azt mondta nekem

valaki a napokban, hogy vannak olyan szakmák, hivatások, amiket nem lehet letenni. Aki “igazi” orvos, az nem tudja megtenni, hogy ne gyógyítson. Aki valódi tanár, az folyamatosan keresni fogja a legjobb módszereket, hogy a tudást átadhassa. Aki elhivatott lelkész, az nem tudja megtenni, hogy ne gondolkozzon és beszéljen folyton Istenről.

Egy adott pillanatban azt gondoltam, hogy legyen nekem ez az egész magánügy, nem beszélek róla, úgy csinálok, mint Illés, aki duzzogott, vagy Jónás, aki vakargatta. Úgy gondoltam, hogy Isten és én végeztünk egymással. Én megpróbáltam, és nem sikerült, ő bizonyára csalódott bennem, hogy nem sikerült, nem vagyok én alkalmas semmiféle szolgálatra, nem vagyok sem elég kitartó, sem elég ravasz, sem elég elkötelezett, hagyjuk meg a munkát azoknak, akik jobban csinálják.

És nem tudok ettől szabadulni. Azt sem tudom igazán, hogy akartam-e valóban, vagy csak egy értelmiségi póz volt ez bennem, tele lenézéssel, idealizmussal és elitizmussal, alázat nélkül. De mondhatom úgy is, hogy Isten (és mindenféle beszédei) nem hagynak békén, bármekkora is a rezignáció bennem, tovább megyek azon az úton, ami egyszer talán elvezet a valódi bölcsességhez. Vagy nem. Nem tudom. Isten és én tovább küzdünk egymással.

Reklámok
azt mondta nekem

azt mondta nekem” bejegyzéshez ozzászólás

  1. csomh szerint:

    Mi van akkor ha a póz tkp. ez a küzdelem? Mi van akkor, ha Isten nem küzd? Nem azért mert nem akar (mert úgy döntött, hogy), hanem mert nem fogékony a pózokra (tegyük fel: természetéből kifolyólag).

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s