ma

nem voltam templomban (ergo nem cseszegetek senkit)

kiválogattam legalább 300 db gyerekruhát

egy részüket kimostam és kiterítettem

kimostam és kiterítettem még két adag ruhát

kivasaltam a jövő heti adag inget és blúzzot és szoknyát és nadrágot

tartottam a szekrényt, amíg G. csavarozott

legyártottam a holnapi dolgozatot

készültem egy másik órára

elraktam a téli ruhákat

rendet vágtam a nyáriakban

elrendeztem két szekrényt

elfáradtam és fáj a lábam

és nem takarítottam

és nem mosogattam

mert ma vasárnap van

és nem dolgozunk.

ma

megkerülnek a

dolgok, ma van annak a napja, amikor kicsit rendezgetek a házban, meg helyükre kerülnek a faliszekrények, átválogatom a babaruhákat (hogy lehet egy gyereknek ennyi ruhája??), és rendet vágok a rendetlenségben. A lego Percy, aki egy mozdony, a gyógyteák mellől került meg, két éve tűnt el.

Továbbra is hiányzik: az összes születési és házassági anyakönyvi kivonatunk, a szarvasos hálózsák (kb. hat hónapos korig jó), a fülhallgatóm és a nagyon drága, ajándékba kapott energiatakarékos égő (kb. 20.000 Ft. darabja).

Videó

agnosztikus dialógusok 42 – a szép ember

– Végül is magyar állampolgár is vagyok, úgy lehet, jövőre elmegyek szavazni.

– És kire?

– Bajnaira. Mert olyan szép ember.

– Neked is bejönnek a jóllakott óvodások?

– Legalább jól mutat a tévében.

– Jézusom, mintha a nagyanyádat hallanám, hányszor elmondtad, hogy azért járt templomba, mert FM olyan szép ember.

– De hát miért, Tăriceanut is ezért szerettem.

– Ez azért nagyon komolytalan indok.

– Az egész politikai helyzet nagyon komolytalan.

– Nincs is tévénk.

agnosztikus dialógusok 42 – a szép ember

keresőszavak 21 – a bálna hímzés és a néptánc szabásminták

bálna hímzés – meg a fóka és a rozmár

almás fogalmazások – mondtam én, hogy hiányt pótolunk

az alma fogalmazás – elsőre nem találta el

néptánc szabásminták – kettőt jobbra, egyet balra, dobogtatás, aztán svájfolunk és behúzzuk a derekát

leonida gem fashion – hát ezen egy napig röhögtem. az igazi freudi elszólás

védőnő logo – kisbaba sodrófával?

hamis címbejelentés – ejnye, még egy schmittelés?

 

 

 

keresőszavak 21 – a bálna hímzés és a néptánc szabásminták

Vive la bureaucratie!

1. Csináltatsz magadnak lakcímkártyát.

2. Megnézed, hogy a lakcím szerint a gyerek óvodailag hova tartozik.

3. Elmégy nyílt napra, megtudod, hogy tavaly 90 gyerekkel többet akartak beíratni, kissé befosol, hogy mi lesz.

4. Előjegyezteted a gyereket a lakcím szerinti óvodában a megadott időpontban.

5. Értesítenek, hogy felvették-e vagy sem.

5a. Ha igen, beíratod.

5b. Ha nem, fellebbezel.

6a. Ha felvették, másfél hét beszoktatás.

6b. Ha nem, akkor majd beosztják valahova a kerületben.

Nem is tudom, minek találták fel a netet.

Vive la bureaucratie!

agnosztikus dialógusok 41 – komoly szülők

– Ha nincs inged vasalva, akkor vasalok neked egyet.

– Felesleges.

– Miért, nem akarsz inget venni?

– De.

– Akkor vasalok.

– Röhöghetek egy kicsit?

– Nem.

– Azt akarod, hogy komoly szülőknek nézzünk ki?

– Igen.

– De nem vagyunk azok.

– Ezt az óvónőknek nem kell tudnia.

– És mi lesz akkor, ha Gedeon megereszt egy szürrealisztikus mondatot, a francba-val a végén?

– Még mindig mondhatjuk, hogy az óvodában tanulta.

agnosztikus dialógusok 41 – komoly szülők

szeretnék egyszer

az életben, csak egyszer gyenge, támogatásra szoruló nő lenni, aki a férfiakban nem a vitatkozási és legyőzési kényszert kelti fel, hanem az oltalmazó gyengédséget.

