jó, az túlzás, hogy

meg is halhattunk volna, és biztosan túl sok House-t néztünk, de hogy én féltem, és hogy ebből a félelemből azóta sem tértem teljesen magamhoz, az is biztos.

***

Mert a fájdalom elmúlik, a vágás a hasamon most már inkább csak viszket, de az az érzés, amit ott éreztem a szülőszobában, nem akar múlni. És persze, mondhatja mindenki, hogy ez teljesen irracionális, meg hogy jó kezekben voltam, meg hát végül mégsem történt semmi, és hogy adjak hálát Istennek, meg hogy ez az orvosoknak rutin-műtét: nekem nem az. Persze azt is tudom, hogy se idő, se kapacitás nincs arra egy kórházban, hogy a kislelkemet ápolják közben, meg nem is ez a dolguk, hanem hogy jó szakmai döntéseket hozzanak, de azért azt nagyon fontosnak és értékelendőnek tartom, ha egy orvos nem veszíti el az emberségét, miközben a szakmáját gyakorolja, és nem csak egy tárgy vagyok a műtőasztalon, hanem egy ember, akinek vannak érzései.

És azt hiszem, ezért tartom olyan nagyra azt, amit az aneszteziológus csinált: hogy nem tárgyként, hanem emberként kezelt, és elterelte a figyelmem arról, hogy mennyire félek. Mert bár belátja az ember, hogy vannak dolgok, amiket muszáj megtenni, azért emberileg nagyon nehezen feldolgozható az, hogy a zember teljesen kiszolgáltatottan ott ül a műtőben a sok idegen között, akik a testében turkálnak, még akkor is, ha a jó cél érdekében teszik. És hogy a zember hallja, ahogy végigvágják a hasát, és mindent, amit csinálnak.

Az érzelmi feszültség persze csak akkor oldódott fel valamelyest, amikor Jakab felsírt, és én is elsírtam magam.

Azért azt meg kell mondanom, hogy hiába telt el két hét, nem nagyon tudok másra gondolni, csak erre a félelemre.

Reklámok
jó, az túlzás, hogy

jó, az túlzás, hogy” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Túl leszel rajta. Nehéz dolog ezt biztos feldolgozni, úgy látszik, lassan meg végig rajtad. Fő, hogy egészségesek vagytok. Ez meg fog gyógyítani minden rossz érzést előbb utóbb :)

  2. Most mondjam, hogy én se felejtettem el, mennyire szar volt? Pedig nekem simán kijött a gyerek, és nem is vajúdtam 11 órát mint te. Viszont ott feküdtem két paraván között, és nem láttam senkit, majdnem végig tökegyedül voltam, és attól rettegtem, hogy leesek a magas és keskeny szülőágyról.
    Nem múlt el a kiszolgáltatottság és magára hagyottság érzése. Pedig a csemete 29 éves. És mégsem.
    Igen, az anesztes nagyon emberséges volt, és akárhogyan is, de ez nagyon-nagyon hiányzik a mai egészségügyből.

  3. Azért az nem furcsa, hogy az tűnik fel, ha valaki rendes és emberséges? A normális dolgok nem szoktak feltűnni, ebből is látszik, mennyire arra vagyunk kondicionálva, hogy egy kórházban futószalagon kezelnek.

  4. Szeretnék valamit mondani, de nem tudok, úgyhogy csak annyit, hogy kemény ez, de a lényeg az, hogy egészségesek vagytok.

  5. Én nagyon hasonlóan jártam a második szülésnél. Teljesen érthető a dolog. Érdekes, hogy másik kórház, másik idő, másik történet, de nálam is az aneszteziológus volt a védőangyal.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s