elhatároztam, hogy

a nagy látogatottságra való tekintettel minden hétvégén írok egy isteneset, úgy látszik innen az elefántcsontoronyból, nagy igény van az ilyen posztokra.

Neki is futottam két posztnak: az egyiket Balavány publicisztikája ihlette volna (azért annyira mégsem ihletett, hogy poszt legyen belőle), két bekezdés után ugyanis ez a poszt a szemétben landolt, kiszerettem belőle.

Nekifutottam egy másiknak is, a tékozló fiú értelmezésének. Itt is megírtam két bekezdést, és elvesztettem az ihletet. Amióta nem kell kötelező módon minden vasárnap mondanom valami okosat Istenről (aki bizonyára jót nevetett rajtam meg az erőlködéseimen), azóta nem is tudok csak úgy, különlegesebb indok nélkül mondani sok okosat róla. Igaz, nem is kell megerőltetnem magam, nem kell belefeszülnöm a gondolkodásba, és éppen ezért nem is motivál semmi, saját magam kis érzelmi homokozóján kívül.

Ami az utóbbi időben – mondjuk úgy, hogy az elmúlt két évben – foglalkoztat vele kapcsolatban, az főleg három dolog:

1. lehet-e viszonzás nélkül szeretni valakit; azaz a szeretetből fakadó elvárásokat ki lehet-e kapcsolni önmagunkban; lehet-e úgy szeretni, hogy azt, amit az ember visszakap, ajándékként éli át, és nem jogos fizetségként. Néha azt gondolom, hogy nekem ez már nagyon primán megy, máskor meg azt, hogy még el sem kezdtem gyakorolni. Nem tudom, hogy tartok épp ebben a kettőt jobbra egyet hátra, majd kicsit oldalra összevissza mozgásban. Lehet-e ezt az egész problémát Istenre vonatkoztatni, azaz lehet-e Istent úgy szeretni, hogy cserébe ne várjak el tőle semmit.

2. lehet-e Istenről érvényes állításokat tenni (mármint a kijelentésen kívül, mert Isten persze mondhat magáról akármit). Azaz bármi, amit mondok Istenről, megállja-e a helyét, vagy csak az én fejemben létezik, saját képemre gyúrom-e Istent.

3. van-e Istennek humora, mert az nagyban megkönnyítené a problémákat.

 

Advertisements
elhatároztam, hogy

elhatároztam, hogy” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Eddig úgy gondoltam, hogy ha szeretek valakit, akkor nem várom el tőle, hogy adjon nekem bármit is, csak azért mert én szeretem őt.

    A gyerekem ebből a szempontból annyiban volt más, hogy vele szemben voltak elvárásaim, de nem azért, hogy nekem legyen jó, hanem majd felnőtt korában neki legyen megfelelő alapja az életéhez. Most is csak azt várom el tőle, hogy adhassak neki valamit (bármit, na jó, sikerüljön kitalálnom, minek örülne), azaz elfogadja és netántán értékelje is, Sajnos ebben nem vagyok túl sikeres.

    Senki más nincs, akikkel kapcsolatban elvárásaim lennének, a barátaimnak örülök, hogy vannak.

    Sajnálom, hogy nem születtek meg az Istenes posztjaid :-(

    Ha már kérdezted, szerintem Istent mindenki a maga képére formázza, Egyszerűen azért, mert a gondolkodásunk önmagunkból indul ki. Isten (ha létezik) nem ismerhető meg közvetlen tapasztalatból (nem biztos, hogy sikerül jól megfogalmazni), Csak gondolkodni tudunk róla, azt pedig befolyásolja az egyéniség, a meglévő élettapasztalat, a tanulmányok, stb.

    Ezért azt gondolom, hogy pl. egy keserű, a világgal haragban lévő ember Istene is kemény, szigorú, netán kegyetlen, egy kiegyensúlyozottabb emberé pedig lehet derűs, rendelkezhet humorérzékkel is.

    Amennyiben létezik Isten, annyira komplex lény lehet, hogy mindez belefér.

  2. fűzfavirág szerint:

    1. Ezt én se tudom, noha igyekszem, kis sikerrel.
    2. Nem hiszem. Mivel mi emberek vagyunk, saját képünkre gyúrjuk, nem is tehetünk mást. Majd odaát minden kiderül.
    3. Tuti van. Hiszen szeret minket, nem? ;)

  3. Úgy értettem, hogy a szeretetnek elvárás nélkülinek kell lennie, és igyekszem megvalósítani is.
    Szerintem elég jól, tudatosan nem várok el semmit senkitől. Természetesen lehetséges, hogy elfojtva vannak elvárásaim, de ha netán felüti ilyesmi a gonosz fejét, lecsapom.

