már régóta érik bennem

egy nagy feminista bejegyzés. Szóval aki a f*asz jó végére született, és nem érdekli az ilyesmi, vagy csak hülyeségnek tartja a feminizmust, az most ugorgyon.

Két nagy botrány is volt tőlünk keletebbre: az egyik az indiai lány halála, akit megerőszakoltak, a másik a 15 éves szaúdi lány házassága egy 90 éves férfival. A kettő között nincs összefüggés. Sokan azt hiszik, hogy ezek csak tőlünk távol levő kultúrák barbár, a média szintjét is megütő hírei, pedig nem.

Az egyik legtipikusabb válasz, ami az indiai lány történetére érkezett (főleg férfiaktól), hogy öltözzön fel rendesen, és akkor nem fogják megerőszakolni. Talán nem kell mondanom, hogy ez mekkora baromság, elég csak a román rendőrnő esetére gondolni, vagy Egyiptomra, ahol mindenki “rendesen” fel van öltözve, és mégis gyakran megtörténik az erőszak. Ezek a férfiak miért nem a férfiaknak mondják, hogy küzdjék le a megerőszakolási ágyaikat, he? Miért mindig az áldozat a hibás?

Ez a retorika egyébként minden lelki zsarolásban és erőszakban megjelenik: nem az agresszor a hibás, hanem az áldozat. Ugyanez működik a családon belüli erőszakban is: a testileg-lelkileg “erősebb” elhiteti a gyengébbel, hogy miatta történik mindez. Ugyanakkor bármennyire is igyekszik “a hibás”, soha nem fog megfelelni az erőszaktevő igényeinek, mert nem is a megfelelés a lényeg, ez nem két fél egyenlő viszonya, ahol megfontolja az ember, hogy a másik kedvéért alkalmazkodik.

Velem pontosan ezt játszotta J. Azért, mert megvert és megerőszakolt, én voltam a hibás, mert én viselkedtem úgy, hogy ő meg kellett büntessen. És igen, persze, utólag azt gondolom, hogy okosabb kellett volna legyek, és előre lássam, hogy ez történik. De 23 évesen, egyedül a világ végén az ember nem így működik. Nem tudom, mi kelti fel az emberben a bűntudat érzését. Nem tudom, meg lehet-e állapítani, hogy most kezdődik ez az ördögi kör, és lehet-e előtte tenni valamit. Mert ha nekem előre mondják, hogy vigyázzak, mert ez lesz, nem hiszem el. Pedig akkorra már eléggé képzett voltam az érzelmi zsarolások felismerésében.

***

És akkor kicsit általánosabban is: én azt gondolom, hogy nőnek lenni még most, a 21. században is elég nagy szívás.

Egyrészt azért, mert  – kevésbé láthatóan ugyan – de az egyenlőtlenség formái megmaradtak, viszont nincs semmiféle általános női szerep, amivel azonosulni lehetne, egy nő ki kell találja saját magát és azt, hogy ő milyen szerepet akar betölteni egy társadalomban, és ez mindennap felmerülő kérdés, kezdve azon, hogy ki végezze a házimunkát, ki válaszoljon a gyerek igényeire, kinek a kötelessége a családi logisztika, hogy fér ebbe bele a karrier, hogyan reagál az ember a teste változásaira.

Nincs egyenlőség, én legalábbis ezt látom, de ugyanakkor az sem lehet, hogy az ember állandóan harcban álljon. Kompromisszumot kell kötni, persze. De ez a kompromisszum az én részemről nagyon sokszor csak annyi, hogy ó, hagyjuk már ezt a témát, felesleges rá szót vesztegetni, inkább én vállalok többet, mert ez még mindig egyszerűbb, mint az állandó harc. És mindezt úgy, hogy nem szabad magam áldozatnak érzenem, mert akkor ugya jönnek a sztereotípiák. És mondom mindezt úgy, hogy én úgy gondolom, hogy jó kompromisszumokat kötöttem, és alapjában véve jól viselem ezt az egészet. És igen, nagyon unom a csatározásokat.

Ugyanakkor elutasítom, hogy csak azért, mert nekem egy lyukkal több van, predesztináljanak valami olyan szerepre, amibe én nem férek bele. Megértem azokat a nőket, akik megtalálják a helyüket a hagyományosabb női identitásban. Szívás ez, hogy én meg nem. És milyen undorító és felháborító (true story), mikor valaki attól teszi függővé a megbecsülését és szeretetét, hogy beleférek-e egy ilyen hagyományosabb női szerepbe.  És hiába érvelek magamnak, hogy a másikkal van a baj, az ember belül sohasem ezt fogja érezni, hanem bűntudatot (miért nem tudok én is normális lenni), megsebzettséget (miért nem fogad el olyannak, amilyen vagyok), szomorúságot (hogy az én szeretetem mennyire nem függ attól, hogy a másik milyen).

