csak az tudja, aki maga is

59 416 karakter lefordítása tegnapelőtt (szombat) 12 óta (mert már hétfő hajnal van). És aludtam is közben kicsit, meg gyerekeztem, meg főztem, meg mostam, meg terítettem, meg videójátékoztam. Ja, enni elfelejtettem.

Még van egy 4ezres item reggelig. Huh.

csak az tudja, aki maga is

életjel

Munka, még több munka, gyerek, még több gyerek, rohanás, rengeteg sok állandó rohanás, fordítás, újabb sürgős fordítás, tanulás, logisztika, házimunka, fejfájás, migrén, házimunka, kert (kert, vazze!, kitört belőlem a hóstáti!), fogzás, hiszti, óvoda, főzés, sok főzés, balett, rendrakás, disszertáció, könyvek gyűjtése, vázlatírás, készülés az óráimra, alvás, utazás, aggodalom, játék, barátok, tescós plüssdühösmadár.

Nem tüntem el, nincs semmi bajom, köszönöm az érdeklődést. Kicsit magamon kívül vagyok. Mikor visszatérek magamba, és lesz időm és energiám gondolkozni, eltöprengeni félnapokat egy poszt felett, pontos megfogalmazásokat keresni a jelenségekre, akkor írok.

Most egy kis adásszünet, addig turkáljatok az archívumban.

(Nb. ahányszor bejelentettem, hogy adásszünet, mindig rettentő sok megírni való posztom lett.)

életjel

mindig is problémáim

voltak az evéssel. Nem azzal, hogy túl sokat ettem, hanem hogy túl keveset. És azt sem jó ízzel. Igazából ezt az egész evés-dolgot felesleges időpocsékolásnak érzem, és csak akkor eszek jóízűen, ha közösségben eszek, mert akkor a beszélgetésre figyelek, vagy ha olvasok közben, mert akkor meg a könyvre. Másrészt nem szeretek enni abból, amit én főztem. Főzni szeretek, és főzök is, mostanában minden nap, csak épp nem eszem meg.

***

Ezért működnek nálam a gyorskaják. Nem nekem kell megfőzni őket, gyorsan túl lehet esni rajtuk, egy bigmac 3-4 perc maximum, és utána egy darabig nem kell ezzel foglalkozni, lehet csinálni fontosabb dolgokat. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy muszáj ezt csinálni, ha nem akarok kiájulni egy stratégiai pillanatban. És mert muszáj, ezért zavaró. Persze ha sokan eszünk együtt, az más, mert az szertartás.

Ha arról van szó, hogy egyedül kell ennem, mint ahogy mostanában sokszor, vagy nassolok egész nap, ami a lehető legnagyobb hülyeség és biztos út az elhízás felé, igyekszem tehát gyümölcsöt nassolni, vagy inkább nem is eszem. Vagy századszorra is laskát (tésztát) főzök, mert azt megeszem. Amitől mindenki más itthon idegrohamot kap, jogosan. Tudom, hogy a nassolás pótcselekvés, csak azt nem tudom, mi helyett csinálom. Jól vagyok, csak a megszokott méretben vagyok depressziós, azaz csak annyira, hogy fanyar vicceket találjak ki. Volt ez már sokkal rosszabb is. Nincsenek egzisztenciális félelmeim vagy hiányérzeteim. Alapjában véve elégedett vagyok csak az a kurva Avicenna lenne már meg még ma még mámma.

És igen, tudom, hogy ez kihat a gyerekek étkezési szokásaira is. És még így, hogy tudom, sem tudok ellene tenni. Nem szeretek enni, nem érdekel az evés, idegesít, problémáim vannak vele. Jó, tudom, ez is egy first world problem.

És a testkép. Most persze van rajtam tíz kiló plussz, ezt valahogy el kellene tüntetni. Tegnap a dm-ben megint megnéztem a fogyasztóport, de nem vagyok hajlandó 8000 forintot fizetni érte. Tisztában vagyok azzal, hogy nem leszek soha olyan vékony, mint a szülések előtt, amikor hatvan kiló voltam és feljöttek rám a 36-os ruhák. De ha lemenne a hasamról a háj (ott van a legtöbb), akkor nagyjából elégedett is volnék. Így viszont úgy nézek ki, mint két pipaszáron egy nagy gombóc, és ez árt a hiúságomnak.

