képtelen vagyok koncentrálni

annyira rosszul vagyok, hogy nem tudok figyelni semmire. Már az is, hogy összeszedjem magam, nagy erőfeszítést igényel. Nem használ semmi. A kávét nem tudom meginni. Enni nem tudok, csak junk-food-ot, ma pl. pattogatott kukoricát és mézes puszedlit. A gyomorsav állandóan a torkomban. Ránézek bármilyen ételre, és megyek a kagylóhoz öklendezni. Gyűlölöm az egész világot. Most éppen különösen Avicennát, aki a csodálatos arab nyelvre ráerőszakolta az arisztotelészi kifejezésmódot és távirati stílust.

képtelen vagyok koncentrálni

Mit tegyünk, ha kő pattan a szélvédőnkre? (cím az Origó-n)

1.[ha átlagemberek vagyunk] káromkodjunk. Csapkodjuk a kormányt, kapcsoljuk be az összes jelzőlámpát, nyomogassuk a dudát. Rángassuk a kormányt jobbra-balra, majd hirtelen fékezzünk le.

2. [ha katolikusok vagyunk]: mondjunk el tíz rózsafüzért, és reménykedjünk, hogy a szélvédő nem törik be. Esetleg magától rendbe jön.

3. [ha reformátusok vagyunk] lássuk be, hogy ez is Isten akarata volt, ami a mi üdvösségünket szolgálja, mi ugyan nem látjuk a hasznát, de Isten majd megmondja a végén.

4. [ha buddhisták vagyunk] legyintsünk rezignáltan, hogy mindez csak egy illúzió, a kő nem létezik, a szélvédő nem létezik, mi se létezünk.

5. [ha ortodoxak] vessünk gyorsan három keresztet.

6. [ha ateisták vagyunk] szidjuk fennhangon azt az istent a kőért, akiben épp nem hiszünk.

7. [ha muszlimok vagyunk] mondjuk, hogy insalla, Isten így akarta, majd recitáljuk el a Fátihát.

8. [ha filozófusok vagyunk] vizsgáljuk meg a kő és a kő ideája közötti összefüggést, elgondolkozva azon, hogy a szélvédőn a repedést vajon maga a kő, vagy annak az ideája, vagy a harmadik ember érv-értelmében ennek a kettőnek valami kombinációja okozta.

9. [ha nyelvészek vagyunk] vezessük vissza a kő szó eretedét az őskorig.

10. [ha kisgyerekek vagyunk] örvendjünk, megint egy érdekes új esemény.

11. [ha mi vagyunk csákknorrisz] pattanjunk ki az autóból, egy jól irányzott körbepörgőrugással intézzük el a követ, és nézzünk szét acélosan, hogy ki kér még.

12. [ha mi vagyunk Jack Bauer] fedezük fel a kő mögött a nemzetközi összeesküvést, ami az elnök életére tör, és mentsük meg a világot.

13. [ha mi vagyunk Frodo] tegyük a követ a gyűrű mellé, és érezzük, ahogy a kő is gonosz lesz.

14. [ha bölcsészek vagyunk] menjünk tüntetni a kő ellen vagy mellett. Formáljunk élőláncot a kő köré vagy az autó köré.

15. [ha jobboldaliak vagyunk] nézünk szét gyanakodva, hogy melyik másik nemzet fia dobta a követ, majd tűzzük ki az autóra a székely zászlót tiltakozásul a kődobálók ellen. Majd ragasszunk a székely zászlóra nagymagyarországos matricát.

16. [ha fideszesek vagyunk] háborodjunk fel, hogy ez is Gyurcsány hibája, mint az elmúlt nyolc év.

17. [ha baloldaliak vagyunk] lapuljunk meg, toljuk előre Mesterházyt, hátha még érkezik néhány.

18. [ha LMP-sek vagyunk] vesszünk össze a kő fölött és szakadjunk ketté.

