jó helyek a TIFF-en

Ezért szeretem Kolozsvárt, ezekért a nüanszokért, a dichisekért. Bementünk enni a Deák Ferenc utca (Eroilor) elején a kioskba, és ezt találtuk a falon.

IMAG1201

Reklámok
jó helyek a TIFF-en

a kilenc életem

Nem hiszek a horoszkópokban, sem semmiféle new age-es ideológiában. Van egy vallásom, ami épp elég problémát okoz önmagában is. Nem hiszem azt, hogy a születési időpont jellembeli tulajdonságokat határozna meg, és hogy hozzátenne a magamról szóló tudáshoz. Az, hogy az Oroszlán jegyében születtem, csak annyit jelent, hogy vonzódom a macskafélékhez. Vagy még ennyit sem. Nem vagyok babonás. Nem kopogom le, nem érdekel, ha fekete macska megy át az úton, nem érdekel, ha az asztal sarkára kell ülni, vagy ha eltörik a tükör. A halottak nem nyomasztanak (és nem is érdekelnek különösebben). Persze, mint mindenki más, én is megfordultam egy csomó ezoterikus társaságban, jártam agykontrollozni, nézték az aurámat, kerestem rézpálcával mágneses erőteret, olvastam Pap Gábort és a többieket. Az egészből a végső konklúzióm az: persze, vannak megmagyarázhatatlan dolgok a világban, de ettől függetlenül én egészen jól elvagyok a magam istenhitével. Nincs szükségem semmiféle valláspótlékra. De ez mind csak bevezető és mellékszál.

Igazából a kilenc életemről akartam írni, és kiszámolni, mennyi maradt még. Nem, nem hiszem, hogy szó szerint ennyi lenne. Ez csak egy jó metafora vagy hasonlat, sose tudom ezeket az irodalmi alakzatokat. Az életveszélyes helyzetekről akartam írni, meg hogy metaforikus értelemben hányat használtam el.

1. Majdnem elütött a vonat. Ez Kolozsváron volt, teológus-koromban, egy olyan helyen, ahol mindenki csak úgy átmászkál a síneken, a Bulgária-telep szélénél. Beléptem a sínek közé, láttam, hogy jön a vonat, kiléptem, és elment a brassói gyors az orrom előtt. A mozdonyvezető annyira be volt szarva, hogy nem is dudált, én meg nem hallottam, hogy jön a vonat, al voltam gondolkozva. Olyan közel volt, hogy láttam az arcát.

2. Egy sikeresen elkerült autóbaleset, ami hajszálon múlt. Stoppoltam Kolozsvárról Váradra, szintén teológus-koromban. Az előttünk levő busz indexelés nélkül fordult be balra. Az autó, amiben ültem, ügyesen kikerülte, de már a padkán. Utána megállt, és megkérdezte, mivel foglalkozom. Mondtam, hogy teológus vagyok. A tag megköszönte, hogy vele utaztam (biztos volt benne, hogy ez mentette meg az életét), és kérte, hogy imádkozzak majd érte.

3. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet néhány gyógyszerrel és egy liter ginnel. Szintén a teológián, egy szakítás miatt. Kihánytam, túléltem.

4. Egy sikertelen gyilkossági kísérlet, amikor az első férjem megpróbált leszúrni, miután megvert és megerőszakolt. Nem talált el, de nem sokon múlott.

5. Az a bizonyos mászás a Retyezátban. Az könnyen fordulhatott volna úgy, hogy rossz vége van.

Ezek az esetek nem azt eredményezik, hogy bízom magamban, hogy semmi bajom nem lehet. Hanem inkább az alázatot: bármikor történhet bármi, a zember mindig legyen felkészülve a legrosszabbra. Mindig a halál árnyékának völgyében járunk.

Amit kapunk: napokat, embereket, gyerekeket, pozitív visszajelzéseket, szeretetet, mind ajándék, és nem “jár” csak úgy magától. Amikor én azt mondom, hogy hála Istennek (vagy arabul al-hamdu lillá), akkor ezt komolyan is gondolom.

a kilenc életem

ezt meg muszáj

megosztanom veletek, mert annyira hihetetlen, hogy ez az ember még ehhez is ért. Igen, a dr. House-t játszó Hugh Laurie-ról van szó, aki kiváló színész, főleg a kiábrándult macho szerepében, akinek minden mondata bon mot lehetne. És kiválóan énekel. Hallgassatok Hugh Laurie-t.

ezt meg muszáj

nem rossz

ez, barátom, Dave van Ronkot hallgatok, a gyerek meg ugrándozik a hasamban, biztosan léggitározik.

