele lett takonnyal, és végre ágyban szeretnék aludni. Szóval frec menta itt egész nap, amit magyarra kb. a b@m itt a szart egész nap kifejezéssel lehetne átültetni.

Az inhalálást otthon is tudnám csinálni a gyermeknek nyugodtabb körülmények között, mert megvetetik az orvosi segédeszközt. Na, de megint megyek le rosszindulatúba, és különben sem erről akartam írni.

***

Azt gondolom, hogy a megfelelés egyrészt természetes, mert ez jó motivációt ad a gyerekeknek és nagyobb teljesítményre sarkallja őket. A dícséret és pozitív visszajelzés igénylése egy teljesen természetes emberi érzés, mindenkinek szüksége van rá, tehát önmagában nem tartom az egész jelenséget az ördögtől valónak.

A baj akkor kezdődik, amikor valaki mindent, vagy az élete fontos területeit, vagy az elégedettség-indexét annak rendeli alá, hogy mennyire felelt meg. Sokszor ez külső elvárás, de van úgy is, hogy a külső elvárásokat az ember sikeresen elsajátítja, és belső elvárások lesznek belőle. A kulcskérdés szerintem az, hogy az illető mennyire reálisan méri fel a saját maga képességeit, és mennyire tud örülni azoknak a dolgoknak, amelyekre ténylegesen képes. Azt hiszem, hogy ez az önismeretnek és a felnőttségnek egy fontos mutatója: az ember tisztában van a képességeivel, örül a sikereinek, és nem bánkódik a megvalósíthatatlan projektek miatt. Ehhez megfelelően érett személyiség kell, és helyes önelemző képesség, amelyik reálisan, mintegy kívülről is látni tudja saját magát. És nem hazudik sajt magának.

Azt hiszem, hogy az egészben ez az egyik legfontosabb összetevő: másnak lehet hazudni, sokszor meg is lehet vezetni az embereket, de a saját magunknak hazudás öngól, felesleges, értelmetlen, és hosszú távon nem éri meg. Lehet, hogy rövid távon sikerül a problémákat a szőnyeg alá söpörni, és úgy tenni, mintha nem lennének, és magunk előtt is maszkot hordani, de szerintem ezzel csak feleslegesen futja az ember a köröket, amiket úgyis le kell futni. Én valahogy úgy képzelem, hogy mindenki életében van egy bizonyos önismeret-mennyiség, amit el kell sajátítani, de egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora erőffeszítéssel. A saját magunknak való hazudozás csak hosszabbá és fájdalmasabbá teszi ezt a folyamatot.

Ha valaki nem jól ismeri saját magát, a képességeit, az erősségeit és gyengeségeit, akkor mindig elégedetlen lesz saját magával, és ezáltal másokkal is. Hogyan lehet boldog valaki, aki mindig másokhoz vagy egy elképzelt ideálhoz méri magát?

***

Sokszor gondolom azt, hogy egy olyan külső képek akarunk megfelelni, ami tulajdonképp nem is létezik. Amiről azt gondoljuk, hogy a szüleink gondolják, hogy szerették volna, hogy ilyenek legyünk. Vagy szerették volna, hogy legyünk valamilyenek, és nem olyanok lettünk.

Én pl. soha nem lettem síversenyző, jogász, zenész, hanem egy teljesen átlagos, közepes képességekkel és nem túl sok kitartással megáldott átlagember. Szeretek átlagember lenni, de egy zseni árnyékában felnőni azért sokszor nem volt kellemes. Nekem nem voltak kiemelkedő teljesítményeim, illetve ha voltak/vannak, azok nem számítanak annak. De ez az egész történet csak a nagyon hosszúra nyúló kamaszkoromban zavart, most már túl vagyok ezen. A balettet kivéve. Azon soha nem leszek túl, hogy nem lettem balett-táncos.