 

Mit tegyünk, ha kő pattan a szélvédőnkre? (cím az Origó-n)

bágyadt kézlegyintéssel

elintéztem ma a jövőmet a Könyvtár Klubban. Ott ültünk ketten, ittuk a két százalékos pischwasser sört, én, mert csak azt ihatok (még azt se, de ne legyünk már annyira tökéletesek), E., mert csak, kiemelkedő hallgatók, akik begyűjtötték az ösztöndíjakat, és legyintettünk a tudományos pályafutásunkra, fogtuk a fejünket, és nevettünk kínunkban és gesztikuláltunk. Mert ennyi maradt, néhány rezignált legyintés. Mert lehet-e egy ilyen bizonytalan helyzetben bármire is számítani? Kicsi krumplik vagyunk. ketten se érünk annyit, mint egy fél Nádasdy.

Ha valaki keres, Tiszapalkonyára mentem raktárosnak.

bágyadt kézlegyintéssel

olvasóink kérték: Fogalmazás az almafáról

A műfajt Kövi Sára találta ki a román blogjában; segíteni akart azokon a szerencsétleneken, akik nem tudnak az internet nélkül megírni egy fogalmazást. Mivel ebbe a blogba is elég sok hasonló keresés érkezik, ezért a blog írója a maga legteljesebb jószándékában segíteni próbál azoknak a fantáziátlan idiótáknak szegényeknek, akik kezelni tudnak egy számítógépet, de nem tudnak leírni maguktól tíz értelmes mondatot. 

***

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy almafa. Egy nagy almafarm kellős közepén állt, az almatábla középső részén, egy kis dombocskán. Jó dolga volt erőssen, egész nap a leveleit süttette a nappal, dudorászott, balettezett az ágaival, és mozgatta az elgémberedett gyökér-lábujjait.

Hanem egyszer elunta magát a nagy semmittevésben, és elhatározta, hogy világgá megy. Kihúzta előbb a jobb lábát, aztán a balt, végül meg a középsőt, megrázta az ágait, megropogtatta a törzsét, ami elállt a sok egyhelyben álldigálástól, és leballagott a dombról, ki az útra. Az úton kiállt stoppolni, de nem jött senki. Várt, várt, de továbbra sem jött senki. Három napot és három éjszakát várt az út szélén étlen-szomjan, elgémberedve, se aludni nem tudott, se leülni (a fák nem tudnak ülni, édes gyermekem, csak állni vagy feküdni, mint a lovak). Úgy járt, mint Zarathustra, amikor lejött a hegyről a megvilágosodása után, telve térítői kedvvel: nem találkozott senkivel. Nem történt semmi, senki nem járt arra, csak egy kutya, az is csak annyit csinált, hogy lepisilte a bal lábát.

Meggondolkozott az almafa, hogy most aztán mit tévő legyen. De mivel az almafák nem a kreativitásukról híresek (csak állni tudnak, édes gyermekem, meg almát növeszteni), elég sokáig tartott neki, amíg eszébe jutott valami. Az jutott eszébe (ne várj tőle túl nagy felfedezést, édes gyermekem, nem az almafák találták fel a spanyolviaszt), hogy vagy itt marad az idők végezetéig, vagy visszamegy a helyére.

Ezen aztán eltöprengett egy darabig (az almafák kissé bambák), és úgy döntött, mégis inkább visszamegy a dombocskára, elég volt neki ennyi az individualizmusból, egyénieskedésből, mától rendestisztességes almafa lesz. Úgy is lett. Visszaballagott a domb tetejére, befúzta az almaféket, és szétnézett.

Körülötte az almafák ágain mint piros almák lógtak, csüggtek, mint gyümölcs a fán. És amikor meglátták az almafa almáit, gúnyosan húzták el a szájukat.

– Ez csak egy vacak golden – hallotta az almafa a suttogást. Lefeküdt a földre, és addig sírt, amíg ki nem száradt.

olvasóink kérték: Fogalmazás az almafáról

a HÖK-listáról és a szájd-effektekről

“Sok emberrel beszélgetve többen mondták, hogy őket nem zavarja az, hogy a kollégáikat valaki lezsidózta, lecigányozta, lehülyepicsázta, mert hát ezek úgy is látszanak az emberen, és úgyis mindenki ezt teszi, kategorizál. Ebben nem is az a rémisztő, hogy az emberek kategorizálnak, hanem hogy milyen könnyen ad egy huszonéves generáció felmentést a származáson, kinézeten alapuló hátrányos megkülönböztetésre, címkézésre. Mindenki ezt csinálja, mindenki turkál a másik fészbúk-profiljában, és attól, mert mindenki ezt csinálja, ez valahogy normális lesz, mint a százezer légy esete a hülyeséggel.” – olvasd el a teljes cikket a transindexen.