Én mondjuk nem hiszek semmiféle olyan szövegben, hogy a gyereknek attól jobb lesz, hogy én beszélek és énekelek neki, mert majd jobban fog kötődni hozzám, akkor már énekeljen neki Dave van Ronk, mert neki van hangja. Holland neve van, de különben ír, és Lawrence Block idézi a Ha a szent kocsma is bezár c. könyvében. Bluest meg countryt játszik. Ma ez az aktuális zene. Pont azt a számot, ami bejön az aliennek, nem találom a youtube-on, de itt van helyette egy másik, legalább annyira jó. Ettől a zenétől azért az összes szőr feláll a karomom. Vagyis felállna, ha lenne.

nem rossz

Jászberényi: Budapest-Kairó

 

bp-kairóMindig kicsit félve olvasok olyan könyveket, ahol ismerem a szerzőt. Mert a vége az lesz, hogy meg fogja kérdezni, hogy mi a véleményem a könyvéről. Ez a könyv is ült egy kicsit a süllyesztőben, míg nem maradt olvasnivaló a házban. Félve vettem elő valamikor egy kora délután.

Aznap nem lehett hozzám szólni, meg másnap hajnalban. Néhány óra alatt kivégeztem a könyvet, és szomorúan néztem, hogy milyen kár, hogy csak ennyi. Felolvastam belőle G.-nak részeket, kommentáltam az eseményeket és a személyes reflexiókat. Mindig így olvasunk, ha jó a könyv.

Az egyiptomi forradalomról és az arab tavaszról sok okos elemzést írtak. Nem kétlem, hogy sokan – politológusok, elemzők, okos emberek értenek a világpolitikai folyamatokhoz. Viszont nem olvastam olyan elemzést, amely szemtanúként és résztvevőként írta volna le, hogy mi történik az utcákon. A könyv igazi különlegességét ez adja: arab nevén Abu Háfiz Iszkander, azaz a szerző ott volt, amikor történtek a dolgok. Ha van kulcsmondat a könyvben a miértre, hogy mit keres egy magyar újságíró a forradalmi Egyiptomban, akkor az ez: “a történelem elkezdődött; … látni akarom, ahogyan Egyiptom vajúdik a demokráciával, és nem akarok lemaradni a nehéz szülésről.” (p.10). Ez az első dolog, amitől ez a könyv igazán jó lesz: nem a biztonságos budapesti íróasztala magányában írja a könyvet. Minden borzalom és hősiesség, ami benne van a könyvben, mind megtörtént, és ő látta ezeket és átélte. Hirtelen egy könyv jut még eszembe, ami hasonló hatást váltott ki: Nyiszli Miklós: Orvos voltam Auschwitzban. Ott is egy résztvevő szemtanú írja le, hogy mi történt. És akkor a hitelességről már nem is kell semmit mondani.

A másik dolog, ami miatt jó a könyv: Jászberényi prózája lendületes, sodró, olyan, mint ő maga, mikor személyesen beszélek vele, mindig az az érzésem, hogy én valami iszonyú lassú vagyok, akit elkapott a forgószél. A stílusa miatt is van az, hogy nem lehet a könyvet letenni. Olyan, mint egy tornádó: végighajszol az egész eseménysorozaton, a zember iszonyú gyorsan átszáguld a könyvön, és a végén leesik a nagy semmibe. Már vége? Csend van? Nem dörögnek a fegyverek?

És egy harmadik dolog, bár ez leginkább szakmai: hitelesen ír az iszlámról és a koptokról. Ott él közöttük. Nem ítélkezik. Szereti ezeket az embereket – vallja be kissé szégyenlősen tegnap, miközben kifújja a cigaretta füstjét. A könyv nagyon közel visz ahhoz, hogy hogyan is működik az iszlám a gyakorlatban. Kevés jó magyar nyelvű könyv van az iszlámról, de olan, amelyik így beszél a hétköznapokról, egy sem. Fel fogom majd adni kötelező olvasmánynak.

Coda: Amikor hősökre gondolok, rá (is) gondolok.

