kedves olvasók!

Ebben a blogban moderálás van. Aki nem tud viselkedni, annak a kommentjét fel se engedem. Ez az én blogom, és nem hagyom, hogy szétbarmolják olyanok, akik az index színvonalán kommentálnak. Az utóbbi időben több ilyen kísérlet is volt.

Ha a kommented nem tesz hozzá érdemben a témához, nem érvel racionálisan, nem elfogadó a mássággal szemben (ezer felkiáltójel!) gyűlölködik, ocsmány, szimplán hülyeség, rossz a stílusa, vagy antipatikus vagy, akkor jobb lett volna, ha hallgatsz. És nem a bazmegekkel van a baj, hanem azzal, amit gondolsz vagy szajkózol sok ezer demagóg után.

Aki nem képes differenciált gondolkodásra (vagy egyáltalán a gondolkodásra), és nem képes megadni a másiknak a tiszteletet, az nem tartozik ide, és mehet a szeme világába. A butaság, demagógia, korlátoltság, vallási fanatizmus, anyázás, képmutatás és melldöngetés itt mind-mind kifigurázandó kategória.

 

kedves olvasók!

mai menü: vinettasaláta – csak experteknek

vagy vinete. Ez a padlizsán erdélyi neve. Ha valaki most kezd főzni tanulni, ne ezzel kezdje, mert ez olyan, mintha a hegymászást a K2-vel kezdené.

Egy négyszemélyes adaghoz kell 4 nagy vagy 6 kisebb vinetta, grill vagy faszenes nyílt tűz grillráccsal vagy platni, 1 fej hagyma, 2 tojás, olaj, mustár a házilag elkészített majonézhez, vinettavágó kés, lapíttó, kitartás, egy délelőtt vagy délután.

Egyenként meg kell sütni a vinettákat parázson vagy lassú grillen. Ez büdös. Ez a normális, hogy az egész ház vinettától bűzlik három napig. Ez tipikusan erdélyi őszi illat. A héja meg kell égjen teljesen, akkor lesz jó a bele.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Mikor megsült, a héját óvatosan le kell fejteni róla. Vigyázat, forró. Ha megvárod, amíg kihül, nem fog sikerülni leszedni. A cél az, hogy minél kevesebb elszenesedett héj maradjon a bélen. Teljesen nem fog sikerülni, de ez adja meg a bukéját. A lapíttón a vinettavágó késsel fel kell vágni, és betenni egy tálba.

Ezután fel kell vágni apróra a hagymát, keverni házi majonézt és belekeverni a vinettába. Kenyérrel vagy csak úgy magára lehet enni.

mai menü: vinettasaláta – csak experteknek

na, megnéztem

a Prométheuszt. Hát, látványosnak látványos. Dolby surroundban meg talán még hatásosabb, mint egy 12 inches laptopon. De:

nem mond semmi újat. Teljesen átlagos science fiction történet. Ha pl. a legutóbbi sci-fi filmmel vetem össze, amit láttam (District 9), akkor az sokkal-sokkal jobb. Ez egy felejthető film. The children of Men pl. nem az. Igaz, abban nincsenek földönkívüliek.

a főhös a végén elindul, hogy megválaszolja a nagy kérdéseket. Hát, hajrá.

az egyetlen igazán humoros jelenet, amikor a robotembernek leszakad a feje, és tovább pislog. Na, ez vicces, a többi szinte elviselhetetlenül, nagyképűen komoly.

nincsenek benne igazi meglepetések, se váratlan fordulatok.

Összeségében kár volt megnézni. Még ilyen punnyadt, depressziós állapotban is.

na, megnéztem

a lelkigondozás

egyik nagy kérdése, hogy mennyire hagyják az alanyok, hogy gondozzák őket. Sokszor eszembe jut, hogy ha fordítva lenne a helyzet, mint ahogy most is van, én hagynám-e valakinek, hogy lelkigondozzon. Hagynám-e egy olyan bárkinek, hogy csak azért, mert palást van a vállán, beleszóljon a lelki életembe. Azt hiszem, nem.

Kimegy a frissen végzett lelkész nagy mellénnyel, hogy itt vannak ezek az emberek, akikhez ő küldetett, az emberek meg fityiszt mutatnak neki. Óriási az ellentmondás aközött, amit a teológián helyesnek ismer meg az ember, és ami a valóság. És valahogy mégis össze kell egyeztetni a kettőt, mert ha nem, máris kész a jól fejtett frusztráció.

