mostanában

meg régebben is sokan mondták, és ezért igaz kell legyen, hogy van bennem valami lényegi szigorúság, ami másokban félelmet kelt. Először is bocsi mindenkitől, akit akaratomon kívül megfélemlítettem. Akit akarattal, attól no bocsi. De ez mellékszál.

Könnyű lenne azzal elintézni, hogy nem tehetek róla, ilyen vagyok és kész, aki kíváncsi rám és szeret, vegye a fáradtságot és ásson mélyebbre a miértek után. De ez kicsit olyan, mint a felelősség másra hárítása. Vannak dolgok, mint a személyiségről való alapbenyomás, amit nehéz megváltoztatni, de ha a zember tudja, hogy van egy ilyen jelenség, akkor tegyen ellene. Már ha zavarja, és nem akarja terrorizálni a környezetét.

Én szeretem azt gondolni magamról, hogy a magabiztosság és a kritikai attitűd egy jól bevált álca. Az, hogy kell ilyen, azt jelzi, hogy valahol mélyen tulajdonképp tartok az emberektől. A magabiztosság ilyen erős látszata – ahogy egy kicsit korában is volt már szó erről – szerintem főleg arról szól, hogy az illető nem mer esendőnek, embernek látszani, és ezzel tartja távol magát az olyan benyomásoktól, amelyek félelmet keltenek benne.

Alapvetően mindig is magányos voltam, a legkorábbi gyermekkori élmények is ehhez az érzéshez köthetők, és azóta sem múlt el soha ez az érzés. A magány egyrészt negatív: minden magányos ember rettenetesen vágyik arra, hogy megértsék és szeressék, csak éppen fogalma sincs arról, hogy hogy kellene ezt csinálni. De a magány menedék is: van egy kis házam, odamegyek, ahol senki nem zavar. A hely, ahol nem bánthatnak. Ahol nem kell védekezni. És – ahol nem kell szerepet játszani és megfelelni ahhoz, hogy szeressenek.

Mikor emberek között vagyok, főleg olyan helyzetekben, ahol kényelmetlenül érzem magam valami miatt, automatikusan beindul ez a védekezés és a magamba zárkózás. Arra a szintre talán még nem jutottam el, hogy elveszítsem a kapcsolatom a valósággal és ténylegesen antiszociális legyek, de azt el kell ismernem, amit sokan mondanak: nem vagyok egy “kedves ember”, bármit is jelent ez, mert hogy mit is jelent, mit kellene csinálni ahhoz, hogy “kedves” legyek, arról legtöbbször fogalmam sincs. A másik probléma ezzel, hogy ha eljátsszom azt, hogy én milyen kedves vagyok, egy idő után nyilvánvalóvá lesz, hogy hazudok. Nem szeretek hazudni. Persze mindenki hazudik, mert muszáj, de én szeretném ezt a minimálisra csökkenteni.

És végül a kedvesség mértéke. Teljesen mást értenek kedvesség alatt otthon és itt Magyarországon. Az, ami itt kedvességnek látszik, otthon legtöbbször nyálasnak és indokolatlannak. Ami otthon természetes kedvesség és humoros, az itt sokszor bunkóság. Ha otthoni módra természetesen kedves vagyok, itt azt mondják, hogy undok. Ha itteni módra vagyok kedves otthoniakkal, akkor azt mondják rá, hgy futom a köröket feleslegesen, a nem nem, az igen igen, s kezicsókolom, minek annyit beszélni róla.

 

 

Reklámok
mostanában

mostanában” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Valóban szigorú vagy, mert vannak olyan elveid, amikhez mereven ragaszkodsz.
    De ez nem baj, sőt.
    Amit írsz, olyan, mintha tükörbe néznék, annyi különbséggel, hogy nekem nem kell két kulturális környezetnek megfelelnem.

    Jószerivel egynek se nagyon, ami azt illeti, mert nagyon ügyesen bújok meg a csigaházamban :-))
    Onnan mosolygok kifelé. Mosolyogni könnyű, ha nincs tétje és nem kell valódi kapcsolatba kerülni. És mindjárt azt gondolják az emberről, hogy kedves, barátságos. Nem is értem, miét nem mosolygunk többet…

    Egyszer valaki azt mondta, nekem arra kellenek a szavak, hogy eltakarjam a gondolataimat. Pedig nem hazudtam neki sem olyan formában, hogy valótlanságokat állítottam volna, csak éppen megtartottam magamnak a véleményemet. Nem ezzel kezdtem, de nem volt fogadóképes (de szó szerint: bármit mondtam, letorkolt) és egy idő után egyszerűen ráhagytam, mondja csak. Ez persze nem tartott sokáig :-)) amikor borítottam a bilit, akkor mondta a fentebb említett mondatot, mert “kissé” meglepődött, amikor egycsapásra a fejére öntöttem mindent.