Vagy itt van az anyaság, hogy hogyan kell frusztrációmentes jó anyának lenni, nagyon erős társadalmi elvárások közepette. Én mindig az előre megírt szerepek ellen harcoltam, sokszor nem is azért, mert nem tudtam volna azonosulni velük, hanem azért, mert mindig végtelenül felidegesített, ha valaki előbb formált rólam véleményt, minthogy megismert volna. Ha van valami, amivel igazán ki lehet hozni a sodromból, és hajlamos vagyok a gonosz megjegyzésekre és némi ordítozásra, az az, ha helyettem gondolkoznak rólam, prekoncepcióik vannak, előre tudják, hogy én hogy fogok viselkedni. Én szeretem kitalálni magamnak a dolgokat, és ha nincs külső kényszer, akkor könyedén azonosulok akár előre megírt forgatókönyvekkel, szerepekkel.

***

És végül az egész keresztény vetülete. Én azért szeretem nagyon a kereszténységet, mert érzelmi tudatosságra nevel (persze lehet, hogy ez csak az én olvasatom, mert elég sok érzelmileg nem tudatos, vagy nagyon frusztrált keresztényt ismerek). Ne hazudj Istennek: ez egyenlő azzal, hogy a dolgokat ki kell mondani, legalább magunknak. És ez már fél siker (és akkor ezzel levontam a tanulságot :) ).

 

az elmúlt időben

két és fél órába

került meggyőzni Jakabot, hogy most már aludjon, fél 12 óta sétálok vele, és most 2 van. Elaludt az ölemben, majd abban a pillanatban, ahogy letettem az ágyba, felébredt és próbált ordítani, de nem megy neki, mert be van rekedve, ha nem sajnálnám annyira, biztos röhögnék kicsit.

Eközben lehányt, lepisilt, kiszívtam az orrát, kivették az infúziót, végre, kiolvastam az internetet, és végre evett is egy kicsit így a végén, és végre elaludt az ágyan. Én most tornázom kicsit, mert beállt a fájás a hátamba, aztán alszom, ha tudok. Jó éjszakákokat.

két és fél órába

a kórházban az

a legrosszabb, hogy nem mondhatod meg a másik szülőnek, hogy mennyire kurvára rosszul csinálja a gyereknevelést. A kolléga szülő egész nap szórakoztatta a gyerekét, ergo a gyerek nem aludt semmit. Ergo Jakab se. Mikor már a szomszéd gyerek végre elaludt volna, odament az anyja, és beszélgetni kezdett vele. Nehezen tudom visszafogni magam, hogy rá ne szóljak, hogy hagyja békén a gyereket 20 percre, és aludni fog, mint egy kis agyal.

a kórházban az

fél óra múlva a

kocsin szeretném látni a tálcákat – jött be ma a kajával egy nagyon katonás és nagyon udvariatlan ápoló, ami külöben nagyon sós leves volt, ami csak azért nem érződött annyira sósnak, mert beleborult a bors-szóró. A második paradicsomos-kapros tökfőzelék volt, a két kaja közül az egyik, amit soha nem eszek meg. A másik a hal, de azért halat már ettem életemben. Jól meg kellene ápolni a kezét egy laskanyújtóval annak, aki a tökfőzeléket kitalálta.

A csecsemőosztályon nincs tápszer, még sürgős esetekre sem, amíg hoznak – ki gondolta volna, ugye? Mert az, hogy vécépapír nincs, már meg sem lep. A kórház gyógyszertárában nincs tejpép, amit a gyerek kap, csak tejpor. Minek is, ugye.

Az egész osztályon egy tusoló van felnőtteknek, egy másik szalonban. Egy tábori ágyon alszunk, ami középen megtörik, ott van egy gödör, és amit reggel össze kell csukni, és tilos egy másik ágyra leülni. Egy rettenetesen kényelmetlen széken telnek a napjaim, ami műbőr, már kismilliószor befülledt a seggem alatt, és fáj a nyakam, mert nem lehet rajta rendesen ülni. Családbarát az intézmény, hogyne. Fél órába telik, míg a zember megtalálja a gyerekosztályt, mert csak a főbejáratnál van kiírva.