Szeretném egy napra a felelősséget letenni, egy napra kibújni a bőrömből, hisztériázni, sírni, bevetni a női fegyvertárat, mint a regényekben. Hagyni a érzelmeket áradni. Nem érezni kínosnak a nőiességet.

Ma utálok felnőttnek lenni.

szeretnék egyszer

agnosztikus dialógusok 40 – a nagy bogár

– Képzeld, tegnap megmentettem egy nagy bogarat, és nem öltem meg. Bejött a fürdő ablakán és eltévedt, de én egy papírral az ablakhoz tereltem és megmentettem. Legalább négy centi nagy volt.

– Ügyes vagy. Most már mehetünk póksimogatóba.

agnosztikus dialógusok 40 – a nagy bogár

annyira szokatlan

volt éjjel a földrengés, hogy éjjel egykor ezt tárgyaltuk, hogy vajon tényleg éreztük-e, és azt éreztük-e, amire gondolunk. Én félálomban voltam, G. meg dolgozott, a félálomban azt éreztem, hogy megmozdult az ágy alattam, mint amikor jó erősen nekimegy valaki. De az félálom miatt azt hittem, hogy álmodtam, de aztán felébredtem, és G. is elmesélte, hogy milyen furcsa volt, pattogtak az ablakok és rezgett a padló. Még egy másodperc sem volt.

Aztán miután jól megtárgyaltuk, hogy biztosan földrengés volt, megijedtünk, hogy mi lett volna, ha. De addigra már minden visszaállt a normálisba.

annyira szokatlan

szükség van-e a kritikára?

Leszűrtem a prédikációs poszt tanulságait, úgyhogy ma erről írok. Ha valaki ezt unja, ugorgyon.

Az első kérdésem a témával kapcsolatban, hogy szüksége van-e az egyháznak kritikai értelmiségire. Hogy mit értek pontosan kritikai értelmiségin, ahhoz tessék Komoróczy Géza tanulmányát elolvasni Jeremiásról a Bezárkózás a nemzeti hagyományba c. tanulmánykötetből. Egy kis olvasás még senkinek se ártott meg.

Tehát szüksége van-e a református egyháznak olyan, teológiailag képzett laikus értelmiségre, akik kifejezetten értelmiségi diskurust tudnak folyatni az egyházon belül? Ez magában foglalja természetesen a fennálló rend kritikáját és a jobbítás igényét is. Ahhoz, hogy ilyen lehetséges legyen, meg kell nyerni az értelmiséget, nem pedig eltaszítani. Ha azzal jövünk, hogy az értelmiség térjen meg, s aztán majd beszélünk, csak elvadítjuk magunktól azokat, akiknek még lenne református kötődése. Azt gondolom, hogy csakis akkor folytatható normális párbeszéd, ha az egyházat képviselők képesek az értelmiségre egyenrangú partnerként tekinteni akár dogmatikai kérdésekben is, és nem hárítják el azonnal a kritikát azzal, hogy nincsenek megtérve, gonosz liberálbolsevisták, akik csak rombolni akarnak.

Úgy gondolom, hogy szükség van minden építő kiritkára, az egyház közel sincs annyira jó állapotban, mint ahogy látni szeretné saját magát. Ha félre tudjuk tenni a küldetéstudatból fakadó gőgöt, akkor el tudunk vontakoztatni attól, hogy a kritikát ki mondja, és megpróbálunk arra választ keresni, hogy jogos-e vagy sem. Úgy gondolom, hogy a keresztény egyházakon a keresztény attitűdöt és etikát számonkérni mindenképp jogos, és ezt nem lehet elhárítani azzal, hogy hülye ellenzéki, és úgysem lehet igaza, mert nem a mi kutyánk kölyke. E a mi kutyánk kölyke tipikusan a kommunizmusban kialakult magatartásforma, akkor volt is értelme, ami mára már elveszett, csak survival-ként működik sok egyházi emberben.