    Ez az egész nem büszkélkedni való, tudom. Viszont jól mutatja, hogy az egyéniségen sokáig nem lehet erőszakot tenni.

    Szerencsére van egy szűk baráti köröm, akik elfogadnak, a többi ember meg nem túlzottan érdekel, mmint hogy mit gondol rólam. Bár velük is akadt konfliktusom a magam elvei miatt, de sikeresen megbeszéltük .-))

  2. Ha ez tényleg így van a szigorúsággal, akkor az baj. Ez egyáltalán nem jó hír. Az persze mindig egy folyamat, hogy az ember hogy néz saját magára (már ha egyáltalán foglalkozik a kérdéssel), de ez valami olyasmi, aminem nem örülök, hogy így van.

    Azt írod, hogy mosolyogni könnyű. Nos, nem. Valamelyik este egy barátommal beszélgettem a fészen, és ő pont ezzel jött, hogy én milyen kritikus vagyok, de ha ez engem zavar, akkor legyek mindenkivel nagyon kedves, és akkor majd nagyon fognak szeretni. De nekem pont ez az alapvető problémám, hogy ezt hogyan csináljam, és ha mégis meg tudnám tenni, akkor az nem volna-e hazugság meg üzlet. Azért kedvesnek lenni, hogy szeressenek.

  3. Szerintem nem fogalmaztam világosan. Ez nekem sokszor nem könnyű, mert bár olvasott vagyok, de “beszélő” (értve ez alatt a pedagógusi, prédikátori, írói) kiképzést nem kaptam.

    Akkor könnyű mosolyogni, ha NEM akarsz közelebbi kapcsolatot. Arra jó, hogy nem indulsz alapból mogorva, kritikus alapállásból. Ez lehetőséget ad arra, hogy kissé közelebbről is meg akarjanak nézni.

    Hogy példával éljek: a munkahelyemen az égvilágon senkivel nem vagyok közösen kávézós, cigiszünetezős viszonyban, és nem csak azért, mert sem kávét, sem cigit nem fogyasztok.
    Viszont amikor elmegyek a másik mellett a folyosón, rámosolygok. Legtöbben eléggé döbbenten visszabámulnak, nagyon kevesen mosolyognak vissza, viszont aki igen, azzal előfordul, hogy megállunk pár szóra, mondjuk az ebédlőben, vagy a tömegközlekedési eszközön, hasonló helyeken. De tényleg csak pár szó, olyasmi, mint hogy telt a hétvégéd, hogy érzed magad, stb.

    Ennél komolyabb párbeszédbe senkivel nem keveredek (régebben, más munkahelyen előfordult kivétel, azt is megbántam).
    Olyan szinten, hogy amikor édesanyám meghalt (este, itthon érte a halál, megállt a szíve), másnap (mentem dolgozni, mert mi mást tehettem volna, elintézni való nem volt, mert kértem boncolást, azaz a temetés még sokára lett esedékes) megkértem a csoportvezetőt, hogy senkinek ne szóljon az irodában.

    Ez mindig is így volt, mert én azt hoztam otthonról, munkahelyre dolgozni járunk, nem bratyizni.

    Egyéb közelebbi kapcsolatom viszont nincs emberekkel, csak a legszűkebb családdal (amely most pillanatnyilag az egyszem fiamra korlátozódik), illetve az internet jóvoltából kialakult egy baráti köröm, ahol viszont meglehetősen egyforma értékrendű és közel azonos korosztályú nők kerültünk össze. És még így is előfordulnak félreértések, amiket eléggé nehezen kezelek, mert vannak dolgok, amikben merev vagyok. De mivel barátok vagyunk, megtaláljuk a hangot, meg tudjuk beszélni ami fáj, ami rosszul esik, stb.

    A szomszédokkal is megtartom a mosolygós 3 lépést, bár ez nem volt mindig így, de mivel 30 éve itt lakom, a 25 évvel ezelőtti konfliktusok azért elcsitultak, mert nem vettem a fáradtságot az ellenségeskedés fenntartására.