a HÖK-listáról és a szájd-effektekről

minortar, ca avantaj și nu frustrație

427363_471275659600668_1791675492_npt. Olahus și pt. prietenii mei români cu drag de la Nelli Bărbata 

În mizeria asta de steaguri eu ca și o clujeancă de etnie maghiară vreau să vă spun că pentru mine a fi minoritate este avantaj și nu frustrație.

Când eram copil în grupa mijlocie am umblat la grădniță de limba română. În cartierul Mănăștur, unde locuiam, nu erau grădinițe cu limba de predare maghiară. În clasa a 4-a și a 5-a la liceul de balet din Cluj era problema la fel: a fost o singură clasă cu limba de predare română. În afară de ce doi ani de la liceul de balet nu am învățat limba română, și din clasa a 6-a până la admiterea la universitate la Cluj (Teologia Protestantă) nici nu-l am folosit-o: locuiam atunci în Ungaria. Dar totuși am învățat-o, aproape ca și o limbă maternă, pentru că îmi place limba română: citesc zilnic ziaruri și literatură.

A învăța o limbă atât de diferită față de gramatica maghiară ca și copil mic are multe avantaje: învăț limbi străine foarte repede. Dacă socotim și limba maghiară între ele, folosesc aproape zilnic nouă limbi: limba maghiară și română ca și limba maternă, engleza, spaniola și araba la un nivel superlativ, latina la un nivel mediu, greaca veche și hebraica veche undeva între nivelul mediu și nivelul elementar, și sanskrita la nivel elementar. Înțeleg franceza și italiana din cauza limbii române.

Nu mă înteresează că nu vorbesc o limbă la perfecție. Se aude că limba română nu-mi e limba maternă, am un accent clujean, dar în afară de niște oameni proști am primit numai laude din partea prietenilor, colegilor și străinilor români. Am făcut (și o să fac) greșeli proaste, știu: am cerut odată la magazin conservă de mălai (nu-mi reaminteam cuvăntul potrivit pentru porumb), și odată la doctor am spus că sunt gravid. Dar nu mă frustrează că trebuie să vorbesc o limbă străină, e ceva normal.

Am acces la cultura română. Cărțile sunt mai ieftine ca și cele maghiare, și la crăciun s-a întâmplat că am primit cărți doar în limba română: de Andrei Pleșu și din Biblioteca Medievală de la Polirom.

Nu-mi pasă dacă cei din jur vorbesc o limbă străină. Dimpotrivă locuind la Budapesta în prezent mă deranjează destul de mult că înțeleg toate prostiile dn jurul meu.

Am învățat ca și copil la fel ca și copii români din bloc că sunt oameni cu limbă și cultură diferită, și așa este normal. Nu mă jenează faptul că alții sunt diferiți: e destul de ușor să adopt diferite culturi.

Sunt empatică cu cei care la fel ca și eu sunt minoritari de orice fel: homosexuali, evrei, nemți, țigani, etc.

Ca și maghiarcă din Ardeal am învățat ca copil că trebuie să fac dublu comparând cu cei români, așteptăriile sunt duble ca să pot să am succes într-o societate majortar română așa că moralul meu de muncă e mai ridicat.

Așa. Mie-mi place să fiu unguroaică/maghiarcă în România.

minortar, ca avantaj și nu frustrație

a kisebbségi lét, mint előnyömre vált hátrány

427363_471275659600668_1791675492_nSokszor írtam itt arról, hogy nekem mit jelent kisebbségnek lenni. A sok hisztérikus, identitászavaros nagymagyar mellett vannak azért Erdélyben sokan olyanok, akik azt, hogy ők kisebbség, nem hátránynak, hanem előnynek tartják. Pl. én.

