válasz rétyusának

az itt elhangzott kérdésére. Mivel a poszt alatt amúgy is nagyon sok komment van, inkább nyissunk egy új beszélgetést.

Én csak azt tudom leírni, amit én gondoltam közben.

Huszonhárom évesen kerültem ki a első gyülekezetbe, Székelyföldre. És egyáltalán nem voltam felkészülve arra, ami rám várt: nem szakmailag, mert az rendben volt, hanem emberileg. Ha én lennék, vezető pozícióban az egyházban, ami jelen állás szerint teljesen elképzelhetetlen, senkit nem engednék ilyen fiatalon egyedül falura. És senkit nem engednék úgy teológiára, hogy előtte el nem végzett egy másik egyetemet. Azt írtam már többször, hogy az utóbbi két év, aminek során az egyik tanárom kissé lelkigondozóként és beszélgetőpartnerként próbált rávenni arra, hogy értelmezzem saját kereszténységem, nagyon erősen befolyásolta a gondolkodásom, tizennyolc évesen volt utoljára ilyen időszak az életemben, amikor szintén részt vettem egy lelkigondozási sorozaton, aminek során gyökeresen újraértelmeztem magam.

Aki végigélt egy ilyen időszakot, az tudja, hogy milyen nehéz szembenézni a saját hazugságainkkal, és milyen erős indulatokat vált ki az emberből az, amikor – sokszor véletlenül – rátapintanak a legfájóbb kérdéseire. Úgy érzem, hogy lassan kezdenek a helyükre kerülni a dolgok.

Ebben a két évben volt sok, nagyon fontos felismerésem, és több dologról láttam be, hogy lelkészként rosszul csináltam. Most igyekszem azt megtanulni, hogy hogyan legyen jó igehallgató, hogy mi az, ami gyülekezeti tagként nekem fontos egy istentiszteleten/misén/liturgián.

***

Az 12 év alatt, amíg én egyházi ember voltam, összesen kétszer vagy háromszor fordult elő, hogy készületlenül mentem a szószékre, minden prédikációm vázlata vagy teljes szövege megvan, főleg, amit románul mondtam. Ez sem volt elég ahhoz, hogy úgy érezem, hogy elég jól prédikálok. Az első évben ötletszerűen választottam textust, de utána igehirdetési terv szerint prédikáltam, vagy tematikusan, vagy egy-egy könyv alapján. Van pl. teremtéstörténet-sorozatom, Ábrahám-sorozatom, példázatok-sorozatom, csodák, Jelenések könyve, “én vagyok” mondások, stb. A görög szöveget szinte mindig megnéztem, és gyakran a hébert is, mert nem lehet teljesen megbízni a fordításokban. Sok prédikációs könyvem volt, és a készülés során sok okos ember prédikációit olvastam. A legnagyobb kedvencem Joó Sándor volt, és nagyon sokat használtam Kozma Zsolt és mások exegéziseit.

Emellett sokat beszélgettem a gyülekezet tagjaival, anyagot gyűjtve arra, hogy őket mi is foglalkoztathatja. A szerda volt a piacnap, amikor egész délelőtt kinn koslattam a piacon, és hallgattam, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Rendszeresen jártam családlátogatni. De ezek mind egy lelkész kötelességei, ezért kaptam a fizetésem, szóval nem dicsekedni akarok.

Ez mind nem volt elég ahhoz, hogy egy prédikáció “jól sikerüljön”. Egyrészt nincs visszajelzés, nem tudom, hogy mikor sikerül jól. Mert az, hogy elmondják, hogy megint milyen szépen mondtam az Áment, nem számít annak, én kifejezetten értelmiségi jellegű, elemző visszajelzésre szerettem volna igényt tartani, mert ez az a szellemi közeg, ami engem inspirál. Ez rettenetesen hiányzott. Így teljesen magamra voltam utalva abban, hogy mit mondok egy prédikációban, és biztos vagyok benne, hogy sokszor mondtam rossz, a gyülekezet feje felett elsuhanó prédikációkat, mert hiába igeszerű egy igehirdetés, ha nem válaszol a gyülekezet aktuális problémáira, amiről vagy tudok, vagy nem .

