na, mivel lehet egy

nő szívét hódítani?

Talán virággal, verssel, homárral?

Fából faragott királlyal?

Dallal bolondítani?

Csengve bongott tán az ének?

Táncoltak vajh a menyétek?

Zúgott vajon a össztársadalmi

De szép vagy felkiáltás,

Mit nekünk kifutott a rántás,

Néptáncra pogózott Varró Dani?

Kapott-e festett képet

Vagy rózsaszín számítógépet

hogy ezzel elandalítani

tudta e hős nős

nem nagyon szájhős

arája szívét felvidítani?

Étterembe mentek tán?

Hízlalta töltött káposztán

vagy folyt a krankampuli?

Baglyot fogott vagy

Foglyot bagott vagy

nagyzenekarra ramazuri?

Wellnessz-kuponnal kedves-

kedett e szőrrel ékes

aranyoskezű úrifuri?

Nem volt se csimbumm, se slafrok,

nem markolt szívbe a dallnok,

nem csattant piros bikini,

varrógépet tudott e hős,

két keze mint a lakatős

pöpecül megjavítani.

na, mivel lehet egy

modern rítusok

Ez egy hosszú fejtegetés lesz, akit nem érdekel, az ugorgyon. Ez itt egy gondolatkísérlet, nem pedig egy tudományos igényességgel megírt tanulmány. Így kezelje mindenki, aki olvassa.

***

Tételmondat: A mai közbeszéd általános tényként kezeli, hogy a vallásosság a nyugati kultúrában visszaszorulóban van, a szekularizáció megvalósul, nem csak a közéletben, hanem a magánéletben is, sokkal kevesebb a “vallásos” ember. Ezzel kapcsolatban tennék néhány megjegyzést.

Első megfontolásom, hogy ebben a kérdésben külön kell választani Európát és Amerikát. Grace Davie hívja fel arra a figyelmet A vallás szociológiája c. könyvében*, hogy a szekularizáció egy jellegzetesen európai jelenség, Észak-Amerikára már egyáltalán nem vonatkoztatható, vagy csak különféle megkötésekkel. A kérdés, hogy létezik-e egyáltalán szekuláris társadalom, szét lehet-e választani teljesen a magánéletet és a vallásos viselkedési formákat és a nyilvnános szférát, illetve ha igen, érdemes-e erre törekedni, azaz többet nyer vele a társadalom, mint amennyit veszít.

A másik megfontolásom, hogy a vallásosságot mindenki a keresztény, vagy ha nagyobb léptékben gondolkodik, a zsidó-keresztény vallásosságra érti. A templomba járó, vallásosságát többé-kevésbé aktívan felvállaló, a felekezet rítusait gyakorló, alapvetően monoteista felekezethez tartozó ember képe az, ami megképzik előttünk akkor, amikor vallásos emberről beszélünk. Ez azonban nem az egyetlen lehetsége formája a megélt vallásosságnak.

A harmadik megfontolásom az lett volna, amiről Geréby György ír valahol, hogy ti. Carl Schmitt szerint a szekuláris jog fogalmai is a kánonjogból erednek, de mivel nem találom, hogy ez hol van, ezért erről inkább nem írok semmit.

Először is azt gondolom, hogy a vallás, vallásosság, vallásos viselkedés fogalmát ki kell terjeszteni a zsidó-keresztény-monoteista kontextuson túlra. Létezik-e közös vallásos nyelv abban az értelemben, ahogy Jung érti, azaz vannak-e közös tudati tartalmak, rítusok, viselkedési formák, amelyek minden közösségben vallásos rítusként működnek? Feltétele-e a rítusnak amonoteista isten (nyilván nem), de feltétele-e a szent egyáltalán? Azaz a rítus attól rítus, hogy létrejön benne a szenttel való találkozás? Behelyettesíthető a szent mással? A rítus hozza-e létre a vallást, vagy a vallás alakítja ki a rítust? Vagy ez a kettő együtt halad valamilyen formában, és csak a tudósok választják szét kettőre? (Arra, hogy a vallás hozzon létre rítusokat, két példát is tudok mondani: az egyik az iszlám, a másik a reformáció. Mind a kettőben először megvolt a teológiai háttér, és azután “találták ki” hozzá a rítusokat, mintegy mesterségesen.)