Gyerekkoromban jártam egy évet román óvodába, majd két évet román iskolába. Ezen kívül szervezett formában nem tanultam románul, sőt, hatodik osztályos koromtól az egyetemi felvételiig nem használtam a román nyelvet egyáltalán. Most mégis anyanyelvi szinten használom, egyszerűen azért, mert szeretek románul olvasni. Napi rendszerességgel olvasom a román sajtót, és irodalmat is, havonta.

Az, hogy ilyen kicsi korban tanultam meg egy másik, a magyar nyelv logikájától teljesen eltérő nyelvet, azt eredményezte, hogy meglehetősen könnyen tanulok nyelveket. Ha a magyart is beleszámítjuk a nyelvekbe, jelenleg kilenc nyelvnél tartok, amelyet tanultam. Persze nem mindegyiket ismerem ugyanazon a szinten: a magyart és a románt anyanyelvi szinten használom, az angolt, spanyolt és arabot valahol a felsőfok közelében, a latint középfokon, a görögöt valahol a középfok alatt, a hébert, mivel nem használtam nagyon rég, valahol az alapfok és középfok között, a szanszkritot pedig csak nagyon kezdőként. Emellett értek olaszul és franciául, csak úgy, a román, a spanyol és a latin miatt, és meg is fogok tanulni ezen a két nyelven. Tanultam még németül és hollandul is, de ezek felesleges kísérletek voltak, a két nyelvből csak a hangzásuk ragadt rám. Ebben, hogy rám így ragadnak a nyelvek, óriási szerepe volt a kolozsvári kétnyelvű környezetnek. De ez csak az egyik előnye.

A másik előnye, hogy nem érzem zsenírozva magam, amikor egy idegen nyelven meg kell szólaljak. A románok általában hallják, hogy nem a román az anyanyelvem, de legtöbbször pozitív visszajelzéseket kaptam arra nézve, hogy ennek ellenére szépen beszélek románul. De mivel 18 éves korom óta egyedül intézem a hivatalos ügyeimet, mindenféle román hatósággal, muszáj volt elmagyarázni, hogy mit akarok, és lélekjelenlétem is kellett legyen, ha esetleg kiabálni kell kicsit a hivatalnokokkal. Mindig volt a tarsolyomban egy-két jól megfogalmazott román mondat.

A harmadik előnye, hogy hozzáférek a román kultúrához. Ha valaki csak egy könyvesboltba megy be, már akkor is látszik, hogy mekkora kulturális boom van román nyelvterületen. A könyvek sokkal olcsóbbak, mint a magyarok, és sok esetben a fordítás jobb, mint a magyar.

A negyedik, hogy nem érzem frusztrálva magam akkor, amikor idegen nyelven beszélnek körülöttem (sőt, az, hogy itt Pesten mindent értek, amit beszélnek a buszon, nagyon fárasztó).

Az ötödik, hogy gyerekkoromtól megtanultam, hogy vannak, akik mások, és ez teljesen természetes. Más nyelven beszélnek, más a kultúrájuk, más dolgok a fontosak. Ez a blokkban, ahol felnőttem, természetes volt, a román gyerekek számára ugyanolyan természetes.  Sokkal könnyebben fogadok be egy idegen kultúrát, sokkal kevésbé érzem idegennek. Könnyebben adaptálódom egy másféle környezetbe.

A hatodik, hogy alapvető empátiával viseltetem azokkal szemben, akik hozzám hasonlóan kisebbségben vannak.

A hetedik, hogy az erdélyi magyar kisebbségi stratégia alapvető eleme az, amit gyerekkortól kezdve mondanak: egy erdélyi magyar kétszer többet kell teljesítsen, mint egy erdélyi román, hogy érvényesüljön. A léc sokkal magasabban van, és ez nagyobb teljesítményre sarkall.

Engem nem akkor ért igazából trauma, amikor a román iskolában kiderült, hogy nem tudják a nevem kiejteni, ezt senki nem várta el egy ilyen névnél, mint az enyém (bár mind a mai napig emlékszem az osztályfőnökömre, aki órán elmagyarázta a román osztálytársaimnak, hogy hogy kell kiejteni, és hogy mi az, hogy magyar). Az igazi trauma akkor ért, amikor a magyarországi bizonyítványomban úgy szerepelek, mint akinek az anyanyelve román, mert az igazgató (BP, VII. kerület, Köztársaság téri általános iskola) nem tudta, mi a különbség az állampolgárság és az anyanyelv között. De most már nem zavar ez annyira, amóta tényleg anyanyelvi szinten beszélem a románt, és ugyanúgy a román kultúra részese is vagyok.