A másik kérdésem, hogy a prédikáció lehet-e kritika tárgya? Mondhatja-e egy gyülekezeti tag, hogy tiszteletes úr/asszony, én azzal, amit mondott a prédikációban, nem értek egyet? Lehet-e vitatkozni a prédikációval? Mert ha nem, akkor ezt ki kell mondani, mint az egyházi fenyítékről szóló passzust, hogy a prédikáció ex catedra, és “alázatosan felveszem”, nincs apelláta, nem kell visszajelzés. Ha a prédikáció verbum Dei, akkor lehet-e a formai kifogásokon túl tartalmi kifogásokkal is élni? Azaz van-e helye a kritikai értelmiséginek az egyházon belül akkor, amikor Isten Igéjét hallgatja?

A harmadik, bár ez nem kérdés, hanem megállapítás: nekem ez (az egyik) szakmám, mármint a prédikáció. Ha tetszik, ha nem. Ezért – bármennyire is elképzelhetetlen ez egyeseknek – kétféle füllel hallgatom az igehirdetést: egyrészt, mint igehallgató, másrészt, mint szakember, aki felszisszen a technikai malőrökön. Akinek ez elviselhetetlen, az ne olvassa a blogot, főleg ne az olyan bejegyzéseket, amelyek erről szólnak.

Azt viszont továbbra is elfogadhatatlannak tartom, hogy valaki – főleg ismeretlenül – minősítsen, minősítse a hitem (vagy a hitetlenségem). Tegnap az egyik kedvenc órámon az egyik kedvenc tanárom arról beszélt, hogy csak akkor lehet értelmes vitát, párbeszédet folyatni, hogy ha van valami közös minimum, amiben a felek megegyeznek. Az én ilyen közös minimum-igényem a tolerancia.

Ez az én blogom, és ha idejössz, akkor viselkedj felnőtt, értelmes ember módjára. Érvelj, vitázz, kommentelj, de ha a megjegyzésed nem tartozik a tárgyhoz, személyeskedő, zsaroló, számonkérő, érzelmi érveket használsz, vagy szimplán butaság az, amit írsz, és engem sért, akkor ki leszel moderálva, mert ebben a kybertérben persona non grata vagy. A saját blogomban azzal beszélek, akivel akarok, és már sokszor megvívtam ostobákkal, nincs sükségem újabbakra. Az ostobát semmi sem győzi meg, így felesleges vele minden vita.

szükség van-e a kritikára?

válasz rétyusának

az itt elhangzott kérdésére. Mivel a poszt alatt amúgy is nagyon sok komment van, inkább nyissunk egy új beszélgetést.

Én csak azt tudom leírni, amit én gondoltam közben.

Huszonhárom évesen kerültem ki a első gyülekezetbe, Székelyföldre. És egyáltalán nem voltam felkészülve arra, ami rám várt: nem szakmailag, mert az rendben volt, hanem emberileg. Ha én lennék, vezető pozícióban az egyházban, ami jelen állás szerint teljesen elképzelhetetlen, senkit nem engednék ilyen fiatalon egyedül falura. És senkit nem engednék úgy teológiára, hogy előtte el nem végzett egy másik egyetemet. Azt írtam már többször, hogy az utóbbi két év, aminek során az egyik tanárom kissé lelkigondozóként és beszélgetőpartnerként próbált rávenni arra, hogy értelmezzem saját kereszténységem, nagyon erősen befolyásolta a gondolkodásom, tizennyolc évesen volt utoljára ilyen időszak az életemben, amikor szintén részt vettem egy lelkigondozási sorozaton, aminek során gyökeresen újraértelmeztem magam.

Aki végigélt egy ilyen időszakot, az tudja, hogy milyen nehéz szembenézni a saját hazugságainkkal, és milyen erős indulatokat vált ki az emberből az, amikor – sokszor véletlenül – rátapintanak a legfájóbb kérdéseire. Úgy érzem, hogy lassan kezdenek a helyükre kerülni a dolgok.

Ebben a két évben volt sok, nagyon fontos felismerésem, és több dologról láttam be, hogy lelkészként rosszul csináltam. Most igyekszem azt megtanulni, hogy hogyan legyen jó igehallgató, hogy mi az, ami gyülekezeti tagként nekem fontos egy istentiszteleten/misén/liturgián.

