a titkos rajongókról és a blogról

Mindig is kíváncsi voltam, ki olvassa ezt a blogot és miért. Többször megpróbáltam a titkos olvasókat rávenni, hogy nyilatkozzanak meg, hogy legalább halvány fogalmam legyen arról, hogy kinek érdekes ez a keserédes. De eddig nem jártam sikerrel, azok, akikről eddig is tudtam, hogy olvassák, beírtak, hogy olvassák, a többiek meg csendben lapultak, mint addig.

***

A mai poszt apropója, hogy a múlt héten betelt a blog, teleírtam az internettet, kellett vegyek plusz tárhelyet.

Nyolc éve írom ezt a vackot. Azzal kezdődött, hogy olvasmány-élményekről írtam. A blogot akkor olvasónak hívták, engem meg Mezei Nellinek, és unatkoztam. A blog a bloggeren futott, narancssárga és sárga színű volt, és napokat töltöttem el azzal, hogy játszottam a css-sel, és megpróbáltam mindent átállítani. Bloggernek lenni akkor igazi közösségi élménynek számított (még nem volt fész), bloggertalálkozókat tartottunk, kommenteltünk egymáshoz, sőt, KS még könyvet is csinált a hőskorszakból, aminek Böjátusz könyvbemutatót is szervezett. Olyan emberek írtak blogot akkoriban, mint Székely Csaba, Felméri Péter, a Szomszédnéni, Nándika, akik azóta nagyon híresek lettek (vagy már akkor is azok voltak). Az akkori olvasótáborból igen kevesen maradtak, csak néhányan olvasnak, és még kevesebben kommentálnak. És ebből az időszakból születtek barátságok is, M-mel és Kövi Sárával, akik ugyan mostanában már nem írnak és találkozni is ritkán szoktunk, de azért a barátság megmaradt.

***

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Aztán írtam a freeblogon és a nolblogon. Ezek a bejegyzések azóta sem kerültek fel erre a blogra, mert a magyar rendszerek nem kompatibilisak a nemzetköziekkel, vagy csak én vagyok túl idióta. És már nem is számítanak igazán. Ez a költözés és Gedeon előtti elég mély depresszió időszaka, amikor minden gajra ment, ami addig fontos volt. Innen is maradtak olvasók, KR és Akimoto. Ekkor dadagaladrielként írtam, a dada ugye egy irányzat, a Galadriel meg a Gyűrűk urának egyik (egyetlen árnyalt) női szereplője, félig jó, félig gonosz tündekirálynő. Ekkor kezdtem el írni a Vanek uras párbeszédeket, Vanek úr verseit, a szürreáliát, a begyedem gomolyan-t. Nem, nem gondolom magaról azt, hogy író/költő/komoly ember lennék. Az írások fő célja épp az abszurd megragadása volt, meg az, hogy lehet-e ma anti-irodalmat írni úgy, hogy az mégis jó legyen. Fogalmam sincs, hogy sikerült-e a kísérlet, itt-ott leközöltek egy-egy írást, de ez nem hozott nekem irodalmi Nobel-díjat, se emléktáblát.

***

Aztán kezdtem el írni a wordpressen, ezen a címen, megszületett Gedeon, elvégeztem néhány szakot, elkezdtem tanítani, voltunk kétszer Marokkóban. Az élet elkezdett normális lenni, bár a viszonyok továbbra is veszedelmesek maradtak. Elkezdtem írni az agnosztikus dialógusokat, amik az első dialógusról kapták a nevüket. Kezdetben ez csak két ember párbeszéde volt, a kritérium itt is az abszurd, mint egyetlen élhető, elviselhető és pozitív kategória. Minél abszurdabb egy párbeszéd, annál jobb. Azóta Gedeon is bekerült a kánonba, sőt, még két olyan ember is, aki nem tartozik a családhoz: egy tanítványom és kollégám megjegyzése, illetve az aneszteziológussal folytatott párbeszéd, ami az utóbbi idők egyik legolvasottabb bejegyzése lett, és szerintem az egyik legabszurdabb dialógus az összes közül, kellene valami díjat kapjon, mondjuk szilvapálinkát.

Ebben az időszakban kezdtem el posztolni a stylefile-képeket, egyrészt azért, mert látni akartam magam tükörben, hogy mennyire rugaszkodik el a normálistól az ízlésem, másrészt mert azt gondolom, hogy nem kell ahhoz modellnek lenni, hogy a zember jól érezze magát a bőrében, a szépség nem a fotosoppon múlik.

