a diéta

Aki nem volt soha túlsúlyos, annak fogalma sincs, mekkora erőfeszítés fegyelmezetten enni. Nekem sem volt tavalyig, amikor elhatároztam, hogy megróbálom végig-böjtölni a ramadánt (nem, nem vagyok muszlim, csak a kísérlet kedvéért), de ez sem igazán sikerült. Nagyon erős akaratúnak kell lenni annak, és nagyon erős motivációval kell rendelkezni, hogy egy ilyen nehéz böjtöt végig lehessen csinálni. Nekem nem volt vallási motivációm, és a pusztán kísérlet kedvéért való böjtölés nem fegyelmezett eléggé. Tavaly nagyon hosszú volt a nappal, az idén se sokkal rövidebb, kb. délután négyig bírtam, és ittam is közben. Szóval az igazi ramadánt nem sikerült tartani. Viszont három hónapig böjtöltem, és ha ettem is, szigorúan csak annyit, amennyitől már nem voltam éhes, és szinte kizárólag húst, nyers zöldséget és gyümölcsöt. Az eredmény: fogytam hét kilót, ami tavaly nagyon is indokolt volt, a böjttel lementem 70 alá, de az áhított 65-öt nem sikerült elérni.

Ehhez képest a mostani diéta sokkal szigorúbb, és nagyobb önfegyelmet igényel, viszont sokkal erősebb a motiváció is, a gyerek meg a cukorbetegséggel való fenyegetés. Mivel állandó problémáim vannak az evéssel, ettől függetlenül nagyon nehéz ebben fegyelmezni magam.

Az első nehézség az, hogy időre kell enni, pontosan három óránként, napi hatszor. Nagyon nehéz ennyire fegyelmezetten élni egy napot, máskor sokkal inkább szétcsúszik a nap, akkor eszem, ha eszembe jut (vagy elszabotálom).

A második nehézség, hogy pontosan meg van szabva, hogy egy étkezésnél mennyi szénhidrátot ehetek. Minden almát, rizset, bármit, amiben szénhidrát lehet, le kell mérni, és egy táblázat alapján kiszámolni, hogy mennyi benne a szénhidrát grammra pontosan. Így sikerült tegnap este 2 darab szilvásgombócot vacsorázni.

A harmadik nehézség, hogy nem mindegy, hogy ezek milyen típusú szénhidrátok: vannak a lassan felszívódók, pl. a gabonák, és a gyorsan felszívódók: gyümölcsök és tejtermékek.

Sokmindent lehet enni szabadon, mert nincs benne szénhidrát: ilyenek a húsok, tojás, sajt, bizonyos zöldségek. A diétához oda van írva, hogy ezt sem lehet teljesen szabadon enni, mert a zember elhízhat, de úgy érzem, engem ez a veszély nem fenyeget mostanság.

Ennek alapján így néz ki a diétám:

Reggeli (7-kor) 20 g szénhidrát: csak lassan felszívódó, pl. egy szelet rozskenyér (libazsírral, hagymával, virslivel)

Tízórai (10-kor) 25 g szénhidrát; ebből 15 lassan, 10 gyorsan felszívódó, pl. 2 db. jóreggelt keksz (a korpovit jó lenne, de borzalmas az íze) és egy alma

Ebéd (1-kor) 50 g szénhidrát, ebből 30 lassan és 20 gyorsan felszívódó, pl. 5 deka rizs (ez egy fél kávéscsészényi), 2 tükörtojás és egy szelet dinnye

Uzsonna (4-kor) 20 g gyorsan felszívódó szénhidrát, pl. egy nagyobb szelet dinnye (meg kell mérni), vagy két alma, vagy egy alma és egy kis joghurt

Vacsora (7-kor) 40 g szénhidrát, ebből 30 gyorsan és tíz lassan felszívódó; pl. 2 szelet rozskenyér (sajtkrémmel) és 2 dl joghurt

Utóvacsora (10-kor) 10 g lassan felszívódó szénhidrát, pl. másfél jóreggelt keksz.

 

Reklámok
a diéta

a mai nap legjobb

híre, hogy a diéta rendben van, továbbra is tartanom kell (nem csökkentették), és hogy egy KFC csirkeszárnyban 3,5 g szénhidrát van, ergo ebédre megehetek nyolcat. Mekkora megkönnyebbülés. Arról nem is beszélve, hogy a BigMacben is csak 40 van, tehát nyugodtan ehetek ebédre. Nagy kő esett le a szívemről.

A fontos teendők közül, amiket egy hete el kellett végeznem, a következők vannak meg:

1. háziorvos, vérvétel, dietetikus, nőgyógyász – mindenki mindent rendben levőnek talált

2. G. volt szülői értekezleten

3. a himlőoltást elhalasztottuk egy héttel

4. ajándék megvan

A következő hét programja:

1. Hétfőtől szerdáig beszoktatás

2. Kedden orvos (ultrahang, labor, ctg, váladék-minta, vizsgálat)

3. oltás Gedeonnak

4. a kórházban szükséges felszerelés (több, mint amit egy túrára visz a zember) összecsomagolása, most már a fertőtlenítőn kívül (amiről nem tudom biztosan, hogy kell-e vagy sem) és a kötelező fürdőköpenyen kívül (amit nem szívesen vennék, mert másképp soha nem hordom) minden megvan.

 

 

 

a mai nap legjobb

aki még egyszer

le-tápos-ozza a magyarországi magyarokat, és ugyanolyan differenciálatlan és intoleráns gondolkodásról tesz bizonyságot, mint azok, akiket le-tápos-oz (ez kb. olyan, mintha egy székelyt lerománozna valaki), azt egész egyszerűen kitelepítem az ismerőseim közül.