***

Az 12 év alatt, amíg én egyházi ember voltam, összesen kétszer vagy háromszor fordult elő, hogy készületlenül mentem a szószékre, minden prédikációm vázlata vagy teljes szövege megvan, főleg, amit románul mondtam. Ez sem volt elég ahhoz, hogy úgy érezem, hogy elég jól prédikálok. Az első évben ötletszerűen választottam textust, de utána igehirdetési terv szerint prédikáltam, vagy tematikusan, vagy egy-egy könyv alapján. Van pl. teremtéstörténet-sorozatom, Ábrahám-sorozatom, példázatok-sorozatom, csodák, Jelenések könyve, “én vagyok” mondások, stb. A görög szöveget szinte mindig megnéztem, és gyakran a hébert is, mert nem lehet teljesen megbízni a fordításokban. Sok prédikációs könyvem volt, és a készülés során sok okos ember prédikációit olvastam. A legnagyobb kedvencem Joó Sándor volt, és nagyon sokat használtam Kozma Zsolt és mások exegéziseit.

Emellett sokat beszélgettem a gyülekezet tagjaival, anyagot gyűjtve arra, hogy őket mi is foglalkoztathatja. A szerda volt a piacnap, amikor egész délelőtt kinn koslattam a piacon, és hallgattam, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Rendszeresen jártam családlátogatni. De ezek mind egy lelkész kötelességei, ezért kaptam a fizetésem, szóval nem dicsekedni akarok.

Ez mind nem volt elég ahhoz, hogy egy prédikáció “jól sikerüljön”. Egyrészt nincs visszajelzés, nem tudom, hogy mikor sikerül jól. Mert az, hogy elmondják, hogy megint milyen szépen mondtam az Áment, nem számít annak, én kifejezetten értelmiségi jellegű, elemző visszajelzésre szerettem volna igényt tartani, mert ez az a szellemi közeg, ami engem inspirál. Ez rettenetesen hiányzott. Így teljesen magamra voltam utalva abban, hogy mit mondok egy prédikációban, és biztos vagyok benne, hogy sokszor mondtam rossz, a gyülekezet feje felett elsuhanó prédikációkat, mert hiába igeszerű egy igehirdetés, ha nem válaszol a gyülekezet aktuális problémáira, amiről vagy tudok, vagy nem .

Utólag, gyülekezeti tagként, és igehallgatóként azt gondolom, hogy nem voltam túl sikeres igehirdető, nem értettem eléggé az embereket, túl dogmatikusan fogtam fel a dolgot, és hagytam magam kiégni, és elveszíteni a lelkesedésem. Ebben rajtam kívül senki nem hibás. (Illetve jó lenne, ha a teológián a teológusok olyan alapos vallásfenomenológiai képzésben részesülnének, mint én az ELTÉn, mert sok zsákutcától megkímélné őket.)

Emellett mind a mai napig úgy látom, hogy én rendelkezem egy nagyon sajátos igei látással, teljesen más dolgok jutnak eszembe egy-egy igéről, mint az átlag-embereknek. És mind a mai napig úgy gondolom, hogy erre a sajátos értelmezési keretre jelenleg az egyháznak nincs szüksége. Nem érzem úgy, hogy szívesen vállalnék igehirdetői szolgálatot. Azt hiszem, hogy az én gondolataim a jelenlegi egyházi keretek között túl radikálisak, túl felforgatóak, viszont nem vagyok hajlandó lemondani erről a látásmódról, mert én így értem az evangéliumot. Elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam értékelni a fennálló rendet, és minden kritika ellenére szeretem annyira a nagybetűs Egyházat (nem pedig a látható formáját), hogy ne akarjak rosszat neki. Én ebben látom a magam felelősségét. Ha majd egyházi emberek (akik hitelesek tudtak maradni) úgy látják, hogy szükségük van rám, akkor majd szólni fognak., vagy nem. 

Én komolyan azt gondolom (és most itt elnézést minden ateista ismerőstől), hogy ha Isten egyszer megint azt akarja, hogy prédikáljak, vagy bármiféle egyházi szolgálatot végezzek, akkor megteremti hozzá a lehetőséget, és én nem fogok nemet mondani. Addig meg igyekszem laikusként Istennek tetsző életet élni. Ha az ószövetségi prófétaságot veszem alapul, mint az igehirdetés prototípusát (erre a ref. dogmatika alapján minden jogom megvan), akkor értelmezhetem úgy is, hogy vannak olyan próféták/igehirdetők, akiknek a megbízatása egy bizonyos időre szól, és nem a nyugdíjazásig. Lehet, hogy az én szolgálatom is ilyen volt.