Másodszor azt gondolom, hogy a rítusok alapvetően vallásos cselekedetek, még akkor is, ha a rítus mögött nem fedezhető fel sem isten, sem az Otto-i értelemben vett szent. Ebből az következik, hogy igazán vallástalanoknak csak azok az agnosztikusok mondhatók, akik a hétköznapi rítusoktól is függetleníteni tudják magukat. De vajon lehetséges-e mindenféle rítus nélkül élni? És vajon minden rítus,még a leghétköznapibbak is, vallásos tartalmú? Ha nem, mitől nem az, és mitől lesz egy adott pillanattól azzá? A focidrukkerek rítusai pl. számomra egyértelműen hordoznak “vallásos” tartalmat: ami úgy viselkedik, mint egy kacsa, úgy beszél, mint egy kacsa, úgy néz ki, mint egy kacsa, az bizonyára az is. A szent itt egyfajta közösségi élménnyel/tudattal lett behelyettesítve, és azt hiszem, hogy ez a “közösségi tudat”az, ami a modern rítusokban és szubkultúrákban átveszi a szent helyét. A modern rítusok valamilyen módon függetlenítették magukat a „szent” élményétől, megtartva a rítus közösségi megkülönböztető jellegét, illetve a közösségi élményt emelve be a szent helyére. Ezért „jó” érzés a résztvevőknek részt venni pl. a békemeneten, az emberben meglevő csorda-szellem-igény, közösségi-élmény-igény miatt, az egyformaság, együtt-gondolkodás sok évezredes múltra visszatekintő vallásos élménye miatt. De vajon a közösség, mint élmény volt előbb, ésebbőlalakult ki a közösség, mint szent entitás, vagy előbb létezett egyfajta elképzelés a szentről, amire közösség épült? Azt hiszem, hogy ez a kérdés rávilágít arra, hogy a vallásos közösségek alapvetően kétféle módon alakulhatnak ki: vannak a prófétikus és a nem prófétikus közösségek. A prófétikus közösségek egy ember szentségfogalma köré épülnek közösségként, és a tagok ezt sajátítják el, a nemprófétikus közösségek viszont egy közös igény (már ha van ilyen) szociális megjelenési formái. Ez magyarázatot adhat arra, hogy még a leginkább racionalizálásra ésdogmatizálásra törekvő kálvinista protestantizmus sem tudja függetleníteni magát anépi vallásosság/vallásos igény állandó visszaszivárgásától (torok, lelkész, mint szentember, a rítusban használt tárgyak szentsége, stb.).

Harmadszor azt gondolom, hogy a monoteista típusú gondolkodás alapvetően befolyásolta azt, hogy a szubkultúrák hogyan tekintenek önmagukra. Európában évszázadokig igen erősen jelen volt a mi-ők megkülönböztetés, ami egyértelműen a választott nép teológiai koncepciójára vezethető vissza (mi vagyunk a kiválasztottak, mindenki más térjen meg). Az egyenrangú másság gondolata a zsidó-kereszténykultúrában nem merül fel, és minden közösség a bezzeg mi-ők viszont struktúra alapján épül fel. (TGM ír erről sokat a Törzsi fogalmakban.) Vajon ez a monoteizmus, mint kizáró közösség sajátja, vagy teljesen általános csoportszervező erő?