Mindenki azt mondja, hogy ez legalább huszonöt év. Úgy mondják, mintha ez teljesen természetes lenne, ha egy friss, tollas huszonkét éves be tudná látni, hogy mi jelent huszonöt év. Hogy huszonévek múlva lesz visszajelzés, és a munka eredméye. “Örülj a jól elvégzett munkának” – de honnan is tudom, hogy jól van elvégezve? Ha nincs bennem kellő motiváció, hogy jól csináljam, akár rosszul is csinálhatom. A legtöbb gyülekezetnek – úgy tűnik – teljesen mindegy.

Volt egy ember, aki sokat járt hozzám lelkigondozásra. Alkoholista volt, az utolsó stádiumban. Nem is tudom, mit vártam ettől az egésztől, mikor az eszemmel tudtam, hogy ha meg is tér, nem olyan egyszerű a függőségtől megszabadulnia. Nem tudtam neki jó lélekkel azt mondani, hogy elég, ha megtér, és minden egyéb elrendeződik. Templomba is járt sokat, imádkoztunk is érte. Aztán öngyilkos lett, el is temettem.

És kismillió ilyen helyzet van: amikor nem elég, ha valaki kívülről akarja a jót, és segíteni szeretne. És persze ott marad a frusztráció: nem csinálom jól, mert bezzeg Jézus. Nekem legalább ugyanígy kellene menjen.

Ha nincs egy komolyan vehető, tapasztalt kontroll-személyiség az ember mellett, hamar Jehova-komplexusa lesz, azt hiszi, hogy a palásttól mindenre képes, vagy képesnek kell lennie. És nem tud megküzdeni a tehetetlenség érzésével, hogy még az se megy igazán, amire kiképezték, mert a Szentlélek megint azt mondja a szószéken, hogy “ejnye, megint nem készültél.”

És ki lelkigondozza a lelkészt? Micsoda hiúság azt gondolni, hogy csak a palást miatt Isten meg fog óvni minden bajtól, és mi sose szorulunk rá a segítségre. Ezért van ennyi kényszercselekvő, alkoholizmusba hajló, életunt, igénytelen lelkész. Ezért is. Mert hogyan is mondanád el a szomszéd kollgának a bajod, ha közhelyeket hallasz tőle, vagy egyenesen az espereshez rohan azzal, amit te bizalmasan rábíztál?

a lelkigondozás

itt van

Szlankó Bálintnak ez az írása a tüntetés-sorozatról. Nem olvasok minden újságot minden nap, de nekem úgy tűnik, hogyezen és az enyémen kívül nem jelent meg tisztességes publicisztika a magyar sajtóban a témáról. Többé-kevésbé egyetértek vele, mégis van egy-két dolog, ami nagyon bosszant.

 A tüntetéseket gyakran szélsőséges csoportok kezdeményezik, akik tőkét próbálnak kovácsolni a sértésből.

Itt van pl. ez a mondat. Egyrészt szerintem fogalmunk sincs, kik kezdeményezik a tüntetéseket. Persze, a politikai iszlám meglovagolja őket, de nem tartom valószínűnek, hogy csak ennyiről volna szó. Ezzel a mondattal a muszlimok jogos felháborodását (ami persze nem jogosítja fel őket arra, hogy embert öljenek) SZB szimplán a szélsőségesek feszültségkeltésének kategóriájába sorolja. Ez nyilvánvalóan nem így van. A film sértő volt, pont. Akkor is, ha nyílt provokáció, akkor is, ha noname stúdió csinálta.

Ezt elintézni annyival, hogy miért nem tudnak rajta túllépni, és miért csinálnak ekkora ügyet belőle, nagyon felületes, tipikusan liberális-európai-cinikus álláspont. Túl könnyen vesszük azt, ha másokat sértegetnek, ráadásul olyasmivel, ami bennünket személyesen nem érint, túl könnyen vállat vonunk és ítélkezünk akkor, ammikor nem a mi eszményeinkről van szó. Én értem, hogy Európa egyik legfontosabb eredménye a szekularizáció, és a vallás magánéletként kezelése, de micsoda öntelt és cinikus hozzáállás az, ha azt gondoljuk, hogy az egész világnak ezt a mintát kellene követnie. Ha valaki nem jutott el eddig, akkor az barbár, fundamentalista, stb.

Ettől még persze szomorú, hogy ezt ennyien beveszik. Ha ilyen sok muszlim van, aki képes ekkora ügyet csinálni egy vacak videóból, az mégiscsak arról árulkodik, hogy valami probléma van az önértékelésükkel.

Itt megint a lesajnálás: aki komolyan vesz egy ilyen ügyet, sértve érzi magát, mert megbántották az egyik legfontosabb eszményét, annak baj van az önértékelésével. Ez a tipikusan európai álláspont, amely nem engedi meg/lesajnálja/nem érti/elfogadhatatlannak tartja/elutasítja, hogy mások másképp álljanak a maguk vallási hagyományához, mint az Európában megszokott és kívánatos.