Úgy érem, hogy a másság gyerekkori traumáját azzal lehet a legjobban feldolgozni, ha valaki előnyére tudja fordítani. Nálam ez a pohár félig tele van, és örülök annak, hogy egyszerre lehetek erdélyi magyar (nagyon), erdélyi román (kicsit, inkább csak kulturálisan) és magyarországi magyar.

a kisebbségi lét, mint előnyömre vált hátrány

A székelyzászló-ügy, ahogy én látom

Nagyszerű dolog, hogy a székelyföldiek (egy jelentős része) úgy gondolja: ez a legnagyobb problémájuk.

Sose értettem a szimbolikus politizálást, hogy hogyan lesz attól valakinek jobb, hogy a polgármesteri hivatalon ott leng egy kék-sárga, 2004-ben elfogadott zászló. Még csak azt sem lehet mondani rá, hogy ez a székelység történelmi zászlaja, mert nem volt egységes székelység, hanem székek, hol felszabadított, hol pedig visszajobbágyosított székely parasztok, hétszilvafás szegénynemesek és néhány gazdagabb nemesi család. De ez történelem, mindenki utánaolvashat.

Nekem személy szerint az a bajom ezzel az egész üggyel, hogy ettől nem lesz senkinek több fizetés a zsebében, nem kerül Székelyföldre több fejlesztési pénz, és ami a legfontosabb, senki (vagy alig valaki) beszél arról a zászlóhisztériában, és ami tényleg fontos lenne:

hogy mi lesz a regionalizációval. Amíg a székelyek el vannak foglalva azzal, hogy egy darab rongy miatt dőlnek a kardjukba és csattogtatják a csizmájukat és ütik az asztalt a kocsmában, addig végbemegy a regionalizáció folyamata, és ha nem figyelnek, Gyulafehérváron fogják eldönteni, hogy mi a jó Csíkdánfalván.

Nagyon jó lenne egyszer azt látni, hogy azt a hihetetlenül sok energiát, ami a Székelyföldön van, nem szimbolikus politizálásba és érzelmi kérdésekbe, hanem valódi fejlesztésekbe fektetik. Kinek jó az, hogy minden székely megosztotta a székely zászlót a fészen és lehetett lájkolni?

Én másképp nem nagyon olvasok Bibó Istvánt, de azért az megfontolandó, amit mondott, hogy “üres hassal a himnuszt se lehet túl sokáig énekelni”.

A székelyzászló-ügy, ahogy én látom

nagyon lassan és

nehézkesen indul be ez a félév.

Ennek persze főleg a Neptun nevű szar nyilvántartórendszer az oka, senki se tudja rendesen kezelni, én se.

De van bennem mostanában valami lassúság, ami furcsa és különös, nem szokott ez így lenni, vitaminokat is szedek, a nap is süt közben, nem értem magam.

A butaság viszont változatlanul felbosszant.

nagyon lassan és

még néhány ilyen

nap, és a fejemre húzom a szemetesvödröt.

Tegnap este Gedeon belázasodott, és éjjel alig aludtunk valamit, így lemondtam a mai óráimat meg egyebeket. A hivatalt azonban nem lehet lemondani, mert azok a k******-k csak hétfőn, szerdán és pénteken fogadnak ügyfeleket, és péntek már az utolsó nap az indexleadásra, viszont pénteken nekem órát kell tartani, kettőt, így nem jutottam volna el a tanulmányi osztályra, így mindenképp ma kellett ezt a szart elintéznem.

Arról nem is beszélve, hogy nem csak az én indexemről volt szó.

Tegnap este, mikor már láttam, hogy Gedeon ma nem megy óvodába, megszerveztem, hogy az apám bejöjjön vigyázni rá. Ma reggel lemondtam, mert G. is belázasodott, és itthon maradt. Lemondtam az óráimat, és bevágtattam az egyetemre, hogy idejében álljak be a sorba, mert 12-re orvoshoz kellett vinni a gyereket.

