ha a szent kocsma is

bezár. Ezt olvasom most, ki tudja, hányadszorra. Lawrence Block regénye, talán az egyik legjobb. Mindent olvastam, ami magyarul megjelent. A Bernie Rodhenbarrosok viccesek, a Kelleresek abszurdak, de a Matthew Scudderesek igazi regények, irodalom a javából, tele azzal az életérzéssel, amiben én is éltem néhány évet, mikor a Pubba jártunk, és csak akkor mentünk haza, ha a szent kocsma is bezárt. Aki ott volt, tudja, miről beszélek: a hajnalba forduló éjszakákról, a bluesról és a jazzről, a vágnivaló cigarettafüstről, a budiról balra az ajtó mellett, a hosszú faasztalokról, a zsíros kenyérről, az éjféli táncról, és arról a hihetetlen, feloldhatatlan, szenvedélyes magányról, amiben éltünk.

A találkozón megpróbáltuk reprodukálni ezt az élményt az Insomniában, de nekem már nem megy, csak nosztalgiával gondolok rá, hogy volt ilyen is. Nem bántam meg, hogy volt.

A könyv alkoholistákról szól. És nem mellesleg megoldanak néhány nehéz ügyet, jét gyilkosságot.

Meg erről az énekről. A magyar fordítás a könyvből van.

A versek és pózok után

Az éj mér a végére jár.

És mindenki magára marad

Ha a szent kocsma is bezár.

Ledöntjük hát az utolsó italt

Ki búra, ki örömre iszik,

Reméljük, hogy eltompít a pia

Egészen másnap reggelig.

Aztán megint betántorgunk

Béna táncosok hada,

Mindenki tudja a kérdést,

S a választ is mindenki tudja.

Szóval ledöntjük az utolsó piát,

Ami jól szétmarja az agyat

Ahol már nem érdekes a kérdés,

És egy válasz se marad.

Pár napja széttört a szívem

De rendben lesz holnapra,

Most nem érezném a fájdalmat

Ha részegen születtem volna.

Szóval koccintunk egy utolsót

Köszöntő nincs, csak pohár

Igyunk a szívre, mely elég bölcs,

Hogy tudja, meghasadva jobban jár.

(Pék Zoltán fordítása)

 

ha a szent kocsma is

67 beérkezett szavazat

alapján a vallásos posztok nyertek, 13 szavazattal, ejsze. Utána a lelkizős és a gyerekes jön, fejenként 12-vel, utána a kultúra, eszem a szíveteket, 11-gyel.

Az egyetem kilenc szavazatot kapott, a ruhák ötöt (ebből egy az enyém). A politika hármat, az egyéb kettőt, de nem tudom, az mi lehet.

Akkor vettem az adást. Addig is, amíg kiötölök valami okosat, itt van ez, még nincs túl sok minden rajta, de talán érdemes belenézni.

67 beérkezett szavazat

mai menü – birsalmás csirke

a táfelspicc receptjét szabadon értelmezve.

Hozzávalók:

2 csirkecomb, 1 kacsacomb, 5 birsalma, 3 mandarin, egy csupor bulgur, wok-fűszer, méz, citrom, olivaolaj.

A birsalmákat becsomagolom alufóliába, és megsütöm a lerben (sütőben). A combokat megfőzőm levesnek, de vigyázok, hogy ne főjjenek szét. Érdekesnek találom, hogy a kacsa hamarabb megfő, mint a csirke, valószínűleg vén tyúk volt.

Megvárom, amíg minden kihűl.

Egy nagy tepsibe olivaolajat öntök, ráfektetem a combokat, megpucolom a birseket meg a mandarinokat és gusztusosan elrendezem őket. Körben rászórom a bulgurt. Ráöntök két csupornyi húslevest, ezt fogja felszippantani a bulgur. Megszórom az egészet wok-fűszerrel, ráreszelem a citrom héját, rácsorgatom a levét, és leöntöm mézzel.

Beteszem a sütőbe. Várok. Aztán kész.

mai menü – birsalmás csirke

eddig a vallásos

témájú posztok vezetnek, ezt sem gondoltam volna, hogy nektek itt igényetek van arra, amit én mondani akarok. Meglepődtem.