Jakab alig alszik, mert a szalonban van még egy egyéves, kissé hiperaktív kisfiú, aki folyamatosan kiabál, beszél, nyüzsög. Éjjel is. Ma kiderült, hogy a füle és a torka is be van gyulladva, úgyhogy majd vesznek vért (másfél órája), és ha meglesz a labor, annak függvényében kap majd atibiotikumot, vagy nem. Enni nem eszik, inni se nagyon, valószínűleg be fognak kötni egy infúziót majd valamikor.

fél óra múlva a

és igen, azt hiszem

ez az, ami a leginkább idegesít Magyarországban, és annyira élhetetlenné tesz minden közös teret, hogy az emberek jelentős része gondolja azt, hogy a törvények mindenkire vonatkoznak, őt kivéve. És a sorbanállás csak egy példája ennek, hogy mindig akad valaki, aki úgy képzeli, hogy ő jogosan betolakodhat a sor elejére, mert úgy érzi, hogy neki az jár, mert minek várja ki a sort, és fel van háborodva, hogy amikor ezt szivességként kéri tőlem, nemet mondok.

Vagy azok a biciklisek, akik a járdán bicikliznek, noha ott a bicikliút mellettük, vagy nem állnak meg a pirosnál, mert minek, úgysem ütnek el senkit. Vagy a lakástulajdonosok, akik azért nem engedik, hogy a lakó szabályszerűen bejelentkezzen, vagy nem fogadják el átutalva a pénzt, mert akkor rájuk mászik az adóhatóság, hogy nem fizetnek adót. Vagy azok a szülők, akik minden kifejezett tiltás ellenére az óvoda öltözőjében etetik a gyerekeiket mindenféle édességgel.

Igazából nem is az a bajom, hogy az emberek csalnak, hanem az, hogy úgy érzik, hogy nekik ehhez joguk van, és még olyan banális helyzetekben is csalnak, amikor semmi szükség nem lenne erre, mint pl. a sorbanállásnál.

és igen, azt hiszem

biztos én vagyok a paraszt, de

mikor az orvosi rendelőben a sorban már a negyedik egészséges felnőtt jött azzal, hogy csak egy perc, mert neki csak annyi intéznivalója van, és hadd menjen már be előttem, akkor nagyon udvariatlan és bunkó módon kijelentettem, hogy szó sem lehet róla, mégis mit képzel, én ki tudom várni a sorom két beteg gyerekkel, és akkor ő egszséges felnőttként miért nem tudja. Sokszor gyűlölöm ezt az országot, komolyan.

biztos én vagyok a paraszt, de

a hétvégémet

kedvesen bearanyozta az a tény, hogy mindkét gyerek beteg volt, és ennek megfelelően nagyon nyűgös, Jakab vagy szundikált, vagy ordított, de aludni nem sokat aludt, lassan úgy érzem, hogy zajszennyezést kaptam, és persze a bal alsó bölcsességfogam is most döntötte el, hogy rendet csinál a számban, két napja Advilon élek.

a hétvégémet

mivel ma nagyon

motiválatlan vagyok, és szomorú, és fáj a fejem, és elegem van mindenből, arra gondoltam, hogy felvidulásképp megpróbálom összeszedni azt, hogy négy hónap alatt mmit sikerült a balettel elérni, hátha ettől jobb kedvem lesz. Vagy legalábbis túlélem a mai napot.

(Előljáróban tudni kell, hogy a bal lábamból hiányzik két porc, meg vannak nyúlva az inszalagok a sokszoros ficamok és rándulások miatt, a bokám ugyanazon a lábamon 8 darabra volt törve, és világosan látszik, hogy nem egyforma a két lábam. Amiket itt felsorolok, mind nem tudtam egy fél éve, igaz, akkor akkora hasam volt, hogy a Holdról is látszott.)

Rá tudok ülni a sarkamra. Egy évvel ezelőtt annyira nem hajlott a térdem, hogy egy egyszerű gugolást sem tudtam megcsinálni. Nem mondom, hogy nem fáj, mikor ráülök, de tudok ülni rajta kb. 30 mp-et.

Ha lehajolok, meg tudom fogni a bokám. Nem tudom még teljesen odahúzni magam, de a hátizmaim érezhetően megnyúltak.