Utólag, gyülekezeti tagként, és igehallgatóként azt gondolom, hogy nem voltam túl sikeres igehirdető, nem értettem eléggé az embereket, túl dogmatikusan fogtam fel a dolgot, és hagytam magam kiégni, és elveszíteni a lelkesedésem. Ebben rajtam kívül senki nem hibás. (Illetve jó lenne, ha a teológián a teológusok olyan alapos vallásfenomenológiai képzésben részesülnének, mint én az ELTÉn, mert sok zsákutcától megkímélné őket.)

Emellett mind a mai napig úgy látom, hogy én rendelkezem egy nagyon sajátos igei látással, teljesen más dolgok jutnak eszembe egy-egy igéről, mint az átlag-embereknek. És mind a mai napig úgy gondolom, hogy erre a sajátos értelmezési keretre jelenleg az egyháznak nincs szüksége. Nem érzem úgy, hogy szívesen vállalnék igehirdetői szolgálatot. Azt hiszem, hogy az én gondolataim a jelenlegi egyházi keretek között túl radikálisak, túl felforgatóak, viszont nem vagyok hajlandó lemondani erről a látásmódról, mert én így értem az evangéliumot. Elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam értékelni a fennálló rendet, és minden kritika ellenére szeretem annyira a nagybetűs Egyházat (nem pedig a látható formáját), hogy ne akarjak rosszat neki. Én ebben látom a magam felelősségét. Ha majd egyházi emberek (akik hitelesek tudtak maradni) úgy látják, hogy szükségük van rám, akkor majd szólni fognak., vagy nem. 

Én komolyan azt gondolom (és most itt elnézést minden ateista ismerőstől), hogy ha Isten egyszer megint azt akarja, hogy prédikáljak, vagy bármiféle egyházi szolgálatot végezzek, akkor megteremti hozzá a lehetőséget, és én nem fogok nemet mondani. Addig meg igyekszem laikusként Istennek tetsző életet élni. Ha az ószövetségi prófétaságot veszem alapul, mint az igehirdetés prototípusát (erre a ref. dogmatika alapján minden jogom megvan), akkor értelmezhetem úgy is, hogy vannak olyan próféták/igehirdetők, akiknek a megbízatása egy bizonyos időre szól, és nem a nyugdíjazásig. Lehet, hogy az én szolgálatom is ilyen volt.

Egyszer ötödéven az akkori Pubban, amikor az évfolyamtársaimmal arról beszélgettünk, hogy ki mmilyen lelkész akar lenni, elhatároztuk, hogy nem leszünk rossz, kiégett, alkoholista, befásult lelkészek, mert olyanból van elég. Én ehhez tartom magam. Egy adott időszakban úgy éreztem, hogy nem vagyok elég a feladathoz, nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak, közhelyeket mondok a szószékről és a hangom rezegtetésével próbálom meggyőzni a gyülekezetet. Ez zsákutca, ha az ember komolyan veszi azt, hogy Isten duplán számon kéri az igehirdetőket, akkor nem csinálhat jó lelkiismerettel ilyet. Szerintem az a becsületes, ha az ember belátja a korlátait, és ha már jót nem tud, legalább rosszat nem csinál.

Reklámok
válasz rétyusának

válasz rétyusának” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Simi szerint:

    Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy elmenekültél a problémáid elől, és mindaz amit érvként leírtál a szolgálatból való kilépéseddel kapcsolatosan: magyarázkodás. Nem teszem, hisz én is jártam a Pubba és nagyon sok beszélgetés ma is visszacseng. Nos. Amit te megléptél, az az önmagad felé mutatott bátorságod eredménye. Nem vagy egyedül a gondolatokkal, amelyeket megfogalmaztál (pl. prófétai küldetés, mint ciklikus szolgálat, nem csak palástosan lehet Istent szolgálni stb.), de talán sokunkban vagy nincs meg a bátorság, hogy ha már jót nem tudunk tenni, akkor rosszat semmiképp nem, vagy vannak, akik úgy érzik mást nem igazán tudnának csinálni… Ki tudja, biztosan van/lehet sok más ok is. Azzal azonban nem tudok azonosulni, hogy “ez a sorsunk”, amit akkor is vállalni kell, ha rámegy az egészséged, a családod, a nyugalmad, az anyagi biztonságod, a jó híred…
    Szóval én még egyelőre itt vagyok, de ebben a vonatkozásban nem tudom úgy folytatni: másként nem tehetek. Szerintem Isten Lelke, ahogy ide hozott (pl. Filep a komornyikhoz viteték a Lélektől, majd Azótusban találta magát), ha eljön az ideje tovább is visz az én utamon. Na, így lehetek dezertőr. Mint te. :)