Egyszer ötödéven az akkori Pubban, amikor az évfolyamtársaimmal arról beszélgettünk, hogy ki mmilyen lelkész akar lenni, elhatároztuk, hogy nem leszünk rossz, kiégett, alkoholista, befásult lelkészek, mert olyanból van elég. Én ehhez tartom magam. Egy adott időszakban úgy éreztem, hogy nem vagyok elég a feladathoz, nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak, közhelyeket mondok a szószékről és a hangom rezegtetésével próbálom meggyőzni a gyülekezetet. Ez zsákutca, ha az ember komolyan veszi azt, hogy Isten duplán számon kéri az igehirdetőket, akkor nem csinálhat jó lelkiismerettel ilyet. Szerintem az a becsületes, ha az ember belátja a korlátait, és ha már jót nem tud, legalább rosszat nem csinál.

válasz rétyusának

ma a prédikáció

hallgatása közben, miközben igyekeztem nem túl látványosan unatkozni, felállítottam magamnak egy rangsort a prédikációk minőségéről. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy nagyon szubjektív rangsor, mert a mai a mamáknak nagyon tetszett, még ha utána rögtön a paradicsomlevesről beszéltek is. De hát Hamvas is – aki pedig a misztikában kétségtelenül nagy tekintély – ő is megmondta, hogy Isten ott van a főtt sonkában is.

Valaki, aki nem protestáns, megkérdezhetné, hogy miért rugózom ennyit a prédikáció problémáján, vannak az istentiszteletben sokkal fontosabb dolgok, az ortodoxok pl. egészen vígan elvoltak évszázadokon keresztül prédikáció nélkül, és a legtöbb katolikusnak is (néhány ferencest kivéve, akiknél nagy hagyománya van a prédikálásnak) jobb, ha meg sem szólal, mert az ember agyát csak elfutja a lila hab, amikor hallgatja.

A reformátusoknál azonban van egy dogma, miszerint a prédikáció maga is Isten Igéje (ha ott és akkor a Szentlélek úgy akarja), azaz annak, amit egy egyszerű lelkész a szószékről mond, ugyanakkora súlya van, mint magának a Szentírásnak.

Most inkább nem beszélnék arról a tényről, hogy ez – már ha egy gyülekezet ezt szó szerint érti – mekkora hatalmat ad egy lelkész kezébe, és hogy szerintem kár volt ezt a dogmát bevezetni, bármelyik reformátor volt is az elkövető. Senkinek nem szabad a kezébe ekkora hatalmat adni. De ez itt most mellékszál.

Ez azonban egy dogma, és mindenkinek a fejébe beleverik ezt a teológián, hogy ez így van. Hajlamos az ember egy idő után túl sokat képzelni magáról, és lenézni mindenki mást, aki nem rendelkezik ezzel a hatalommal. Úgy érzi, hogy az, amit a szószéken mond, fontosabb, mint pl. egy orvos életmentő munkája, mert ő lelkeket ment (vagy nem, de ezt most megint csak hagyjuk). Ő, mint palást, az Isten szájával beszél. Csak éppen ettől ő, mint ember, nem lesz se okosabb, se megértőbb, se nagylelkűbb.

A felelősségről azonban, amivel ez jár, sokan elfeledkeznek. Mivel az Isten nem szokott villámmal sújtani senkit, aki hülyeségeket beszél a szószékről, ezért egy idő után – akarva vagy akaratlan – az ember összekeveri a saját elképzeléseit az Isten igéjével. Nagyon kevés olyan lelkészt ismerek, aki tisztában van ezzel a kettősséggel, és felelősséggel él vele.

Az, amit én érzek és gondolok az Igéről, nem azonos magával az Igével, ennek mindig tudatában kell lenni akkor is, amikor az ember prédikációt ír. Nem tudjuk, hogy működik a Szentlélek, és hogyan változnak át az emberi szavak üzenetté. Nehezebb probléma ez szerintem, mint a transz-szubsztanciáció, a kenyér és a bor átváltozása vagy át nem változása.

