nem az a kérdés, hogy

hiszek-e Istenben. Ez soha nem volt kérdés, legalábbis tizenhat éves korom óta nem kérdés.

Még csak az sem kérdés, hogy elfogadom-e azokat az etikai szabályokat, amiket felállított,  tudok-e élni ezzel az attitűddel. Ez sok esetben megy. Beláttam, hogy jó, hogy hasznos keretet ad az életnek. Ez pusztán elsajátítás kérése, megszokni, hogy hogyan kell reagálni. A jézusi etika az, ami a legegyszerűbb ebből az egész kereszténységből.

A nagy kérdés az, hogy ott, legbelül, ahova senki ember nem ér el, szükségem van-e Istenre. Hogy úgy vágyom-e rá, mint a fuldokló a levegőre, szerelmes a szerelmesére. Hogy az emberi élet kiszolgáltatottságában belekapaszkodom-e ebbe a tűnékeny, illékony gondolatba, ami Isten.

Számomra az Istennel való kapcsolat nem az etika, és nem a szokások. Ezeket, ha valaki akarja, el lehet sajátítani. Járhat az ember templomba, érezheti ott prímán magát, játszhatja az igazi keresztényt, ha valahol mélyen nincs meg ez a szomjúság, ami nem engedi, hogy nyughasson. A létnek ez az állandó szomjúsága, ez az istenkeresés. Minden egyéb – bár fontos – mégis másodlagos.

A cél – minden vallás tudja ezt – valamiféle misztikus egyesülés. Azt hisszük, hogy nekünk, embereknek, megragadható ez a valami, amiről még beszélni is alig tudunk. Ugrálunk az ég felé, mintha azt gondolnánk, hogy egyszer majd elrepülünk.

Ahányszor templomban vagyok, mindig ezt a valamit keresem. Egyesek azt mondják, hogy a szertartások által átélhető. Mások azt mondják, hogy a prédikáció által. Vagy az ima által.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem élhető át akkor, amikor én akarom, hiába minden szertartás, nem lehet ezt a valamit belecsalogatni a szertartásokba, igehirdetésekbe, imákba. Hanem néha, teljesen váratlan pillanatokban utolér, leterít. Mikor ő akarja. Semmiféle hatalmam nincs felette.

De vajon meghallgatja-e az imákat? Teljesíti-e a kéréseket? Vezet-e, ahogy gondoljuk róla? Lényegesek-e ezek a kérdések? Nem tudom.

Advertisements
nem az a kérdés, hogy

nem az a kérdés, hogy” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szerintem átélhető az a valami templomban is, de aránytalanul, mondhatni sokszor nem logikusan van leosztva az embereknek az a pillanatnyi fíling. Egy példa: kijössz a miséről kullogva, hogy ezt de szarul játszottad, meg amazt, nem akarnál senkinek se a szeme közé kerülni, s akkor megállít egy könnyes szemű hívő, hogy olyan szépen muzsikáltál, meg az a zsoltáréneklés, gyönyörű mise volt, amitől ő teljesen el van szállva. Lehet, hogy csak a zene működött, de emlékszem, tíz évvel ezelőtt kezdtem először komolyan sajnálni, hogy nem református vagyok (ingoványos a confessio nálam amúgy is), minekutána hallottam azt a prédikációt, amire akkor azt mondtad volt (!), úgy érzed, lassan nincs már mondanivalód. (Szerintem még épp elég volt, legalábbis akkor.)

  2. milyen vicces :) én mostanában azt sajnálom, hogy nem vagyok vagyok katolikus, mert mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha már a prédikációk nem mondanak nekem semmit, akkor legalább legyen jó a liturgia :).

  3. dekádencia szerint:

    “A nagy kérdés az, hogy ott, legbelül, ahova senki ember nem ér el, szükségem van-e Istenre”

    Egyház nélkül tán könnyebb lenne eldönteni.

  4. Nem vagyok jó katolikus abban az értelemben (sem), hogy – szerénytelen és randa felsőbbrendű lényként, aki néha szokta használni a fejét – startból elvárásaim vannak az igeliturgiával kapcsolatban: itt a halmazok közös pontja a protestánsokkal. Az eukarisztiával már kevésbé, hiszen ott adott a szöveg és a cselekmény, nagyrésze teológiailag megdönthetetlen évszázadok óta. Itt teljességgel elfogadom (paradox, ugye) a katolikus, evangélikus stb. saját liturgikus teológiáját. Mindegyiket lehet tisztelni, mert mindegyik dogma, amelyik nem a levegőbe beszél, csak éppen másféle. Na jó, a liturgikus zene megint egy kritikus pont, mert nem mindegy, hogy mit, hol és mennyit. Számomra ugyanolyan fontos alkotó eleme a liturgiának, tökmindegy hogy melyik felekezeté. Van amúgy Grácban egy “Denken + Glauben” fedőnevű folyóirat, amelyik katolikus létére sok tekintetben túlnövi a bemerevedett kereteket. Régen szépen eretneknek nyilvánították volna, ma inkább khm… vajmi “mérsékelt szabadelvű”. Talán éppen ezért szimpatikus nekem :-)

  5. igen, a zene, ez nekem is kritikus pont. Mi elvileg a Kétágúba kellene járjunk, de ami zeneileg ott történik, az az én fülemnek kínzás. Az evangélikusoknál viszont egyrészt megvan a “klasszikus” miserend, ráadásul B.-nak gyönyörű hangja van. Ha tehát a szépen énekelt misét kombinálni lehetne a közhelyeken túlmenő prédikációkkal, azzal engem is be lehetne szervezni.

Itt kommentelhetsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s