Emellett a sajtó természetesen nem foglalkozik azokkal a tüntetésekkel, amelyek békések voltak, ahol sok tízezer ember protestált békésen, tiltakozva a vallását ért sértés miatt, és ahol nyoma sem volt a fundamentalistáknak.

És az sem érv, hogy miért nem tüntetnek Szíria miatt. Az sosem érv egy magyarázat során, hogy miért nem csinálnak valami egészen mást. De persze ez is a képmutatás-kategóriába sorolható európai szemmel. Arra esetleg nem is gondol a szerző, hogy míg Mohamed miatt minden államban lehet tüntetni, hiszen egyik kormány se tiltana be egy ilyen rendezvényt, addig egyáltalán nem biztos, hogy ez Szíriára is áll.

És még egy dolog, ez mostmár nem SZB-tal kapcsolatban, hanem úgy általában: mindenki hajlamos elfeledkezni arról, hogy ezek az emberek nem éltek demokráciában. A legtöbb muszlim olyan államban élt vagy él, ahol katonasággal és titkosrendőrséggel fenntartott nyilvános vagy kevésbé nyilvános diktatúra van (amelyeket nb. a Nyugat és Amerika is gyakran támogatott). A demokrácia egy tanulási folyamat eredménye, és ők nem tanulták meg a demokratikus játékszabályokat, mert nem volt hol és mikor. A demokrácia nevelés kérdése, és még itt, Közép-Európában se megy ez rendesen. Elvárni ezt olyan emberektől, hogy így viselkedjenek, csak azért, mert sikerült megbuktatniuk néhány diktátort: nagy naívságra vall.

És nem tudom elégszer elmondani: Európa, amikor beengedte a muszlim tömegeket, szintén nem tett semmit, vagy alig valamit, hogy ezek az emberek elsajátítsák a demokratikus jétékszabályokat, és beilleszkedjenek az európai kultúrába. Ha a vendégmunkások gazdasági hozadékának csak töredékét fordították volna inkulturalizációra, már rég nem itt tartanánk.

itt van

hétköznapi udvariasság

Kedves Mindenkik!

1. Este hét és tíz között nem vagyok elérhető, hiába van bekapcsolva a fészbúk és a gmail. Ekkor van ugyanis a fürdetős-rohangálós-huszonötszörelszaladós-meseolvasós-lefektetős-az istennek el nem alvós időszak. Ha mégis a gép előtt vagyok, garantált, hogy öt percen belül el kell rohannom, mert

– Gedeon ráült a macskára

– a macska kintrekedt és nyávog

– kiborult az a k***va szörp

– Gedeon épp kifelé meri a kádat

– Thomast kell olvasni

– fürdök, vacsorázom, ágyat vetek, mozdonyokat pakolok, rendet csinálok.

Tíz után komoly esély van arra, hogy elaludt a Főnök, így nekem jut még egy óra net. Ma vagánykodom, mert nincs itthon.

2. Ismeretlen számnak nem veszem fel a telefont, különben is mindig le van halkítva, mert utálok telefonálni. Az e-mail ingyen van. Legtöbbször feltölteni is elfelejtem. Napközben meg azért nem veszem fel, mert órán vagyok, és le van halkítva; nem vagyok órán és elfelejtettem visszahangosítani; fogalmam sincs, honnan csörög. Nem azért van telefonom, hogy fel tudjanak hívni, hanem mert muszáj, ha valami baj van, és mert napközben azon nézem a leveleimet és hallgatom a zenét.

hétköznapi udvariasság

mai menü: csicseriborsókrém

sült kolbásszal vagy tükörtojással.

Kell negyed kiló csicseriborsó, olivaolaj, negyed liter kefír, hagyma, oregáno, 4 babérlevél, bors.

Meg kell főzni a csicseriborsót. Ez kb. három óra, amíg megpuhul. Ez a nehezebbik része. Miután megfőtt, a mixerrel péppé kell darálni. Ez férfiembert kívánó munka, mert a csicseriborsó három óra főzés után sem adja meg magát könnyen. Síkosítsuk a kefírrel és fél deci olivaolajjal.

A hagymát és a négy babérlevelet meg kell pirítani bő olajban (oliva), és amikor üvegesre pirult, beletölteni a csicseriborsóba, és összeturmixolni az egészet masszává. Teljesen nem fog sikerülni, de viszonylag apró darabok maradnak majd. Ekkor beletesszük a kb. mokkáskanálnyi vegyes borsot por állapotában, és ízlés szerint oregánot (vagy rozmaringot, bazsalikomot, vagy egyéb, markáns fűszert). Ha a főzelék nincs megfűszerezve rendesen, akkor menza-kajára fog hasonlítani, ezt meg ki akarná, nem igaz?