Szintén erre az időszakra tehető néhány fontos szakmaibb bejegyzés a kereszténységről és az iszlámról (Isten és barátai), illetve a vallástudományon folytatott szakmai beszélgetések lenyomata, ami eléggé meghatározta az elmúlt két évet.

És lett sok új olvasó, naponta 3-400 oldalletöltés, 150 egyedi látogató, új ismerettségek, blogbarátok (és egyéb barátok), néha szigorúan titkos információk szigorúan titkos olvasókról.

Hát köszönöm mindenkinek, titkosnak és nyilvánosnak, hogy itt vagytok. Az abszurd folytatódik.

Reklámok
a titkos rajongókról és a blogról

én soha nem voltam

édesszájú, de ez a cukor-diéta annyira betette az ajtót, hogy azóta elviselhetetlen vágyat érzek mindenféle édesség, de főleg a csokoládék iránt, és napjában többször eszembe jut az a marokkói csokitorta, ami 250 dirhem volt (6600 Ft), és egy hétig ettük, mert akkora volt, mint egy fél asztal.

Persze most is visszafogom magam, nem akarok elhízni, ha már ilyen ügyesen lefogytam, csak a hasam kell majd lemenjem, meg a csípőm környékéről a párnák, hogy minden jó legyen. Szóval most sem fogom túlzásba vinni a csokoládé-evészetet.

De azért ma Szentendrén megettem egy szelet csokitortát, és utána a képen látható elégedett mosollyal néztem a világba.

CIMG2928

én soha nem voltam

szürreália színei: zöld

zöld volt az este és zöld a hajnal

falon a zöld kép a fűzöld marttal

zöld hajjal jött a lélekzöld orvos

zöld kérdéseire feleljek nos

zöldes görcsökkel jött a zöld fájás

zöldet kiáltott bennem a rángás

zordan feleltem zölden a kíntól

kékzöld vacsorát hánytam ki akkor

zöld csillagok úsztak a méhben

zöldet láttam az angyali lényben

zöld papíron a libazöld tinta

dőlt betűkkel gördült a minta

zöld ágyon zengve toltak a lények

zöld hullámokban jöttek a fények

zöld emberek a króm vadonban

zöld korongokat raktak rám talonban

zöld hangot és jelt adott a görbe

zöld tűket szurkáltak zöld gerincbe

zöldes hangon felsercegett a kés

zöld szövet hasadt meg alatta és

zöld lepedőkön földháton fekve

szakadt ki belőlem a zöld teste

zöld levegőben a zöld élienem

zöldségeket kiabált ki nekem

zölden recitáltam el a hangot

zöld magamban a zöld imádságot

zöld hála kúszott belém őrülten

hogy a zöldet

valakinek megköszönjem

***

szürreália színei

 

szürreália színei: zöld

a hegymászásról

A szerelem úgy kezdődött, hogy tízévesen beleestem a csipkebokorba. Nem lángolt, mint a Mózesé, nem szólt ki belőle Isten dörgő hangon, hogy vegyem le a cipőmet, mert szent földön állok. Átlagos kis csipkebokor volt a Tordai-hasadék szélén, egy szikla oldalában. Életem első köteles mászása azzal végződött, mint Tigrisnek a bogáncs-reggeli: a tüskéket húzkodtam ki magamból.

Az én gyerekkorom hősei és kislánykorom szerelmei nem csak az indiánok voltak, hanem hús-vér emberek, a hegymászás hőskorából, a hegyi medvék, szakállasak, nagyszájúak, idealisták, akik a kommunizmus alatt megalkották a maguk kis Tündérországát.

DSC01633

(Plakát a vlegyászai menedékházban, nem csak az én fantáziámat ingerelték az indiánok.)

És nem a tündérmesékre emlékszem, hanem a Szelek barlangjának bejárására, amikor az apám megutálta a barlangászatot és átnyergelt a hegymászásra, a puzdrai szilveszterek meséjére, amikor az apám felfelé menet kecskeszart szedett, majd megkínálta vele a többieket, hogy ez csokidrazsé, meg hogy Kisbányára menet ő tudta, hol az ösvény, de a többeiknek, akik nem tudták, azt mondta, hogy ő azért nem süpped be a hóba, mert olyan könnyű.