Nekem vannak magyarországi barátaim, akiknek  nevében sértve érzem magam. Ugyanígy sértve érzem magam, ha a román barátaimat leoláhozzák, a meleg barátaimat lebuzizzák, a zsidó barátaimat lezsidrákozzák, az erdélyieket lebozgorozzák vagy lerománozzák.

Az azért jelent valamit, hogy a kategória posztjai az utóbbi időben mind erről szólnak.

Én szóltam.

aki még egyszer

miért gonoszok egymással a nők?

Ez az a kérdés, amire tőletek szeretnék választ kapni. Létezik-e egyáltalán a jelenség, vagy csak nekem van üldözési mániám, ha létezik, miért, tényleg nagyobb szerepük van-e a nőknek a morális értékrend fenntartásában és továbbadásában, mint a férfiaknak. Miért van az, hogy az anya-lány kapcsolat szinte soha nem mentes a feszültségektől, és akkor az anyós-meny kapcsolatról még nem is írtam?

***

Három eset

Amikor Gedeont készültem szülni, még másodéves egyetemista voltam, és úgy gondoltam, hogy csak ezért nem szeretnék fél évet halasztani, így is elég vén vagyok. A tervem az volt, hogy felveszem az órákat, és a tanárokkal egyenként egyeztetek, hogy lehetséges-e, hogy ne járjak be az órájukra, hanem csak a félév végén vizsgázzak. Mindenkinek felajánlottam, hogy ezért cserébe szívesen végzek plussz feladatok, írok szemináriumi dolgozatot, bármit. A férfi tanárok közül mindenki megengedte, hogy ez így legyen, segítőkészek voltak, barátságosak, adtak könyvészetet és email-címet. Két női tanár azonban (mások mellett, akik viszont megértőek voltak), akinek az órájára járnom kellett abban a félévben, cseppet sem volt ilyen barátságos.

Az egyik kifejtette (anélkül, hogy ismert volna), hogy inkább halasszak, mert nem fogom bírni, nem jó egy nőnek, ha nem ül otthon a gyerekével (ő is folytatta a tanítást a szülés után). A másik nem mondott nemet, csak a vizsgán moralizált (3 vizsgám volt aznap, az övére nem tudtam készülni, kértem másik időpontot, amit nem adott meg), sőt, kifejtette, hogy így is visszaéltem a türelmével, megadja a kettest, nem feszítsem túl a húrt. Ekkor úgy döntöttem, hogy mivel ő az illető tanszéken nem megkerülhető, nekem meg nincs szükségem moralizálásra, és arra, hogy lelkiismeretfurdalást keltsenek bennem, leadom azt a minort. Ami szerencsés véletlen volt, mert így kerültem a vallástudomány minorra, ami – utólag kiderült – életem egyik legszerencsésebb választása volt.

Az ember azt gondolná, hogy a nők megértőbbek női kérdésekben egymással, és az, hogy az ember nem akarja a tanulmányait abbahagyni a szülés ellenére sem, hanem igyekszik megfelelni a követleményeknek, egyetemi körökben előnynek számít, nem pedig hátránynak, és olyasminek, ami miatt egy női tanárnak húznia kellene a száját.

***

A másik eset a kórházban, az ápolónők viselkedése, erről írtam nem olyan rég. Itt szinte kizárólag nők teszik fel a “de miért nem úgy csinálta”-típusú kérdéseket, és tesznek gonosz megjegyzéseket, noha pont ők kellene megértőek legyenek a sorstársaikkal, mert ha valaki, hát ők pontosan tudják, hogy mennyi gikszer adódhat egy terhesség körül, és mmilyen törékeny egy ilyen kicsi gyerek egészsége akkor is, ah az ember mindent jól csinál. Miért kell úgy tenni, mintha az, hogy kórházba került, az anya hibája volna, mintha ő tehetne arról, hogy esetleg félrekezelték, nem figyeltek oda, vagy csak szimplán történt valami váratlan a testével? Ezzel ugyanis azt sugallják, hogy én érdemben befolyásolhatom a terhesség lefolyását (ami csak nagyon ritka esetben igaz), és én tehetek arról, hogy egy véletlen, átlagos mozdulatra megreped a magzatburok idő előtt.

Miért kell mégis gonosznak lenni, lelkiismeretfurdalást kelteni, lekezelni, bántani egymást? Itt is főleg a játszmákkal van a bajom. Mert a kiszolgáltatott helyzetben én védtelen vagyok az ilyen megjegyzésekkel szemben (a zember nem bazmegel a kezelőszemélyzettel, amikor az élete múlhat ezen), a játszma nem egyenlő felek között zajlik, nincs tényleges lehetőségem a visszavágásra.

***

A harmadik eset a bloggal kapcsolatos, alapvetően a terhes-poszttal, de nem csak azzal. Többen megosztották azt a posztot, és az összes gonosz megjegyzés MIND nőktől származott. Kettőt szeretnék kiemelni és elemezni, mert ebből is látszik, hogy működik egy női közösség (elég csak a bezzeganyára, vagy más női témákkal foglalkozó blogra gondolni).

csak sajnálni tudom, hogy csak a rosszat érezte ki ebből a csodálatos dologból, és csak annyi a kérdésem: hogyan tudja egyáltalán szeretni azt a kis jövevényt aki ennyi “problémát” okozott neki?