Kereszténynek lenni önmagában is egy elég skizofrén állapot, az ember folyamatosan harcban áll önmagával, méricskél, hasonlítgat, egy nyugodt perce sincs. Lelkészként csinálni ugyanezt csak tovább fokozza ezt az állapotot. Ezt kétféle módon lehet kezelni: vagy úgy teszek, mint a strucc, a seggem az égre fordítom és nem törődöm vele, nem gondolkozom, mert ha igen, feloldhatatlan ellentmondásokba ütközöm, vagy állandóan ezen rágom magam, amíg a probléma fel nem emészt teljesen. Én próbáltam mind a kettőt, egyik sem jó megoldás, és fáradtságára van a testnek. Olyant viszont nagyon keveset láttam, hogy valakit épp e a feszültség tegyen igazán termékennyé és kiváló lelkésszé. De aki erre képes (láttam egy ilyen embert), azt akár református szentnek is lehetne nevezni, ha nem lenne ez önmagában anakronizmus. De hát a kereszténységen belül mi nem az?

Ha tehát Isten igéje az, amit valaki a szószékről mond, (és azt ugye nem lehet mondani, hogy Isten ma se merevített nagyot a prédikációban), akkor csakis a lelkészt lehet hibáztatni, ha Isten néma, mert nem mondott semmit, vagy mondott, csak épp hozzám nem jutott el az üzenet. Vagy eljutott bizonyos üzenet, ami a lekcióban és/vagy a textusban volt, de a prédikáció köszönő viszonyban sem volt azzal, amit nekem az írott ige üzent. Akkor hogy is van ez? Melyik a hiteles? Melyiknek kell inkább hinnem?

Ha például valaki arról beszél egy prédikáció során (megtörtént eset, ezért nem megyek soha többet abba a gyülekezetbe, amíg az illető püspök felmehet a szószékre), hogy a liberálisok a farizeusok egyenes ági leszármazottai, és ezért ugyanolyan megvetés illeti őket, mint a farizeusokat (amivel szerintem kimerítette a zsidózás fogalmát, még akkor is, ha kerülgető szavakkal beszélt, mert a judaizmus tényleg a farizeizmus, mint szellemi irányzat leszármazottja, olvasson az ember egy kis Tatár Györgyöt, és vegye le a keresztény szemüveget egy kicsit, hogy táguljon a látásmódja, vagy mi a csuda is szokott tágulni), akkor nekem kötelességem-e úgy tekinteni a prédikációra, mint Isten igéjre? Hihető-e az evangélium szellemiségét ismerve, hogy Isten vagy Jézus zsidózna a szószékről? (Az aktuálpolitizálást meg inkább hagyjuk, mert akkor bele kell mennem az ószövetségi exegézis problémájába.)

Vagy énekelheti-e istentiszteleten a himnuszt (továbbra sem értem, miért kell énekeltetni), ami egyértelműen nem védhető meg dogmatikailag, és ezért nincs mit keressen az énekeskönyvben?

No, vannak nekem is próblémáim így vasárnap. Akkor lássuk azt a bizonyos listát.

Az értékelésben az egyes a borzalmas (megbuktál, fijam, ülj le), a kilences a kiváló.

1. Felállok s kimegyek – kategória. A prédikációnak semmi köze a textushoz, vagy épp ellentétes azzal. Hülyeségeket beszél rossz stílusban, nem tudja befejezni a mondatait és a gondolatait, nem készül és ezért túl hosszan beszél a cserebogarak halhatatlanságáról (ez is megtörtént eset), nyíltan vagy burkoltan zsidózik, cigányozik a szószékről, nacionalista szövegeket nyomat. Elfelejtkezik arról, hogy az a Jézus, akiről neki beszélnie kellene, az irgalmas samaritánust állítja példának (egyszer prédikáltam erről, hogy olyan ez, mintha Jézus korunk cigányait állítaná elénk követendő példaként, de nem lettem ettől túl népszerű), azt mondja, hogy nincs zsidó és görög (magyar és román, magyar és cigány), a nacioalista értékrend a világ szkémájához tartozik, a keresztények meg nem, s különben is, aki nem tartja oda a jobb arcát, hogy oda is kapjon egyet, ha már egyet kapott balról, az “nem méltó énhozzám”, mert aki felvette egyszer a jézusi igát, az nem nézhet vissza állandóan a világ értékrendjére sóvárogva, hogy adott esetben visszaüthessen.