És igen, azt gondolom: egy nőnek – pontosan a társadalmi egyenlőtlenségek miatt – sokkal többet kell teljesítenie, sokkal összeszedettebbnek kell lennie, céltudatosabbnak, kompromisszumkészebbnek. Nem lehet csak önmaga, hanem mindig valami viszonyban áll (anya, feleség, szerető), és így is gondol magára, nem mint emberre (kivéve persze, aki úgy dönt, hogy egyedül boldogul, de ilyen kevés van, és magam sem tudom, hogy megéri-e az áldozat). Ez önmagában is elég nagy szívás. De a legnagyobb mégiscsak az, hogy nem mondhatja: holnaptól a f*asz jó végére állok.

Reklámok
már régóta érik bennem

már régóta érik bennem” bejegyzéshez ozzászólás

  1. *elkeseredett bólogatás*

    Jó, talán nem annyira elkeseredett, de csak azért, mert én magamat már nagyon régen (voltaképpen talán 9 éves korom körül, bár persze nem tudatosan, de én akkorra datálom a masszív különállásom kezdetét) elfogadtam úgy, hogy nem férek bele a sztereotípiákba, és ami a lényeg: NEM IS AKAROK beleférni.
    Ó, persze volt nekem is olyan kapcsolatom, ami alatt ha fizikai bántás nem is ért, de lelkileg megtört, mert vállaltam olyan kompromisszumokat, amelyeket nem kellett volna. Viszont ebből kiléptem, és most már a lelki sebeim is hegedőben vannak (ideje…).

    De nagyon sajnálok mindenkit, aki nem képes/mer egy rossz kapcsolatból kilépni. Továbbá a bicska nyiladozik a zsebemben, amikor olvasok az általad említett esetekhez hasonlókról.

    Valóban nincs egyenlőség, és ami még rosszabb, sok nő azt hiszi, neki férfivá kell válni a sikerhez, de legalábbis olyanná, mint a macsó férfiak, ami hülyeség.

    Nők és férfiak különböznek sok mindenben, de: valójában ez amolyan átmenetes dolog, és a nők-férfiak közötti különbségek beleférnek az egyes emberek közötti különbségekbe. Legfeljebb statisztikailag vannak dolgok, amelyek inkább (de nem kizárólagosan) az egyikre jellemzőbbek, és vannak amelyek inkább a másikra.

    Én pl. ismerek igen “anyalelkű”, gyerekközpontú férfiakat is, meg olyan nőket, akiknek még véletlenül sem szabadott volna gyereket a világra hozniuk (hogy csak a legtriviálisabb szerepkörre utaljak). Mint ahogy gyenge férfiakat és igencsak erős nőket is, akik megállnak a lábukon (azt kell mondanom: többet, mint erős, valóban önálló férfit…).

    Ebből a szempontból kedvenceim a régi magyar nagyasszonyok :-))

  2. de neked soha nincs olyanod, hogy azért milyen jó lenne beleférni a sztereotípiákba? vagy hogy az, aki átlagos, az biztos sokkal boldogabb?

  3. Jó, jó, meg minden, hogy az ember igyekszik objektív lenni, figyelni, megpróbálni felmérni a valóságos viszonyokat, és nem csak a maga helyzetéből indulni ki. De jutott-e már például eszedbe beépíteni azt a szempontot is, hogy alighanem mindig annak nehezebb lenni, ami az ember éppenséggel lenni kényszerül? Mert lehet, én nem vitatom, hogy ki lehet számolni, miszerint objektíve (?) nőnek lenni három méterrel nehezebb, de férfinak lenni se könnyű a 21. században, és azt még nem próbáltad. De próbáltál-e valaha empátiával tekinteni erre a szempontra is?

    És akkor arról még nem volt szó, hogy egyáltalán, embernek lenni se könnyű. Egy szó mint száz: az az érzésem, hogy ilyen megoszlások, szakadékok két végén, illetve tőled idézve: a fsz két végén állva addig elég reménytelennek tűnik a megértés is meg a párbeszéd is, amíg titokban mindenki úgy érezheti, hogy neki jutott a rosszabb, de legalábbis úgy, ahogy én mondom itt fentebb: “honnét tudja, hogy neki nehezebb, ha sose próbált engem lenni?”

