kolozsváron az ősz

ilyen sárgakékzöld. Ma végre süt a nap, és már nincs olyan hideg, mint a tegnap. Csak én kell itt bent üljek, féllázasan, hogy a hangyák mászkálnak a fejemben. De azért este elmegyünk megnézni Mungiu új filmjét, meg holnap insalla, ha nem leszek rosszabbul, elmegyünk Torockóra kirándulni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok
kolozsváron az ősz

ahhoz, hogy felvegyenek

a pokolba, be kell nyújtanod a kézzel írott önéletrajzod, a kutatási terved három példányban, fénymásolatot a nyelvvizsgákról, az eddigi diplomákról szintén három példányban, az indexed – a tanulmányi osztály által hitelesített – fénymásolatát, a tanszékvezető pecsétes igazolását, hogy az ő tanszékére jársz, két szaktanár pecséttel ellátott ajánlását, az összes publikációdat három példányban, igazolást az összes tudományszervezési tevékenységedről, igazolást az összes közösségi tevékenységedről, igazolást az összes sporttevékenységedről, igazolást az egészségi állapotodról, gyesről, gyedről, egyéb állami támogatásról, igazolást a fogyatékosságról.

a jelen poszt agnus bejegyzésének egyetemi parafrázisa.

ahhoz, hogy felvegyenek

azért az

érdekes, hogy az a pátoszos hangremegtetés, a szép szólamok, a gloire, ami ellen úgy lázadtunk annak idején, újult erővel tér vissza a közbeszédbe és minden nyilvános ünnepségbe.

És az is érdekes, hogy azok, akik ennek annak idején a legnagyobb ellenségei voltak, most az első sorban remegtetik a hangjukat és sírják könnyesre a zsebkendőjüket.

Mindent elfelejtettek.

azért az

szinte százezer

Kedves mindenki, főleg, aki a kezdetektől velem van (de az is, aki csak nemrég): ismét elérte a blog a százezret. Ez már a sokadik hely, ahol írok, sokszor cseréltem tárhelyet, nevet, nicket, írtam a blogspoton, freeblogon, nolon, blog.hu-n, meg itt.

A blog jelen állapotában 2008. decemberétől létezik, és az archívumban megvan annak egy része, amit a többi blogból át lehetett menteni. A nol-os nincs meg, mert azt egyenként kellett volna.

Van itt egy jó kis közösség, akikkel barátok vagyunk. Ez a legfontosabb az egészből. Ha semmi másért nem is, ezért biztosan érdemes volt. Köszönöm!

szinte százezer

a görög nyelv receptje

Végy huszonöt particípiumot, hat infinitívuszt, kilenc genitívuszt, tizenöt kai-t, két de-t, húsz prepozíciót, két igét, negyven névelőt, két gar-t, három nem-et, és egy kiló hehezetet.

Tedd be az egészet egy nagy dobozba, majd alaposan rázd össze.

Tetszőleges sorrendben helyezd egymás után a szavakat. Nem kövess semmiféle rendszert, mert az garantáltan elrontja az emerdményt.

Kész. Most találd ki, hogy mit akartál mondani, és alkalmazd a mondatra. Sikerülni fog.

(Ismét Arisztotelészt fordítok.)

a görög nyelv receptje

igazából azt próbáltam

ma reggel hajnali hat és hét között egy bejegyzésben megfogni, hogy mekkora feszültség van a jézusi etika és a valóság között.

Mert a valóságból az látszik, hogy az emberek nem változnak. Vagy ha változtatnak is a szokásaikon, nagyon kevesen vannak, akik hajlandónak mutatkoznak arra, hogy dolgozzanak a saját személyiségükön, márpedig az egész jézusi etikának ez az alapja. Nem elég az, hogy egyszer megtértél, és megtanultál néhány hangzatos bibliai idézetet, amivel jól fejbe lehet vágni bárkit, aki még nem tanulta meg. Amivel villogni lehet, ami alapján kategorizálni és sablonosítani lehet az embereket. Egy kis felszínes bibliaismeret birtokában már kész válaszai vannak annak, aki nem akar gondolkodni: házasság előtti szex: bűn. Alkohol: bűn. Válás: bűn. Kísértő gondolatok: bűn. Homoszexualitás: bűn. Semmi perc alatt több oldalnyi bűnkatalógust lehet készíteni, amit pisztolyként lehet a másiknak szegezni: térj meg, és minden jó lesz, hurrá, táncoljunk, tapsoljunk. Az ilyen emberek alapvetően nem változnak, ugyanúgy ítélkeznek, mint a megtérésük előtt tették, csak vallásos köntösben. És a változás sem így működik: nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltozni, ha lehet egyáltalán. Küzdeni lehet a rossz tulajdonságok ellen, de mostanában igen erősen kételkedem abban, hogy lehetséges-e tényleges jellemi változás.