2. Inkább a Bibliát olvasom – kategória. Rosszul beszél, nem készült, nem tudja befejezni a gondolatmeneteket, nincs benne szövegkoherencia, nem tudni, honnan indult és hova akar eljutni. Perceken keresztül keresi az Áment, de sehogy se találja, pedig a hangsúly sokszor levitte odáig. Vagy mindent felszólító módban mond, mindent egyformán nyomatékosít, és a hallgató tíz mondat után elfárad, kikapcsol. Olyan, mint Tompa egyes rendezései: annyira bombasztikus akar lenni, hogy már az elején magas cében kezdi a rendezést, és nem tud utána hova fokozni. De legalább nem uszít és nem “nemzetiszín palástban” prédikál.

3. Legalább a kántor jó, és jó énekeket választott – kategória. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy kijegyzetelje az Igehirdetőt (ami egy folyóirat), úgy, ahogy van, felviszi a szószékre. A prédkáció semmi mást nem tartalmaz, csak közhelyeket, amiket úgy ad elő, mintha világmegváltó igazságok lennének. Egyetlen önálló gondolata sincs, és azoknak sem, akiktől ihletődik. Ha szerencséje van, nem egy nagyon unalmas prédikációt olvas fel. Ha az embernek pechje van, akkor 19. századi veretes stílusban és modorban hallja mindezt, amit az illető igehirdető úgy vesz, mintha ez lenne a sitz im leben, az a szükséges plussz, amitől jó lesz az igehirdetés.

4. Legalább vitatkozni érdemes vele – kategória. Nem biztos, hogy a választott textusról beszél, de van néhány önálló gondolata. Nem biztos, hogy egyetértek vele, de legalább időnként érdemes odafigyelni, és nem a fal mintáinak bámulásával tölteni az időt.

5. Már megint jól összeszidtak – kategória. Bármi is legyen a textus, az igehirdető megtalálja a módját, hogy jól leteremtse a gyülekezetet: azokért, akik nincsenek a templomban, mindenféle irreális vagy valós bűnökért, bármiért. A kedvencem ebből a kategóriából az volt, amikor egy karácsony elsőnapi ünnepen, amikor én annak akartam örülni, hogy Isten elküldte Jézust a világba, közölték velem a szószékről, hogy úgyis meg fogok halni, és jobb, ha minél előbb megbánom a bűneim, mert Isten számon fog engem kérni (s így tovább, fél órán keresztül, hogy kesergő, hol dörgedelmes hangnemben). Örömről egy szó sem esett.

6. Jól beszél, de akkor miért ezt a textust választotta – kategória. Szinte hibátlan az, amit mond, csak épp a textusról nem esett egy szó sem.

7. Végigmagyarázza a textust, de semmi személyes mondanivalója nincs – kategória. Elmondja mégegyszer ugyanazt sokszor és sokféleképp, amit felolvasott a Bibliából. Véleményem szerint ez a típusú prédikáció teljesen felesleges (viszont nem lehet nagyot tévedni). Az ember úgy megy haza, hogy akár otthon is ülhetett volna.

8. OMG, még egy lelki zsaroló – kategória. Megpróbál lelkileg zsarolni a szószékről, és ehhez felhasználja a Bibliát. Ha az ember szerencsétlen, akkor beletrafálnak a gyenge pontjába, és lelkiismeretfurdalást keltenek benne, ilyen vagy olyan cselekedetektől téve függővé Isten szeretetét. Azt próbálják elhietetni velem, hogy Isten csak akkor szeret, ha ilyen és ilyen leszek – ami pedig nyilvánvaló hülyeség, és felháborító. Ez szerintem egyértelműen a hatalommal való visszaélés egyik esete.

9. Na, ez az – kategória. És akkor arról, hogy szerintem mik egy jó prédikáció jellemzői. Az igéről beszél, a textus belső logikáját követve. A gondolatmenete tiszta és világos, jól követhető, nincsenek benne védhetetlen állítások (mint pl. ma, hogy a költészet Vergiliussal kezdődött), se logikai bakugrások. Készült, és ez nyilvánvaló abból, hogy mindent elmond abból, ami ahhoz a textushoz tartozik, de nem kalandozik el, mert szereti a saját hangját hallgatni. Nem moralizál, nem akar Isten nevében megzsarolni. Látszik, hogy elmélyedt az igében, utánaolvasott, gondolkodott azon, hogy mit lehet erről mondani. Vannak mély gondolatai, amelyek megfontolásra érdemesek, és továbbgondolhatók. Úgy hat rám érzelmileg, hogy közben nem érzem megtámadva magam. Úgy tűnik, mintha ismerné azt, amin épp rágódom, és próbál valami megoldást találni rá (a próbálkozás a lényeg, nem pedig a kész válaszok). Jók a kérdései, amiket feltesz az igének, és nem törekszik mindenáron arra, hogy a számba rágja az maga kész válaszait. Úgy érzem, hogy a gondolkodásban és kereszténységben hozzám hasonló problémákkal küzd, és ezért egyenrangúak vagyunk, és nem “leszól hozzám” a szószékről. A végén összefoglalja 4-5 pontban a gondolatmenete lényegét, hogy honnan hova jutott el.