Ostobaság. A terhesség szép. Persze ha valaki ezekre a dolgokra mint személye ellen irányuló támadásokra tekint, ezeket figyeli, és mást sem akar, mint így listába szedni őket — hát az más, lelke rajta. (Csak az a kár, hogy nincs ábécé-rendbe rakva.)

Az első komment azért nagyon gonosz, mert összefüggésbe hozza a terhesség alatti lelkiállapotot és az anyai szeretetet, és úgy tesz, mintha csak egy bizonyos lelkiállapot eredményezne anyai szeretetet, azaz csak akkor szerethetnéd a gyereked, ha a terhesség minden percét élvezed. Emellett összefüggést teremt a gyerek jó viselkedése és az anyai szeretet között, úgy téve, mintha egy gyerek csak akkor lenne szerethető, ha jól viselkedik és egészséges, azaz a fogyatékkal, kis súllyal, betegséggel együtt élő, vagy nehezebb természetű gyermek nem lenne szerethető, mert “gondot okoz”.

A mondat főleg azért nagyon sértő, mert (mint minden ilyen mondat) azt kérdőjelezi meg, hogy jó anya vagyok-e, ez pedig minden anyának lelkiismereti problémája, ami nagyon érzékenyen érinti. A kommentelő vagy nem gondolt arra, hogy én is olvasni fogom a kommentjét, vagy nem gondolt bele, hogy mit ír.

A második komment inkább csak gúnyos, mint moralizáló, és az egész problémafelvetésre csak annyit, reagál, hogy de, a terhesség önmagában (noha én nem erről írtam, hanem csak a sajátomról) szép, és az egész problémafelvetésem ostobaság, és én úgy tekintek rá, mint a személyem elleni támadásra (ami nem igaz, a szövegből is nyilvánvaló). Azaz ha zavarnak a testi-lelki problémák, amelyeket a terhesség előhoz, akkor szimplán csak ostoba vagyok.

A legszomorúbb az egészben, hogy mind a két kommentelő anya és hívő keresztény (nyilvánvaló a profiljukból), az egyikük egyetemi tanár és keresztény tematikájú könyvek szerzője. (Arról, hogy nem értették meg a szöveget, inkább nem is beszélek, mert akkor sírnom kell.)

Itt én megpróbáltam félretenni a sértődöttségem, és viszonylag józanul válaszolni a kommentekre. De ez nem jelenti azt, hogy jól estek volna a fenti megjegyzések. Csak abban reménykedem, hogy – látva a hozzáállásom – a fenti kommentelők elgondolkoztak a saját kommentjeiken. De ha nem, tkp. mindegy.

***

A kérdésem tehát főleg ez: miért van az, hogy mi nők a saját magunkat érintő problémákban ennyire kevéssé vagyunk egymással empatikusak?

Miért az ítélkezés és a gonoszság az első reakció, ha valamivel nem értünk egyet, és miért nem a szolidaritás és megértés érzése?

Miért van az, hogy ha valaki leírja a problémáit, akkor rögtön jönnek a bezzegek? Bezzeg én jobban csinálom, ezért jobb anya vagyok, stb.

Miért tekintünk a nőiességre és anyaságra úgy, mint egy versenyre, mint önmegvalósításra és sikerre?

Miért nem tudjuk elfogadni, hogy más másképp csinálja, másképp érzi magát, másféle élmény neki anyának lenni? Iért akarjuk, hogy mindenki a mi elképzelésünk szerint legyen anya és nő?

Miért ilyen intoleránsak egymással a nők?

miért gonoszok egymással a nők?

a terheses posztra érkezett

reakciók rövid, összefoglaló, leegyszerűsített zsebposzt változata. Dőlt betűkkel az, amit mások mondtak, zárójelben pedig az, amit én ezek után gondoltam.

***

A terhesség nekem nem szép.

De.

***

A terhesség fizikailag nehéz.

Hogy fogja az ilyen szeretni a gyerekét, ha már most ennyi gondot okoz?

(Hogy jön ez ide?)

***

Elvesztettem önmagam.

Furcsa és szomorú, hogy valaki így érez, fennakadtam ezen, mert mind szépek vagyunk.

(Sokat segítettél, köszi.)

***

Szegény szerző, őszintén sajnálom, nem értem, hogy érezhet úgy, ahogy.

Háló, itt vagyok.

Ja, bocs, akkor igazad van, én is átmetem ezen. 

(Akkor miért kell úgy tenni, mintha nem?)

***

Örülj, hogy neked lehet.

Örülök.

(És attól másnak, akinek nem lehet, jobb lesz, ha én örülök? Mikor nekem meghalt az első, rá se bírtam nézni más gyerekére. De nem mentem oda mondogatni neki, hogy örüljön.)

***

Fura, hogy ezt érzi a szerző, valami egészen mást kellene éreznie.

(Ti mind egyéniségek vagytok. Én nem.)

(Ez egy blog, rólam. Hadd érezzem már azt, amit akarok, vagy nem akarok, de úgyis jön.)

a terheses posztra érkezett

ha már a terheses

poszt ilyen indulatokat generált, akkor legyen itt egy lista arról, hogy miért szeretek anya lenni. És még egyszer mondom, lassan, hogy mindenki megértse: nem gondolom azt, hogy mindenki így érez vagy így kellene éreznie. Ti mind egyéniségek vagytok. Mindenki egyéniségéhez mérten éli meg azt, hogy ő szülő. Én nem ítélkezem senki felett, hogy nem olyan, mint én, mert én így szeretem ezt a világot, hogy olyan kerek, akárcsak a sári berek, hogy sokfélék vagyunk.