És azok, akiknek ilyen a személyisége, ugyanilyen vehemenciával védenek bármiféle (akár a legliberálisabb) eszmét, és akkor faramuci helyzet áll elő: úgy beszél, mint egy prédikátor, úgy ítélkezik, mint egy prédikátor, de mégse kacsa prédikátor, mert nem vallásosak a szövegei. Sok olyan liberálissal találkoztam, aki katekizmusban beszél, messzire menekülök tőlük.

A jézusi etika szerintem a szüntelen változásról szól: arról, hogy az élet helyzeteinek megfelelően alkalmazom a személyiségem, alakítom saját magam, fejlődök emberileg (ez harminc után már nem egyértelmű, hogy erre szükség van, mindenki beáll az első vágányra, a bénábbak a másodikra, siker, pénz, család, autó, minden megvan). Ha valaki saját magát nem képes alakítani, ha nem akarja nagyon tudatosan az egyéniségét százegyedszerre is átrendezni, annak jobb, ha elfelejti Jézust. Van sok más olyan vallás, amelyiknek semmi problémája nincs az ember személyiségével, amíg betartja a szabályokat. Sokkal könnyebb egy ilyen vallásban megmaradni, mert nem követel tényleges változást.

Ha pedig nem lehet érdemben megváltozni, viszont a jézusi etika enélkül nem lehetséges, akkor zsákutcába futottam. Mint már oly sokszor.

igazából azt próbáltam

Néha, bátrabb pillanataimban azt hiszem, hogy találok egy helyet a nap alatt az egyházban, ahol végre otthon érezhetem magam.

Nyilván azok, akik nem ismernek személyesen vagy nem túl régóta, vagy nem hívők, nem értik ezt. Nekem az egyház olyan, mint az első nagy szerelem. A teológia sokkal markánsabb és maradandóbb módon rányomta a bélyegét az életemre, mint bármilyen világi egyetem tehetné. Volt néhány olyan ember, akikkel félszavakból is megértettük egymást, és tíz év után úgy találkoztunk, hogy volt mit mondanunk egymásnak. Nekem az egyház olyan, mintha része lenne a testemnek.

Belátni azt, hogy a lelkészi pályán nem fogom megállni a helyem, olyan, mintha a fél karomat vágnák le. És nem azért nem állom meg a helyem, mert nem tudnám úgy csinálni, mint mindenki más. Én is tudnék átlagos, nemtörődöm, közhelyekbe merevedett pap lenni. Illetve nem, nem tudnék. az, amit én gondolok a minőségről, az igehirdetésről és a kereszténységről, úgy tűnik nem összeegyeztethető a jelenlegi egyházzal.

Nem tudok megbékélni a középszerűséggel, azzal, hogy a tehetséges embereket nem segítik, a parttalan és értelmetlen vitákkal, amelyek nem visznek előre, az egyházi közhangulat jobboldalra tolódásával, a nyílt vagy kevésbé nyílt cigányozásával és egyebezésével, a homofóbiával, az emberek és problémák bibliai idézetekkel való lekardozásával, a klikkesedéssel, azzal, hogy az ember azzal jut előre a ranglétrán, ha kapcsolatai vannak, és nem saját érdemei miatt.