Ha felteszem a jobb lábam a rúdra oldalt, úgy, hogy a csípőm szemben van a rúddal, meg tudok csinálni kb. tíz térdhajlítást. Persze nem tudom nagyom behajlítani, csak néhány mm-nyire, de akkor is.

Végig tudok csinálni egy balett-órát és egy nyújtás-órát úgy, hogy nem merülök ki teljesen.

Terpeszállásban meg tudom érinteni a tenyeremmel a földet.

Meg tudom csinálni a gyertyát.

A bal lábamon is tudok állni 1-2 másodpercet lábujjhegyen. Persze nem tudom rendesen feltolni magam, mert a lábfejemet és a bokámat még nagyon sokat kell edzeni, de mindennap megcsinálok ötven-ötven lábujjhegyre állást.

Ülö helyzetben ki tudom nyújtani magam előtt a lábam úgy, hogy fogom a bokám, és a hátam egyenes. Tudom tartani kb. egy percig.

A balance-okkal, azaz az egyensúlygyakorlatokkal vagyok a legnagyobb bajban, és az ugrásokkal. A két lábujjhegyen egyensúlyozás se megy, és most tanultuk az egylábasat. És az a hülyeség, hogy az egész nagyjából koncentráció kérdése. Mikor koncentráltabb vagyok, jobban megy. Mikor nem figyelek oda, akkor kevésbé. Az ugrások meg sehogyse, de ezt ugye el se várom magamtól. Arról nem is beszélve, hogy a tegnap épp egy piruettet tanultunk.

mivel ma nagyon

persze az volna a

jó, ha sokkal többet mozognék, de futni utálok, úszni meg edzőterembe járni nincs időm, egyszerűen nem tudom megszervezni, hogy több időt töltsek itthonról távol, és ha meg is tudnám szervezni, ami irreális, akkor többször járnék balettre.

Mert az erősíti a térdem és a bokám, nyújt, ritkán kell benne szökdécselni, és azok is nagyon kontrollált mozgások, és ha figyelek, kevésbé valószínű, hogy baja lesz a térdemnek, és mert teljes kikapcsolódás, közben egyszerűen nem lehet másra gondolni.

Itthon persze csinálhatnám a felüléseket meg a hátizom-gyakorlatokat, de amúgy is olyan kevés az időm, amit a saját dolgaimmal tölthetek, hogy valahogy nem marad rá idő.

Különben pedig szinte mindegy, hogy mit eszik az ember, ha többet mozog, mint amennyit eszik.

persze az volna a

kemény fogyókúra, első nap

Nem táplálok nagy reményeket, hogy sokáig fogom bírni. A legtöbb, amíg sikerült, két éve nyáron volt, csak zöldséget és gyümölcsöt ettem, néha egy kis hússal, hetente egy-két szelet kenyérrel, ezt két hónapig sikerült csinálni, és hét kilót fogytam. Aztán jött a terhesség, és megint úgy szaladt fel rám a tíz kiló a szoptatás abbahagyásakor két hét alatt, hogy észre se vettem.

Szorítsatok nekem, hogy bírjam.

Ezeket ettem a tegnap:

reggeli: egy fél gofri (Gedeon megmaradt reggelije, utálok ételt kidobni)

ebéd: egy fél tányér sajtos laska

uzsonna: egy karalábé egy kis kéksajttal

vacsora: egy szelet sajt, cékla, kukorica, retek.

(Közben ettem még egy banánt meg szotyit.)

kemény fogyókúra, első nap

az csak az egyik

oldala a dolognak, hogy sokan a VV-ben buták, mint a főd. Meg hogy arra büszkék, hogy megtanulták a 3. osztályos anyagot. Jó, azért nekem is csak úgy sikerült leérettségizni matekból, hogy az igazgató lesúgta a példát, de a többiből játszva megvolt az ötös, és amikor 15 év után visszamentem még egy körre az emelt szintű miatt (mert kellett a magyarországi egyetemi felvételihez), angolból semmit nem tanultam (ötös), magyarból meg elolvastam egyszer a Pethőné-féle tankönyvet (ötös). És történelemből és spanyolból sem kellett volna nagyon sokat készülni.