Jászberényi: Budapest-Kairó

tegnap volt

a terhesség legrosszabb napja. És a mai sem indul valami jól.

Tegnap orvoshoz kellett mennem Érdre, azért az 1 percért másfél órát vártam. Közben leszállítottam a gyereket, aki nagyon örült, szeret az anyáméknál lenni. Meg kivettem a két héttel ezelőtti vérvétel eredményeit. De az EKG-ra csak fél 11-re értem oda, és a eredményeket egy után adták, így lötyögtem Érden egy sort. Főleg leültem a padra, és olvastam.

Mikor minden nyavalyás papír megvolt, amiért kimentem, hazajöttem, de annyira fáradt voltam, hogy lefeküdtem aludni. Mikor felkeltem, G. hazajött, és elmentünk moziba. Igen, jól látszik a történetől: az evés sehol nem szerepel benne. És inni is csak egy citromos fantát ittam. Elfelejtettem, hogy ennem kell. Máskor kétóránként követelőzik a gyomrom, ötször eszek napjában. Nem értem, hogy felejthettem el, de ez történt.

A film közepén kezdtem rosszul lenni, túl közel ültünk, túl sokat mozgott a kamera és túl gyorsan, a film maga érdekes és szép volt, csak mondanivalója nem sok, de ez annyira nem is volt baj. MIre vége lett a filmnek, már nagyon rosszul voltam.

Gyorsan megittam egy nagy pohár narancslevet és megettem egy fél sajtburgert, mindezt öklendezve. Azon erőlködtem, hogy ne hányjam ki. Aki evett már így, az tudja, milyen az, amikor muszájból eszik az ember.

Amikor jobban lettem, hazajöttünk, és lefeküdtem aludni. De az álmok, amiket álmodok, semmiképp nem pihentetők, tele vannak mindenféle érzelmi zsarolással, bűntudatkeltéssel, magánnyal, szeretethiánnyal. Az éjjel mind a két történet, amit álmodtam, erről szólt: hogy nem vagyok elég jó. Az álom szereplői közül mindenkivel szoros érzelmi kapcsolatban álltam, és mindenki csak negatív érzelmeket közvetített felém.

Fejfájással ébredtem és rosszulléttel. Megettem a sajtburger másik felét. De nem lett jobb a világ.

A terhességben ez az egyik legnehezebb dolog, az álmok. Amúgy is sokat álmodok, legtöbbször rosszat, de – az igazi rémálmokat kivéve – megszoktam őket, olyan ez kicsit, mint a Gólyakalifa, az énem másik oldala. De most annyira intenzívek ezek az álmok, olyan valóságosak, és az álombeli érzelmek annyira megviselnek, hogy nem szeretek aludni.

tegnap volt

már csak

három polcot kell feltenni, a könyvek nagyrésze a polcon, konyha rendben, gyerek megfürdetve, megetetve, ruhák kimosva-kivasalva, alakul a rend.

Öregszem. Most rá kellett jönnöm, hogy nem tudok úgy dolgozni, hogy körülöttem nincs rend. Ez annyira meglepő felfedezés volt, hogy rögtön rávetettem magam néhány kupac könyvre. Persze nem tudok sokat csinálni egyszerre, sokszor le kell ülnöm, de a szülés előtti depresszió mai állása szerint az inga nem lengett ki nagyon. Az ötkor kelés nem visel meg, mert pihenten ébredek.

 

már csak

ma a zernyesti olvasót

köszöntjük ezzel a Lacrimosa-val, ami legalább két hónapja nem hagy békén. Úgy jön a nyomomban, mint egy kóbor kutya, a zenei memóriámnak köszönhetően akkor is hallom, mikor a videó nem megy.

Valami forradalmi változás van készülődőben bennem, mert a múlt héten a Traviatát hallgattam. Igaz, azt tudom kívülről, mert amikor ötödikes voltam, L. akkor élte a Verdi-korszakát, és én voltam a közönség, és volt egy kiváló Traviata-lemezünk olasz szövegkönyvvel, és ültünk a kanapén, amin most is ülök, és hallgattuk a zenét, és én olvastam az Opera-kalauzt, mert a szöveg és a történet jobban érdekelt, mint a zene, de mikor újrahallgattam a Traviatát, kiderült, hogy ez is olyan, mint a biciklizés, hiába nem hallgattam 25 éve, nem felejtettem el, még a szöveget is tudom.

ma a zernyesti olvasót

agnosztikus dialógusok 52 – a mindennapi mit vegyek fel

– Mit vegyek fel?

