már régóta akarok

írni egy bejegyzést a gondviselésről. Aki unja az ilyesmit, nem hisz, nem érdekli, lapozzon.

***

Ha van valami, ami számomra igazán lényeges az egész Isten-kérdésben, a mindennapjaim részét képezi, és szinte soha nem feledkezem meg róla, akkor az Isten gondviselésébe vetett hit. Tudom, hogy ez teljesen irracionális (ezért hit, és nem bizonyíték), és még az is lehet, hogy ha nincs Isten, az egész csak az én fejemben létezik (ahogy az ateisták vélik). Tulajdonképp teljesen mindegy is, hogy objektíve van-e Isten vagy sem, ha engem megvigasztal a gondviselésbe vetett hit. Mások agykontrolloznak vagy meditálnak, ez is van olyan jó.

Azt hiszem, mindenki (aki hisz) azt az aspektusát látja Istennek, ahol a leginkább hiányt szenved, Isten azt a helyet tölti be valahogy, valamilyen egészen misztikus és megmagyarázhatatlan módon, amit az emberek nem tudnak, nem akarnak betölteni.

Bennem ez a legnagyobb lyuk: a létbizonytalanság. Hogy állandóan érzékelem, hogy az emberi lét mennyire törékeny, az a biztonság, amit megteremtünk maguknak, milyen hamar el tud tűnni az életünkből. Hogy soha egy pillanatig sem érezheti biztonságban magát a zember, mert minden annyira kiszámíthatatlan, olyan váratlanul történnek a dolgok, és olyan hamar történhet tragédia. És nem tudom magam bebiztosítani a váratlan, nehéz helyzetek ellen, még akkor sem, ha mindig ott motoszkál bennem, hogy a legrosszabb is megtörténhet bármikor, és ezért mindig meglepődöm, ha várakozásaimmal ellentétben valami jó történik.

És leginkább a tehetetlenség az, ami zavar, hogy nem tudok tenni semmit, nem lehet előre élni, nem lehet mindenre felkészülni, és vannak dolgok, amelyek minden elővigyázatosság ellenére meg fognak történni.

Ilyenkor nem marad más, mint az Isten gondviselébe vetett szilárd bizalom, hogy Isten gondoskodik mindazokról, akik őt szeretik, mert megígérte, hogy így tesz. Úgy kapaszkodom ebbe a gondolatba, minntha az életem múlna rajta. Ha van valami, amiért minden nap imádkozom, és minden nap hálát adok, akkor az ez. Nem szoktam semmi különlegeset kérni Istentől, mert úgy gondolom, hogy mindenem megvan, amire szükségem van. De azt, hogy “a tenyerén hordozzon” és hogy “szárnyaival takarjon be, hogy ne érjen semmi csapás”, ezt minden nap kérem. És nem csak magamnak, hanem mindazoknak, akiknek megvan a maguk kis fakkja bennem.

És ugyanakkor ott van a három halott gyermek. Hogy fér ez bele Isten gondviselésébe? Hogy férnek bele a személyes tragédiák? Hogy Isten szerint jobb lesz így nekem? Ez azért meglehetősen cinikus magyarázat. Tudom, hogy Isten nem automata, hogy mi bedobjuk az imádságot, és cserébe semmi rossz nem történik velünk, de. Vannak ilyen de-dolgok. Amiket semmiféle hittel és racionalitással nem lehet megmagyarázni. Amit Istennek kellene megmagyaráznia, ha nem hallgatna még mindig olyan kitartóan. Még mindig a jóbi válasz látszik a legjobbnak: ő csinálta a Leviathánt, tehát bármit megtehet, mert hatalma van rá. Nem kell megmagyaráznia.

És mégis, mikor szorult helyzetben vagyok (ez többször volt mostanában), mégis mindig úgy intéződik a dolog, hogy jó legyen. Isten olyan kicsit, mint a wordpressben az akismet szpamszűrő: nem tudod pontosan, hány nagyobb bajtól mentett meg, mert csak azt látod, hogy a rendszer minden várakozásod ellenére zökkenőmentesen működik. És még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs megoldás, valahogy úgy fordulnak a dolgok, hogy az, ami éppen van, elég. “Elég neked az én kegyelmem.”

Reklámok
már régóta akarok

már régóta akarok” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Tudod, anyu egyszer azt mondta nekem (mint már említettem valahol, ahogy öregedett, egyre inkább elfelejtette az egykori megállapodásunkat, amely szerint békén hagyjuk egymás világnézetét), menyivel könnyebb úgy az életem, hogy nem követem az isteni parancsolatokat. Ő ez alatt az egyházi előírásokat értette, konkrétan a nagyböjtöt, na meg a templomba járást, gyónást-áldozást (azt azért mégsem mondhatta, hogy a 10 parancsolatot szegem meg, hiszen nem tettem, max. azzal, hogy nem szolgáltam az Úrnak), tehát csekélyebb a kötelességeim száma. Erre azt válaszoltam, hogy de viszont neki valószínűleg könnyebb lesz a halála, mert nem fog félni tőle, nem lesz egyedül akkor, amikor senki ember nem lehet ott vele, még ha mellette áll is. Esetleg úgy is érezheti, hogy “hazamegy”. De még az odavezető út is könnyebb lehet, mert ahogyan te is írod: bízhat Isten segítségében (legfeljebb nem jön), nekem ilyen mankóm nincs.

  2. Voltaképpen csak azt akartam mondani, hogy a hívőknek irigylésre méltó a helyzetük ebből a szempontból.
    De én rendes vagyok, és nem irigylem tőlük :-)
    Biztosan jó, ha van egy ilyen vigaszlehetőség, remény. Örülök, hogy van nekik. Viszont nem tudom elképzelni, hogy nekem is legyen, és ez egyáltalán nem zavar.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s