mikor az ember

szembesül azzal, hogy másokhoz viszonyítva mekkora luxusban él, akkor azért mindig elgondolkozom.

Tegnap volt kántálni Tibi (aki kolozsvárias hangsúllyal Tííbinek kell ejteni) és a felesége, az itthoniak házi-“kliense”, aki elszállítja a papírt (és kap érte 5 lejt), meg elviszi a használt ruhákat. Egy nagyon szép román kolindát énekeltek két szólamban, milyen kár, hogy nem jutott eszembe, hogy felvegyem, bár, amilyen zenei memóriám van, azt hiszem, emlékszem rá.

Most egy foglalt házban laknak, ahol nincs gáz, víz és villany, havi 230 lejből élnek (kb. 16.000 ft), van egy kicsi gyerekük, és mégse panaszkodnak. Persze, időnként benéznek valami adományért. De nem isszák el a pénzt (Tibi erre nagyon büszke), és persze meg vannak áldva a nagyon szegények minden simulékony alázatosságával, de ha én ilyen szegény lennék, én is ezt csinálnám.

Mert ilyenkor mindig eszembe jut, hogy én szerencsésebb helyzetben élek: mostanában nem szorultunk zsíroskenyérre, van hol laknunk, van mit ennünk, és tulajdonképp nem kellett személyiséget-próbáló kompromisszumokat kötnünk ezért. Egészségesek vagyunk, a gyerek okos, a családban viszonylagos béke van.

Reklámok
mikor az ember

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s