Donna Leon: Cián Velencében

Van az európai krimikben valami, amit az amerikaiak nem tudnak. Akár Dürrenmattot, Simenont, vagy bárki európai krimiírót olvasok, mindig az az érzésem, hogy valahogy többek ezek a krimik pusztán a kriminél, valahogy valóságosabbak, mint amerikai társaik. De az is lehet, hogy jobban át tudom élni ezt az érzést, és rám jobban hat egy ilyen szöveg, mint amerikai társai. Amerika számomra annyira megfoghatatlannak, mesebelinek tűnik, hogy időnként hajlamos vagyok amellett érvelni, hogy Amerika nem is létezik, mert én még nem láttam.

Az európai krimikben nem történnek olyan bombasztikus dolgok, mint az amerikaiakban (nem mentik meg a világot, pl.), hanem valahogy sokkal nagyobb hangsúly esik a hétköznapi kis mocskos bűnökre és emberekre, és ez engem valahogy jobban érdekel.

Az amerikai krimik is izgalmasak a maguk nemében, ezt nem is állítottam, és persze ott sem lehet álltalánosítani, csak valahogy mindig ez az érzésem, hogy egy amerikai krimiben muszáj valami bombasztikusnak történnie, míg az európaiak tele vannak sok kis apró mocsokkal. Ez alól kivétel Lawrence Block, mert neki nagyonis emberszabásúak az antihősei (Rhodenbarr, a betörő, Scudder, az alkoholista exrendőr, Keller, a bérgyilkos).

Ebben a krimiben a főszereplő Brunetti felügyelő, egy nem túl brilliáns, de annál kitartóbb rendőrfelügyelő. Ez is érdekes: hogy azok az európai rendőr-alakok, akiket én nagyon szeretek: Dürrenmatt Bärlach felügyelője, Simenon Maigret felügyelője, vagy a Midsomer Murders Barnaby felügyelője nem túl okosak, viszont nagyon kitartóak, és addig ásnak, amíg találnak valami fontosat. Ez a módszer cseppet sem hasonlít Poirot-ra vagy Miss Marple-ra, Sherlock Holmes-ra meg aztán végképp, ők inkább zsenik, míg a fent említett felügyelők inkább átlagemberek, akiknek nincs különösebb “módszere”, hogy ezt Maigret gyakran kifejti, hanem csak gyűjtik a tényeket szorgalmasan. Ez különben Scudderre is jellemző.

Úgy szoktam ezt magamnak megfogalmazni, hogy az európai krimik inkább irodalom, az alakok bonyolultak, semmi sem fehér és fekete. Ez a könyv is ilyen, szinte ott járunk a felügyelő mellett Velencében (persze az élményhez hozzátartozik, hogy én jártam Velencében, és egészen könnyen vissza tudom idézni a hangulatot), a mellékszereplők is érdekesek, és a legfőbb kérdés, ami engem is mindig érdekelt, hogy miért. Miért cselekszik valaki úgy, ahogy.

 

Reklámok
Donna Leon: Cián Velencében

Donna Leon: Cián Velencében” bejegyzéshez ozzászólás

  1. “az európaiak tele vannak sok kis apró mocsokkal” – ezt nagyon jól leírtad. Pontosan így van szerintem is. :)

  2. Oké, beszélgessünk könyvekről, érdemes. :-)
    Mindezt, amit itt az európai-amerikai szembeállít(ód)ásról mondasz, különösen érdekesen árnyalja az, hogy Donna Leon valójában amerikai írónő. Igaz, hogy huszonvalahány évet élt Velencében, de Amerikában született, ott publikál, angolul ír, ráadásul érdekes módon nem is engedélyezte, hogy olaszra fordítsák a műveit.
    Valószínűleg szerzői (és, teszem hozzá, legalább részben olvasói) beállítódás kérdése lehet, hogy európaiként vagy amerikaiként értelmezünk-e egy adott krimit…

  3. Nagyon érdekes ez, mert a L. Block krimik is inkább európaiak. Namármost az kérdés, ugya, hogy New York mennyire igazi Amerika.

    Szerintem azon is múlik, hogy ki mit olvas (íróként és olvasóként), és mennyire hagyja magát befolyásolni egy stílustól. Nekem pl. számos kedvenc íróm amerikai: Joseph Heller pl., úgyhogy lehet, hogy az összehasonlításom sántít kissé.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s