***

Aztán sokáig nem történt semmi, mert kajakoztam, futottam, majd egy hirtelen mozdulattal végleg tönkretettem a térdem sízés közben Păltinișen, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy egy hónapra rá eltörjem a bokám, szintén Păltinișen, szintén sízés közben. Síbakancsban. A bokám meggyógyult, a térdem nem, és még rá is segítettem két év múlva egy karácsonyi buliban, amikor levált a porc a térdkalácsomnál, amit megműtöttek, és azt mondták, hogy majd visszanő. Nem tette.

DSC01588

(Tájszarás. Ez látszik a vlegyászai menedékház budijából.)

Ekkor kezdtem el megint mászni, a család határozott ellenkezése közepette, volt valahol a Thököly úton egy klub, közel a román követséghez, csak a másik oldalon, ahol az elméleti oktatás folyt, és a Pilisben pedig a gyakorlat. Az egyetlen igazán emlékezetes pillanata ennek az időszaknak az volt, amikor a szikláról le kellett ugrani, hogy megérezzük, hogy megtart a kötél. Azóta gyakran álmodom ezzel. Volt, aki annyira élvezte, hogy többször is visszament, én inkább felfele szerettem menni, nem lefele.

DSC01563

Amikor visszamentem Kolozsvárra, valahogy nem adódott partner, akiben eléggé megbíztam volna, így maradt a kirándulás, barátokkal, egyszer az EKE idősebbik felével, ami nagyon jó volt, alaposan megismertem a Vlegyászát és környékét, de erre az időszakra esik egy Királykő-beli túra is, amikor a tesóm és a barátnője úgy próbáltak kinyitni egy paradicsomkonzervet, hogy megmelegítették a gyorsfőzőn, és odaütötték egy kőhöz, aminek következtében a konzerv felrobbant, és minden és mindenki paradicsomos (konzerves) lett. De szintén ezen a túrán volt, hogy felfele a gerinc felé, féllábon állva az ösvényen halálosan összevesztünk a székelyeken, de hogy pontosan min, már nem emlékszem, csak arra, hogy én azzal érveltem, hogy akkor majd jönnek és minden ellenkezőbe beleütik a bicskájukat.

De ebben az időszakban volt a Tordai-hasadék-Torockó túra is, amikor hiába érveltem azzal, hogy a Parmalat-tejhez szokott pestiek ne akarjanak nyers kecsketejet inni, merthogy az milyen kúl, mert fosás lesz a vége. És tényleg.

DSC01600

 

Néha az apámmal kimentünk a hasadékba, és másztunk: azt hiszem, a 3B-s út volt a legerősebb, amit sierült megmásszak.

Aztán dolgozni kezdtem, és egyre kevesebb idő és lehetőség volt a hegyekbe menni. Azért itt is belefért néhányszor a Retyezát, ahol a gerincen sikeresen leszakítottam egy másik porcot is a térdemből. Ugyanabból. Temesváron az orvos azt mondta, hogy protézist kellene betenni. És ennyiben is maradtunk. Ez nyolc éve volt, ez volt az utolsó magashegyi túrám, egészen addig, amíg a térdemmel nem történik valami.

***

A sok gyerekkori, és az elég sok felnőttkori élmény alapvető tapasztalata, hogy a hegymászás elsősorban nem a fizikai, hanem a mentális erőnlét sportja. Láttam verseny-sportolót felfelé a Vlegyásza felé lelkileg összeomlani, hogy ő akkor most itt leül és nem megy tovább. És akkor jött a túravezető, lehordta, mint Potrien őrmester, és az illető felállt, és ment tovább, mert átesett a holtponton.

DSC01655

(A dregán-völgyi duzzasztógát.)

Mikor én túrázom, általában valami bugyuta kis dalocska megy a fejemben, aminek az ütemére jól lehet lépegetni, vagy a dalocskának is csak egy-két sora. Nem igazán szeretek beszélgetni közben, hanem inkább elmerülök saját magamban, a tájban, a dalocskában. Eufóriukus állapot ez, aki megszokta, az többet nem tud szabadulni, és állandóan újra és újra keresi ezt az érzést, jobb ez, mint bármiféle drog, bár én egyiket se próbáltam (az alkoholon kívül). Az, amit Mann leír a Varázshegyben, kicsiben is megvalósítható, ha a zember nem csak dombokra mászik, hanem nekifog a valódi hegyeknek.