– Ruhát.

– Köszi, sokat segítettél.

– Akkor nem tudom.

– Tudod, olvastam valahol a fészen, hogy a házasság az, amikor elhagyod sokszáz férfi csodálatát egy kritikájáért.

agnosztikus dialógusok 52 – a mindennapi mit vegyek fel

mostanában

meg régebben is sokan mondták, és ezért igaz kell legyen, hogy van bennem valami lényegi szigorúság, ami másokban félelmet kelt. Először is bocsi mindenkitől, akit akaratomon kívül megfélemlítettem. Akit akarattal, attól no bocsi. De ez mellékszál.

Könnyű lenne azzal elintézni, hogy nem tehetek róla, ilyen vagyok és kész, aki kíváncsi rám és szeret, vegye a fáradtságot és ásson mélyebbre a miértek után. De ez kicsit olyan, mint a felelősség másra hárítása. Vannak dolgok, mint a személyiségről való alapbenyomás, amit nehéz megváltoztatni, de ha a zember tudja, hogy van egy ilyen jelenség, akkor tegyen ellene. Már ha zavarja, és nem akarja terrorizálni a környezetét.

Én szeretem azt gondolni magamról, hogy a magabiztosság és a kritikai attitűd egy jól bevált álca. Az, hogy kell ilyen, azt jelzi, hogy valahol mélyen tulajdonképp tartok az emberektől. A magabiztosság ilyen erős látszata – ahogy egy kicsit korában is volt már szó erről – szerintem főleg arról szól, hogy az illető nem mer esendőnek, embernek látszani, és ezzel tartja távol magát az olyan benyomásoktól, amelyek félelmet keltenek benne.

Alapvetően mindig is magányos voltam, a legkorábbi gyermekkori élmények is ehhez az érzéshez köthetők, és azóta sem múlt el soha ez az érzés. A magány egyrészt negatív: minden magányos ember rettenetesen vágyik arra, hogy megértsék és szeressék, csak éppen fogalma sincs arról, hogy hogy kellene ezt csinálni. De a magány menedék is: van egy kis házam, odamegyek, ahol senki nem zavar. A hely, ahol nem bánthatnak. Ahol nem kell védekezni. És – ahol nem kell szerepet játszani és megfelelni ahhoz, hogy szeressenek.

Mikor emberek között vagyok, főleg olyan helyzetekben, ahol kényelmetlenül érzem magam valami miatt, automatikusan beindul ez a védekezés és a magamba zárkózás. Arra a szintre talán még nem jutottam el, hogy elveszítsem a kapcsolatom a valósággal és ténylegesen antiszociális legyek, de azt el kell ismernem, amit sokan mondanak: nem vagyok egy “kedves ember”, bármit is jelent ez, mert hogy mit is jelent, mit kellene csinálni ahhoz, hogy “kedves” legyek, arról legtöbbször fogalmam sincs. A másik probléma ezzel, hogy ha eljátsszom azt, hogy én milyen kedves vagyok, egy idő után nyilvánvalóvá lesz, hogy hazudok. Nem szeretek hazudni. Persze mindenki hazudik, mert muszáj, de én szeretném ezt a minimálisra csökkenteni.

És végül a kedvesség mértéke. Teljesen mást értenek kedvesség alatt otthon és itt Magyarországon. Az, ami itt kedvességnek látszik, otthon legtöbbször nyálasnak és indokolatlannak. Ami otthon természetes kedvesség és humoros, az itt sokszor bunkóság. Ha otthoni módra természetesen kedves vagyok, itt azt mondják, hogy undok. Ha itteni módra vagyok kedves otthoniakkal, akkor azt mondják rá, hgy futom a köröket feleslegesen, a nem nem, az igen igen, s kezicsókolom, minek annyit beszélni róla.

 

 

mostanában

a hősökkel ugyanaz

a bajom, mint a szentekkel. És a zsenikkel és élsportolókkal is, ha már itt tartunk, csak hogy ők is részesüljenek. Nem, nem Erőss Zsoltot akarom kritizálni, elismerem a teljesítményét, és sajnálom, hogy meghalt, Isten nyugtassa.