***

Gyereket nevelni a legviccesebb dolog a világon. Az ember sokszor csak ül és könnyes szemmel nevet, és nem bírja abbahagyni. Nevet saját magán, a Másikon, mert megint mondott vagy csinált valami vicceset, a gyerekkel együtt, és néha a gyereken, mert a gyerekek ellenállhatatlanul viccesek. A gyerek felszabadít.

A gyereknevelés megedz. A zember összeszedettebb, céltudatosabb, jobban szervezett lesz. Aki szülő, az soha nem engedheti el magát teljesen, amikor a gyerek a közelében van. A gyerek önfegyelemre nevel.

A gyerek megmutatja, hogy hol vannak a határaim. És mindig kicsit kitágítja. Mikor azt gondolod, hogy már ne bírod tovább, akkor ránézel és összeszeded magad.

Egy gyerek szemével látni a világot, a gyíkoktól kezdve a csavarokig az egyik legérdekesebb élmény. Azt látni, hogy hogyan tanul. Egy gyereknek mindent te mutathatsz meg először, és veled együtt fedezheti fel a természetet és az emberi kapcsolatokat.

A gyerek összehoz. Évtizedes bűnök bocsáttatnak meg a gyerekért.

A gyerek szüntelen meglepetés. Mindig történik vele, körülötte valami újdonság. Anyaként soha nem unatkozom.

A gyerek ajándék, egy meg nem érdemelt, meg nem hálálható ajándék. Kegyelem. Nem tulajdon, nem a vágyaim megvalósítója, nem a saját sikerélményem, nem vele mérem magam. Nem akkor vagyok boldog, ha megteszi azt, amit elvárok tőle, hanem ha ő maga boldog, örül magának és a világnak, amiben él. Ha úgy lesz sikeres és jó ember, hogy közben nem alkuszik meg saját magával. Ha fel tud állni, miután összetörik. Ha normális, egészséges, szeretni tudó felnőtt lesz belőle. Ha van humorérzéke. Nekem csak annyi dolgom van, hogy megőrizzem önmaga számára, és valakinek, aki majd nagyon szeretni fogja, és akit majd viszontszeret. Ha ez sikerül, akkor nem hiába vagyok anya.

ha már a terheses

ha valaki még egyszer

azt mondja, hogy a terhesség szép, sikítani fogok. Zaftos részletekkel. Aki utálós, ne olvassa.

***

A terhesség nekem – biztos más nem így van ezzel – egy roppant kellemetlen, hosszan tartó fizikai állapot, amit a jó cél érdekében vállal a zember, de minden egyes percében azon imádkozik, hogy legyen már vége (de ne, ne legyen koraszülés), teljen el a 40 hét, legyek már túl rajta, retteg a fájdalomtól, a betegségektől, az ismeretlen eredetű fertőzésektől, a darazsaktól, a lengőajtóktól, a lekezeléstől, a biztonságvesztéstől, a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy történik valami, és a törkény egyensúly felborul, hogy nem lesz elég jó, elég jó nő, hogy nem lesz elég.

Persze, a gyerek áldás, örülök neki, akartam. De nem lehetne, mondjuk, egy piros lámpa a homlokomon, ami meggyullad, amikor terhes vagyok, és zöld, amikor menni kell szülni? Mert ez a szivatás, amit az ember teste és lelke csinál a kilenc hónap alatt, ez valami förtelem.

Az elején az állandó alváskényszer és a hányinger. Hogy nem lehet kávét főzni a lakásban, mert a zember rögtön öklendezve rohan a budira, nem tudja a nagyobb gyerekének a fenekét megtörölni, rá se bír nézni az ételre, mert azonnal rohan öklendezve a budira, tologatja a tányéron az ételt, tudja, hogy ennie kell, de nem megy. Hogy hirtelen kiszámíthatatlanul tör rá az alváskényszer, pl. egy megbeszélés kellős közepén, de kávét ugye nem tud inni, mert akkor hányik. És a kényszer annyira ellenállhatatlan, hogy adott esetben el is alszik.

A test önálló életre kel, a zember elveszíti a hatalmát felette. Megy az utcán, lát valamit és sír, nem ő, mert ő kétségbeesve tépi a haját vagy röhög, vérmérséklet szerint, hanem a teste sír, úgy csap le rá a sírógörcs, mint a lesből támadó ruhaszárító kötél.

A jelenség, aminek az a neve, hogy szivárog, ami nem kéne, és ami kéne, az nem szivárog. Azaz egy idő után a zember összes testnyílásából (a fülét kivéve) szivárog valami. Fémízűt nyálazik, mint egy kisgyerek. Sír. Nem ér el a vécéig, rendszeresen bepisil, és azon aggódik, hogy ez vajon nem a magzatvíz-e. Beindul a tejelválasztás. Izzad, mint egy ló. De az a napi egyszeri szarás széklet, az másfél óra kínlódás, és még lehajolni és összegömbölyödni sem tud, mert a has, ugye.

Pattanások. Bőre, mint egy rosszfajta tinié, semmi nem segít.

Érzelmileg instabil. Ezt inkább hagyjuk is. Mindeki idegrohamot kap tőle. Egy hárpia, nehéz napokba oltott rángó ideggörcs.

A gyerek rúg, bokszol, megfordul, csiklandoz, kaparászik. Eltalálja a legfájdalmasabb pontokat, zongorázik a hátgerincen és labdának használja a májat. Beékeli a fejét, és elkezd szétfeszíteni. Mintha nyújtanának belülről.