mindig is problémáim

én nem vagyok egy

pacsirta-típus. Minden korai felkelés olyan, mintha késsel hasongatnák a fejemet. Ha muszájból kelek fel, mert szól az óra, visít a gyerek, vagy menni kell valahova, görcsben van a gyomrom egészen délig, és nem számít, mennyi kávét ittam. Nem lehet hozzám szólni reggel, mert nemhogy teljes mondatokban nem tudok fogalmazni, de még az is rettenetesen nagy erőfeszítést igényel, hogy fókuszáljak, és az, hogy hozzám szólnak, annyira felidegesít, mint normál állapotban szinte semmi. Olyankor ütni tudnék, ha nem volnék teljesen lelassulva. Nem tudom koordinálni a mozgásom, mindenhova beütöm magam. Elejtek dolgokat. Ha mondanak nekem valamit, nem emlékszem rá. Nem figyelek oda. Nem érdekel, visítom magamban, ne szóljon hozzám senki, hagyjanak béként, de még arra sincs erőm, hogy hangosan modjam. Nem működik az önkontrollom, csak az agresszivitásom.

Persze ez egy first world problem, de nekem ez a legnagyobb stressz az életemben, hogy szinte minden reggel úgy kelek fel, hogy gyűlölöm ezt a világot, és benne mindenkit. És senki, aki korán kelő típus, vagy akinek gyorsabban indul az agya, nem érti meg, hogy nekem nem. Megpróbáltam átállítani a bioritmusom a hajnali kelésre és a tízórás fekvésre, ment is egy darabig, főleg nyáron, amikor kint világos van. De télen, a sötétben ezt reménytelen betartani.

Ma pl. óránként keltem fel Jakabhoz, míg végül négykor feladtam, kitoltam a gyereket a nappaliba, becsuktam az ajtót, és – miután nem sikerült  megnyugtatni -, visszatettem az ágyába, hogy visítson fejhangon, ha akar, ameddig bele nem alszik. Beraktam a fülembe a füldugókat.  Megcsináltam egy határidős munkát. Mindjárt kelnek a többiek. Elkészítem Gedeont az óvodába, és aztán lefekszem, hogy pótoljak valamit a pihenésből.

Mert ez egy kurva koránkelő ország, ahol a koránkelők terrorizálják azokat, akik erre nem képesek, egész életemben korán kell kellnem (legalábbis amíg megnőnek a gyerekek), mert minden iskola és óvoda ilyen borzalmasan korán kezdődik. Marokkóban bezzeg tíz előtt a fű se nő, és este kilenckor van a legnagyobb élet. Na, ez az álmom, hogy egy ilyen helyen lakhassak, ahol nem megy tíz fok alá a hőmérő, nem a kálvinista munkaetika szerint élnek, és közel a tenger.

 

én nem vagyok egy

mikor az éjjel

másodszor felkeltem etetni, valamikor fél három körül, biztos voltam benne, hogy sikerült megcáfolnom az ontológiai istenérvet, mégpedig úgy, hogy sikerült bebizonyítanom, hogy az, ami mentálisan és valóságosan is létezik, nem “nagyobb”, mint ami csak mentálisan létezik.

Aztán persze reggelre elfelejtettem az egészet.

mikor az éjjel

nem is emlékszem, mikor

voltunk utoljára házibuliban, arra pedig végképp nem emlékszem, mikor voltunk utoljára olyan házibuliban, amelyikben annyian voltak, hogy alig tudtunk bemenni az ajtón.

Én még világosan emlékszem rá, hogy sok évvel ezelőtt mi kaptuk az esti puszit, és az anyámék mentek házibuliba (nem nagyon volt mit csinálni a kommunizmus vége felé, hát sokat jártak dancingolni), most meg mi adtuk az esti puszit, az apám vigyázott a pujákra, és mi ültünk hajnalig.

És milyen jó, hogy elmúlt az az érzés, ami végigkísérte az egész fiatalságomat, hogy szarul éreztem magam a buliban, mert nem volt kivel táncolni. Mekkora megkönyebbülés ez most, hogy túléltem a kamaszkort.

És hogy sem előtte, sem utána nem voltak olyan jó bulik, mint Kolozsváron a “magyar bulik”, először a roadhouse-bulik, aztán meg a Dorna háta mögött, a KMDSZ szervezésében, és az a néhány buli Szentgyörgyön a Bunkerben.

Nagyon öregnek érzem ma magam.

nem is emlékszem, mikor