    A fentiek miatt mondom, hogy jól elvagyok a csigaházamban, ahonnan könnyen mosolygok kifelé. De valójában csak nagyon kevesen tudnak rólam bármit is. Azon kívül, hogy magabiztosnak, határozottnak és talpra esettnek, esetenként barátságosnak is látszom.

    Viszont hogy valójában mennyire nincs így, az mutatja, hogy kérni egyáltalán nem tudok. Nem viselem el, ha visszautasítanak, így nem is adok rá lehetőséget.

    Nem nagyon értem, hogy miért zavar az, hogy szigorúnak érezlek. Nyilván nem mindenben, de az alapelveidhez való ragaszkodás miért lenne hiba?
    Miért lenne hiba, hogy kritikusan nézed pl. ezt a felhajtást EZS körül, vagy akár a prédikációkkal kapcsolatos véleményedhez ragaszkodás, vagy a kirekesztés elleni fellépésed, meg a többi? Ezek olyan dolgok, amelyekben az elvekhez való hűség fontos. Az, hogy nem hallgatod el a véleményedet, miért lenne baj? Számomra pl. pont ezért vagy hiteles személyiség.

    Az nem a te hibád, hogy ennyire teret nyert a buzizás, zsidózás, cigányozás, hogy a református egyház sok képviselője, vezetése sem áll a keresztyéni értékek magaslatán (és most igyekeztem nagyon PC lenni, mert nem akarlak még véletlenül sem bántani), az egész társadalom bűzlik a korrupciótól, meg egyáltalán.

  4. Mert nagyon merevnek érzem így, ebben a fogalmazásban. Jó, vannak etikai kérdések, amiben nem lehet engedni, ha a zember másnap is tükörbe akar nézni. De a véleményhez való ragaszkodás nem minden esetben pozitív. Igazából azért érzem egyedül elfogadhatónak, ha így van, mert én elsősorban saját magammal vagyok nagyon szigorú, a többiekkel meg úgy, hogy van néhány ember, aki érdekel, a többiek meg nem.

    Igen, azokkal az emberekkel, akik nem érdekelnek különösebben, én is “kedves” vagyok, azaz nem esik nehezemre egy idegenre mosolyogni. De az, hogy mit csinál az ember egy idegennel, akivel soha semmi kapcsolata nem lesz, számomra teljesen mellékes, engem főleg azok a problémák foglalkoztatnak, ahol érzelmileg is érintett vagyok, azaz ami befolyásolhatja a hétköznapokat. Ezek a problémák pedig ahhoz a – nem túl sok – emberhez köthetők, akikhez ragaszkodom valamilyen oknál fogva, akár, mert családok, akár meg barátok, vagy szimpátiák. Ez elég belátható mennyiség, nem számolom össze, de harmincnál biztosan nem több.

    Igen, a small talkban, ami az időjárásról és a pletykáról szól, én sem vagyok undok, ez biztos. Vagy ki tudja, biztos szigorúan szoktam nézni az esőfelhőkre, és gyakran helytelenítem az időjárást :)

  5. v10r1c4 szerint:

    Ez, hogy kritikus vagy = > legyé’ nagyon kedves és tadamm c. gondolatmenet ott sántít, hogy a kritikus az nem azonos a fikázóssal (humortalannal stb), illetve ha viszont valaki megerőszakolja magát és úgy akar _más_ elvárásainak megfeleőően üptre átalakulni egy rajzolt kisangyalkává, akkor úgy előugranak a negatívumai, mint szél. Nekem tizenéves koromban volt egy korszakom, amikor irigyeltem az ilyen nagyon derűs, helyenként modorosba hajló népzenész bogárkákat, és nem értettem, nálam ez miért nem működik úgy, hogy felveszem a szerepet és hopp. Nem értettem, hogy így hogyan lesz a saját mindenféle bolha méretű, vállalható negatívumaimból elefánt méretű rontódémon-sereg. Ma már látom, hogy ki az, aki tényleg jóarc és ebbe a fentebb leírt táborba tartozik, illetve ki az, aki megjátssza magát – és ki az, aki kb hasonlít az énideálomra, akitől tudok is tanulni, nem egy megugorhatatlan/indokolatlanul odatett lécet jelent.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s