DSC01590

(A vlegyászai menedékház.)

Általában ezzel a dalocskás módszerrel lendülök túl a holtponton: de ez is gyakorlás kérdése, hogy hogy kezeljük azt a lelkiállapotot, amíg eljutunk a holtpontig. Mert az ember legtöbbször csak arra gondol, hogy ült volna otthon a meleg szobában egy jó könyvvel, kellett neki Duracell-nyuszi módjára megint idejönnie, cipelnie valami nehéz zsákot, amiről meg van győződve, hogy tele van felesleges szarokkal, és alig várja, hogy letehesse, levehesse a bakancsot, és végre főzhessen egy meleg zacskós levest. Senki nem tud úgy örülni egy zacskós levesnek, mint az, aki előtte húsz kilométert ment felfelé.

DSC01582

A hegymászás amolyan népsport Erdélyben, mint a politizálás, a disznóvágás és a szilvapálinka-ivászat, mindenki volt már hegyen, de legalábbis látott igazi hegyet és túracipőt a valóságban is. A kolozsvári vonaton onnan lehet megismerni az erdélyi magyarokat, hogy polárban és túracipőben vannak, bár soha nem értettem, hogy lehet túracipőben utazni, szerintem utazásra egyáltalán nem alkalmas.

(A képek a 2011-es Vlegyásza-Dregán völgye kirándulásunkról valók.)

a hegymászásról

jó, az túlzás, hogy

meg is halhattunk volna, és biztosan túl sok House-t néztünk, de hogy én féltem, és hogy ebből a félelemből azóta sem tértem teljesen magamhoz, az is biztos.

***

Mert a fájdalom elmúlik, a vágás a hasamon most már inkább csak viszket, de az az érzés, amit ott éreztem a szülőszobában, nem akar múlni. És persze, mondhatja mindenki, hogy ez teljesen irracionális, meg hogy jó kezekben voltam, meg hát végül mégsem történt semmi, és hogy adjak hálát Istennek, meg hogy ez az orvosoknak rutin-műtét: nekem nem az. Persze azt is tudom, hogy se idő, se kapacitás nincs arra egy kórházban, hogy a kislelkemet ápolják közben, meg nem is ez a dolguk, hanem hogy jó szakmai döntéseket hozzanak, de azért azt nagyon fontosnak és értékelendőnek tartom, ha egy orvos nem veszíti el az emberségét, miközben a szakmáját gyakorolja, és nem csak egy tárgy vagyok a műtőasztalon, hanem egy ember, akinek vannak érzései.

És azt hiszem, ezért tartom olyan nagyra azt, amit az aneszteziológus csinált: hogy nem tárgyként, hanem emberként kezelt, és elterelte a figyelmem arról, hogy mennyire félek. Mert bár belátja az ember, hogy vannak dolgok, amiket muszáj megtenni, azért emberileg nagyon nehezen feldolgozható az, hogy a zember teljesen kiszolgáltatottan ott ül a műtőben a sok idegen között, akik a testében turkálnak, még akkor is, ha a jó cél érdekében teszik. És hogy a zember hallja, ahogy végigvágják a hasát, és mindent, amit csinálnak.

Az érzelmi feszültség persze csak akkor oldódott fel valamelyest, amikor Jakab felsírt, és én is elsírtam magam.

Azért azt meg kell mondanom, hogy hiába telt el két hét, nem nagyon tudok másra gondolni, csak erre a félelemre.

jó, az túlzás, hogy

egy kis örömzene

country and western

mindazoknak, akik még emlékezek a Country and western lemezsorozatra, vagy szeretik a kredencet. Tudom, hogy a lemezen nem ez a változat volt, de ma egész nap kredencet hallgatok, főleg a honvágy és a hegyek utáni vágy miatt.

Már két és fél hónapja bent ülök a négy fal között, rettenetes mehetnékem van a hegyekbe.

 

 

egy kis örömzene

Kapy Bence: Kéjhalász a kaparón

Ülve kelünk. Kezünk a csőszbe

csillogva rína, felkérőz ne-

mét tappadt bárgyú kéjaladárt.

Kúl taplói vannak a sárnak,

raccsolnak a kúl kéjhalászak,

púznak a mókus-öltözözetek.

Vágyva a sárból tűzbe mállunk,

valahol a szöszben lepárlunk

szilvázott páleszt, legényeset.

