vannak olyan

filmek, amikkel az ember egyből szerelembe esik. Na, ilyen a Django unchained. Ha meg kellene nevezni kedvenc rendezőt, akkor hirtelen három jutna eszembe: Tarantino, McDonagh és a Coen-fivérek. Jó, ez már négy.

Django blue boy 2

A humor. Ha nem is annyira abszurd, mint a Ponyvaregény, a Hét pszichopata vagy a Fargo, de majdnem.

A jó zene.

De ezek  mind mellékesek a lényeg mellett. Mert Tarantinonak sikerül elérni, hogy úgy érezzem magam, mint kislánykoromban, amikor minden mesehősbe beleszerettem. Milyen hihetetlen ereje van ennek a mesének (hogy jön a királyfi és megmenti a királylányt). És Tarantino úgy csinálja ezt, hogy nem érzem kínosnak az érzést, és a film cseppet sem giccses.  És akárki akármit is mond, minden nőben valahol mélyen ott lapul az a kislány, aki meghatódik a romantikus történeteken, a délceg királyfin, aki belelovagol a pusztába, és aki várja a happy endet.

Reklámok
vannak olyan

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s