 

mai menü: csicseriborsókrém

muszlim kultúra vs. keresztény kultúra?

Nem titok, hogy – legalábbis Nyugat-Európában – nagyarányú muszlim térítés folyik. Akár egyetértünk ezzel, akár közömbösek vagyunk, akár ellenérzéseink vannak: a tények makacs dolgok. Erre a keresztény egyházaknak mindenképp válaszolni kell valamit. 

Az iszlám – a kereszténységgel öszehasonlítva – egy viszonylag egyszerűen betartható, élő és élhető vallás, amely sokkal erősebben és természetesebben benne van a “muszlim társadalmak” hétköznapjaiban, mint a kereszténység, és nincs megterhelve sem olyan vallásos ellenérzésekkel, amelyek bizony vannak a keresztény egyházakkal szemben, sem pedig egy holokauszttal, ami véleményem szerint az európai kereszténység csődje. Vannak az iszlámnak nagyon komoly belső problémái és kihívásai, de most nem erről akarok írni

Az iszlámban egy dolog nagyon feltűnően hiányzik, ami a keresztényeknek nagy fejtörést okoz: az egyik a “legyél olyan, mint Jézus“. Ha belegondolunk, ez egy teljesíthetetlen ideál, soha senki nem lesz olyan, mint az Istenember. A mit tenne Jézus a helyedben kérdés egyrészt elkerülhetetlen, másrészt teljesíthetetlen. Igyekszünk kitalálni, mit tenne Jézus a helyünkben, de legtöbbször fogalmunk sincs, mert az Újszövetség nagyon kevés világos utasítást tartalmaz, és azt a keveset is nagyon sokféleképp lehet értelmezni, értelmezték is. Ezért egy kereszténynek – már ha nem áll be egy tanító mögé, aki világos szabályokat diktál – mindig minden pillanatban ki kell találnia, hogy hogyan lehet jó keresztény.

Ez az iszlámban nincs: a szabályok elég világosak, és néhány fő alapelvtől eltekintve (az öt pillér: tanúságtétel, alamizsnaadó, zarándoklat, böjt, napi ötszöri ima) elég képlékenyek, hogy sikerrel alkalmazkodjanak a változó társadalmi környezethez. Muszlimnak lenni egy muszlim közösségben vagy társadalomban: nem nehéz (viszont kereszténynek egyedül is lehet lenni, nem szükséges hozzá közösség, de egyedül muszlimnak lenni nagyon nehéz). Nincs szubjektív vergődés, hogy én jó muszlim vagyok-e. A Korán többször írja, hogy az iszlám egyszerű és érthető, és Isten megkönnyíti a muszlimok dolgát – félig-kívülállóként ez valóban így is van. Ez nagyon vonzó lehet sokak számára. Ott van Mohamed, mint példakép, de Mohamed egy emberarcú próféta, akit soha nem akartak semmilyen isteni attribútummal felruházni, másrészt a hadíszokban többször elhangzik, hogy vannak olyan plusz vallási kötelezettségek, amik csak rá vonatkoznak, és semmi baj, ha más ezt nem csinálja. Jézus ezzel szemben soha nem mondta, hogy bizonyos dolgok csak rá vonatkoznak, sőt, hogy ennél sokkal nagyobb dolgokat fogunk cselekedni. Így, ha az ember nem jár a vizen, nem tud gyógyítani, és szavára nem térnek meg sokezren, mint Péterék prédikációjára, ha nem tud nyelveken szólni, és nincs a tökéletesség csúcsán, mindig frusztáltnak fogja érezni magát. Kereszténynek lenni folyamatos sikertelenség-történet. Egyszerűen nem lehet teljesen jól csinálni. Ha pedig valaki jól csinálja: gyanús, hogy hazudik. És minden vasrnap meg lehet vallani/gyónni, hogy Istenem, nekem ez nem megy, képtelen vagyok felnőni ehhez az ideálhoz.

Másrészt ott van az iszlámba betérők aránya. Nagy részük nő. Sok muszlimmal beszélgettem a témában: olyanokkal, akik betértek, és olyanokkal, akik beleszülettek. Lehet a nők számára valami nagyon vonzó az iszlámban, ami a sajtóból nem látszik. A sajtóból egy nagyon patriarchális, elnyomó vallás látszik, és ez nyilvánvalóan nem így van.