A negyedszer azt gondolom, hogy a monoteista típusú vallásossághoz a dogmatikus gondolkodás is alapvetően hozzátartozik (a ritualitás mellett). Éppen ezért azok a csoportok, akik hajlamosak az ilyen, kizáró jellegű (csak mi gondoljuk jól, mindenki más rosszul gondolja-rosszul csinálja) gondolkodásra, ugyanúgy felmutatnak vallásos jelleget, mint azok, amelyek modern, isten nélküli rítusokat gyakorolnak. Ezért a harcos ateistákat nem tekintem vallástalanoknak, bizonyos esetekben ateistának lenni ugyanolyan dogmatikus gondolkodási formát és kifejezésmódot jelent, mint ha valaki egy monoteista felekezet mélyen vallásos tagja lenne. De nem csak az ateistákról van itt szó: a politikai pártok támogatói (Magyarországon biztosan) úgy viselkednek, mintha egy vallásos közösség tagjai lennének. Én már régen megmondtam, hogy jobboldalinak lenni ma inkább vallás**, mint pártpolitikai preferencia, de mostanság hajlamos vagyok azt gondolni, hogy éppen a jobboldal vallásos viselkedése miatt ugyanez egyreinkább megfigyelhető a baloldalon is, azaz a vallásként működő jobboldallal nem a vallásos formákat kikapcsoló baloldal áll, hanem egy ugyanolyan dogmatikusan gondolkodó, ellenvallásként (az assmanni értelemben vett normatív inverzióként) működő csoport áll.

De ugyanígy említhetem példának az új anyasági mozgalmakat is, mint olyant, amelyik kiváló példája annak, hogy a dogmatikus, a másságot nem megengedő/nem elfogadó gondolkodás milyen erős rendezőelve lehet egy – másképp igen szétszórt – közösségnek, illetve csoportnak.

***

Ennyi lenne a probléma-felvetés. Jó lenne erről beszélgetni, ha van más is, akit érdekel.

***

 

*A könyvben ez az egyetlen igazán fontos megállapítás.

** Akkor álnéven írtam meg ezt a cikket egy kedves ismerősöm bíztatására, mert volt okom rá (mármint az álnévre), és a szerk. elfogadta az indoklásom. Azóta ez az ok megszünt, így nyugodtan vállalhatom, hogy én írtam.

modern rítusok

ha valaki azt

hiszi, hogy nem a Való világ a magyar valóság, az üljön-sze fel kicsit a négyeshatosra, és hallgatózzon. És akkor rájön, hogy de. Ez az átlagos ember szókincse, ezek a szófordulatok, a témák, a stílus. A leányok ugyanúgy pletykálnak a hiányzó harmadik szerelmi életéről, a fiúk ugyanúgy két számmal kisebb farmert hordanak pecsétgyűrűvel. Nem kell barátkozni a poporral* annak, aki nem akar, de nehéz lenne tagadni a jelenlétét. És én tkp. nem szeretek semmiféle értelmiségi elefántcsonttornyot. Kivéve, ha valaki buta, buta és agresszív, okos és agresszív (de nem sármos), buta és érzelmi zsarol vagy okos és érzelmi zsarol, buta és komolyan veszi saját magát, vagy okos és komolyan veszi saját magát, bár akkor már nem is olyan okos. Engem alapvetően nem társadalmi rétegek, stílusok és viselkedésminták, hanem tulajdonságok zavarnak, és egy egyetemi professzor ugyanúgy lehet érzelmi idióta, mint egy jómunkásember, és fordítva.

Az a kivétel, ha valaki talál olyan embereket, akikkel értelmesen lehet beszélgetni, és nem bináris a szókincsük.

A VV nekem leginkább egy önismereti játék, társadalmi kísérlet, amelyben az alanyok önként, de időnként mégis tudtukon kívül vesznek részt. Mivel engem alapvetően érdekelnek az emberi motivációk (néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak azok érdekelnek, de hát pletykából nem lehet doktorálni), érdekes nézni azt, ahogy láthatóvá válnak ezek a motivációk.

*nép. De a kommunizmus alatt elég sokféle jelentéstartalom rakódott rá.

ha valaki azt

elfáradtam

Köszi mindenkinek az utóbbi napokban a támogatást meg érdeklődést. Fáradt vagyok, elegem van, több bejegyzés landolt a kukában a napokban. A lufi kipukkadt.

Vannak ilyen időszakok, amikor semmi nem megy. Csak aludni van kedvem, meg krimiket olvasni. Egyszer, amikor igazán nagy válságban volt az életem, és épp az újratervezés-szakaszban tartottam, három hónapot néztem a Hallmarkot (ami azóta már Universal) reggeltől estig. Remélem, ez a mostani punnyadás nem tart három hónapot.