Utána jönnek a lelkizősek, ezt értem, én is szeretem az ilyen típusú bejegyzéseket olvasni más blogjában. Ugyanilyen népszerű a kulturális posztolás, úgy tűnik, szeretitek a könyveket, filmeket, színházat.

Ezután jönnek az öltözködősek, meg az egyetemi életről szóló posztok.

Az megnyugtató, hogy a politika szinte senkit nem érdekel. Engem se igazán.

eddig a vallásos

neked melyik tetszik?

Sok az új olvasó mostanság, akiket nem ismerek személyesen, de a régiek véleményére is kíváncsi vagyok. Többre is lehet egyszerre szavazni, és új választ is hozzá lehet adni (elvileg).

neked melyik tetszik?

ezt nem lehet

megszokni, elfogadni, ez nem múlik el az idővel. Hogy vannak, akik nem szeretnek. És hogy semmilyen erőfeszítés nem elég, és teljesen hiába minden, semmit nem tehetsz azért, hogy ne így legyen. Nem lehet se megszerezni, se kiérdemelni.

Sok dolog, amiről azt gondoltam húszévesen, hogy örökké tart, elmúlt, finomodott, lecsendesedett, hétköznapivá vált. Nagy érzések, felkavaró szenvedélyek, kezelhetetlen érzelmek. De azt nem tudom megszokni, és nem is lehet, a gondolatot, hogy a szeretetet semmivel nem lehet elérni, és milyen esetleges, hogy van-e.

Soha semmi nem ennyire szomorú, zavarbaejtő, kiábrándító, nyomasztó, mint ez az érzés, hogy a véletlenen múlik az egész. Borzalmas ez a kiszámíthatatlanság, véresre karmolja a lelkem.

A másik, cinikus énem azt mondja, hogy megint a megfelelési kényszerrel bajlódom, és csendben kiröhög a hátam mögött.

ezt nem lehet

kicsit elegem lett

a gyűlölködőkből,

azokból, akik nem határolódnak el mások gyűlöletétől,

azokból, akik zászlóégetésre hívnak,

akik azt hiszik, hogy muszlimnak lenni azt jelenti, hogy utálják a zsidókat,

akik azt hiszik, hogy zsidónak lenni azt jelenti, hogy csak nekik lehet igazuk,

akik azt hiszik, hogy a kereszténység az egy igazság, és ezért mindenkit utálhatnak, aki nem az,

a cigányozó, zsidózó, arabozó, románozó, balkánozó, egyebező bárkikből,

aki egyenlőségjelet tesznek Izrael állam politikája és a zsidóság közé,

akik egyenlőségjelet tesznek a Hamász politikája és az arabok közé,

akik csak az érem egyik oldalát akarják látni,

hogy az embereknek milyen fontos az öt perc gyűlölet,

hogy egyesek szerint én kettős állampolgárként nemzetbiztonsági kockázat vagyok,

a sunnyogó politikusokból,

a közbeszéd mocskosságából,

a címkézésből és dobozolásból,

a butaságból és az elvakultságból.

Jó kis ország ez, mondhatom.

kicsit elegem lett

És ha nem lett volna ez az egész?

VB-nak, utólag átgondolva azt,

amiről vitatkoztunk, és bocsánatkérésként,

mert kissé elragadtattam magam.

 Ezért jó egy szellemi műhely, mert olyan problémákat vet fel, amik ellátnak gondolkodnivalóval egészen hosszú időre.

Annak, aki protestáns környezetben nő fel, teljesen természetes az a narratíva, hogy a reformáció egyértelműen pozitív, az igazak lázadása a hamisak ellen. Olyan szemlélet ez, ami annyira alapvető, hogy senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni, hogy igaz-e. A Könyv egyik legfontosabb hozadéka, hogy ez a szemléletváltás megtörténhet. Ha más nem is történik, mint a holt költőkben, hogy az ember megnézi az egészet a másik oldalról, már az is nagy dolog, és izgalmas szellemi kaland.

