az utóbbi két évben

sokat beszélgettem arról és gondolkoztam azon, hogy mitől is jó egy református istentisztelet. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy ha egy vallási idegent kellene elvinni egy református istentiszteletre, ahol meg lehet mutatni azt, hogy na, tessék, ettől nagyszerű dolog reformátusnak lenni, és ő is kis irígységet érezzen magában, hogy a francba, de kár, hogy nem vagyok református, hát nem tudom, hova vinném.

Tegnap egy nyolc órai istentiszteletre mentem, mert amúgy is felébredek hatkor magamtól, és tízre, mire a többieknek beindul a nap, én már otthon is vagyok. Igaz, késtem kicsit, de úgy gondoltam, hogy a lekcióra még pont odaérek, utána legalább egy imádság és egy ének van mindenhol, rá fogok tudni hangolódni a prédikációra.

Csak arra nem készültem fel, hogy ez rövidített istentisztelet lesz. Valahogy nem jutott eszembe ez a lehetőség, Kolozsváron akkor is megtartják teljes liturgiával, ha kettő van. Az igeolvasásra értem oda, és már kezdődött is a prédikáció.

A lelkész a Jn.5-ről és a Jel.3,5-ről beszélt, a feltámadás valóságáról és az élet másik dimenziójáról. A prédikációban tkp. semmi kifogásolnivaló nem volt. Nem politizált, nem zsidózott, nem moralizált, nem beszélt hülyeségeket, az igéről és a húsvétról beszélt. Ez már önmagában is nagy teljesítmény egy lelkészttől. Az utóbbi időben annyi rossz prédikációt hallottam, hogy már annak is örültem, hogy nem kell felszisszennem.

De ettől függetlenül azért kicsit hiányérzetem volt. Mostanában mindig hiányérzetem van a prédikációk hallgatása közben. Mindig az az érzésem, hogy mi, a hivatásosok (bár nem tudom, hogy magamat tarthatom-e még ennek egyáltalán) tesszük erőtlenné az evangéliumot (ez valami Páli ige, most hirtelen nem találom). Az írás szavai továbbra is hatékonyak, de a mi közvetítésünkkel valahogy elvesztik erejüket (már ha ez egyáltalán lehetséges).

A másik gondolatom az volt közben, hogy jó, persze, húsvétkor mindig kicsit azoknak is prédikálunk, akik csak nagy ünnepeken vannak a templomban, és úm. megtérésre van szükségük, azaz a hit “legalsó fokán” állnak. De vajon mi a mondanivalója van számomra egy igehirdetőnek? Én is ugyanazért megyek (református) templomba, mint mindenki más: hogy halljak néhány gondolatot Istenről, amin aztán elgondolkozhatom, és amitől jobbá lehet az életem. Kicsit úgy éreztem, hogy a lelkésznek a veterán hívők számára nincs mondanivalója. Kicsit úgy éreztem, hogy elbeszél a fejem felett. És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy bizonyára azoknak, akik engem hallgattak, ugyanez volt az érzése. És ilyenkor elszomorodom.

Aztán persze, hiányérzetet keltett bennem a liturgia hiánya. Jó, tudom, ostobaság elvárni Pest közepében az erdélyi liturgiát, nem is ezt vártam. De valahogy a református lelkészek hajlamosak elfeledkezni arról (én is, amíg lelkész voltam, mert csak mostanában jöttem rá), hogy az áhitatnak a sokszor ismételt gesztusai mennyire fontosak lehetnek egy gyülekezeti tagnak. Nem mondom azt, hogy a liturgia legyen mindenek felett, persze, de a vallásos cselekvésekben mégis nagyon fontos szerepet játszik.