  2. Simi: nem akarom, hogy bárki félreértse, amiket leírtam; én nem ítélkezem senki szolgálata felett, sőt, örülök annak, mikor azt látom, hogy vagytok, akik kitartotok és jól végzitek a szolgálatot. Amiket ide leírok, azok főleg rám érvényesek, mert mindenki maga érzi, hogy mennyit bír, mire képes. Felnőtt keresztények vagyunk, mindenki képes értelmezni a maga munkáját.

    Sokszor bennem is felmerül a mi lett volna ha. Elég sokan leárulóztak ahhoz, hogy időnként elgondolkozzam azon, hogy nincs-e igazuk. De ez most már mindegy: az ember dönt valahogy, és azt vállalni kell, még akkor is, ha sokan utálják érte. Nem tudom, hogy a döntésem jó volt-e, akkor ez jónak látszott, és azt, amit most csinálok, nagyon szeretem. Okos emberek között vagyok, akik inspirálnak, okos embereket taníthatok arra, amit én is megtanultam. Egyelőre nem érzem, hogy ennél többre lenne szükségem.

  3. Köszönöm a külön posztot! Meg azt is, hogy ennyi év után, hogy meghallgattam volt a dobolyi prédikációt (amire már tényleg nem emlékszem, csak a jóleső emlékére, hogy falu-falu, de mégse ez jött le a szószékből és én ennek annyira örülök!) sikerült rádtalálnom a neten. Nem gondoltam volna akkor én se, hogy egyházzenész leszek. Huszonpár évesen is csak kapisgáltam-forma, de érettségi után biztosan muzikológiára megyek ha bejutok (zenepedagógia helyett), nem egyből külföldre egyházzene szakra. Amúgy nekem ez tényleg a második egyetem volt, és csak egyezni tudok veled, hogy mennyire bizonyult értelmesebbnek így. Persze nagy súlyt nyom a latban az is, hogy ebben a szakmában laikusként és nőként nem is kaphatsz professzionális felsőfokú képzést otthon, meg az hogy 19 évesen nehezebb önerőből külföldre kijutni. Az egyházzenész házaspár gyerekei – na az egy külön téma, remélem az enyémek tíz vagy húsz év múlva se szeretik majd kevésbé a szakmánkat, mint most. A négyéves egyelőre nagyon élvezi, bár próbálok lehetőség szerint nem túl sokat sózni a nyakába:-)

  4. Simi szerint:

    Böb. Először is azért szóltam hozzá(d), mert már lassan egy éve nem szóltam. Aztán azért, mert sok gondolatunk harmonizál. Harmadszor azért, mert nagyon jó tudni, hogy te a helyeden érzed magad. Negyedszer, azért, mert, csak… Persze az sem baj, ha beszélgetünk, mert ez lassan kiveszőben lévő foglalatosság. Igaz az Insomniában volt az igazi. Fal mögött, szem között…
    Remélem az alkalom ( majd alkolomot írtam, s innen már nincs messze az alkoholom :) ) nem várat sokat magára. Ja, gratula a diplomamunkához.

  5. Köszönöm :) Ez a blog főleg erről szól, hogy beszélgetünk, úgyhogy örülök nagyon, hogy itt vagy. Nyáron kellene szervezni egy mini évfolyam-találkozót, csak az insomniába.

  6. Csak úgy véletlen csöppentem ide, de el kell hogy mondjam, ugyanazt fogalmaztad meg pepitában, amiért én nem lettem óvónő. Sok gyereket mentettem meg magamtól :)
    Kívánok mindenkinek hasonlóan részletes önismeretet, mert nagyon sok felesleges kártól, sérüléstől óvja meg az embert és környezetét.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s