A másik oldala a dolognak, hogy mennyire rémesen tanítanak, én már rég elfelejtettem, szerencsére, de azért kiráz attól a hideg, hogy Gedeon mennyi felesleges marhaságot fog majd megtanulni olyan emberektől, akiknek nincsenek jó módszereik, és a szimpátiáik alapján osztályoznak. Egyszer láttam egy kreatív megoldást: az a gondoltam egy számra, találjátok ki játék tetszett, a többi borzalmas volt, és a legborzalmasabb a tornatanár-őrmester, mindig gyűlöltem a tornaórákat, pedig nem lett volna baj a teljesítményemmel, ha nem nem üvöltöznek velem állandóan, de nyolcadikban leestem a svédszekrényről (soha többet nem ugrottam fel rá), kilencedikben eltörtem a bokám és megrántottam a térdem, és fél év felmentés után mindig tudtam arra hivatkozni, hogy nekem ezt nem szabad, de azért így is sikerült fejre essek a gerendáról (írja be a tanárnő az egyest, én többet rá nem teszem a lábam). Miért nem sportolhatnak a gyerekek valami olyasmit, ami élvezetes? Miért kell ezzel a borzalmas szertornával kínozni őket?

És ott volt a történelemtanár: hát nem csodálom, hogy unatkoztak, én hallottam középiskolában is (kedvenc osztályfőnöknőm és történelem-tanárom, Mácsár Melinda, soha senki tanártól nem tanultam annyit, mint tőle, módszertant, osztályozási rendszert, óraszerkezetet, azt, hogy hogyan lehet egy órát érdekessé tenni), és egyetemen is (Komoróczy Géza, Németh György, Czoch Gábor) érdekes történelem-órát, de ez, amit a villában tartottak, egy rémálom volt. Valami olyasmit kellett volna tanítani, amivel felkelti a társaság figyelmét, de ez a tag az őskort választotta, és azt is rosszul, én csak vallásfilozófia órán hallottam egy-két érdekes elméletet az őskorról, de az úgy lett előadva, hogy kedvem támadt utána olvasni.

Arról nem is beszélve, hogy ez az iskolarendszer mekkora hibaszázalékkal dolgozik, hány olyan embert termel ki magából, aki a harmadikos anyagra sem emlékszik, és mennyi teljesen haszontalan ismeretet kell elsajátítani.

Szóval siralmas. Szegény gyerekeim, hogy fogják ezt túlélni.

az csak az egyik

én, mint nemzetközi

nő, a mai nap örömére áshattam egy kicsit a kertben. A tervezett ágyások helyének kétharmadát ástam fel, mert még mindig jobb, mint ágvágóval bozótot írtani, így is tele lett a kezem málnatüskével. A málna egy gonosz növény, visszafele hajlanak a tüskéi.

én, mint nemzetközi

el sem tudom

mondani, mennyire más úgy kelni, hogy süt a nap, és nem pedig esik az eső és köd van. Mert amikor itt a dombon köd van, akkor az sűrű, tejszerű, nyúlós valami. A lakás egyik ablaka keletre néz, onnan süt be a nap a virágaimra, amiknek ettől átlátszó lesz a levele.

Más. Elfogott bennünket a kertészkedési roham. A kert teraszos, mert egy meredek domboldalban lakunk, így elég nehéz vízszintes ágyásokat csinálni, de nem is ez a legnagyobb probléma, hanem hogy tíz éve senki nem nyúlt a kerthez, tele van vadmálnával, vadszőlővel, szulákkal, mindenféle futóbizbasszal, az orgona úgy elszaporodott, hogy írtani kell. De azért a múlt hétvégén vetettem spenót, salátát, retket, fűszernövényeket, virágokat. Ma – ha minden jól megy – felásunk egy parcellát (ebből a célból hétfőn voltam a praktikerben és vettem egy ásót, a taxisofőrnek kissé fennakadt a szeme, mikor meglátott egy taszigával, két nagy szatyorral, egy ágvágóval és az ásóval, gyerekkel a hátamon), és teszek bele dughagymát, újabb adag retket, paszúlyt, fűszereket és virágokat. És megpróbáljuk egy kicsit kiírtani a vadmálnát, de makacsul ellenáll, mert a kesztyün keresztül is szúr.