De meg kell mondanom, hogy én az apámat, aki 73 éves, és mindig lejött a hegyről, mert tudta, hogy hol van a saját határa, sokkal nagyobb hősnek tartom. Nem lett világhírű hegymászó, sohasem lett élsportoló, viszont megtanította a legfontosabbat a hegyekről: a hegyen nem lehet hősködni, és az óvatosság az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az ember életben maradjon. És ez igaz a kicsi hegyekre is. A Bucegiben ugyanúgy meg lehet halni. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek ma eszébe jut az 1983-os bucegi-i mászóverseny, ahol ketten meghaltak, mert kihűltek éjjel, lefelé jövet. Aki nem tudja, az olvassa el Cseke Gábor A bozót c. könyvét, ami nekem tinédzserkorom egyik legmeghatározóbb olvasmánya volt.

Mert hiába voltak fenn néhány évvel ezelőtt a Retyezátban a hegyi mentők, amikor megrándítottam a térdem a gerincen, még fájdalomcsillapítójuk sem volt. És a Bucura-tótól le kellett jönni lábon, úgy, hogy a térdem dinnyényirre volt dagadva, és G. hozta a hátizsákot. És esett, az összes szikla csúszott.

Én akkor nagyon erősen megfogadtam, hogy soha de soha nem megyek feljebb, mint amit az épp aktuális kondícióm és kompetencia-szintem megenged. Ez mostanában nagyjából a Vlegyásza-Radnai szint.

***

Az én hőseim, szentjeim, zsenijeim, példaképeim leginkább hétköznapi emberek. Olyanok, akik harmóniába tudják rendezni az életüket és a hivatásukat úgy, hogy közben emberek maradnak. Akiket nem emészt fel egy szenvedély, tehetség, teljesítmény, és akik nem áldozák fel ennek oltárán azokat, akik szeretik őket. Akik nem mondják, hogy a családjuk alkalmazkodjon a hivatásukhoz.

Én nem tudok azonosulni azzal a hőstípussal, ami az európai civilizációban annyira népszerű. Azt gondolom, hogy a legtöbb hősiesség, szuperképesség, kiemelkedő teljesítmény mögött alapvetően egy elég önző attitűd áll. Én nem tudok mit kezdeni se az elvekkel, se a küldetéstudatokkal, se önmagunk fontosságával. Számomra az Antigonék, Akhileuszok, Romulusok, Jeanne D’Arcok, Jack Bauerek nem pozitív példaképek, hanem legtöbbször a kíméletlenség mintapéldányai. Monte Christo grófja csak akkor válik kicsit is pozitívvá, amikor közel enged magához bizonyos érzelmeket, amelyek felfedik esendőségét és gyengeségét. Petőfi hősiessége és teljes hősköltészete inkább nevetséges, a Felhők-ciklus az egyetlen, amit olvasni tudok tőle. Az az igazán hős, aki nem akarja magát két lábon járó emlékművé faragni. Akinek nem az a célja, hogy emléktábla legyen egy ház falán.

“Könnyebb hősnek lenni egy másodpercig, egy óráig, mint néma heroizmussal viselni a mindennapot. Vállald magadra, hogy viseled a szürke, hétköznapi életet, végzed a munkát, amelyért senki nem dicsér, amelynek hősiességét senki nem veszi észre, amellyel nem kelted föl senki érdeklődését magad iránt; aki elviseli ezt a szürke hétköznapot és mégis ember marad, az igazán hős.” – mondja Dosztojevszkij.

a hősökkel ugyanaz

ami nappal

tragikus, az éjjel még sokkal tragikusabbnak látszik, miután ismét kiűzettél a paradicsomból és a kanapén írsz.

Éjjel nincs kávé.

Éjjel nem lehet zenét hallgatni, mert a fülhallgató dugacsa és a laptop nem kompatibilis.

Éjjel sokkal jobban sajnálod magad.

Éjjel hajlamos vagy arra, hogy gonosz válaszokat fogalmazz a levelekre, mert a gonoszság igaznak és feltétlenül közlendőnek tűnik.

Éjjel minden sokkal jobban fáj.

Éjjel aludni kellene, és nem gondolkodni, főleg nem írni. Éjjel a kéziratot tilos elővenni.

Éjjel csend van, de ez a csend nem jó csend. Éjjel csend van és hó és halál.

Éjjel az olvasás a túlélés egyetlen lehetősége.

Éjjel minden tökéletesség sokkal nyomasztóbb.