És végül az úrvacsora. Tulajdonképp ezért mentem, mostanában mindig ezért megyek, a communióért, bármit is jelent ez reformátusként. Nem tudom jobban megmagyarázni: a káté minden tanítása mellett (hogy ez egy emlékvacsora) is létrejön egyfajta communio. Nem tudom, hogy működik, nem is igazán érdekel. Nem, nem hiszem, hogy átváltozna a kenyér és a bor. És a kérdés lényegtelen is. A communio létrejön, és bármilyen csalódást keltő is az istentisztelet többi része (most nem a tegnapiról beszélek, mert az alapjában véve pozitív volt), ez akkor is ott van, működik, és ezért “megéri” elmenni. Érdekes módon akkor, amikor én osztottam úrvacsorát, úgy éreztem, hogy mások számára létrejön ez az istenélmény, velem viszont a lehető legritkább esetben történt meg.

Én hiszek ennek a jelképnek az erejében. Nem érzem szükségét annak, hogy ezt bármivel meg kellene támogatni, mert önmagától működik. Tegnap pl., a jelenések könyvi igére utalva, mindenki kapott egy fehér sálat úrvacsoraosztás közben. A gesztus szép, de számomra felesleges, nem kell semmivel megtámogatni se a szereztetés igéit, se magát az úrvacsorát.

Összességében mégis ez volt az egyik legpozitívabb református istentisztelet az elmúlt két évben. És ha jól belegondolok, más felekezeteknél se volt sokkal több: a kolozsvári evangélikusoknál, a koptoknál és a szentendrei szerb ortodoxoknál volt még hasonlóan pozitív élményem.

Reklámok
az utóbbi két évben

az utóbbi két évben” bejegyzéshez ozzászólás

  1. leszoli szerint:

    Érdekes ez a sálas dolog. Én időközönként szinte közelharcot vívok a gyülekezeti tagokkal (mind egyetemisták!!), hogy ne mondjak a jegyek kiosztása alatt igét (erdélyi szokás szerint). Olyan is volt már, hogy valaki azt kérte, ha nem mondok igét akkor tegyünk ki egy úgyn. igés dobozt, abból húzzon mindenki a templomból kifele menet…
    Szóval én sem hiszem, hogy überelni kellene az úrvacsoraélményt akár sállal, akár igével (ez sajnos szokás). Annyira más, amikor teljes csenben (sokszor háttérzene sincs) valósul meg ez a közösség:)

  2. Én, mint abszolút ateista, Nelli első bekezdéséhez szólnék csak hozzá: életemben egyszer voltam a debreceni Nagytemplomban, és igen, ott éreztem áhítatot.
    Nem volt istentisztelet, turistaként jártunk ott, egyszerűen a templom hatott így. Soha korábban (de azóta sem) katolikus vagy egyéb templomban nem volt hasonló élményem.
    Szóval: akkor és ott azt éreztem, de kár, hogy nem vagyok református.
    (azért nincs kizárva, hogy az otthoni katolikus vallásgyakorlással való szembenállás is közrejátszott ebben, kitellett tőlem, akkor voltam 15 éves, de akkor is tény: eltöltött valami különös érzés)

  3. Erika szerint:

    Nagyon izgalmas dolgokról beszélsz, drága! Húsvétkor két prédikáció+1ágenda volt az én részem, és mindhárom alkalommal úrvacsoraosztás. Számomra nagyon fontos, h valakivel, és akkor kivel vagy egyedül végzem a szertartást. Szeretem ezt a kollégát, hitelesnek tartom, és ez sokban segített nekem, h a Szentírás hasson. A liturgia megismételt gesztusai szerintem is roppant fontosak. Én sajnáltam, h az emberek nem vagy alig énekeltek. Pedig a közös énekkel (IS) indul el az a bizonyos communio… Amit megfigyeltem, h, képzeld, megköszönik az úrvacsorát. Ezzel otthon nem emlékszem, h találkoztam volna. Engem ez (meg)zavar, nem tudom, vajon kihez/-nek irányul ez a hála; nem érzem, h én teszek szívességet vagy bármi olyasmit… Szeretném jobban megérteni, mi történik olyankor a hívekben; hogyan hat a kenyér és a bor; miért hálásak, ha azok… No, ilyenek. Kíváncsi vagyok, mi van Veled, hamarosan fölhívlak. Légy jól ebben a nedves időben! pussz

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s