Ez a futósó mázunk-bélünk,

egymást husánggal felemésztünk

s elomlunk a hősi tavaszon.

Kapy Bence: Kéjhalász a kaparón

tavaly még úgy

volt, ahogy akkor az idén ősszel a Radnai-havasokba megyünk kirándulni. Annyira jó volt a tavalyi torockói kirándulás, hogy igazán jó lenne ezt az idén megismételni.

Nyáron a tenger miatt nem jutottunk el a hegyekbe, meg hát hét hónapos terhesen jobb is volt, hogy nem hegyet mászni mentünk.

De most nagyon kívánkozom kicsit az erdőbe, a hegyekbe, ősszel gyönyörű az erdő, jó lenne legalább a Vlegyászára felmenni egy kicsit. Már ha egyáltalán hazamegyünk ősszel.

A hat hét, amíg kímélnem kell magam, november 9.-én jár le, így november végén talán bele is férne egy kis hegymászás, jaj, de jó lenne.

Alapvetően három dolog miatt ragaszkodom nagyon Erdélyhez: elsősorban a hegyek miatt. Gyerekkoromtól részei az életemnek, és hiába vannak máshol is szép hegyek, az nem ugyanaz. Még a Hargita se adja ugyanazt a filinget, mint a Vlegyásza, a Tordai-hasadék vagy Torockó. Másodsorban az otthonosság-érzés miatt: amikor végigmegyek Kolozsváron a Deák Ferenc utcán, akkor nem csak az jut eszembe, hogy hány TIFF-et ültem végig a Victoria-moziban, hanem az is, hogy régebb sárga macskakővel volt kirakva az utca, és mennyit vártunk a 46-os buszra ott, a megállóban, és kisiskolásként hogyan nyomakodtam fel a felnőttek között a túlzsúfolt buszra, amikor még a Zeneiskolába jártam, meg hogy volt ott egy vasüzlet, és mennyire szerettem azt a szagot, ami ott volt. Harmadszor pedig a multikulti, ami Kolozsváron van, az a szellemi pezsgés, ami ebben a nagyon élhető, belátható léptékű városban van.

Azt hiszem, nagyon honvágyam van ma.

Így néz ki a Radnai-havasok. Ez a Rebra-tó.

153-Rebra to

tavaly még úgy

mikor bent voltam

a kórházban, le volt tiltva a telefonom, és nem tudtam hívni senkit, se internetezni rajta, se blogot írni, mert nem volt pénzem kifizetni a számlát csak, és mikor visszakapcsolták, nem indult be újra a net. Ma másfél hét után végre felhívtam az ügyfélszolgálatot, és miután 15 perc felesleges gombnyomogatás után bejutottam az ügyfélszolgálatra, ott kiderült, hogy az egész cucc működik. És csak annyit kellett csinálni vele, mint az amerikai kormánnyal hogy kikapcsoltam és újra bekapcsoltam. És ki gondolná, hogy tényleg működik.

A kép felirata: ide verje a fejét.

Loc_de_dat_cu_capu_by_MrDestiny80

 

mikor bent voltam

már régóta akarok

írni egy bejegyzést a gondviselésről. Aki unja az ilyesmit, nem hisz, nem érdekli, lapozzon.

***

Ha van valami, ami számomra igazán lényeges az egész Isten-kérdésben, a mindennapjaim részét képezi, és szinte soha nem feledkezem meg róla, akkor az Isten gondviselésébe vetett hit. Tudom, hogy ez teljesen irracionális (ezért hit, és nem bizonyíték), és még az is lehet, hogy ha nincs Isten, az egész csak az én fejemben létezik (ahogy az ateisták vélik). Tulajdonképp teljesen mindegy is, hogy objektíve van-e Isten vagy sem, ha engem megvigasztal a gondviselésbe vetett hit. Mások agykontrolloznak vagy meditálnak, ez is van olyan jó.

Azt hiszem, mindenki (aki hisz) azt az aspektusát látja Istennek, ahol a leginkább hiányt szenved, Isten azt a helyet tölti be valahogy, valamilyen egészen misztikus és megmagyarázhatatlan módon, amit az emberek nem tudnak, nem akarnak betölteni.