Éjjel az ember vagy fáradt, vagy szomorú, vagy mindkettő. Aforizmákat gyárt.

Éjjel nem tud aludni a tökéletesség gondolatától.

Éjjel kicaplat egy pohár borért a konyhába. Nem nyikorog a padló, csak a bogarak vannak ébren.

Éjjel rágyújtana egy hosszú, cseresznyés szivarra, ha lenne.

Éjjel Hamvas Bélára gondol, és A bor filozófiájára.

ami nappal

semmi vígasztaló nincs

egy minden szempontból tökéletes Istenben. A minden szempontból tökéletes Isten olyan, mint egy gömb: nem lehet megközelíteni. A szentekben ugyanez a legfélelmetesebb és legszomorúbb: olyan tökéletesre csíszolják az életüket, hogy megközelíthetetlenné válnak, minden érzelem és próbálkozás lepattan róluk, nincs egy rés, ahova az emberi szorongás befészkelhetné magát. A szentek elegek önmaguknak, tökéletesre csíszolták a kifelé történő impulzusaikat, hogy a tökéletes világukat semmi ne zavarhassa meg.

Az ember-prófétákban épp az emberség az, ami vígasztaló, nem pedig a “szentség”. Az ember-próféta nem tökéletes, jelleme fejlődik, be lehet lépni abba a térbe, ami csak ő, a szövegeken keresztül kapcsolatba lehet vele kerülni. A próféta magányos, és ezért emberi társaságra vágyik. A szentek világában senkinek nincs helye rajtuk kívül. A szent tökéletesen kizárja magából a külvilágot, elégséges saját magának. A szent nem magányos, mert elégséges saját magának.

A próféta együttérez. A szent a teljes érzelmi idióta. Semmit nem vesz észre és semmi nem érdekli magán kívül. Ha másról beszél, akkor is magáról beszél, csak kerülgető szavakkal. A szent az a Narcissus, aki saját magára azt mondja, hogy Isten. A szentet nem lehet szeretni.

semmi vígasztaló nincs

a pünköstnek jeles napján

ahelyett, hogy ünnepeltem volna, az ágyban feküdtem, mellettem Gedeon. Az egész családot utolérte valami, G. a fosós, Gedeont a szortyogós-köhögős, engem a fosós-és-szortyogós köhögős aktuális vírus, a fejem akkora, mint egy dinnye, és az éjjel kiderült, hogy kevés a házban egy wc, így újra használatba vettem a bilit.

Emellett persze a zember csak akkor fekszik állandóan, ha muszáj, úgyhogy pihenésképp felraktam a könyvek egy részét, hogy haladjunk már. És ismét megállapítottam, hogy rengeteg könyv van a házban.

A kolozsvári út erre is jó lesz: át akarom válogatni, ami még otthon van.

a pünköstnek jeles napján

mit olvassunk júniusban?

Több blogon és a fészen is láttam többeknél, hogy kutatják a közvéleményt, hogy ki mit fog olvasni júniusban. Én persze egy csomó vallástudományos irodalmat, mert készülök az államvizsgámra, de emellett irodalmat is, mert anélkül nem lehet élni.

Azt hiszem, végre nekifutok Hérodotosznak (A görög-perzsa háború), Nádas Péternek ismét (Párhuzamos történetek), meg biztos lesz benne sok krimi is.

Ti mit fogtok olvasni?

mit olvassunk júniusban?

a nagy szekrény-összeszerelő mese

melyben a főhös megsértődik, de legalább a duzzogás alatt van ideje pihenni és magát sajnálni.

1ső fejezet

A főhős és az ember a házban kitalálják, hogy ha már jön a következő gyerek, akkor legalább kétszobás lakásba kell költözniük. Miután megnézek egy villa-lakást, a főhős semmi perc alatt eldönti, hogy itt fognak lakni, és punktum. A főhős a gyors döntéseiről is híres. Leszerződnek, meg vannak elégedve. A lakás viszont teljesen üres, csak egy ócska és randa konyhai pohárszék van benne. Hosszas tárgyalások és egyeztetések után megegyeznek, hogy az ikeából vesznek egy gardróbszekrényt. A főhős javaslatot tesz arra, hogy ez legyen tükrös-tolóajtós, mert így nem kell külön tükröt venni.