Megnő, olyan, mintha lenyeltél volna egy tízkilós dinnyét. Amikor elfeledkezel arról, hogy ott van, odaütöd. Nem orrba vág a lengőajtó. Ha megütöd a gyereket, az fizikailag neked fáj. Nem tudsz tőle aludni. Nem tudsz hátonfekvésből felemelkedni. Sehogy se kényelmes, se ülve (kapar), se állva (fáj a hátad), se fekve (zavarja a laptop), se oldalt (elnyúzza a hasad az egyik irányba). Nem tudsz egyedül kimászni a kádból. Meg bemászni se. Egyáltalán, a kád, mint olyan, tilos.

Alkohol tilos. Izgalom tilos. Cigaretta tilos. A szex érzése inkább gruppen, mert közben belülről is döfölnek. Diéta van, meg ágynyugalom, és kismillió elintéznivaló, amit mind személyesen kell. Meg az állandó küzdelem a rendszerrel, hogy ne kezeljenek félre, minden adminisztrációs vacak meglegyen, és a zember ép esze is megmaradjon.

Megváltozik a testkép. Ezzel nagyon nehéz kibékülni. Mert a zember megszokta, hogy látja magát valahogy. Most egy szétcsúszott pacni van a tükörben, elmosódott vonások, kinyúlt bőr, terhességi csíkok, visszerek. A nőiességnek a minimuma. Se. Óriásira duzzadt mellek, állandó mellfájás. Mint amikor hónapokon keresztül csak a nehéz napok vannak.

Havi sok vizsgálat, orvos, védőnő és egyéb egészségügyi dolgozó. Magyarország lerosszabb arca.

Elvész az identitás. Felnőtt, önálló nőből anyukaaa leszesz. És soha többé nem leszel már csak önmagad.

Fészekrakási ösztön. Ellenállhatatlan kényszer arra, hogy lemosd az ablakot (pedig tilos), kimosd a matracot (ágynyugalom!), rendet csinálj a kredencben (és aztán nem tudsz felállni), a kezed megmossad szappannal, a sappant megmossad vízzel, és a vizet is megmossad valamivel, és a családod összes tagját befogjad valamilyen elvégzendő feladatra. Az idegeikre mégy.

Képtelen vagy a világban egyedül boldogulni. Segítségre szorulsz. Ez pedig megalázó. És még jó képet is kell vágni hozzá, ha valaki veled örül, és nem elküldeni oda, ahova szeretnéd, hogy ó, igazán, hagyjon már békén.

Ezt ki kell bírni valahogy. Leginkább úgy, hogy az ember sírva röhög. Viccet csinál saját magából. Számolja a napokat ő, aki képtelen minden hónapban 28-ig elszámolni. Listákat ír, megorganizálja a szervezést. Titokban megnyugtatásul benyom egy kis bort. Teher. Nehéz. Az AA jelszavát mantrázod: mindig csak egy nap.

ha valaki még egyszer

most fogok idegrohamot

kapni. Bementem a zárójelentésemért a János-kórházba, ahol azt mondták, hogy nem tudnak zárójelentést adni, mert nem találják a kórlapot és a terheskönyvet, mert Sz. doktor “elhányta valahova”, és nem érkezett le az irodára, menjek vissza holnap, addigra megpróbálják előkeríteni.

Terheskönyv nélkül nem lehet szülni, és nincs juttatás a szülés után, ha nem tudom igazolni, hogy részt vettem 4 terhesgondozáson. A terheskönyv hivatalos okiratnak számít, ki tudja? Mert ha igen, és tényleg elhányták, panaszt fogok tenni a betegjogi képviselőnél, és feljelentést a rendőrségen. Soha nem csináltam még ilyent, mindent békésen tűrtem, mint a birkák, de ez túllép minden határon.

most fogok idegrohamot

stay in bad, they said

A következő dolgokat kell még elintéznem:

ma megyek a zárójelentésemért és délután házassági anyakönyvért és háziorvoshoz, hogy adjon beutalót vérvételre

holnap vérvételre, a vércukor miatt,

hétfőn az eredményekért,

kedden délelőtt dietetikushoz, délután nőgyógyászhoz, közben szülői értekezlet,

csütörtök reggel vissza a gyerekorvoshoz, hogy Gedeon megkaphassa a bárányhimlő elleni oltást,

és közben valamikor ajándékot venni egy esküvőre.

Szóval ágyban ülök és pihenek, hogyne.

stay in bad, they said

nagyon nehéz

egy négyévesnek megmagyarázni, hogy ne ugráltasson fel ötpercenként, hogy nem megyünk játszótérre, hogy nem fogok leülni vele a földre vonatozni, mert pihennem kell. Én értem, persze, hogy unatkozik, de talán nem nagy elvárás egy ekkora gyerektől, hogy önállóan játsszon egy kicsit, és hogy ne kelljen állandóan szórakoztatni.

nagyon nehéz

persze az

István, a királyról kellene írni ma reggel, meg a rendezésről, meg a színpadképről, az apró poénokról, a zenei minőségről, a 15 millió István-szakértőről, ahogy Gáspi fogalmazott a fészen, arról, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak a mítoszaikhoz, és hogy nem lehet büntetlenül mítoszt rombolni, bármennyire is ez a színház célja, de mégis inkább valami egész másról fogok. Egy bábelőadásról.