ma a prédikáció

annak örömére, hogy

készen vagyok, vettem három nadrágot össesen 900 forintért a Ruhagalériában, az egyikre rá van írva, hogy 16 éveseknek, a másiknak szűk a szára, és nagy a segge, így a hasam bele fog férni, még ha kicsit furán is áll, a harmadik pedig egy leggins, ami NEM nadrág, még akkor sem, ha mindenki annak hordja. Terhesnadrágot venni reménytelen, ma felpróbáltam öt nadrágot, és egyik se volt jó, mert a paramétereimet: hosszú láb, lapos segg, nagy has, egyik se teljesíti.

Mindezt azért, mert elkészültem. Jövő héttől Avicenna orrvérzésig.

CIMG2684

annak örömére, hogy

a dolgozat tartalomjegyzéke

(just in case, ha valakit érdekelne)

Tartalomjegyzék

 

Bevezetés        3

I. Mohamed életének jelentősége vallástudományi és hadísz-tudományi szempontból     17

II. Terminológiai alapvetés          17

Isnād, hagyományláncolat    18

Mant, tartalom          18

A ḥaddaṯanā ige változatai a Koránban        18

cAn, szerint     20

Aḫbaranā        20

Ḥakā    21

Balaġanī          21

Sunna, szokás            21

III. A hagyomány láncolata         22

Ṣaḥāba, társak, a szemtanúk generációja     22

A fontosabb társak, és amit tudni lehet róluk         24

Tābicūn, utódok, a első generáció a Próféta után    31

Néhány jól ismert utód         31

cIlm ar-riğāl, az emberek tudománya és az életrajzi lexikonok       34

A hagyományozók értékelése           37

A hagyományozók rangsora                 39

A hagyományozás módszerei            41

A fabrikált hadíszok   41

A kutub as-sitta, kutub aṣ-ṣiḥāḥ, a hat kanonikus gyűjtemény rangsora 42

IV. A hadíszgyűjtemények típusai és a főbb gyűjtemények jellemzése      44

Korai, elveszett, részben elveszett és még meg nem került gyűjtemények          44

Ṣaḥīfa  46

Ğuz’     46

Risāla   46

A Muwaṭṭa’    47

Muṣannaf       49

Muṣannaf cAbd ar-Razzāq      49

Muṣannaf ibn Abī Šayba        51

Ṣaḥīḥ al-Buḫārī          51

Ṣaḥīḥ Muslim             62

Musnad           67

Musnad ibn Tayālisī   68

Musnad Aḥmad b. Ḥanbal     69

Mucğam          70

Ğāmic   71

Ğāmic aṭ-Ṭirmiḏī         71

Sunan 75

Sunan ad-Dārimī        76

Sunan aṣ-ṣuġrā, sunan an-Nasā’ī      76

Sunan Abū Dāūd        81

Sunan ad-Dāraquṭnī  84

Sunan al-Bauhaqī       85

Mustardak      85

Mustaḫrağ      85

Arbacīniyyāt   86

V.  A hadísztudomány arab terminológiája         87

Befejezés         93

Felhasznált irodalom 94

Mellékletek     95

a dolgozat tartalomjegyzéke

a munkaasztalon

CIMG2679

– tizenegy könyv, amit egyszerre használok

– négy pohár, kávés, teás, datolyamagvas, szörpös

– egy kiürült szörpösüveg

– két doboz hajfesték, vár a sorára két hete

– kisolló

– egy doboz datolya, összetevők, natúr és datolya, Iránból

– 4-5 toll

– kislámpa

– laptop.

Befejezéshez közeledünk.

a munkaasztalon