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon az egész protestantizmus egyik jellemző tulajdonsága, az arrogancia (a különállási hajlam, és az, hogy csak egy igazság van, és az náluk van) lényegi része ennek a folyamatnak, vagy mellékterméke. A protestantizmus szelleme ugyanis nagyon sokszor szekuláris környezetben ebben az arroganciában mutatkozik meg, és itt most főleg azokra a 19. századi német vallástudósokra és kulturális arroganciájukra gondolok, akik protestáns világképpel jönnek.

Vajon lehetséges-e protestantizmus enélkül a mi és ők közötti megkülönböztetés nélkül, a szembenállás nélkül?

És ha nem lett volna reformáció, megmenekült volna az egyház ettől a szemlélettől?

Ahogy olvastam ma reggel a János evangéliumát, ott is ezt az alapvető elhatárolódást találtam. És sok más, nem keresztény vallási szövegben is. Vannak a MI (a jók), és vannak az ŐK (a pokol kénköves tüzén fognak égni). Az már csak értelmezés kérdése, hogy kit tekintünk MI-nek és ŐK-nek.

Már megint össze vagyok zavarodva kissé, amikor a valóság és az elképzeléseim párhuzamosak.

 

És ha nem lett volna ez az egész?

a szektásodásról

Nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy az ember beszektásodjon, minden kisközösség – valóságos vagy virtuális  – ugyanígy működik.

Tégy megkülönböztetést és nevezd el Első Megkülönböztetésnek. Már nem emlékszem, melyik görög mondta. Az első megkülönböztetés a mi és ők közötti szellemi határ felállítása. Főleg a bezzeg mi-értelemben. Mi jól csináljuk. Nekünk igazunk van. A helyes úton járunk. Egyáltalán van olyan, hogy mi, akik a főbb kérdésekben ugyanazt gondoljuk. Bármiről lehet itt szó, nem csak vallásról, a kulturális divatok is így születnek. A mi egyszer csak elkezd szemben állni a ti-vel és az ők-kel. Képződik az ellenségkép.

Engem nem érdekel, hogy ezek a kulturális divatok hasznosak-e. Csak az érdekel, hogy az ideológia lesz az első számú rendezőelv. Milyen protestáns ez, még akkor is, ha semmi köze a valláshoz. Vallásfenomenológiailag ugyanaz, mint a reformáció puritán szakasza, csak Európában mindenki úgy tesz, mintha nem lenne köze a valláshoz. (Pedig kellene egy kis politikai teológiát olvasni, hogy minden világossá váljon.) És milyen protestánsak az önjelölt prédikátorok. Mert minden csoportnak van egy igen jellemző vezéralakja. Hatalma van a lelkek felett. Nem tudom, van-e ennél veszélyesebb dolog a világon.

Egy ilyen környezetben egy vezető ideológia van, ezt lehet lájkolni, egyetérteni vele. Valódi párbeszédet folytatni vele nem lehet, mert ő nem beszél, hanem kinyilatkoztat. Társadalmi változásokat sürget, az igaz ügyért emeli fel a fáklyját. A (vallási) megújulásért küzd. Ez is milyen mélyen protestáns. Sokszor igaza is van. Sokszor mélyen megérint, amit mond, ezért nem vagy elég óvatos, amikor olyasmiről beszél, amivel nem értesz egyet. Megfogalmazza a nagy igazságokat. Helyetted is. Nem kell gondolkozni, mert ő megteszi helyetted.

Már többször végignéztem ezt a folyamatot. Voltam szenvedő alanya is egyszer, és egyszer megpróbáltam előidézni. De eljött az a pont, amikor el kellett döntenem, hogy mit tartok fontosabbnak: az ideológiát, vagy az embereket. Önként letettem erről a hatalomról. (Rétyusa: ez az egyik ok, amiért nem prédikálok.)

a szektásodásról

ritkán nézek sorozatot, de

amikor igen, akkor nem tudom abbahagyni. Volt az utóbbi három évben azért néhány, ami nagyon lekötött: a Game of Thrones, a The Wire, a Rome. Meg a régebbiek közül a Halló, halló, meg a You rang, M’lord.

