reménytelen

felesleges, meddő vita. Minden vallási vita teljesen felesleges. Igen, tudom, mindenki mondta előre, igazatok volt, most boldogok vagytok?

Mutassatok nekem egy embert, akivel érdemes vitatkozni, aki érvel, aki becsül annyira, hogy nem sértődik meg, ha én másképp gondolom, és érdeklődik annyira, hogy vitázzon velem. Aki a vitát a szellemi fejlődés lehetőségének, és nem élet-halál-harcnak tekinti. Aki nem görcsöl rá annyira a saját hitére, hogy azt higgye: nála van az igazság. Aki el tudja fogadni, hogy párhuzamos igazságokban élünk. Akiben nincs meg a térítők gőgje. Aki a másságot értéknek, és nem kiirtandó eretnekségnek tartja. Aki nem akarja a világot a saját képére formálni. Van ilyen ember?

Úristen, de unlak benneteket, közhelyeseket, az igazság bajnokait, a könyörteleneket, a szenteket, a harcosokat, ahogy igazatok tudatában kihúzzátok magatokat, akik összezártok, ha valakinek ellenvéleménye van, akik csupa máz vagytok, csupa hatalom, és semmi lényeg, akik reggeltől estig csupa nyakigláb tekintély, üres burok, a vallásosság máza.

reménytelen

akkor tanultam meg

igazán félni, amikor a késsel ott hadonászott előttem, és csak néhány milliméter hiányzott ahhoz, hogy megszúrjon.

Addig azt hittem: bátor vagyok, nem félek semmitől, bátornak neveltek, meg arra, hogy mindig legyen lélekjelenlétem, ne essek pánikba. A nevelés máza gyorsan hullott le rólam, és könyörögtem, hogy ne bántson. Azóta is úgy gondolom, hogy az életemért könyörögtem. Mind a mai napig hallom saját vinnyogó hangomat, emlékszem arra, hogy a síráson túlmilyen tiszta volt a fejem, ésmilyen világosan gondolkodtam. Álmomban sokszor újraélem a félelmet. Ezt nem lehet soha elfelejteni.

Meg a megalázást sem, hogy a félelem, a másik ereje és hatalma rajtad milyen gyalázatos és méltatlan helyzetbe sodor, és az ösztönök milyen erősek, semmimásra nem gondoltam, csak hogy éljem túl valahogy, és ha ehet, nagyobb sérülések nélkül.

Másnap a rendőrségen azt mondták, hogy felesleges feljelentést tennem, mert nincsenek nyolc napon túl gyógyuló sérüléseim. A faluban az emberek nem értették, miért csinálok ebből ekkora problémát, előfordul ez a legjobb családokban is, menjek szépen haza és béküljünk ki. A megbocsátás egy szép keresztény erény, az alázat is, itt van az ideje, hogy példát mutassak. Három hete voltam férjnél, három hónapja abban a gyülekezetben.

Ehelyett én elváltam. Az esperes azt mondta, hogy mivel a gyülekezet nem problémázik, nem kapok fegyelmit.

Eltelt kilenc év azóta. De most, hogy írok róla, a kezem ugyanúgy remeg, a félelem ugyanolyan eleven.

akkor tanultam meg

a nők az egyházban

posztból mindenesetre leszűrhető néhány tanulság.

Azok, akik nőként megtalálták a helyüket az egyházban, kevésbé empatikusak azokkal, akik meg nem. Ezt is hallottam sokszor: én be tudtam illeszkedni, te miért nem?, így van teremtve a világ, kész, nyugodj bele, ez a helye a nőnek a teremtésben, te miért nem tudod felvenni a kiskosztümöt, tudtad előre, hogy ez lesz, mit nyafogsz, legyél alázatos, az áll jól a nőknek, a nőknek nem az a feladata, hogy jó lelkésszé legyen, palást nélkül is lehet Istennek szolgálni, az egyház katonaság, ahol elfogadod a szabályokat.

Vegyük akkor sorban.

A református egyház nem katonaság, az a Jezsuita Rend.

Igen, azzal egyetértek, hogy alkalmazkodni kell a szabályokhoz, de mivel a református egyházban minden lelkész egyenlő (beleértve az esperest és a püspököt), nekem jogomban áll beleszólni, hogy milyenek legyenek ezek a szabályok. Ha pedig egy szabály nem megfelelő (idejét múlta, butaság, nem haszos – avagy mi köze a csipkegallérnak és a testszínű harisnyának a prédikációhoz), akkor meg kell változtatni. De erre nem túl sok lehetőség van, mivel az erdélyi egyház vezetésében nincsenek nők, akik a speciálisan női problémákat képviselhetnék. A férfiak meg nem fogják ezt megoldani. Aki ezt a nagyon buta szabályt leírta, bizonyára férfi volt. A testszínű harisnya fekete kosztűmmel különben is ízléstelen, kispolgári. BTW a rosszul szabott műanyag olcsó kosztüm és öltöny is az, de ebbe ne menjünk bele.

