mindig ez a

véglegesség tudata, a dráma, ami csak a fejemben létezik, a képzelt világ, az álmok. Elragadtattam magam.

Megint úgy éltem egy képzelt világban, mintha valóság lenne. Olyan voltam, mint egy gyermek, aki maga költi a mesét, és rögtön el is hiszi, amit mond, mert a szavaknak varázsereje van. Úgy fűztem a mesémet, hogy abban én legyek a főszereplő, akinek varázsereje van, minden kívánsága teljesül, és mégis mindenki boldog marad. A mesében nem maradtak kielégítetlen érzelmi igények. Sok tánc volt benne és sok mosolygás és sok zene.

Meg lehet-e határozni azt a pontot, amikor az ember rádöbben, hogy hiába mondogatta magának, hogy ez csak egy mese, ez csak egy álom, tudom, mi a valóság, ennek ellenére egyszercsak mégis elhiszi a maga meséjét? Úgy él, mintha a mese volna az igazi, és a valóság a mese?

Addig nincs baj, amíg a két világ, a gólyakalifa két világa nem metszi egymást, csak bennem, amíg tudom a varázsszót (mutabor), hogy visszaváltozhassak, amíg tudom, hogy melyik érzés tartozik a valósághoz.

A baj akkor van, amikor az ember elfelejti a varázsszót (mutabor), elkezdi a már korábban megírt játék-párbeszédeket a valóságra alkalmazni, és meglepődik, hogy a szereplők nem tudják a szövegüket, nem azt mondják, amit a képzelt világban mondanának.

Nincs annál szomorúbb, mint rájönni: a darabban, amit elképzeltél, egyedül játszol.

Advertisements
mindig ez a

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s