2dik fejezet

Egy hétvégén, amikor a gyermek a nagyszüleinél nyaral, elmennek az ikeába, és másfél órán át találják ki, hogy milyen is legyen a gardrób. A tükröset lefújják, mert aránytalanul sokba kerül a sima tolóajtóhoz képest. Másfél óra után a szekrénykitaláló programmal összerakják, hogy hogy is fog a szekrényük kinézni. Találnak elemekből összerakható és felragasztható tükröt, és a főhős megnyugszik, hogy végre látni fogja magát indulás előtt, és a hiúság nem is kerül sokba, lényegesen kevesebbe, mint egy üvegajtó.

3dik fejezet

Egy másik hétvégén gyermekestől felkerekednek, hogy megvegyék a szekrényt, és még sok más egyebet, ami még a lakásból hiányzik. Újra megtervezik a szekrényt, összeadnak és kivonnak, és megállapodnak a keretben, amit nem lépnek túl. Megtöltenek egy bevásárlókocsit konyhai apróságokkal, hogy a főhősnek legyen mivel főznie. Ennek nem örül felhőtlenül, mert milyen ajándék az, amivel dolgozni kell. A fájós lábára hivatkozva sok mindent kihagynak vagy kifelejtenek a bevásárlásból. A főhős csak azért nem vitatkozik, mert túl fáradt hozzá. Végre elindulnak a bútorraktár felé.

4dik fejezet

A gyermek dührohamot kap, amikor az ember a házban a bevásárlókocsira kezdi pakolni a bútor-elemeket. Kap egy másik kocsit. A főhős és az ember a házban öt percig röhögnek és nem tudják abbahagyni. Reménykednek, hogy nem okoz maradandó lelki sérülést a gyereknek, hogy könnyezve röhögnek rajta.

5dik fejezet

Fizetnek, 2000 forinttal kevesebbet költenek a keretnél, és meg vannak elégedve. Megrendelik a hazaszállítást, közben a gyerek rohangál, kap egy pofot, mert teljes erejéből ököllel beleszalad a főhős hasába, sír tíz percet, majd elalaszik. A főhős reménykedik, hogy a hasában levő gyereknek, amelyik az ütközésre felébred, nem esik baja. Az ember a házban visszamegy még egy körre. A számlából kiderül, hogy a családi kedvezmény miatt 10 %-kal fizettek kevesebbet, ebből kijön a taxi és a házhozszállítás is. Örülnek.

6dik fejezet

Nagyon hideg van kint, a gyermek felébred és újra sír egy sort. Taxival mennek haza, mert az apróságokat haza akarják vinni. A házban a rendetlenség elviselhetetlen szintre fokozódik.

7dik fejezet

Másnap meghozzák a bútorokat, a főhős kipróbálja a frissen beszerzett két fazekat, valamint a tányérokat. A főhős és az ember a házban feltérképezik, hogy mit felejtettek el. Szerencsére a bútorok elemei közül semmit. Elhatározzák, hogy egy hónap múlva megveszik az elfelejtett dolgokat is.

8dik fejezet

A főhős apjának segítségével összerakják a gardrób hátát. A főhős irányítja a munkát, olvassa az összeszerelési útmutatót. Semmit nem raknak be fordítva, viszont este lesz, mert a folyamat három órán keresztül tart.

9dik fejezet

Másnap a főhős apja és az ember a házban nekiállnak a tolóajtóknak. A főhős, mivel nem engedik a csavarok közelébe, megsértődik, és visszavonul a rendetlenségbe duzzogni. Aznap nem segít semmit.

10dik fejezet

Másnap reggel a főhős felkel hamarabb, és elkezdi beszerelni az akasztós részt. Az ember a házban nem bírja ki, hogy ne nézze legalább. Végül ő fejezi be, mert a gyermek felébred.

11dik fejezet

Néhány nappal utána ismét szombat. Az ember a házban beszereli a kosaras részt, aminek a főhős örül. Az ember a házban és a gyermek el a piacra, szigosú tiltás mellett, hogy a polcokat tilos emelgetni. A főhős beszereli a polcokat (és biztos benne, hogy nem fog tetszeni a struktúra, ezért érveket gyűjt mellette). Elkezdi betenni a ruhákat. A könyvespolcok felszabadulnak.

12dik fejezet

A gardróbban, mint ahogy várható volt, rengeteg minden elfér. A főhős meg van elégedve. Happiend.

a nagy szekrény-összeszerelő mese