A tanulmányi osztály előtt megint vagy 200-an álltak, most ugyan csak a liftig ért a sor, nem úgy, mint a múltkor. Erre a TO kitalálta – végre egyszer – hogy máshol is lehet indexet leadni, és egy idős és kedves nénihez kerültem, aki nagyon akkurátusan leellenőrizte a két indexet. Nos, szerintetek rendben volt? Hát persze, hogy nem. Az enyémben egy, a másik indexben 2 tantárgy volt hibásan bevezetve. A néni közölte, hogy nagyon sajnálja, így nem tudja bevenni az indexeket, menjek el oda, ahol meghirdették az órákat, és a tanárral vagy tanszéki adminisztrátorral javíttassam ki. Ekkor már kicsit anyáztam magamban.

Felmegyek oda, ahova kellett menni, kissé letolnak azért, mert elkéstem egy másik tanár órájáról (ahova különben nem kellett mennem, szóval teljesen felesleges volt a letolás), meg hogy mit keres másnak az indexe nálam, de végül mégis segítenek megoldani a problémát. Utána át egy másik tanszékre, ott az adminisztrátor néni kiakad, hogy a neptun mennyire szar, majd elnézést kér, hogy nem a mi hibánk, hogy ilyen kavarok vannak. Ő is kijavítja. Elmegyek a harmadik tanszékre, ott az adminisztrátor néni közli, hogy ez nem hozzájuk tartozik, hívjam fel ezt és ezt, felhívom, kicsit várok, és kijavítja. Visszamegyek a tanulmányi osztályra, még mindig nem jó, de a néni elveszi, és vonogatja a vállát. Én is vonogatom a vállam.

A kreditátviteli kérelmeknél, ahol csak szerdán dolgoznak, legalább harmincan állnak, be se állok a sorba.

A doktori iskola ügyintéző nénije közli, hogy ő nem tudja beírni a jegyem, ami még nincs beírva, menjek el a tanárhoz, és írassam be, vagy adjon egy papírt, hogy a tanulmányi osztály is beírhatja. Nem tudom felfogni, hogy az aláírt index miért nem elég ehhez. Elmegyek a tanárhoz, nincs bent, pedig pont akkor lenne a fogadóórája. Szóval szinte semmit nem intéztem.

Rohanok haza, hogy a gyerekkel érjünk el az orvoshoz. Az orvosnál az van kiírva, hogy 12-kor kezdődik a rendelés, de még sose kezdődött fél egynél hamarabb. Várunk a beteg gyerekkel, miközben kihallatszik, hogy ők valami vásárlásról beszélnek. Ilyenkor kedvem lenne lepofozni a világot.

A doktort se úszom meg lebaszás nélkül: hogy amikor be volt gyulladva a füle, miért nem az orr-fül-gégészetre vittem (mert a kollégája nem mondta, azért), hogy a 37,6 nem láz, csak hőemelkedés (a lényeg szempontjából teljesen mindegy, már az orvosok is filológusok), hogy miért nem adok neki d-vitamint, mert minden télen adni kell, és hogy nem vitamintablettát kell a gyereknek adni, hanem igazi vitamit (csak épp azt nem tudom, hogy adjam be neki, légpuskával-e, mikor semmiféle gyülölcsöt nem hajlandó megenni); a d-vitamin, amit felírt, tablettában van (no comment). Magamban ekkor már nagyon anyázok. Kifelé ez úgy hangzik, hogy sehogy. Nem mondok semmit.

Rohadtul senkinek nem mondok semmit.

Gyerek haza, én el a gyógyszertárba meg a piacra. 6500 forintra veszek gyógyszereket, és nincs is meg mind. Veszek kib********-tt spanyol igazi vitamint, vérnarancsot meg citromot. Még egyelőre fogalmam sincs, hogy adom be a gyereknek. Veszek görög almát is, mert azt lehet kapni. Hogy aztán ezekben mennyi a vitamin, és mennyi a tartósítószer, azt inkább hagyjuk. G.-nek veszek mandarint, mert neki az kell. Rohadt nehéz a hátizsákom, meg a pungacekker, még tiszta szerencse, hogy az orvos megtiltotta, hogy emeljek. Nagyon fáj az operáció helye. Csak reménykedni tudok, hogy nem emeltem túl nagyot.