Nagy kihívás lesz a keresztény egyházak számára ez a térítőmunka, a katolicizmus egy nagyon “protestáns”-jellegű kihívással áll szemben. Az iszlám – vallásfenomenológiailag – nagyon hasonlít a protestantizmusra. Puritán templomok, puritán szertartások, képtilalom, Isten előtt mindenki egyenlő, nincs papság (ez a legtöbb protestáns számára nagyon vonzó lehet), a szöveghez való ragaszkodás mind-mind sikerrel rezonálhat egy kultúr-protestáns lelkében, aki csak szokásból protestáns, de nem hisz a hittételekben, és valami hitelesebbet keres. Úgy tűnik nekem, hogy az iszlám térítés igazi területe nem a meggyőződéses katolikusok lesznek, hanem a protestánsok. A katolicizmus, a maga kulturális vallásértelmezésével sikerrel tud működő rendszert szembehelyezni az iszlámmal. Mert a katolicizmus hivatkozhat arra, hogy ez egy egész kultúra,  művészettel, zenével, szertartásokkal, laikus értelmiségiekkel, a kegyesség különböző megnyilvánulási formáit felmutató csoportokkal, a népi vallásosság sikeres integrálásával, de mindezekre a protestantizmus – pontosan sajátos önértelmezése miatt – nem hivatkozhat.

Nagy kérdés tehát, hogy az európai protestantizmus mit tud felkínálni az iszlámmal szemben, van-e olyan működő vallási minta és modell, amely felveheti a versenyt az iszlám – kívülről nézve – sikeres vallási modelljjével szemben. A protestantizmus alapető társadalomellenessége és a szellemi kívülállásra való hajlama elegendő lesz-e arra, hogy ez a minta fennmaradjon egy ilyen erős kihívással szemben?

Én persze nagyon sajnálnám, ha az a vallási közeg, amelyet én választottam magamnak, kiveszne. Persze azt is tudom, hogy mennyire  nem találom a helyem ebben a közegben, és mennyire nem látok előremutató tendenciákat, progresszív irányzatokat, amelyekkel azonosulni tudnék. De azért remélem, hogy az én életemben nem következik be ez a fordulat.

 

***

Előzmények:

Párhuzamos valóságok – Világszerte tűntetések vannak a Mohamed-film miatt. Hol erőszakosabbak, hol békésebbek. Számomra elsősorban nem az a kérdés, hogy a Nyugat mit kezd ezzel (lebarbározza őket), hanem hogy az iszlámon belüli nagy tömegek és az értelmiség mit kezd a saját radikálisaival.

muszlim kultúra vs. keresztény kultúra?

már megint kezdődik,

hogy nem tudom tisztességesen beosztani az időm. Az én trehányságom miatt van, természetesen, nagyon jó lenne valaki mást hibáztatni, de nincs itt senki.

Mert amikor egyedül vagyok itthon, akkor inkább alszom, vagy olvasok, ahelyett, hogy készülnék. Ezért nagyon nyugtalanul aludtam egész éjjel, és a mai óra anyagán törtem a fejem, míg végül háromkor végleg felébredtem, visszaraktam a gyereket az ágyra, mert már megint a földön volt, és reménykedve visszafeküdtem, hogy még alhatok egy kicsit a beállított ébresztőig. De nem tudtam visszaaludni, mert mind azon járt az agyam, hogy egy arab főnevet mi tesz határozottá.

Itt látszik az, hogy milyen nagy probléma, hogy nem elég szisztematikusan tanultam az arab nyelvet, és hogy egy ilyen, tulajdonképp egyszerű probléma annyira nem hagyott nyugodni, hogy végül felkeltem, és leellenőriztem. Aztán persze rájöttem, hogy jól tudom, de már mindegy volt, fél négykor leültem a gép mellé, olvastam a mai két órámhoz, és mindjárt készen vagyok.

már megint kezdődik,

mindig ez van

Megyek a könyvtárba, hogy kivegyek egy könyvet, körülbelül tudom, hogy hol van. De azért mindig megnézem, hogy az iszlám szekciónál van-e valami újdonság. És arról eszembe jut a filozófia, hogy miket kellene elolvasnom. Mire észbekapok, már négy könyvvel bóklászok ide-oda. Futok még egy kört a krimiknél, mégsem lehet este az ágyban Spenglert olvasni, és szempillantás alatt kilenc könyvnél tartok. Még egy utolsót, erre persze leborul az egész, mindenki odanéz, hogy miket olvasok. Íme a lista:

Said: Orientalizmus

Agatha Christie: Halloween és halál

Spengler: A Nyugat alkonya

Simenon: Maigret és a kiugrott felügyelő

Agatha Christie: A barna ruhás férfi

Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a nyugat

Aquinói SZT: A létezőről és a lényegről

Leslie L. Lawrence: Monszun

Lawrence Block: Bérgyilkos mindörökké

mindig ez van

párhuzamos valóságok

Világszerte tűntetések vannak a Mohamed-film miatt. Hol erőszakosabbak, hol békésebbek. Számomra elsősorban nem az a kérdés, hogy a Nyugat mit kezd ezzel (lebarbározza őket), hanem hogy az iszlámon belüli nagy tömegek és az értelmiség mit kezd a saját radikálisaival.

