az én nagyanyám

akkora román volt, hogy jobban tudta a miatyánkot románul, mint magyarul. Sokat volt a nagyapjánál, aki ortodox pópa volt Szentbenedeken, vagy valahol arrafele, a Mezőségnek nevezett világvégén.

Az én nagyanyám akkora román volt, hogy az apámat is Horthy után nevezte el Miklósnak, mert épp akkor vonult be fehér lovon Kolozsvárra, hogy minden igaz magyar lejány úgy érezhette, hogy megjött a herceg.

A nagyanyám apja, aki valóban román volt, mert a pópa családjába született, kikeresztelkedett dédanyámért, aki magyar katolikus volt; de nem katolikusnak, hanem reformátusnak, csak hogy megmutassa, hol lakik az Úristen. Így lett a Comesből Komáromi, a szép ánti magyar világban, így lett a dédapám bozgor, azaz hazátlan, miután a román családja kitagadta. Minden Comes orvos lett, vagy pap, vagy zenész, csak a dédapám lett alkoholista és halt meg a szegényházban.

Dédanyám egyszer egy óvatlan pillanatban magára borította a petróleumot, meggyulladt és a bőre kétharmada elégett. Nagyanyám egyik testvére meghalt tífuszban, és a másik is valamiben. Nehéz világ volt akkor a Mezőségen, ha román volt az ember, ha magyar.

Nagyanyám ide-oda sodrótott a román és a magyar rokonság között, és sehol nem szerette. Talán a román rokonokat jobban szerette, de ők meg nem akarták annyira felnevelni. A magyar rokonokat nem szerette, inkább beállt cselédnek egy zsidó családhoz. Soha nem hallottam, hogy a zsidókat szidta volna, pedig nem a politikai korrektségéről volt híres.

A nagyanyámnak rossz természete volt és jól felvágták a nyelvét. Feljött Kolozsvárra cselédnek, hogy ő aztán prímadonna lesz. Gyönyörű hangja volt, kilencven évesen is tisztán énekelte végig a Református énekeskönyvet. Naponta tízszer. Aki addig nem tudta a győzedelemért, az biztosan megtanulta. Az énekeskönyvből az indulókat szerette, azokat jó katonásan és pattogósan énekelte.

Tíz évet cselédkedett, mert senki nem akarta elvenni feleségül. Ekkor valahonnan a mitológiai homályból felbukkant a nagyapám, a nagyanyám gyorsan elvétette magát, és kijelentette, hogy ő aztán soha többet nem dolgozik.

A második világháborúban megtanulta az összes irredenta nótát. És a kommunizmusban se felejtette el. Nem azért énekelte, mert érdekelte volna, hogy kihez tartozik Erdély, hanem mert jó kis dallamuk volt. Tőle hallottam először, akkor, amikor ezért börtön járt, a négy folyót. Nagyanyám leszarta a politikai helyzetet, neki tetszett ez az ének. Politikailag érdekletelen volt. Nagyon sokáig nem értettem, milyen négy folyóról van szó. A haza nekem – ugye – Románia volt. Akkor a Prut meg a Szeret? Miért énekelne bárki is magyarul a Prutról meg a Szeretről? Miért szállna a magyar turulmadár a Prut felé?

De kívülről tudta az ortodox liturgiát is, románul. Mikor szavalni meg recitálni támadt kedve, sokszor hallottam ezt tőle. Nem csinált problémát abból, hogy ő akkor most magyar vagy román, református vagy ortodox. Csak nemrég jöttem rá, mikor egyszer ortodox misén voltam, hogy az, amit olyan beleéléssel énekelt, tulajdonképp a liturgia. Itt sem érdekelte az ideológia: tetszett neki a dallam.

Nagyanyám azért járt templomba, mert a pap olyan szép ember volt. Mindegyik pap szép ember volt, de csak a férfiak. Hogy én is pap lettem, az nem érdekelte különösebben. Meg mert szeretett énekelni. Mikor ötéves voltam, hirtelen felindulásból elvitt a templomba, hogy kereszteljenek meg. A szomszéd lett a keresztapám, soha nem beszéltem vele két szót. Valószínűleg ekkor telt be neki a pohár. Mikor öt éves voltam. Azért ez eltartott egy darabig.

Azután sokszor voltam vele templomban, ott ült az első sorban, strucctollas kalapban, parókában (most is hallom, hogy amikor mi bosszantására mondtuk, hogy az paróka, mindig azt válaszolta: az nem paróka, hanem póthaj!), énekelte teli torokból a drága Jézust, és nem érdekelte, hogy mindenki nevet a háta mögött. Az istentisztelet után ő gratulált először a papnak.

Mikor gyerekként nála laktam, egy nagy, piros selyempaplannal aludtam, miután elmondatta velem az énistenemet. A falon recsegett a nádból font falvédő. Senki sem tudta pontosan, hány éves, amíg egyszer valamiért elő nem kellett szedni a születési bizonyítványát. Hiú volt, nyolcvan évesen is az amerikai ruhájában járt és festette a körmét. Hetven éves kora után nem öregedett egy évet sem.

A nagyanyám öntörvényű volt, nem hallgatott soha senkire, nem tisztelt senkit (kivéve a szép embereket) és nem fogta vissza magát. Egyszer felszerelt a tornácra egy hintát nekem. A hinta nyikorgott, a szomszédasszony meg átszólt, hogy olajozza már meg. A nagyanyám ehelyett lekurvázta a szomszédasszonyt, és tíz percig üvöltözött vele. Örök életre szóló sértődés lett belőle. És szól arról is a családi legendárium, hogy egyszer, amikor még szegény világ volt, a nagyanyám a békás-kerti szilvát árulta a naccságáknak. Valamelyik belvárosi nagyasszony le merte szólni a szilváját, hogy ő ezt a szart nem veszi meg. A nagyanyám meg a perzsaszőnyegre borította az egészet, hogy őt nem érdekli, nem cipeli haza, azzal bevágta az ajtót.

A nagyanyám igazi egyéniség volt. Senki nem szerette igazán a családból, talán csak az apám. De őt ez nem érdekelte. Soha nem volt szüksége senkire, csak élete végén, mikor már nagyon megöregedett. Néha, ilyen szar napokon, mint a mai, néha azt kívánom, hogy bár lenne bennem több a nagyanyámból.

 

 

 

Reklámok
az én nagyanyám

az én nagyanyám” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon szép visszaemlékezés.
    Sokszor elgondolkozom, létezik-e átlagos élet/sors?
    Úgy tűnik, minden családnak megvannak a maga nagy egyéniségei, és milyen érdekes, az én ismereteim szerint főleg asszonyok…

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s