Azzal továbbra sem értek egyet, hogy

a társadalmi körülmények és Isten közé egyenlőségjelet tegyünk.

Az egyház jelenlegi állapota társadalmi körülmény, tehát megváltoztatható. Igenis vannak a női lelkészségnek speciális problémái, például a szülési szabadság és a kettős mérce (ld. felvételi, és azután is). De addig, amíg az általános közhangulat az, hogy egy nő vagy betör, vagy mehet a szeme világába egy semmit nem érő diplomával, amiért hét évet tanult, addig esély sincs rá, hogy ezek a problémák megoldhatóan legyenek. Szerintem ez óriási ember-, és tudáspocsékolás, ami eléggé ellentétben áll kálvinista etikával.

Az a mentalitás, hogy én, köszönöm, jól vagyok, mindenki más meg legyen

olyan, mint én, vagy húzzon el,

számomra elfogadhatatlan. Nagyon szomorú, hogy pont nők írják le ezt. Dehát ez már többször bebizonyosodott: a nők sokszor kevésbé empatikusak saját nőtársaikkal, mint a férfiakkal, pl. Szerintem ez is a patriarchális társadalom egyik csapdája, de most ebbe szintén ne menjünk bele.

Igen, lehet palást nélkül is szolgálni Istent, őszintén, sokkal könnyeb kereszténynek lenni, ha az ember nem lelkész. De akkor minek teológiát végezni hozzá? Miért csak a gyülekezeti lelkész a megbecsült életpálya-modell? Megint csak kettős mérce. Felvesznek lányokat a teológiára, hogy senki ne mondhassa, hogy nem teszik, de utána nem alakítható úgy a szolgálati rend, hogy ezek a lányok

megtalálják benne

a képzettségüknek, egyéni ambícióiknak, személyiségüknek megfelelő helyet.

Szerintem nem az a megoldás, hogy

akkor nem erőltetjük.

Luther is simán mondhatta volna: ez a társadalmi rend Isten akarata, nem megy ez a reformáció nekem, mindenki ellenem van, még ki is akarnak végezni, hagyom a francba az egész Római levelet.

a nők az egyházban

kedves illető, aki

azt kerested, hogy bársony néptáncos cipő:

nem, az nem néptáncos cipő. Igen, tudom, hogy Magyarországon használják, de egyrészt kínai gyártmány, másrészt fel nem tudom fogni, hogy lehet egy ilyen puha gumitalpú cipőben néptáncot tanulni. Lehet, hogy emiatt lesz olyan balett-szerű ugrabugrálás sok magyarországi néptncegyüttes mozgása.

Ha rám lenne bízva, én néptáncot kizárólag karaktercipőben, csizmában vagy papucsban tanítanék, attól függően, hogy eredetileg miben táncolták, és cigánytáncot pedig mezítláb, mert a cipő meghatározza, hogy milyen lesz a mozgás, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen.. A kalotaszegi ruha súlyossága, a kötény súlya is meghatározza, hogy forgásnál oda kell tenni elé a kezed. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogy pl. a mezőségit hogy lehetne ilyen bársony papucscipőben elsajátítani.

kedves illető, aki

valahogy csökkentértékű

kereszténynek tartom azokat, akik beilleszkednek a társadalom szövetébe. Nem kételkedem a hitükben, de abban, hogy elég mélyen értik-e a Bibliát, abban igen.

Ez ez egyik dolog, amiben a kereszténység (talán hátrányára) annyira különbözik a zsidóságtól és az iszlámtól: a másik kettő segít megtalálni a helyed a társadalomban, a kereszténység azonban, ha az ember elég jól odafigyel, társadalmon kívülivé tesz, különccé, aki semmi másnak nem engedelmeskedik, csak egy (valóban nagyon megfoghatatlan) lelki törvénynek, aminek nincs, vagy nagyon kevés szociális vetülete van, nem támogatja a társadalmi felemelkedést, nem segít érvényesülni, mert mindazt, amit a “világ” értéknek lát, a jézusi attitűd értéktelenné teszi.