Miért is olyan sértő ez a film? A nyugat keresztülment egy olyan szellemi folyamaton, amelynek során a vallás kikerült az identitás-képző tényezők közül, azaz

a közösségi identitásnak nem része az,

hogy valaki milyen valláshoz tartozik. Ez teljes és totális magánüggyé vált, főleg Európában, nem szoktunk beszélni róla, vagy ha igen, főleg negatív értelemben, kritizáljuk az egyházat. Ez az iszlámban nagyon nem így van.

Egyrészt nem volt felvilágosodás, mert nincs egyház.

Az iszlám, mivel nincs papsága (mág a si’a imámjai sem vethetők össze pl. a katolikus papsággal), sokkal inkább alapoz az önkéntes vallásgyakorlatra illetve a közösségi nyomásként történő vallásgyakorlatra (mindenki ezt csinálja, én se akarok kilógni). Az iszlámra sohasem tekintettek úgy a muszlimok (ellenségesen), mint a kereszténységre a felvilágosodás óta. Természetes része a hétköznapoknak, még akkor is, ha valaki nem vallásos.

Másrészt az iszlám nem csak egy vallás, hanem

kulturális identitás is,

sokkal inkább, mint manapság a kereszténység. Mohamed nem csak az egyistenhitet jelenti az arabok/muszlimok számára, hanem az egész írásbeliség, muszlim civilizáció, társadalom és társadalmi igazságosság jelképe. És mivel a nyugati civilizáció minden egyébben “előbbre jár”, mint egy átlagos muszlim társadalom, semmi más nem maradt nekik, amire büszkék lehetnek. És úgy érzik, hogy a nyugat ezt is el akarja venni tőlük.

Jézus forradalmár, kívülálló,

Mohamed társadalmat épít,

vallási és világi vezető egy személyben. A muszlim országok alkotmánya Mohamed szellemi teljesítményén nyugszik, azaz a Koránon*. Az iszlámban elméletileg nincs szekuláris állam (Törökország, mint kivétel, de ez mellékszál), mert a Korán nem egy spirituális attitűdöt határoz meg, mint az Újszövetség, hanem az egész életet. Ez teljesen másfajta kultúra, mint amiben egy európai szocializálódik. Lebarbározni azt, amit jóformán nem is ismerünk: butaság, tanulatlanság. Az európai kultúrkampf egyik nagy hibája, hogy azt hiszi: azok a szabályok, ami alapján mi Európában játszunk, mindenhol érvényesek.

Számtalan példa van rá, hogy a nagy európai jóakarat az iszlámban

visszafelé sül el:

a feminizmus és a nők öntudatosodása pl. pontosan a női vallásosságot és a hidzsábviselést erősítette meg, egy olyan területet nyitva meg a nők előtt, ami azelőtt kizárólag a férfiak számára volt fenntartva (Korán-tanulás, iszlám tanulmányok).

Mohamed ikonikus figura, természetesen. Jelképe mindannak, ami jó a muszlim társadalomban. Mohamedet támadni azonban nem csak annyit jelent, hogy egy vallásalapítót támadsz, hanem

az egész társadalom alapját kérdőjelezed meg,

a muszlimok létét kérdőjelezed meg.

És ha ez mind nem lenne elég a feháborodásra, akkor is ott van néhány történelmi folyamat, ami felerősíti ezeket a tendenciákat. Egyrészt az egész muszlim világban tapasztalható “ébredés”. Az iszlám, mint vallás ma sokkal inkább része a hétköznapoknak, mint a hetvenes években. Ez válasz a nyugat, főleg az európai nyugat vallástalanságára, és az identitásváltozás, a technikai civilizáció korában ez az, ami biztos alapot jelent. Emellett egyfajta válasz arra is, hogy miért rendelkezik a nyugati civilizáció ilyen megalázó technikai fölénnyel.

De nem elhanyagolható szempont, hogy az arab tavasszal az egész arab világban elszabadultak az indulatok, csak egy szikra kell, hogy az egész újra belobbanjon. A társadalmi feszültségek olyan nagyok, a fiatal munkanélküliek annyira nem tudnak mit kezdeni magukkal (az arab társadalmak jellemzően nagyon fiatalok, az átlagéletkor 20-30 év között van), hogy mindig rendelkezésre áll egy kritikus tömeg, amit mozgósítani lehet.

És mindemellett ott van a politikai iszlám, amely kihasználja a társadalmi feszültségeket a maga céljaira. Na meg az is, hogy az európai társadalom elmulasztotta hatékonyan integrálni a beáramoló tömegeket.