Este még vissza kell mennem a boltba. De addig pihenek egy kicsit. Visszamarom a gyerektől a számítógépet, lezavarom a macskát az ágyból, visszagyűröm a hányingert.

még néhány ilyen

most megint

lehet izgulni, ha valakit érdekel. Megint terhes vagyok, és ma derül ki, hogy él-e a gyerek vagy sem.

Egyelőre, amennyire én meg tudom állapítani, a dolgok rendben mennek:

– az állandó hányinger megvan

– étvágytalanság állandó éhségérzettel és hányingerrel kombinálva megvan

– állandó fáradtságérzet megvan

– este kilenckor kiájulós alvás megvan

– éjjel kettőkor felébredős és sokáig nem visszaalvós insomnia megvan

– ingerlékenység és sírásra való állandó készenlét megvan

– hátfájás megvan

– állandóan rossz közérzet és az ebből fakadó cinizmus megvan

És ráadásul a hó is esik.

 

most megint

el vagyok fáradva, na.

jó lenne most valami meleg, homokos tengerparton ücsörögni, a hullámokat bámulni és álmodozni.

szeretnék sokkal többet aludni. nem ébredni fel fél négykor arra, hogy mennyi el nem végzett feladatom van.

szeretném, ha minden sokkal jobban menne. ha jutna elég időm.

szeretném, ha nem kellene aggódnom, ha könnyű lennék és nevetős, mint amilyen sose voltam.

szeretnék elnyúlni egy kád meleg, habos vízben, sok gyertyával. csukott ajtóval.

 

 

el vagyok fáradva, na.

az én nagyanyám

akkora román volt, hogy jobban tudta a miatyánkot románul, mint magyarul. Sokat volt a nagyapjánál, aki ortodox pópa volt Szentbenedeken, vagy valahol arrafele, a Mezőségnek nevezett világvégén.

Az én nagyanyám akkora román volt, hogy az apámat is Horthy után nevezte el Miklósnak, mert épp akkor vonult be fehér lovon Kolozsvárra, hogy minden igaz magyar lejány úgy érezhette, hogy megjött a herceg.

A nagyanyám apja, aki valóban román volt, mert a pópa családjába született, kikeresztelkedett dédanyámért, aki magyar katolikus volt; de nem katolikusnak, hanem reformátusnak, csak hogy megmutassa, hol lakik az Úristen. Így lett a Comesből Komáromi, a szép ánti magyar világban, így lett a dédapám bozgor, azaz hazátlan, miután a román családja kitagadta. Minden Comes orvos lett, vagy pap, vagy zenész, csak a dédapám lett alkoholista és halt meg a szegényházban.

Dédanyám egyszer egy óvatlan pillanatban magára borította a petróleumot, meggyulladt és a bőre kétharmada elégett. Nagyanyám egyik testvére meghalt tífuszban, és a másik is valamiben. Nehéz világ volt akkor a Mezőségen, ha román volt az ember, ha magyar.

Nagyanyám ide-oda sodrótott a román és a magyar rokonság között, és sehol nem szerette. Talán a román rokonokat jobban szerette, de ők meg nem akarták annyira felnevelni. A magyar rokonokat nem szerette, inkább beállt cselédnek egy zsidó családhoz. Soha nem hallottam, hogy a zsidókat szidta volna, pedig nem a politikai korrektségéről volt híres.

A nagyanyámnak rossz természete volt és jól felvágták a nyelvét. Feljött Kolozsvárra cselédnek, hogy ő aztán prímadonna lesz. Gyönyörű hangja volt, kilencven évesen is tisztán énekelte végig a Református énekeskönyvet. Naponta tízszer. Aki addig nem tudta a győzedelemért, az biztosan megtanulta. Az énekeskönyvből az indulókat szerette, azokat jó katonásan és pattogósan énekelte.