***

A gyerekkor mindig megszépül, egységessé válik, elfelejtődnek a fájdalmak és szenvedések, a felnőtté válás kínjai, és nosztalgiázni kezdünk és elkezdjük visszakívánni az aranykort egy idő után, mert úgy érezzük, hogy nagyon erősen meghatároz. Minél elviselhetetlenebb és szürkébb a ma, annál ragyogóbbnak tűnik a gyerekkor, anál könnyebb azonosulni azzal a vélt érzéssel, a visszavetített széppel, amiről ésszerű pillanatainkban tudjuk, hogy soha nem létezett. Ebben a visszavetítésben vannak mérföldkövek, amelyekben az emlékezet megkapaszkodik, és ilyen egy kolozsvári bábelőadás, amiről – mint kiderült – G.-nak és nekem is nagyon erős emlékeink vannak, pedig gyerekkorunkban nem ismertük egymást, nem is ismerhettük, az én szüleim befutott nem politizáló jómunkásemberek voltak, az övéi üldözött/megtűrt értelmiségiek.

Az, hogy mindketten emlékszünk erre a bábelőadásra, harminc év távlatából is, azt jelzi, hogy az az előadás ott és akkor valamit nagyon eltalált a gyerekekben. Én főleg a zenéjére emlékszem, a színpadképre, meg a bábszínház sötétjére és a színpad fényeire, meg hogy valahol hátul ültünk baloldalt, G. pedig a történetre. Igen, az Eljöhetnél hozzám c. darabról van szó, amit felújítottak és azóta is játszanak Kolozsváron. Itt egy részlet a felújított darabból, kár, hogy nem tették fel az egészet.

Érdekes lenne végignézni (hátha játsszák karácsonykor), és megpróbálni megfejteni, hogy egy 4-5 éves gyereknek, aki voltam valamikor, miért volt pont ez az előadás olyan maradandó. És megfigyelni, hogy vajon a sajátom hogyan reagál a bábszínházra, ami nekem gyerekkét olyan hihetetlenül varázslatos élmény volt.

A zene mindig is könnyebben megragad bennem, mint a történet, sokszor első hallás után vissza tudok énekelni egy dallamot, és ráadásul ebben a darabban olyan zenék voltak, amelyeket már ismertem: az Electrecord Country and Western sorozatának első lemezéről voltak, amit akkoriban nagyon sokat hallgattunk, és ha van valami, ami számomra pontosan vissza tudja adni a gyerekkor hangulatát, akkor ezek a country-számok azok. Mikor nosztalgiázni szeretnék, akkor újra meghallgatom őket. A lemezek még midig megvannak, és nemsokára veszünk hozzá egy lemezjátszót.

Ez volt a nyitódal:

Ami nagyon érdekes, mert utánaolvastam kicsit Woody Guthrie-nak (a lemezen nem írja, kik éneklik eredetileg, így a youtube-on kellett utánakeresni hangzás után, hogy ki is lehet az), és kiderült, hogy egy baloldali szimpatizáns okie-ról van szó, John Steinbeck barátjáról, és így jutottam el tegnap a Dust Bowl-ig, a harmincas évekbeli nagy szárazságig, amely végigsöpört Amerika középső részén, a prérin, ami szintén egy varázsszó, Karl May miatt.

Így fonódik össze egy nap ó és új, emlékek és új felfedezések, zenék és olvasmányélmények.

persze az

agnosztikus dialógusok 64 – a tévé

– T.-val beszélek az Istvánról.

– Miért, látta élőben?

– Nem, a tévében. Mindenki látta, egész Erdély, mindenki erről beszél a fészbúkon.

– Na, akkor ebből is kimaradtam, mint a Dallasból. Ne nézzél, nem volt tévénk.

– Te vagy a legszórakoztatóbb ember, akit ismertem evör.

agnosztikus dialógusok 64 – a tévé

miért nem?

Ez volt a legtöbbet hallott kifejezés a kórházban. Egy szösszenet arról, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. (Ezek a mondatok általában nem az orvosok, hanem az ápolónők/szülésznők, és jellemzően nők szájából hangzottak el. A férfiak alapvetően a tényekre voltak kíváncsiak. Nem tudom megérteni, hogy a nők miért ilyen kegyetlenek egymással. A legtöbben végig sem hallgattak, és már le is csesztek valamiért. Aki terhesen kórházba kerül, be van szarva és kész, még akkor is, ha gyorsan kiderül, hogy vaklárma volt. Miért kell még tovább kelteni a feszültséget azzal, hogy úgy állítják be, mintha az anya lenne a hibás azért, mert ilyesmi megtörténik vele?)

***

Miért nem tudott korábban arról, hogy magas a cukra?

Miért nem jött hamarabb?

Miért nem mondta az ápolónőnek, hogy már vettünk vért magától? (Mert nem kérdezte, azért. Jött, szúrt, ment. Honnan tudjam én, hogy hányszor kell nekik vért venni?)

Miért nem mentővel küldték? (Hát becsszóra, ez volt a kedvencem. Az ember áll beszarva, mert még fogalma sincs arról, hogy mekkora a baj, egyedül, mert nem tudja, hogy akkor ejtsen-e pánikba mindenkit a családban, fogalma sincs, hogy mit kellene tenni, és akkor jól összeszidják azért, mert a másik kórházból nem mentővel küldték át, hanem hazament összepakolni, ahogy az orvosa megmondta.)

Miért nem csináltak a Szent Imrében ultrahangot?

Miért nem hozott magával ennivalót? Most éhezni fog a gyereke. (Ez azért nagyon gonosz mondat volt.)

Miért csak ennyi holmival jött? (Egy hátizsák és egy kézitáska. A legszükségesebbek. Mit kellett volna még bevinnem, ami sürgős?)

Miért nem ide jár, ha itt lakik?

Miért most jött fel a ctg-re? (Ezzel mérik, hogy vannak-e méh-összehúzódások, egyik nap merészeltem délután menni.)