Kiefer Sutherland a 24-gyel igazi kulturális divatot csinált, bár abból csak az első évad jó, meg amelyikben a korrupt elnök van a depressziós feleségével. Ha filmes lennék, biztos írnék erről a trendről.

Tegnap a Boardwalk Empire négy részét néztem meg, és csak azért hagytam abba, mert már nagyon késő volt. Buscemi amúgy is a kedvenc színészeim közé tartozik, a Fargo és a Big Lebowsky miatt.

És ezek a dögök mindig úgy hagynak abba egy részt, hogy valami nagyon fontos momentum következik.

ritkán nézek sorozatot, de

a nagylelkűség

talán a legfontosabb tulajdonság, amit én értékelni tudok az emberekben. Jó, persze, ott van az őszinteség is, meg a humorérzék.

Nekem teljesen természetes, hogy úgy teszek valamit emberekért, hogy nem várok érte viszonzást.

Szerintem az a természetes, ha úgy adunk magunkból, hogy nem várunk érte viszonzást. Mert ha azért adunk, hogy ugyanazt visszakapjuk, az üzlet, még akkor is, ha lelki javakról, szép szavakról, gesztusokról van szó.

És ha nem kérdezzük meg, mit csinált a másik az ajándékkal. Hányszor és hányszor volt az, hogy számon kérték rajtam azt, hogy mit csináltam az ajándékkal. Ha nem akarták, hogy én döntsem el, hogy mit csináltam vele, miért adták egyáltalán?

Ha a koldusoknak adok, soha nem gondolok arra, hogy most ezt alkoholra költi. Mert lehet, hogy igen. Vagy nem. Az, amit adok, nekem felesleg, vagy épp megengedhetem magamnak, hogy adjak.

Vagy az, amit adni akarok, nekem szemét, felesleges. Mit számít az, hogy mások összeszedik az utcáról és pénzt csinálnak belőle? Az jobb, ha senkinek nincs haszna az én szemetemből, hanem tönkremegy a szemétdombon?

Tudok-e úgy érzelmeket adni, hogy nem várok értük viszonzást? Hogy nem számolgatom egyfolytában, hogy ennyit adtam, és azért ennyi jár? Hogy nem hányom szemre, hogy igen, bezzeg én? Hogy nem várom el, hogy hálás legyen? és nem vádolom meg hálátlansággal, ha nem az?

a nagylelkűség

nem az a kérdés, hogy

hiszek-e Istenben. Ez soha nem volt kérdés, legalábbis tizenhat éves korom óta nem kérdés.

Még csak az sem kérdés, hogy elfogadom-e azokat az etikai szabályokat, amiket felállított,  tudok-e élni ezzel az attitűddel. Ez sok esetben megy. Beláttam, hogy jó, hogy hasznos keretet ad az életnek. Ez pusztán elsajátítás kérése, megszokni, hogy hogyan kell reagálni. A jézusi etika az, ami a legegyszerűbb ebből az egész kereszténységből.

A nagy kérdés az, hogy ott, legbelül, ahova senki ember nem ér el, szükségem van-e Istenre. Hogy úgy vágyom-e rá, mint a fuldokló a levegőre, szerelmes a szerelmesére. Hogy az emberi élet kiszolgáltatottságában belekapaszkodom-e ebbe a tűnékeny, illékony gondolatba, ami Isten.

Számomra az Istennel való kapcsolat nem az etika, és nem a szokások. Ezeket, ha valaki akarja, el lehet sajátítani. Járhat az ember templomba, érezheti ott prímán magát, játszhatja az igazi keresztényt, ha valahol mélyen nincs meg ez a szomjúság, ami nem engedi, hogy nyughasson. A létnek ez az állandó szomjúsága, ez az istenkeresés. Minden egyéb – bár fontos – mégis másodlagos.

A cél – minden vallás tudja ezt – valamiféle misztikus egyesülés. Azt hisszük, hogy nekünk, embereknek, megragadható ez a valami, amiről még beszélni is alig tudunk. Ugrálunk az ég felé, mintha azt gondolnánk, hogy egyszer majd elrepülünk.