Jöjjön már a tavasz és a napsütés.

elfáradtam

ha a pohár félig

teli, akkor nem ütött el semmi, nem estem keresztül magamon, se máson, nem égettem el a kezem (csak a tegnap, a vasalóval).

Ha viszont félig üres, akkor rácsuktam az ablakot az ujjamra, most lakk nélkül is kék, meg beütöttem a sípcsontom az ágyfiók sarkába.

Nehéz nap volt, na.

ha a pohár félig

mostanában divatban

van az értelmiségi kukázás, épp az előbb álltam bele fejjel a szelektíven gyűjtött egyik szemetesünkbe, ahova a szomszéd könyveket (könyveket, vazzz!!!!, milyen ember az ilyen?) dobott ki, és ahova én az egyetemi jegyzeteimet dobtam ki, miután gondosan kiválogattam az óvodának azokat a lapokat, amelyiknek az egyik oldala még használható, így az óvónők majd művelődhetnek zsidó vallás és kultúra és héber nyelv (kb. 40 oldal), arab irodalom és történelem (kb. 150 oldal), nyelvészet (kb. 50 oldal), szanszkrit (kb. 20 oldal) és egyéb témákban, a gyerekeknek ugyanis mindegy, milyen lap hátoldalára firkálnak. Azt nem tudom, hogy a többi jegyzetem hol lehet, egy dobozt mindenesetre felszámoltam.

A kukában találtam is két könyvet, egy Stefan Heym-et és egy Robin Cook-ot. Ezentúl mindig meg fogom nézni a papíros kukát.

mostanában divatban

a szexuális istenérv

volt az egyetlen igazán vicces abban a filmben, amit fél szemmel én is néztem valamelyik este, a Gútentag faszikáim! c. opus, amely szervesen illeszkedik a cseh keserű humorral telített filmek sorába.

Én persze soha nem szerettem a cseh filmeket (meg a norvég, svéd, dán, és legtöbbször a német filmeket se, de ez mellékszál, azok szimplán unalamasak, kivéve az Ádám almái), egyszerűen nincs hozzájuk vevőkészülékem, nem vicces az, amit viccesnek szánnak, hanem inkább irritáló, olyan viszkető érzés, felugrik és elszalad-érzés. Nem tudom, mi bajom a cseh filmekkel. És a cseh irodalommal. A Svejk egy szenvedés volt. Végigrágtam magam az Őfelsége pincérén, de minden pillanata kínlódás volt.

Két elméletem van, hogy miért esnek acseh filek a nézhetetlen kategóriába:

az első a rosszabb: eszerint annyira érintett vagyok, hogy nem kellemes szembesülni saját magammal. Mind ebben a kis közép-európai pocsolyában játszunk, és ezzel, sajt kisszerűségünkkel, jelentéktelenségünkkel, kóklerségünkel, dzsentriségünkkel nagyon kellemetlen szembesülni. Ha ennek vanis reális esélye, akkor viszont a román filmek, amelyek ugyanerre a játékra építenek, ugyanúgy fel kellene idegesítsenek, de nem teszik. Azok viccesek.

a másik: ezt a szart nézem egész nap a valóságban. Kinek van kedve a filmen is ezt nézni? Ehhez képest viszont a valóvilágot, ami sokkal szarabb, mint akármelyik cseh film, nézni szoktam.

***

A szexuális istenérv:

– Nem hiszek Istenben, még senki nem látta.

– Én se láttam a maga p@icsáját, mégis tudom, hogy létezik.

a szexuális istenérv

az anyaság

legnagyobb tanulsága, hogy minden szépsége, fáradtsága, öröme, nehézsége, vitája, aggodalma, érdekessége, izgalma, jellemfejlesztése, türelemjátéka, játszmája, újratervezése, logisztikája, nevetése és sírása, meseolvasása, játéka, nevelése mellett 95 százalékban a gyerekek szarási szokásairól szól.

az anyaság

a bűz kiűz

Tegnap, miután G. lefújta a a fürdő falát penésztelenítővel, ami klórból van, és szellőztettünk egy órát, meggyújtottam néhány füstölőt, hogy az majd segít. Vágni lehetett a szagot.