Miért kell ultrahang magának? (Ezt az ügyeletes orvos kérdezte szombaton. Az orvosok egyáltalán nem kommunikáltak egymással, általában nem tudták, hogy melyik betegnek mit rendelt az előző kollégájuk.)

Miért nem tudja, hogy a zárójelentések nem nálam vannak? (A legelviselhetetlenebb ápolónőbe szombaton futottam bele, aki képes volt feltelefonálni a szülészetre csak azért, hogy leordíthasson valakit a telefonban, hogy ki mondta nekem, hogy nála kell keresnem a zárójelentést, és hogyhogy nem tudom, hogy azt a felvételi irodán fogom megkapni, szerdán.)

A legbiztosabb stratégia az volt, ha az ember békésen feküdt az ágyon, és úgy tett, mintha ott se lenne. Mert ha valamit csinálni kellett rajta, akkor biztos lehetett abban, hogy letolják valamiért. Ha pedig nem csinált semmit, akkor azért szidták össze, mert valamit, amit kellett volna, nem csinált (amit persze nem mondtak meg előre).

Szóval lehetne ez a rendszer egy kicsit emberségesebb is, normális felnőtt ember nincs hozzászokva a napi háromszori megalázáshoz egy olyan helyzetben, ami amúgy is megalázó.

miért nem?

a kórházi villámlátogatásom

legfontosabb tanulsága az volt, hogy vannak olyan emberek, akiken nem lehet segíteni.

Amikor ilyen helyzetbe kerülök (nem először fordul elő velem, hogy az idealizmusom kap egy nagy pofont), mindig nagyon szomorú leszek. Ha jól belegondolok ugyanis, az összes lelkigondozói esetem mind ebbe a kategóriába tartozott, hogy én azt gondoltam, hogy lehet tenni valamit, de aztán kiderült, hogy mégsem. Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy ez az én kudarcom, az én hibám, velem van a baj, hogy nem tudok segíteni az embereken. Én ugyanis mindig úgy fogtam fel a lelkészi munkát, mint valamiféle életvezetési tanácsadást, a Bibliát pedig, mint esettanulmányokat.

Most, tíz évvel öregebben és talán egy kissé bölcsebben azt gondolom erről az egészről, hogy nem tudok annál többet mondani sekinek, mint hogy nekem ezek az esettanulmányok és megoldási javaslatok segítenek abban, hogy jobban éljem az életem. A bibliai történetek mélyebb megértése, az emberi viszonyok elemezgetése hozzásegít ahhoz, hogy egyszer talán jobb ember legyek és hogy a hétköznapok elviselhetőek legyenek, és hogy értelme legyen az életnek. Úgy látszik, hogy ez nem igazán függ össze mindazzal, amit a hitről összefecsegünk.

 

a kórházi villámlátogatásom

továbbra is a legnehezebb

dolog a kórházban az, hogy nincs csend, mindig beszél valaki. Most megint a 19 éves fejtegeti az életfelfogását, kissé ki vagyok már merülve ettől a sok családtörténettől. A másik az, hogy a 19 évesnek, akinek továbbra sem tudjuk a nevét, szétcigaterrázott rekedt fejhangja van, és most reggel óta egyfolytában beszél, most már kezdem elveszíteni a türelmem, annyira idegesítő. Tegnap jobb volt, hogy egész nap lent cigarettázott az udvaron.

Nagyon mehetnékem van, hogy egy kicsit legyek már csendben.

továbbra is a legnehezebb

színhelyszemle 4.

Holnap délután ejsze hazamehetek, mert nem rosszabbodott az állapotom, hanem javult, ez mindenképp örvendetes, persze otthon is feküdni kell, legalábbis augusztusben mindenképp, pont mint Gedeonnal, ott is ugyanez volt, csak nem volt ilyen drámai.

Szóval elvileg kihúzhatom a végéig, de legalábbis szeptemberig. Jakab meg nőjjön a hasamban ügyesen, hogy ne legyen nagyon kicsike, és akkor minden rendben lesz. Remélem. Insa-llah. Meg a jakabi feltétel.

színhelyszemle 4.

színhelyszemle 3.

Az egészségi állapotom változatlan, úgy tűnik, a koraszülést megállították, a hátfájás maradt, az alhasi fájdalom maradt (Jakab azért igyekszik kifelé), a külső méhszáj egy ujjnyira nyitva, a tüdőérlelő injekciót magkaptam, just is case, a magzatvíz nem szivárog, a CTG jó, Jakab szokás szerint mocorog, szedem tovább a magnéziumot, hogy ne görcsöljek.

A nőgyógyászom, aki a terhesgondozást végzi, minden nap felhív telefonon, hogy mi a helyzet. Ő mondta, hogy szedjem tovább a magnéziumot, mert ő ugyan nem szólhat bele egy másik kórház másik orvosának a munkájába, de amikor azt hallotta, hogy lement az infúzió, és nem adtak több magnéziumot, akkor azt mondta, hogy ő ugyan nem mondhatja, de én azért értsem jól. Próbáljak megkérdezni ott valakit (osztályos orvost, pl.). Meg is kérdeztem, és azt mondták, hogy oké, szóval szedem. Ártani nem árthat, mert ki kellene húzni a 36. hétig, vagy esetleg ideális esetben végig.