Ahányszor templomban vagyok, mindig ezt a valamit keresem. Egyesek azt mondják, hogy a szertartások által átélhető. Mások azt mondják, hogy a prédikáció által. Vagy az ima által.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem élhető át akkor, amikor én akarom, hiába minden szertartás, nem lehet ezt a valamit belecsalogatni a szertartásokba, igehirdetésekbe, imákba. Hanem néha, teljesen váratlan pillanatokban utolér, leterít. Mikor ő akarja. Semmiféle hatalmam nincs felette.

De vajon meghallgatja-e az imákat? Teljesíti-e a kéréseket? Vezet-e, ahogy gondoljuk róla? Lényegesek-e ezek a kérdések? Nem tudom.

nem az a kérdés, hogy

az a baj az őszinteséggel

hogy szinte mindig kifelejtem beleszámolni azt, hogy az emberek nem feltétlenül értenek ugyanazt egy dolgon. Azaz amit én értek egy bizonyos módon, azt mások talán teljesen máshogy értik. Mindig utólag gondolkozom el ezen, és mindig arra a következtetésre jutok: ha az őszinteség és az udvariasság között kell választani, akkor megint sokkal jobban tettem volna, ha az udvariasságot választom. De ha ösztönösen cselekszem és nem ügyelek nagyon magamra, akkor mindig megmondom, ahogy gondolom. Nem bántani akarok vele, legalábbis legtöbbször.

Milyen érdekes: a negatív kritikát könnyen meg lehet fogalmazni, de pozitívat nagyon nehéz. Ha az ember megmondja, hogy értékeli a másik teljesítményét, hasznos volt számára, amit szellemileg és emberileg tanult, örült és jól érezte magát a tanítás folyamatában, ezt vagy hízelgésnek veszik, vagy nem hiszik el, vagy mögöttes szándékokat értenek bele. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az az igazi tanító, aki kivált ilyen élményt, és akinek ezt meg is lehet mondani. Akinek igénye van a visszajelzésre. Aki nem elégszik meg azzal, hogy úgy-ahogy elvégezte, amit rábíztak.

Régi dilemmám ez az őszinteséggel, és nem jutok vele előre. Persze, húszévesen, amikor azt képzeltem, hogy csak akarnom kell, és minden sikerül, nem sokat törődtem ezzel, sőt, sportot űztem abból, hogy véleményem van. De az élet – már ha lehet ilyen nagy szavakat használni – gyorsan elbizonytalanított. Vannak dolgok, amik megtörik a húszéves lendületet. Ha bölcsebb nem is, de óvatosabb lettem. Talán.

Van, amikor az őszinteség felér a durvasággal. Van, amikor úgy is használom. De legtöbbször nem. Szerintem az őszinteség segít. Nekem is segít, ha őszinték velem. Ha nem bugyolálják az igazságokat, bármilyen fájdalmasak is, mézes mázba. A mézes máz nekem csak annyit jelent, hogy a másik azt hiszi, nem vagyok elég erős a kellemetlen igazságok elviseléséhez. Felesleges és szükségtelen udvarisakodás, nem tudok mit kezdeni vele.

Az őszinteség egy viszony. Ha olyannal szemben használom, akinek hatalmában áll, hogy befolyást gyakoroljon az életemre: bátorság. Vagy sokszor ostobaság. Időnként felesleges provokáció. Ha valaki őszinte, könnyen rajtakapják, hogy hibázik, és az orra alá dörgölik: né már, te sem vagy tökéletes, akkor hallgass. A legmegdöbbentőbb élmény volt az utóbbi napokban: egy olyan emberről, akitől félnek és akit nem szeretnek, kiderült, hogy minden kritikát, ami magával kapcsolatos, tud és ismer. És egyszerre érdekli (fáj neki, hogy nem szeretik) és nem érdekli (magához marad következetes). Sok mindent megbocsátottam neki ezért az élményért.