Én azt gondolom, hogy a nyugati sémák nem alkalmazhatók teljes mértékben egy ennyire más logika alapján működő társadalomra. Az iszlám értelmiségének és szellemi vezetőiknek

saját maguknak kell kitalálni,

mit kezdjenek a saját radikálisaikkal, és hogy milyen irányba fordítsák a vallásos társadalmukat. Az iszlám maga kell kitermeljen saját magából egy élhető társadalmi formát, ahol a nyugatról beáramló szekuláris eszmék és a vallás megférnek egymással békében. Erre vannak bíztató kísérletek, pl. Marokkóban, és eddig úgy nézett ki, hogy Tunézia is erre tart.

 

*Ami a muszlimok számára Isten megváltoztathatatlan szava, az egyetlen tekintély.

párhuzamos valóságok

menjenek inkább

a férfiak szülni, nekem aztán ugyan semmi kifogásom.

A lelki kapcsolat nem attól van, hogy én szültem, hanem mert később kialakul. Vagy az örökbefogadó/mostoha/nevelőszülők alaposan melléfogtak, ha csak a vér szava számít.

Ha a férfiak mennének szülni, akkor utána nem nyafognának a legkisebb fájdalom miatt is. Vagy kihalna az emberiség, ahogy egy kedves férfi ismerősöm közölte velem, hogy ő ezt végig nem csinálná semmi pénzért.

Ha a férfiak mennének szülni, nem nekem kellene kínlódni a súlyfelesleggel (bár ez a korombeli férfiaknak szülés nélkül is megy), a havi rendszersséggel visszatérő medence-fájdalommal, amikor fájnak a varratok, meg ahol beszakadt a méhszáj, nem okoskodnának nagyképűen arról, hogy majd a második könnyebb lesz, és hogy nem fogok félni annyira (nem is, sokkal jobban fogok, mert már lesz fogalmam arról, hogy ez mivel jár, már ha lesz második egyáltalán).

Ha a férfiak mennének szülni, nem intéznék el egy legyintéssel a nyálcsorgató nőgyógyászt, amint hivatalból fogdos. BTW a nők se jobbak, mert legtöbbjükbe egy csepp együttérzés se szorult, ők kibírták, ezért a páciensnek is ki kell bírni.

Ezen kellene dolgozzon az orvostudomány, nem a birkák klónozásán. Hátrányosan meg vannak különböztetve. Küzdjünk a szüléshez való jogukért.

menjenek inkább

amíg a vallásfenomenolológiai

dolgozatomat írtam, azon gondolkoztam, hogy egy református istentisztelet mennyire tekintélyelvű, és mennyire nem ad semmilyen teret se a spontaneitásnak, se az egyéni kezdeményezéseknek, se a vallásos érzéseknek.

Alapesetben ott van a lelkész, többnyire a szószéken, ő beszél, ő irányítja az egész szertartást. A szertartásnak szigorú, nagyon minimalista rendje van, ahol senki és semmi más nem kerülhet a középpontba, mint a prédikáció. A gyülekezeti tagok énekléssel, felállással és leüléssel vesznek részt az istentiszteleten. Ha nem akarnak odafigyelni, megtehetik, főleg, ha a prédikáció unalmas, semmitmondó, túl elméleti, nem igeszerű, nem valós problémákat és igei válaszokat tárgyal. Ha a karzaton ülnek, nyugodtan olvashatnak valami egyebet, vagy csendben baszkurálgathatják az okostelefonjukat. Semmi nem segíti őket abban, hogy részt vegyenek az istentiszteleten. Emellett a református istentisztelet nagyon racionális, főleg, ha a lelkész racionális, tudományos prédikációt mond. Nem hiszem, hogy elhanyagolható lenne a vallási érzület, és hogy ezt érdemes lenne kizárni a templomokból. De annyira esetleges, hogy van-e ilyen, vagy hogy nem csap át az ellenkező, csak az érzelmekre koncentráló végletbe.

Vannak kezdeményezések aktívabb, drámaibb jellegű istentiszteletekre, de ez egy képzett dramaturg nélkül inkább a kínosba hajlik. Legtöbbször. Főleg azért, mert annyira hozzá vagyunk szokva a fegyelmezett cselekvéshez, és ebben a közegben annyira idegen, ha valami nem pontosan ugyanúgy történik, hogy inkább kínos, mint felszabadító. Inkább a megszokott rend, mint a kínos nem tudom,mi következik. Egyszer részt vettem egy olyan istentiszteleten, amit dramaturg “rendezett”. Ott pontosan ki volt találva az, hogy az embert hogyan juttatja el a katarzisig.