Szóval úgy néz ki, hogy ezt megúsztuk, Jakab és én.

színhelyszemle 3.

a 19 éves

legfőbb problémája a tegnap az volt (már eltekintve a cigányoktól, az erdélyiektől, a hajléktalanoktól, a magukat eltartató nőktől (őt is eltartja az élettársa), a szemetelőktől, a mocskosaktól, a vécé után nem kezet mosóktól, a házban macskát tartóktól (, ráfekszik a gyerekre!!!, nekik kutyájuk van, és velük alszik), a saját korosztályának “kurváitól”, a bulizóktól, fészbúkozóktól, egyetemistáktól, apuci által eltartottaktól, és még sok más embertől, akik idegesítették), hogy az élettársa édesanyjának van még két alkesz fia, akiket az anyjuk tart el, és ő nagyon elítéli az anyát, hogy “miért nem rúgja picsán” ezt a két felnőtt férfit, mert igazán rájuk férne. Ennek a családtörténetnek a variációit hallgattuk legalább két órán keresztül, anélkül, hogy érdemben jutottunk volna valamire.

Amikor véletlenül szóhoz jutottam (mert Zsuzsa nevű szobatáram a saját családtörténetével vágott vissza), és egy idő után annyira belemelegedtünk a vitába, hogy be kellett csukni az ajtót, a következőkkel érveltem:

1. egy anya nagy valószínűséggel akkor sem fogja megtagadni a gyerekeit, ha másképp megérdemelnék (a válasz erre: ő ezt nem érti és elítéli, mert ő megtagadná; én csak annyit modtam, hogy majd meglátjuk)

2. a kihasználáshoz két ember kell, és ez egy elég bonyolult, szereteten és zsaroláson alapuló viszony, és nem lehet csak úgy egyszerűen “kilépni”, pont mint a bántalmazásos viszonyokból

3. ha az anya “picsán rúgja” a két fiát, akkor vajon a két fiúnak jobb lesz-e? azaz a 19 éves (még mindig nem tudjuk a nevét) által javasolt megoldás hoz-e érdemben változást bárkinek az állapotában (szerinte igen, mert elkezdenek majd dolgozni, szerintem nem, mert a szenvedélybetegség nem így működik)

4. ha ő fog ilyen helyzetbe kerülni, azaz neki lesz egy alkesz fia, fogja-e tudni mondani, hogy “picsán rúgom” (szerinte igen, szerintem nem)

5. szerinte minden a nevelésen múlik, és ő meg fogja tudni akadályozni, hogy neki ne legyenek ilyen gyerekei (szerintem ez ennél sokkal bonyolultabb, de hajrá)

6.szerintem az emberi kapcsolatok nem az egyenlőség alapján működnek, azaz nem attól kapod vissza, akinek adsz, és nem lehet az a mérce, hogy te kitől kaptál (ő ezzel nem értett egyet, szerinte ez nem így kellene legyen, mire én azt mondtam, hogy az tények makacs dolgok)

7. végül, mikor már sokadszorra vettük sorra az érveléseket, és ő egyiket sem volt hajlandó megfontolás tárgyává tenni (itt kezdtem azt gondolni, hogy a vita fölösleges, érvekkel nem lehet meggyőzni, még csak elgondolkozni sem hajlandó rajta, hogy lehet valaki 19 évesen ennyire begyepesedett, én ezt nem értem), elővettem az idősebbek legaljasabb érvét (nagyon utáltam, amikor nekem ezzel jöttek), és azt mondtam neki, hogy könnyű most ítélkezni, főleg hogy ő nincs abban a helyzetben, de majd ha abban lesz, akkor majd meglátja, és visszakapja. Majd meglátja, hogy ha ilyen kegyetlenül ítélkezik, rajta is ilyen kegyetlenül fognak ítélkezni (ez persze nem törvényszerű, hogy így legyen). Erre megsértődött (némileg jogosan, mert kissé nyersen fogalmaztam), és akkor lefeküdtünk.

a 19 éves

két szobatárs mondatai

a 19 éves, meg Zsuzsa, akit velem együtt vettek fel.

1. Te nem szégyenled, hogy a fiad már nyolc éves és nem tud állva pisilni, ahogy a fiúknak kell?

2. Milyen borzalmas, ha valaki pisilés után nem tud kezet mosni.

3. Az egyik osztálytáram a véres tamponjával firkált a falra.

4. Nekem volt egy olyan ismerősöm, aki csak úgy engedte megfogni a gyereket, hogy előtt fertőtlenítő szappannal kezet mostak.

5. A macska ráfekszik a bébire, nem szabad gyerekkel együtt tartani.

6. Aki egy állatot nem tud rendben tartani, az minek szül egyereket?

7. A kutyánk értelmesebb, mint néhány ember.

8. Az én kutyám segge tisztább, mint a hajléktalanok.

9. Csak a rendes embereket büntetik meg, a hajlktalanokat nem.

10. Mikor mennek a magyarok Erdélybe busszal, megdobálják őket kővel.

11. Én nem magát a cigányt nem szeretem, hanem az aljanépet.

12. Magyarországon én vagyok otthon, nem a cigányok.

13. Én sem tudtam megkülönböztetni, hogy ki cigány, ki roma, ki román, ki erdélyi.

14. De én nem szeretem, ha valaki nagyon rasszista.

15. Olyan hülyesgekre használják a kortárasim a fészbúkot, hogy az nem igaz, kiírják, hogy épp hol vannak.

update

16. Én 14 éves voltam, amikor elkezdtem bulizni, és 16 évesen hagytam abba, a harmadik párommal. Szívbajt kapok, hogy a korombeliek (19) milyenek. Isznak, buliznak, drogoznak, apuka eltartja őket.

17. Ha valaki csak a második kapcsolatában él, az hogy nevel gyereket?

18. Nem is neveli a gyerekeket, minek csinál az ilyen gyereket?

két szobatárs mondatai