    De nekem amúgy is ez az alapállásom mindenkivel szemben és évtizedek óta gyakorolom.
    (azaz nem várok el segítséget, megértést, türelmet, odafordulást, még csak szakmaiságot sem. Mondtam már, meglehetősen aszociális vagyok többnyire. Érdekelnek az emberek, de lehetőleg messziről, a személyes kontaktust kevéssé igényelem.)
    Remek védekezés az esetleges bántásokkal szemben.

  4. igen, én is így értettem :) Ezek szerint a feltétel nélküli szeretet akkor működik, ha az ember antiszociális.

    Mert nekem nem szokott menni. Azokkal, akik nem jelentenek semmit, igen, de az nem szeretet, hanem udvariasság.

    Akik meg számítanak, ott meg nem tudom nem elvárni, hogy viszontszeressenek. Az meg már nem feltétel nélküli szeretet.

  5. Ezek nem is olyan kérdések, amikre néhány mondatban válaszolni lehetne, illetve mindenki vannak esetleg saját válaszai, de én már azzal is elégedett vagyok, ha a kérdéseken rágódhatok. endzsojálom a problemet.

  6. 1. Elméletben lehet, gyakorlatban néha sikerül. Teoria-i teorie, dar practica ne omoara…. és valóban. Szendi Gábort olvasunk testületileg, és ő azt állítja, hogy az emberiségnek szüksége van arra a tudatra, hogy Isten létezik. Ebből a megközelítésből, mi nem szeretjük Istent, hanem szükségünk van rá (mert képtelenek vagyunk elfogadni halandóságunkat). Kérdés, hogy a ráutaltság egyenlő-e a szeretettel, vagy ez egyfajta Stockholm-szindróma. Az érem másik oldala, ha Isten engem ilyenre teremtett (félek a haláltól), akkor ő tudja rólam, hogy a szeretetem elvárásokhoz/feltételekhez kötött (szeretnék örökké élni). És mindezek ellenére szeret. Mert Ő tud feltétel nélkül. És ha Ő tud, akkor van feltétel nélküli szeretet, csak nekünk megy nehezen. A csavar ott van, hogyha Isten törvényeit úgy értelmezem, hogy azok elvárások, akkor meg az Isten szeretete sem feltétel nélküli. De én Isten törvényét nem elvárásnak látom, szóval erről valaki más kellene írjon.

    2. Szerintem Isten nem ismerhető meg teljességében ebben a létformában. Azért indokolt, hogy beszéljünk Istenről, mert az én tapasztalásom megmutatja Istennek egy arcát, amit lehet, hogy más nem tapasztalt meg. Mert ő másként éli az életét, más kihívásai vannak. Én azokat a lelkészeket szeretem hallgatni, akik saját Isten tapasztalásaik mentén beszélnek Róla. A másik vonal az, amikor arról beszél valaki, hogy milyen úton került Isten közelébe. Amikor technikát tanít :) Ez az, ami nagyon ritka, mert a transzcendentálisról beszélni realista módon (értsd: hogy ne tűnjön hókuszpókusznak) elég lehetetlen vállalkozás. És a reformátusok nem is szeretik az ilyen “spirituális” dolgokat. Mégis csak Kálvin után vagyunk, csak nem szabadon…

    3. Istennek kiváló humora van. Majd egyszer, egy nagy pohár istvánházi barackpálinka (legújabb szerzemény) mellett elmesélem, hogy honnan gyanítom.

  7. KAti:

    1. ha nekünk van szükségünk a tudatra, hogy Isten létezik, akkor teljesen mindegy, hogy létezik-e a valóságban, vagy csak a képzeletünkben :) ez pont az anselmusi probléma és a gaunilo által adott válasz problémája. a másik gondolatom: ha csak Isten tud feltétel nélkül szeretni, és én nem vagyok Isten, akkor nem elvárás, hogy én feltétel nélkül szeressek.

    2. ez egy jó felvetés, hogy hogyan kerül az ember Isten közelébe. én egy katolikus technikát láttam működésben, amit – a református fenntartásokkal per se – de működőképesnek tartok. a baj az vele, hogy elvileg, mint minden rítus, ex opere operato működik, amiben én nem tudok hinni, de ha ettől el tudunk vonatkoztatni, akkor ez is lehet egyféle technika.

    3. Én ezért szeretem a hadíszokat olvasni. Mert ott Istennek van humora.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s