A templomtér is erre van kondicionálva, erre a frontális kommunikációra. Biztos, hogy ilyen Isten-képet akarunk közvetíteni? Egy olyat, ahol nincs párbeszéd, csak kijelentés, ahogy csak egyoldalú minden kommunikáció, és a hívő embernek csak annyi a dolga, hogy alázatosan zsoltárokat énekeljen?

Én elég jól értem ezen szempontok teológiai hátterét, és a jelentős részükkel egyet is értek. Akkor, amikor megszületett ez a típusú liturgia, a maga puritánságával együtt nagyon újszerű ellenpontja volt a katolikusnak. Csak épp eltelt négyszáz év.

Biztos, hogy ez a liturgia kiváltja azt a vallási élményt, amit mi akarunk tőle? Akarjuk-e egyáltalán, hogy legyen vallási élményünk?

Úgy érzem, mostanára megváltozott az emberek igénye, ami az istentiszteleten való részvételt illeti. Talán nem kellene olyan mereven ragaszkodnunk a már kialakult liturgiához, hanem szétnézni más protestáns felekezeteknél, és tanulni tőlük, és lehetőséget adni új dolgok kipróbálására.

De azzal is tisztában vagyok, hogy ha egyáltalán reformot akarunk, akkor nem a liturgiával kell kezdeni, hanem azzal befejezni.

amíg a vallásfenomenolológiai

mit csinál

az ember az éjszakai pánik-rohamokkal, amikor verejtékben fürödve ébred fel, és azon gondolkodik, hogy valóságos-e a veszély?

A rémálmokon túl az a legfélelmetesebb benne, hogy ott és akkor nem tudom eldönteni, hogy mi a valóság és mi a képzelet játéka. Normál üzemmódban ez teljesen nyilvánvaló, ez a különbségtétel, éjjel, a sötétben azonban cseppet sem az.

Persze, eltelik kis idő, megnyugszom, megtanultam kezelni ezt az állapotot, hagyok időt magamnak arra, hogy a felborult egyensúly visszaálljon. És tudom, az agyammal persze, hogy kémiai reakciók állnak a háttérben. De mit számít ez akkor, amikor halálfélelmem van? És félek visszaaludni? És nem tudom eldönteni, hogy a valóságtól vagy az álomtól félek jobban? És amikor nem találom a kettő között a határt?

Belehallgatózom a sötétbe ilyenkor, vagy felkapcsolom a villanyt, olvasni próbálok, vagy csak gondolati úton rendezni a soraimat. Valami szépre gondolok.

És a rettegés bennem szép lassan elcsendesedik, és újra tudok aludni.

mit csinál

örömmel

jelentem, kedves felek, az eredményt, ma megmértem magam, és 69 kiló vagyok. Ez hattal kevesebb, mint két hónapja, július közepén, amikor elkezdtem, és januárban, amikor elhatároztam, hogy most már tenni kell valamit.

Az ideális 65 lenne, mielőtt terhes lettem, 63 voltam, de az irreális. Tehát folytatom az önkínzást, de most már látszik, hogy van értelme.

örömmel

mindenki pestises

– írja Camus A pestisben. Valószínűleg nem erre gondol, de a kép kiterjesztető, és másra is alkalmazható.

Mindenki magában hordja annak a lehetőségét, hogy maradandó befolyást gyakoroljon egy másik emberre, ha másra nem, a gyerekeire. De azért sok esetben előfordul, hogy meghatározó hatással vagyunk valakire, akinek az élete – miattunk és a körülmények miatt – más irányt vesz. Lehetett volna másképp. Hatással lenni valakire: hatalmas felelősség, és legtöbbször csak utólag derül ki, hogy ez a hatás jó vagy rossz irányba befolyásolta a másik ember életét, csak akkor, amikor már késő, és semmit nem lehet tenni.

Lelkészként és egyszerű emberként is megrémít ennek a lehetősége, hogy vannak olyan helyzetek, amikor maradandó befolyást gyakorolhatok egy másik ember életére. És hiába igyekszem a legjobbra, ki tudja valóban eldönteni, hogy igazán jó-e? És hogy az a befolyás, amit egy szülő elkerülhetetlenül gyakorol a gyermekére, jól fog elsülni? Hogy nem történnek visszafordíthatatlan dolgok?

Mert bizony történnek. És hiába később a megbocsátás, a megbeszélés, a múltat nem lehet eltörölni, sem meg nem történtté tenni, a hibákkal együtt kell élni, és azzal a tudattal, hogy volt olyan, hogy nagyon elrontottad, és nem csak a saját életedet, mert az szinte mindegy, hanem egy másikét is.

És még az a kisebb teher, ha egy felnőttről van szó. De a gyerekek olyan védtelenek, sebezhetők.

mindenki pestises