Bennem ez a legnagyobb lyuk: a létbizonytalanság. Hogy állandóan érzékelem, hogy az emberi lét mennyire törékeny, az a biztonság, amit megteremtünk maguknak, milyen hamar el tud tűnni az életünkből. Hogy soha egy pillanatig sem érezheti biztonságban magát a zember, mert minden annyira kiszámíthatatlan, olyan váratlanul történnek a dolgok, és olyan hamar történhet tragédia. És nem tudom magam bebiztosítani a váratlan, nehéz helyzetek ellen, még akkor sem, ha mindig ott motoszkál bennem, hogy a legrosszabb is megtörténhet bármikor, és ezért mindig meglepődöm, ha várakozásaimmal ellentétben valami jó történik.

És leginkább a tehetetlenség az, ami zavar, hogy nem tudok tenni semmit, nem lehet előre élni, nem lehet mindenre felkészülni, és vannak dolgok, amelyek minden elővigyázatosság ellenére meg fognak történni.

Ilyenkor nem marad más, mint az Isten gondviselébe vetett szilárd bizalom, hogy Isten gondoskodik mindazokról, akik őt szeretik, mert megígérte, hogy így tesz. Úgy kapaszkodom ebbe a gondolatba, minntha az életem múlna rajta. Ha van valami, amiért minden nap imádkozom, és minden nap hálát adok, akkor az ez. Nem szoktam semmi különlegeset kérni Istentől, mert úgy gondolom, hogy mindenem megvan, amire szükségem van. De azt, hogy “a tenyerén hordozzon” és hogy “szárnyaival takarjon be, hogy ne érjen semmi csapás”, ezt minden nap kérem. És nem csak magamnak, hanem mindazoknak, akiknek megvan a maguk kis fakkja bennem.

És ugyanakkor ott van a három halott gyermek. Hogy fér ez bele Isten gondviselésébe? Hogy férnek bele a személyes tragédiák? Hogy Isten szerint jobb lesz így nekem? Ez azért meglehetősen cinikus magyarázat. Tudom, hogy Isten nem automata, hogy mi bedobjuk az imádságot, és cserébe semmi rossz nem történik velünk, de. Vannak ilyen de-dolgok. Amiket semmiféle hittel és racionalitással nem lehet megmagyarázni. Amit Istennek kellene megmagyaráznia, ha nem hallgatna még mindig olyan kitartóan. Még mindig a jóbi válasz látszik a legjobbnak: ő csinálta a Leviathánt, tehát bármit megtehet, mert hatalma van rá. Nem kell megmagyaráznia.

És mégis, mikor szorult helyzetben vagyok (ez többször volt mostanában), mégis mindig úgy intéződik a dolog, hogy jó legyen. Isten olyan kicsit, mint a wordpressben az akismet szpamszűrő: nem tudod pontosan, hány nagyobb bajtól mentett meg, mert csak azt látod, hogy a rendszer minden várakozásod ellenére zökkenőmentesen működik. És még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs megoldás, valahogy úgy fordulnak a dolgok, hogy az, ami éppen van, elég. “Elég neked az én kegyelmem.”

már régóta akarok

Micimackó és az arisztotelészi metafizika

Ki gondolná, hogy a csekélyértelmű medvebocs igazi filozófus, és Arisztotelész Metafizikájában is elményedt? Mert itt van ez a mondat:

Utóvégre, ha az ember csekély értelmű medvebocsocska, kevés tapasztalattal és mindenféle dolgokra gondol, sokszor úgy gondolja el azokat a mindenféléket, hogy azok nincsenek is a valóságban, vagy legalábbis egészen mások, mikor kijönnek a fejből.

Micimackó és az arisztotelészi metafizika

tíz dolog, ami felbosszantott

tegnap a védőnőben. Nem, nem bírom ki, hogy ne írjam meg, pedig a múltkor, amikor megírtam a másik védőnővel kapcsolatban, roppant kínos helyzeteket eredményezett, sőt, a gyerekorvos kisütötte, hogy biztos depressziós vagyok és kezeltessem magam. Azóta lecseréltük a gyerekorvost (jól jártunk) és a védőnőt (nem jártunk jól), mind a ketten kint voltak a héten, az orvos megnézett mindent, meghallgatott, hogy mi történt, tanácsokat adott, receptet írt húsz perc alatt, a védőnő ideülte magát, mintha tanyázna, és két óra után is alig akart elmenni.

