ismét meggyőződtem

arról, hogy a metakommunikáció mennyire másképp működik Erdélyben, és mennyire másképp Magyarországon. Hogy a beszéd mögötti tartalmat mennyire másképp értik itt. Az, ami otthon pozitív, az itt furcsának, negatívumnak számít, és ami itt kedvesség, az otthon lekezelés, nyálasság.

***

Ma ugyanis felhívott a kezelőorvosom ~~és gyógyszerészem~~, hogy megkérdezze, hogy folyt le a szülés. Nb. ő azon kevés orvosok egyike, aki soha egyszer sem kezelt le, amolyan régi vágású orvos, akit érdekel az egész ember, nem csak a betegség. És már ő a második, aki egy kicsit bocsánatkérőleg azt mondja, hogy hát igen, az aneszteziológusnak “kicsit furcsa a modora, de azért kiváló szakember”.

Nem volt furcsa a modora (otthon ez a modor egyáltalán nem furcsa, nekem teljesen otthonosság-érzésem lett tőle), abszurd volt, persze, amiről beszéltünk (de ez jó, és vicces, és főleg az abszurd az a közeg, ami egy erdélyi számára teljesen természetes, ez az a balkáni filing, amit én annyira szeretek), de ott abban a pillanatban ez jelentette az egyetlen kapaszkodót, hogy ne omoljak teljesen össze, és kellőképp összeszedjem magam. Nem volt se durva, se lekezelő, se udvariatlan, a régi edzőimre emlékeztetett, meg Gebefügi bácsira, aki a pálya széléről kiabált nekem, hogy üljek bele jobban a sílécbe, mert túlságosan állva sízek, meg azokra a helyzetekre, amikor a hegyen át kell lendülni a holtponton, és ott nem finomkodni kell, hanem rávenni az illetőt arra, hogy összeszedje magát.

Nos, engem sokkal jobban idegesít az, ha egy orvos lekezel, és azt gondolja rólam, hogy nem vagyok elég okos, hogy felfogjam, mi történik. Mindent, még az tíz arab igeragozási törzset is el lehet úgy magyarázni, hogy egy teljesen laikus megértse a lényeget. Ehhez képest még mindig nem tudom pontosan, hogy mi történt a szüléskor, csak információ-morzsáim vannak, és még ma is megtudtam valami újdonságot. Most ki a lófaszt kérdezzek meg, hogy akkor mi is történt pontosan, hogy kell-e aggódnom vagy sem, és egyáltalán, magyarázza már el végre valaki, hogy mi volt.

Az is mindig, minden egyes alkalommal felidegesít, ha egy nőgyógyász megjegyzést tesz a nőiességemre. Ne tegye, ha gondolja, hát oké, de nem kell nekem udvarolni, nem fogom attól jobban érezni magam, sőt, nagyon megalázó, mert a zember széttárt lábakkal nem tud védekezni ellene. Ez sokkal furcsább, mint az, hogy az emberrel beszélgetnek közben.