Mondhatjátok, hogy idealista vagyok, és igen, az vagyok. Másrészt viszont azt gondolom a prédikátorral, hogy az emberek jelentős része nem megváltoztatható, és az egész keresztény erkölcs erre a mélyről jövő változásra épül. Ha ez nincs, minden más csak felszín. Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni. Nagy csoda, ha valaki (bármilyen vallás hatására) alapvetően megváltozik. De mostanában, főleg magamat figyelve abban is kételkedem, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Biztosan velem van a baj. Nagyon szeretném tudni, hogy mi az, ami belőlem ténylegesen hiányzik, és ez a hiány képtelenné tesz arra, hogy bármilyen normális közösségbe beilleszkedjek. Ezen én sem tudok változtatni.

néha annyira

elfog a szomorúság. Csak ülök a mit sem sejtők között, úgy teszek, mint minden normális ember, aki megtanulta a társadalmi játékszabályokat, de amikor lehullik a maszk, vagy egy pillanatra nem figyelek oda, a szomorúság, mint valami nyákos hernyó, előbújik a mélyből.

Ott vannak a teljesületlen álmok, az elszalasztott vagy soha meg nem kapott lehetőségek, a tudat, hogy vannak dolgok és emberek, akik elérhetetlenek, és olyan szomorú, hogy sírni lehetne rajta, ha nem rejtőznék folyamatosan el saját magamban. Hiába tudom, hogy mi az ésszerű, a ritka önfeledt pillanatokban rám tör a veszteség érzése.

Persze, közrejátszik a köd, az ősz meg a fáradtság és a tehetetlenség, a lehetett volna. A sok lehetett volna.

Hat éve, hogy meghalt Kis.

néha annyira

a senki nem szeret

álom mellett van még egy álom, amit – ha nem is olyan gyakran – de álmodni szoktam, és ez a “békesség-álom”. A senki nem szeret-álom nagyon rossz, utána napokig nyomaszt és szomorú vagyok, és általában arról szól, hogy valaki, akit az álomban nagyon szeretek, elutasít, elfordul, nem szeret viszont. Ez különben érthető, ha belegondolok, hogy eddigi életem nagy mérföldkövei mind ehhez az érzéshez köthetők.

A békesség-álom ennek az érzelmi ellentéte, a teljességet álmodom, amikor minden rendben van. Valami olyan békességet, amit ébren soha nem érzek, vagy csak nagyon ritkán. De nem is tudok visszaemlékezni olyan pillanatra, amikor ébren ilyesmit éreztem. Biztos volt ilyen, csak nem volt elég markáns.

Az éjjel ilyen békesség-álmot álmodtam, volt vaami cselekménye, de arra már nem emlékszem, csak arra, hogy reggel, mikor szólt az óra, milyen elégedetten keltem fel.

a senki nem szeret

Májy Ubul: Ravaszodik

Táncban a lóvíz,

dünnyög a Qútíz,

gordon a légyben amarna-fedő.

Lesz-e a tárba

Zsenge batárka,

Penge csatárka: billene ő.

Tiptop a Hökben,

koccan az ügyben,

milcsire kéj van, randin a gomb.

Mintha a Vóna

Menne a lóra,

úgy zsuzsikál, zsuzsikál a bolond.

Izgulok. Kérem,

hol van a vértem,

mért nem üt engem a kapcabetyár.

Híred a koszlott

benne a romlott

kost ide, sok nagyokost ide már!

Májy Ubul: Ravaszodik

a mai házicsokim

szinte tökéletesre sikerült. Még arra nem jöttem rá, hogy hogyan lehet teljes egészében eltüntetni a tejpor-gömböcskéket.

De ettől függetlenül minden jó: pont akkor és ott csíp, ahol kell (csak az utóíze, nagyon diszkréten), meg fog keményedni (ez ugye sose árt), a fűszerszámok mennyisége is pont olyan, ahogy szeretem. Nem is szarok három napig.

Az arányok:

200 g cukor, 200 g vaj, 200 g tejpor, egy (de legfeljebb két) evőkanál kakaó (na jó, csak úgy szemre tettem, nem mértem ki), kis víz, sok finom, darabosra mozsaralt (a daráló nem jó, mert túl finom lesz) fűszer: szerecsendió, kesudió, szegfűszeg, szegfűbors, fahéj. Egy fél chilipaprika. Egy marék mazsola.