(A fülem különben kezd visszatérni a normálisba, attól eltekintve, hogy a micinek kiírtottak minden baktériumot és gombát a fülemből, és most viszket.)

a bűz kiűz

a fülfájás végül

fülgyulladásnak bizonyult, mert – jelentem – ma voltam orvosnál, mert a éjjel alig aludtam valamit, azt is csak a jobb oldalamon. Úgyhogy reggel végül rávettem magam, és elmentem a rendelésre.

Az orvosnő benyúlt egy olyan micsodával a fülembe, miközben én – miután már rendesen leszedáltam magam fájdalomcsillapítóval – szinte összepisiltem magam a fájdalomtól, és barátságosan megkérdezte, hogy fáj-e. Én könnyekkel a szememben bólogattam. Erre ő is bólogatott, és valami micines gézt tömködött a fülembe, amit nem szabad kivenni három napig, de mindegy is, mert arról amúgy se hallottam semmit. A gézre kell majd csepegtetni, és krémmel kenegetni. És minden hang olyan, mintha késsel kaszabolnák belülről. Brrr. A takony meg az időjárás elmehet a p@ba.

a fülfájás végül

ma reggel arról

akartam írni, hogy alighogy kiverekedtem magam a takonyból, beütött egy migrén, és amikor annak is vége lett, begyulladt a bal fülem, és most nem hallok semmit arról és furán rezonál a fejem, és a bal arcomat nem tudom használni, így csak féloldalasan tudok beszélni, mint valami cowboy, akinek mutatnia kell, hogy mennyire cool, hogy mindenkivel foghegyről beszél,

és hogy mennyire örülhetnek azok, akikkel beszélek minden nap, mert most egy darabig biztosan csendben leszek, mert nem tudom kitátani a számat,

de ehelyett inkább legyen itt egy videó, amit én ugyan csak jobbról hallok, de mikor először hallottam Kolozsváron a Librariumban, azonnal megtetszett (akkor még mind a két fülemmel hallottam, miközben könyvekre vadásztam a filozófia-polcon), és el is kértem az együttes nevét az eladótól, aki valamilyen web-rádiót hallgatott, minek következtében az egész bolt is,

és ez a könyvesbolt nem csak azért nagyon jó, mert mindig nagyonjó zene van és nagyon gazdag a filozófia és vallás szekciója, hanem mert okos játékokat is mehet kapni, pl. mechanot, amit nemsokára veszünk Gedeonnak.

ma reggel arról

amikor az elmúlt két hétben

éppen nem zabáltam vagy ittam (heló, öt kiló plusssz) vagy utaztam vagy idegeskedtem a bekövetkezett családi problémák miatt, akkor megfeszített tempóban írtam egy állásra a pályázatomat, amit ma, egy nappal a határidő előtt le is adtam.

Nb. semmi esélyét nem látom annak, hogy ebből legyen valami, de ha meg se próbálom, akkor biztosan nem lesz. Ha viszont az az egy százalék esély, amit én magamnak adok, bekövetkezik, az nagyon ironikus fricskája lesz a sorsnak.

És sokkal fáradtabb vagyok, már ha ez lehetséges, mint amikor elindultunk haza pihenni. Az éjjel azt álmmodtam, hogy lekéstem a határidőt.

amikor az elmúlt két hétben

délután azért, a csomagolás

előtt még kimentünk a mollba/mellbe, hogy igyunk egy teát a Carturesti-ben, és én megvegyem Taubes egyik könyvét (Pál apostol politikai teológiája), mert egyszerűen nem tudok napirendre térni afelett, hogy itt milyen olcsók a könyvek. Aztán a teázás közben elaludtam az asztalnál, majd felébredve beleolvastam egy román szerző könyvébe a középkori Erdélyről, és igen erősen kísértésbe estem, hogy megvegyem, hogy tisztában legyek a párhuzamos történettel, de végül azért nem vettem meg, mert rosszul volt tördelve, és nehéz volt olvasni.

 

délután azért, a csomagolás