Ha olyannal vagyok őszinte, akinek a sorsa felett nekem van befolyásom: ez kötelesség. Ha valaki (bármilyen értelemben) tanít, nem bújhat el udvarias szólamok mögé, hanem sokszor véleményt kell mondania. Meg kell győznie a másikat, hogy igaza van, vagy legalább ne mondhassa azt, hogy nem tudott róla. Az őszinteség viszonyt teremt(het), amiben megvalósulhat az építő kritika mindkét irányban. Ha tanítok, akkor kritizálható is vagyok, értékelhető. Tanítani felelősség, nem csak azért, hogy átadd az anyagot, hanem módszerekben is, de morális értelemben is. Nem lenne szabad kikapcsolni a tanításból a mester-tanítvány viszonyt, a tanító megbízhatóságát.

És persze vannak dolgok, amikről hallgatni kell, mert egyszerűen nincs jobb megoldás. Vannak olyan helyzetek, amikor nem segít az őszinteség, sem az udvariasság. Amiről várja az ember, hogy múljon el, és nem múlik.

az a baj az őszinteséggel

az ellenséges háztartási gépek

Nem lehet azt mondani, hogy egy technikai idióta vagyok. Ha muszáj, megszerelem, vagy legalábbis megpróbálom. Ki tudok cserélni egy zárat. Összeszerelek ezt-azt. De azért vannak bizonyos háztartási gépek, amikkel nem tudok megbarátkozni.

Vegyük például a porszívót. Hangos. Büdös. Igazából kicsit félek tőle, mindig is utáltam minden porszívót.

A hajszárító. Csak akkor használom, amikor muszáj, és a hajamnak nincs ideje megszáradni magától. Ez is túl hangos. Sohasem elég hosszú a drótja.

A mixer. Ezt nagyon sokszor használom, de mindig csak óvatosan. Ettől is félek, hogy egyszer majd lerepül a feje és összevissza vagdos mindent.

A telefon. ezt inkább hagyjuk. Kevés zavarbaejtőbb dolog van a világon, mint mikor beszélsz valakivel, de nem látod. Gyűlölök telefonálni. Ha megtehetném, hogy lemondjak a mobilról, megtenném.

De a legrémesebb az összes háztartási gép közül a gyerekzáras kályha. Reggel ötkor, mikor felkelek, tíz percbe, hosszas káromkodásokba és heves rugdosásba kerül, amíg beindítom. Elképesztő, hogy egy ilyen szerkezet mennyire fel tud idegesíteni. Én értem, hogy ez valahol praktikus, de nekem tíz évet elvesz az életemből az emiatt való mérgelődés. És a sütőről akkor még nem beszéltem. Mert ez olyan gonosz jószág, hogy automaikusan érzékeli, hogy van-e benne valami, és kikapcsol, ha nincs. Azalatt a két perc alatt, amíg kicserélem egy sütésnél a tepsiket, mindig kikapcsol. És szobrozhatok mellette újabb tíz percet, amíg visszagyúl.

az ellenséges háztartási gépek

nem akarok úgy tenni

mintha nem érintene mélyen ez a mostani izraeli-gázai konfliktus. Több bejegyzést elkezdtem írni róla, de mindegyiket abbahagytam: nem tudok értelmesen írni róla. Talán ha megnugszanak kicsit a kedélyek.

Azért két – nem teljesen ideillő – megjegyzést mégiscsak tenni szeretnék az üggyel kapcsolatban.

Az egyik az, hogy a mi világrendünkben az erőszak egyeten tolerált formája, ha egy állam követi el az állampolgáraival szemben. Ha egy állam agresszív, azt a nemzetközi közösség sokkal jobban tolerálja, mint ha “az emberek” a kezükbe veszik az erőszakot.

A másik pedig az, amit már többször szomorúan megfigyeltem, és igazából nem értem. Sok olyan embert ismerek, aki itthon baloldali-liberális, kisebbségpárti, emberijogok-párti. De amikor szóba kerül Izrael, hirtelen jobboldali lesz, Izrael állam jelenlegi politikájának támogatója. Azaz egy olyan helyzetben, amiben ő a többséget képviselheti, már nem érdeklik a kisebbségi jogok. Ez különben az erdélyiekkel is ugyanígy van. Gyarló az ember.

 

nem akarok úgy tenni