1. Rengeteget beszél feleslegesen – mindent elmagyarázott háromszor-négyszer, mintha elsőre nem értettem volna meg.

2. Minden szirszart elmagyarázott, pl. azt, hogy hogy kell pelenkázni, mintha nem neveltem volna fel már egy gyereket.

3. Kinyilatkoztatott. Nem az van, hogy a szülők választhatnak, hogy hogy nevelik fel a gyereket, hanem van egy minta, ami a jó, és ha nem úgy csinálod, akkor az nem jó. Ergo hazudni fogok, hogy úgy csinálom.

4. Utálja a mikrót. Hogy én ne mikróban melegítsem a tejet. Számomra elképesztő, hogy valaki komolyan gondolja, hogy van az emberek kapacitása arra, hogy előbb vizet melegítsen, aztán a vízben a cumisüveget (nem, Jakab sem szopik, fejek neki, lehet kövezni, hogy szar anya vagyok). Jakab nyolcszor vagy többször eszik naponta, és ebből legalább háromszor éjjel, komolyan azt hiszi valaki, hogy én félálomban ilysmikkel szórakozom, mikor örülök, hogy élek? A mikró az egyik legnagyszerűbb találmány evör. Szerinte ne használjak melltartóbetétet (ami felszívja a tejet), hanem gézt (ami nem szívja fel, nem marad a helyén, és foltos lesz a melltartó). Roppant praktikus, menjünk vissza a középkorba.

5. Állandóan a szavamba vágott. Megpróbáltam többször elmondani neki, hogy vannak dolgok, amiket már tudok, mert ugye Gedeon négy éves, de azonnal a szavamba vágott és mondta tovább a magáét, hogy ő így szokta meg úgy szokta.

6. Negyed órát gyötörte Jakabot, hogy szopjon, és a gyerek már lila fejjel ordított az éhségtől és a méltatlakodástól. Én nem vagyok hajlandó kínozni a gyereket, még a jó cél érdekében sem. Nem tartom elfogadhatónak, hogy minden etetés előtt ezt végigcsináljam a gyerekkel. Végül is kap anyatejet, amennyi van, Gedeon is felnőtt tápon, és egyszer volt komoly beteg, egy torokgyulladással, és egyszer egy könnyebb lefolyású tüdőgyulladással. Kórházban eddig egyszer sem volt.

7. Ha betartanám, amit javasolt, akkor minden etetés előtt negyed órát masszíroznám a mellem, negyed órát próbálkoznék a szoptatással, tíz percet fejnék vagy negyed órát melegítgetném a kajáját, utána meg húsz percet főzném ki a cumisüveget. A gyerek, onnantól kezdve, hogy megmozdult, és attól függően, hogy mennyire éhes, kb. öt percet bír ki, utána ordít a kaja után. A tanácsai nem életszerűek, nem segítenek abban, hogy nekem és a gyereknek könnyebb legyen.

8. A gyerek arcán van egy seb, mikor vették ki, kicsit megsértették a szikével. Csak egy felszíni vágás, semmi komoly, nagyjából meg is van gyógyulva. Erre úgy tesz, mintha ez lenne a világ tragédiája, hogy begyullad, elgennyesedik, és akkor hívjam fel őket a rendelőben.

9. A politikai nézetei. A dunatévé-trianon-elmúltnyolcév, miért nem néz a fiatalság duna tévét, és a családi szálak Erdélyben. A saját családtörténete. Végig kell ezt nekem hallgatnom, komolyan?

10. Mindentől függetlenül én roppant felháborítónak tartom, hogy egy idegen, felhasználva az intémény tekintélyét, betör az életembe, leagresszál (én ezt az egészet verbális agresszióként éltem meg), és beleszól abba, hogy hogyan legyek szülő. Azok a védőnők, akikkel eddig dolgom volt, kompenzálnak valamit és verbálisan agresszívek, akár úgy, hogy hülyének néznek és leanyukáznak, akár úgy, hogy nem hagynak szóhoz jutni. Az egész védőnői rendszert fel kellene számolni.

tíz dolog, ami felbosszantott

a Micimackót olvasom

most Gedeonnak esténként, mindig egy fejezetet. Eddig is nagy rajongója voltam Milnének és Karinthynak, aztán eltelt néhány év, hogy nem került le a polcról. Gedeon látta valahol a filmet, és így történt, hogy elkezdte kérni, hogy ezt olvassam.