  4. abban teljesen igazad van, hogy nem voltam még férfi, megpróbáltam ugyan, de nem ment.

    Persze, hogy értem én, hogy a férfi nemi szerepek is ugyanolyan bonyolultak lettek, és embernek l lenni nem egyszerű. De ez a bejegyzés nem erről akart szólni. A bevezető mondat csak a leadek szokásos stílusa: cél a figyelemfelkeltés, és hogy azok, akik tényleg unják a feminista témát, ugorhassanak. Az, hogy miért nem másról szól egy bejegyzés, talán inkább hagyjuk.

    Szerintem az teljesen nyilvánvaló, hogy én csak azt írhatom le, amit én gondolok, és azt a helyzetet elemezhetem, amiben én vagyok.

    De ha te titokban úgy érzed, hogy neked jutott a nehezebb feladat, és hogy a társadalmi egyenlőtlenségekben a férfiak húzzák a rövidebbet, akkor esetleg leírhatnád ide, hogy miért gondolod ezt.

    Szerintem egy nő azért kiszolgáltatottabb, és indul helyből rossz startpozícióval, mert van az életének egy szakasza (terhesség, szülés, a gyerek kb. hároméves koráig), amikor teljes mértékben ki van szolgáltatva valaki másnak. Ezt csak úgy lehet elkerülni, hogy az ember nem szül. (Vagy egy olyan szociális rendszerrel, amelyik erre tekintettel van,és megoldja a nők anyagi függésének problémáit addig, amíg nem tudnak dolgozni, de hát ez egy álom). És ezalatt kiesik a munkaerőpiacról, ami bizonyos szakmákban behozhatatlan hátrány.

    Másrészt, mert itt Közép-Kelet-Európában a házimunka és a családi logisztika még mindig a nőre hárul, mi azt jelenti, hogy egyrészt dolgozik a munkahelyén, másrészt elvégzi a házimunkát (ha rendesen akarja cisnálni, ez napi 2-3 óra, még egy olyan kis lakásnál is, mint a miénk), és emellett főleg ő válaszol a gyerek igényeire, ami nálunk délután öttől este tízig azt jelenti, hogy ötpercenként megszakít bármilyen tevékenységet, amit csinálok, ergo este semmi szellemi munkát nem lehet csinálni, és házimunkát se nagyon. Ergo három munkahelye van, ahol teljesíteni kell. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy közben feleség, és felnőtt típusú beszélgetést is folytatna néha, de ez legtöbbször csak akkor lehetséges, ha a gyerek már elaludt, azaz nálunk fél 11 után. )

  5. Nem emlékszem, hogy felnőtt életemben kívántam-e másmilyen lenni, mint amilyen vagyok.
    (ó, persze vékonyabb/csinosabb igen, de igazság szerint nem sokat tettem ezért, pedig tudom, hogy kellene)

    Ezzel kapcsolatos egyetlen emlékem az, amikor egyszer anyukám megtörte a kamasz koromban kötött egyezséget, amely szerint egymás világnézetét békén hagyjuk, és már nem emlékszem milyen apropóból azt találta mondani, nekem így “istentelenül” mennyivel könnyebb az életem, mint neki, akinek ott lebeg a feje fölött Isten, az ő elvárásaival, Gondolom, valamiféle vallási előírást – talán a nagyheti böjtöt – nem akartam betartani (én főztem a családra, és mérges lehettem, hogy anyu mindenáron be akarja tartani a katolikus előírásokat a súlyos cukorbetegsége és szívproblémái ellenére, az összetűzéseink jelentős része többnyire ekörül forgott, hiszen tudtam, neki az állapota miatt nem kell betartania ezeket a szabályokat).
    A feleletem olyasmi volt, hogy viszont neki könnyebb lesz majd a halála (illetve annak várása), mert úgy fogja érezni, valaki van vele, “hazamegy”, én viszont max. az ismeretlenbe fogok hullani.

    És most pont aktuális is az élet/halál problémáján való töprengés, mert tegnapelőtt elvesztettem egy nagyon jó barátnőmet. Az előbb olvastam a lánya levelét, és úgy tűnik, neki a hite (azt hiszem, mormon) nagy könnyebbséget ad.

    Így aztán elgondolkoztam ezen, és azt hiszem, az igazán mély hit valóban segítség lehet az élet nehézségeinek, veszteségeinek a leküzdésében.

    De azt nem hiszem, hogy ha beleillenék a sztereotípiákba, boldogabb lennék.

    Sőt: akiket közelebbről megismerve a boldogságra képesnek látok, azok semmiképpen nem illenek bele a sztereotípiákba.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s