Tíz évet cselédkedett, mert senki nem akarta elvenni feleségül. Ekkor valahonnan a mitológiai homályból felbukkant a nagyapám, a nagyanyám gyorsan elvétette magát, és kijelentette, hogy ő aztán soha többet nem dolgozik.

A második világháborúban megtanulta az összes irredenta nótát. És a kommunizmusban se felejtette el. Nem azért énekelte, mert érdekelte volna, hogy kihez tartozik Erdély, hanem mert jó kis dallamuk volt. Tőle hallottam először, akkor, amikor ezért börtön járt, a négy folyót. Nagyanyám leszarta a politikai helyzetet, neki tetszett ez az ének. Politikailag érdekletelen volt. Nagyon sokáig nem értettem, milyen négy folyóról van szó. A haza nekem – ugye – Románia volt. Akkor a Prut meg a Szeret? Miért énekelne bárki is magyarul a Prutról meg a Szeretről? Miért szállna a magyar turulmadár a Prut felé?

De kívülről tudta az ortodox liturgiát is, románul. Mikor szavalni meg recitálni támadt kedve, sokszor hallottam ezt tőle. Nem csinált problémát abból, hogy ő akkor most magyar vagy román, református vagy ortodox. Csak nemrég jöttem rá, mikor egyszer ortodox misén voltam, hogy az, amit olyan beleéléssel énekelt, tulajdonképp a liturgia. Itt sem érdekelte az ideológia: tetszett neki a dallam.

Nagyanyám azért járt templomba, mert a pap olyan szép ember volt. Mindegyik pap szép ember volt, de csak a férfiak. Hogy én is pap lettem, az nem érdekelte különösebben. Meg mert szeretett énekelni. Mikor ötéves voltam, hirtelen felindulásból elvitt a templomba, hogy kereszteljenek meg. A szomszéd lett a keresztapám, soha nem beszéltem vele két szót. Valószínűleg ekkor telt be neki a pohár. Mikor öt éves voltam. Azért ez eltartott egy darabig.

Azután sokszor voltam vele templomban, ott ült az első sorban, strucctollas kalapban, parókában (most is hallom, hogy amikor mi bosszantására mondtuk, hogy az paróka, mindig azt válaszolta: az nem paróka, hanem póthaj!), énekelte teli torokból a drága Jézust, és nem érdekelte, hogy mindenki nevet a háta mögött. Az istentisztelet után ő gratulált először a papnak.

Mikor gyerekként nála laktam, egy nagy, piros selyempaplannal aludtam, miután elmondatta velem az énistenemet. A falon recsegett a nádból font falvédő. Senki sem tudta pontosan, hány éves, amíg egyszer valamiért elő nem kellett szedni a születési bizonyítványát. Hiú volt, nyolcvan évesen is az amerikai ruhájában járt és festette a körmét. Hetven éves kora után nem öregedett egy évet sem.

A nagyanyám öntörvényű volt, nem hallgatott soha senkire, nem tisztelt senkit (kivéve a szép embereket) és nem fogta vissza magát. Egyszer felszerelt a tornácra egy hintát nekem. A hinta nyikorgott, a szomszédasszony meg átszólt, hogy olajozza már meg. A nagyanyám ehelyett lekurvázta a szomszédasszonyt, és tíz percig üvöltözött vele. Örök életre szóló sértődés lett belőle. És szól arról is a családi legendárium, hogy egyszer, amikor még szegény világ volt, a nagyanyám a békás-kerti szilvát árulta a naccságáknak. Valamelyik belvárosi nagyasszony le merte szólni a szilváját, hogy ő ezt a szart nem veszi meg. A nagyanyám meg a perzsaszőnyegre borította az egészet, hogy őt nem érdekli, nem cipeli haza, azzal bevágta az ajtót.

A nagyanyám igazi egyéniség volt. Senki nem szerette igazán a családból, talán csak az apám. De őt ez nem érdekelte. Soha nem volt szüksége senkire, csak élete végén, mikor már nagyon megöregedett. Néha, ilyen szar napokon, mint a mai, néha azt kívánom, hogy bár lenne bennem több a nagyanyámból.

 

 

 

az én nagyanyám