Az esti meseolvasás úgy telik el, hogy nem bírom ki röhögés nélkül. A történetek most is ugyanolyan frissek, mint eddig, a humor ugyanúgy hat rám, a karakterek ugyanolyan abszurdak, a párbeszédek viccesek, mindenki kissé személyiségzavaros. Ha fiatalabb koromban azt gondoltam, hogy inkább Tigrisre hasonlítok (“ez meg olyan volt, hogy mindig másfelé ugrott, mint amerre mutatták neki az utat”), tegnap este arra a következtetésre jutottam, hogy mostanában inkább lementem Nyusziba. Ez a leírás mostanában teljesen rám illik.

Mozgalmas és elfoglalt napja volt Nyuszinak ez a nap. Már reggel úgy ébredt, hogy nagyon fontosnak érezte magát, és mintha egyenesen tőle függene valami. Olyan nap volt, amikor Szervezni kell valamit, vay Levelet írni Nyuszi s.k. aláírással. Olyan Intézkedő és Utasító nap volt, amikor mindenki azt feleli: “Igenis, Nyuszi”.

 

Azért remélem, hogy Füles passzív-agresszív beszólásaiig nem fogok eljutni ebben a nagy jellemfejlődésben.

a Micimackót olvasom

hogy lehet azt

feldolgozni érzelmileg, hogy a zembernek hirtelen két gyermeke van? Hiába a kilenc hónap, erre semmiképp nem elég.

Nem mintha túl sok időm lett volna ezen gondolkozni a kilenc hónap alatt, másrészt meg minek is, mikor úgyis csak akkor válik valósággá, amikor megszületik, és ott szuszog, mint egy sün.

Persze, mondogatom magamnak a közhelyeket, hogy az idő, meg hogy mindent megold, meg hogy foglald el magad, és kialakul, de azért éjjel, amikor az egyiket épp leteszem, hogy megvígasztaljam a másikat, aki felsírt álmában, mikor minden sötétebb, azon gondolkozom, hogy hogy fogok én ennek a feladatnak megfelelni:

hogy úgy szeressem őket, hogy ne érezzék se többnek, se kevesebbnek, mint amire szükségük van. Kicsit meg vagyok ijedve.

hogy lehet azt

mikor rohantunk be, mert

beindult a szülés, péntek éjjel, minden elő volt készítve, kivéve az, hogy milyen könyvet vigyek be magammal. A nagy kapkodásban végül Dosztojevszkij: A félkegyelmű c. regényét vittem be (versenyben volt még Nádas Péter, Esterházy, Hesse, Bret Easton Ellis, Makkai – mert csak azt néztem, hogy minél vastagabb legyen és kitartson).

Az biztos, hogy ha nem a kórházban olvasom, nagyon hamar letettem volna. A regény kiválóan van megírva, na de az a világ, amiről ír, annyira idegen, annyira egzaltált, hisztérikus, mintha egy hisztérika sérült egojába tettem volna egy kirándulást. Ez 860 oldalon azért elég fárasztó.

Mindenki rettenetesen furcsán viselkedik a regényben. Dosztojevszkij sokszor mondja a párbeszédek alatt, hogy nevetnek, tehát amiről beszélnek, az vicces, de én semmi vicceset nem találtam benne (ami nem baj, mert nem szabad nevetnem, köhögnöm és prüszkölnöm, mert fáj). A reakciók érthetetlenek, a viszonyok is elég kuszák, számomra nem tűnik logikusnak, ahogy az események követik egymást. Összességében nem tetszett a könyv, csak azért olvastam végig, mert nem volt más hogy kiderüljön, hogy akkor a herceg feleségül veszi-e Aglaját vagy sem (végül nem), és megbolondul-e vagy sem (végül igen, de lehet, hogy mégsem, mert a végébe csak beleéztem, nem fejeztem be teljesen).

Igazából a nagy filozófiai fejtegetéseket sem élvezem már. Azt hiszem, ez is olyan könyv, amit az egzaltált világfájdalom korszakában, korai huszonévesen érdemes olvasni, amikor az ember abban tetszeleg, hogy depressziós, és neki a legrosszabb a világon.

mikor rohantunk be, mert

le se tagadhatják egymást

Ez Jakab.

CIMG2893

Ez Gedeon pont négy évvel ezelőtt.

siposgedeon

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanaz a fejforma, ugyanúgy tartják a kezüket, ugyanolyan morcosan, buddhásan néznek a külvilágra. Nagyon vicces.

 

 

Még néhány kép Jakabról:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

le se tagadhatják egymást