Más. Azért ezt fura volt megtapasztalni, hogy mennyire fész-függő/internet-függő vagyok. Az elmúlt hét tapasztalata a következő: túl sokat ülök a számítógép előtt, és azt se minőségi munkára fordítom. Nem marad időm másra. Nem tudom beosztani az időm. Megpróbálok ezen valamit változtatni.

Más. Bár én nem nagyon hiszek abban, hogy amit adok, azt mástól visszakapom, mert szerintem ez csak az agyam törvényszerűségeket kereső központjának az illúziója, mert a történelem egy semleges valami, nem pedig igazságot oszt, de valahogy mégis úgy struktúrálódik a valóság, hogy elég gyakran előfordul, hogy teszek valami rosszat, és azt visszakapom. Szerintem ez azért van, mert hasonló emberek hasonló dolgokat tesznek, és elég bézik-módon működnek az emberi kapcsolataink.

Szóval azok, akiknek annak idején sírt a szája, hogy milyen rossz az, amikor én egy szigorú vizsgálóbizottságként ülök a padban, most kárörvendezhetnek egy kicsit, mert hirtelen nekem is lett egy ilyen tanítványom, aki mindent a lehető legkritikusabban néz, és állandó kisebbrendűségi rohamokba taszít. De szerintem ez a normális. Egy hallgató legyen kritikus azzal, amit a tanár mond. Olvasson utána, érdeklődjön, vitázzon, művelje magát. Mert igen, persze, elég szar ez így nekem, mert mostanában kicsit úgy érzem, hogy nem lelkesít annyira a tanítás, amennyire kellene, és mert valamiért nem tudom a maximumot nyújtani. Nem érzem a tudásomat elég magabiztosnak, és mostanában nagyon is tudatában vagyok annak, hogy mások ezt a tanítást nálam sokkal jobban csinálják. Szóval jogos a kritika, úgy érzem, főleg azért, mert azt gondolom, hogy minden diáknak joga van ahhoz, hogy a tanár a lehető legjobb teljesítményét és a tudása legjavát adja neki.

Más. Jakab öt és fél hónapos, hét kiló, 66 centi (Gedeon hat hónaposan 8,5 volt, 68 cm). Már mindenféle betűt mond, csak nem a megfelelő sorredben. Ülve megtartja magát, de felülni még nem tud. Próbál kúszni. Rág, nyálazik. Megismeri azokat, akikkel sokat van, de Gedeon a kedvence. Már tudja, mi az a puliszka. Megtalálta a lábait, sokat játszik velük. Továbbra is sokat sír éssokszor felkel éjjel, amikoris nagyon vidám. Én nem annyira.

Más. A harmadik hónap balett után még mindig elég teljesíthetetlen feladatnak tartom ezt az egészet. Hiába, újra fel kell építenem az izmaimat és ki kell nyújtanom, sokszor érzem úgy, hogy nulláról (ami persze nem teljesen igaz), úgy, hogy közben fokozottan kell arra koncentrálnom, hogy a beteg lábamat is (két porc hiányzik a térdemből, ínszalagnyúlás, bokatörés) ugyanúgy dolgoztassam, és szépen lassan erősítsem. A császár helye is állandóan viszket, a bokám pedig nem elég erős még ahhoz, hogy hordja a súlyom, és tudjak lábujjhegyen állni, így azt sokat kell edzeni. Nem vagyok magammal teljesen elégedett, de nagyon igyekszem. És persze nem ártana fogyni tíz kilót. Az sem könnyű, hogy a mozdulatokat megfelelő módon csináljam (másképp nincs sok értelme). Ez nagyon erős koncentrációt igényel, de legalább olyankor semmi másra nem tudok gondolni.

Ilyeneket csináluk, ha nem is ilyen szépen, mint a képen a kislányok:

el sem tudom