Cukorszirupot főztem a cukorból, vízből, fűszerekből és vajból, beletettem a tejport és a kakaót, megpróbáltam eldolgozni teljesen, de nem sikerült, felfőztem, kiöntöttem tálkákba. A maradékot elnyalogattuk.

a mai házicsokim

már látszik, hogy

a könyvek nem fognak elférni. És ezek csak azok a könyvek, amiket itt vettünk, meg néhány, amit elhoztunk. Otthon van még kétszer ennyi. Áj szív könyvek.

Lett három polc, ami Gedeoné (2 polc játék, 1 polc könyv), és továbbra sincs rend, de már alakul. Délutánra csak egy doboz maradt (és kettő az asztal alatt), az összes könyv leporolva, az új helyén. Egy hős vagyok.

már látszik, hogy

proli vagyok, az maradok

Igen, én is sokkal szívesebben vennék dizájner-bútorokat, egyedi darabokat, kézzel festett népies bútorokat, marokkói berakásos fa-asztalkákat. Szeretnék továbbá egy nagy polgári lakást, legalább négy szobával, 150 m2-rel, egy nagy terasszal, valamint kerttel. Szeretnék továbbá egy piros minit vagy új VW Bogarat, egy házat Marokkóban a tengerparton, és sok szabadidőt.

De beláttam ép ésszel, hogy mindez – hacsak valami csoda nem történik – nem fog teljesülni. Nem leszek soha gazdag. Valószínűleg egész életemben a bérből és fizetésből élők népes családját szaporítom majd. Ami addig, amíg azt csniálhatom, amit szeretek, nem érdekel. Blokkban nőttem fel a blokknemzedékkel, a felmenőim között több a kétkezi munkás, mint az értelmiségi.

Szóval ha bútorokat kell venni (márpedig most már nagyon kellett), akkor az elsődleges szempont az, hogy hasznos legyen: megfeleljen a célnak és olcsó legyen, nem pedig az, hogy támogassam a helyi kisipart, kisipar, sorry. Nem igazán érdekel, milyen ideológia van az IKEA mögött. Kéznél van, hasznos, olcsó, tartós, mással is találtatható. Hogy olyan, mint egy egyenruha? Majd a könyvek és a rendetlenség egyéniséget visznek bele.

Hogy minden háztartásban ilyen van? Hát micsináljak? Vannak dolgok, amiben nem engedhetem meg az egyéniség látszatát sem.

És a másik bajom ezzel az egész, a cikkben megjelenő ideológiával: mindig azok ellenzik a multikat és a globalizációt a leginkább, akik a legtöbbet profitálnak belőle. A fiatal kütyüfüggő értelmiség. Ha ennyire szar a globalizáció, menjenek kapálni Indonéziába, és ne nyaralni.

proli vagyok, az maradok

még nem ez a harc a végső, de

már alakul. Sikerült a hátlapot feltenni, beletettem a polcokat és kirámoltam hat doboz könyvet. Az asztalom egyik lába még mindig két könyvesdoboz, mert lábat bezzeg elfelejtettem venni, basszus. Most azért elég nagy kupi van, de nem érdekel, van könyvespolcom, komolyan, rég nem örültem ennyire valaminek. Rend majd egyszer lesz rajta. De ez most nem is érdekes. 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

még nem ez a harc a végső, de

ikea update

a két másik polc összeszerelése már polconként húsz perc alatt megvolt, persze a hátlaptól eltekintve. Aztán még be kell tenni a polcokat tartó tipliket, és már készen is vannak. Kilenc hónapot vártam erre a pillanatra, hogy feltegyem a könyveket a polcokra. Végre el fognak férni. Huh.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

ikea update

de mivel

a létező abszolúte és elsődlegesen mondatik a szubsztanciákról, és másodlagosan és mintegy valami szerint az akcidenciákról, ezért van az, hogy csak a lényeg van sajátosan és igazán a szubszatnciákban, de az akcidenciákban csak valahogy és valami szerint. (írja Aquinói az én fordításomban).

Annyira belemerültem, hogy megfejtsem, hogy mit is akar mondani (de akkor miért nem azt mondja?), hogy ma elfelejtettem rágyújtani. Őrültek voltak ezek a középkoriak, azért engedték be őket a mennyországba, mert Isten se értette, mit beszélnek.

de mivel