A kereszténység egyik legnagyobb dilemmája, hogy kénytelen társadalomban élni, de anélkül, hogy a fennálló rendet konzerválhatná (ld. Kirkegaard), és az üzenetben állandóan benne van a felforgatás lehetősége. Jézus üzenete forradalmi, áttör minden társadalmi közmegegyezést, és ha valaki igazán az ő követőjévé válik, gyorsan a magányos forradalmár szerepében találja magát. Az európai kultúra minden forradalmi megmozdulása visszavezethető valamilyen módon a jézusi attitűdre.

Ezért nem értem igazán azokat, akik keresztény létükre megtalálják helyüket ebben a társadalomban és a társadalmi felemelkedés útjára lépnek, amely társadalom újratermeli a hatalmi struktúrkat, és ezért nem értem a konzervatív keresztényeket. Minden kísérlet a társadalmi beilleszkedésre – mondja Hamvas Béla – könnyítés a tulajdonképpeni üzenet lényegén, akkor, amikor a könnyítés maga korrumpálja az üzenetet. A világban, de nem a világból. A világ szkhémája elmúlik.

A lényeg tehát az – írja Vályi Nagy Ervin, a huszadik század második felének egyetlen kiemelkedő magyar teológus gondolkodója -, hogy az elmúló világban meg tudjunk állni, hogy ne pusztuljunk el vele együtt. Nem ér annyit ez a “világ”, hogy kiszolgáltassuk neki magunkat. … Ezért a hit azt jelenti, hogy a világot többé nem kell annyira komolyan venni, hogy a hozzá való viszony döntsön az Istennel való életünkről.

Ebben a kontextusban egyáltalán nem értem, hogy az egyház hogyan engedheti meg és támogathatja, hogy egy (másképp elég tekintélyelvű) politikai párt felhasználja az eszköztárát. Hogy hogyan kötelezheti el magát egy ideológia mellett, bármely ideológia mellett. Hogy hogyan láthatja a megmaradását (nem az élő Igében, hanem) egy politikai párt sikerében. Ha tudja, hogy nem ebben van a megmaradás, akkor opportunista, mert kihasználja a pillanatnyi sikert. Ha nem tudja, hogy felhasználják, és kihasználják, akkor ostoba. Nem is tudom, melyik a kínosabb.

És meglátszik ez az egyes embereken is. Abban a pillanatban, ahogy valaki hatalmi helyzetbe kerül, elfelejti a jézusi üzenet forradalmi voltát. A hatalom gyakorlása önmagában gonosz dolog, a hatalom a legnagyobb kísértés, változtasd a követek kenyerekké, meg tudod tenni, nem?, és aki egyszer lepaktál a világi hatalommal, és egyszer is elfogad a kezéből személyes hatalmat, az korrumpálódik. Persze lehet ezt díszes szólamokba öltöztetni, mint a nemzetmegtartás felelőssége, a magyarság megmaradása, de a valóság az, hogy a “lelkét elvesztette”. A hatalom gonosszá, hiúvá tesz, elhiteti veled, hogy valaki vagy, miközben az isteni jogot gyakorlod, elhiteti veled, hogy az alárendeltjeid a hatalmadban vannak, és hogy tehetsz ellenük valamit. A hatalom gyakorlása újratermeli az igazságtalanságot, az egyenlőtlenséget, újra kitermeli az alárendelteket, a meghunyászkodókat, az érdekből való hazugságot, az álszentséget, az opportunista kereszténységet, amelyik lehetőséget lát a hatalomban.

valahogy csökkentértékű

agosztikus dialógusok 20.

– Nagymamámnak rengeteg gombja volt, és amikor kicsi voltam, azzal szórakoztam, hogy egy anyagdarabra gombokat varrtam. Nagymamám a régi ruhákról levágta a gombokat, és voltak köztük nagyon szépek.

– Számomra elképesztő, hogy egy harmincnégy éves férfi ekkora lelkesedéssel tud a gombokról beszélni.

agosztikus dialógusok 20.

nők az egyházban

Az egyik fontos akadálya az érvényesülésnek a lyuk a lábam közt, meg a két dudor. Túl okos vagy, nem vagy elég simulékony, nem vagy csendes-rendes-engedelmes, rossz a természeted, azért tanulsz olyan jól, mert segged van és nem fejed, mit vettél fel már megint, a női lelkészekkel csak a baj van – ez csak néhány azok közül a szólamok közül, amiket a teológián és utána hallottam.

Az ágendáskönyv így rendelkezik:

A lelkésznők palásthoz és föveghez fekete kosztümöt, fehér blúzt, fekete cipőt és testszínű harisnyát viselnek. Nadrágot, szandált, rövid ujjú ruhát vagy blúzt nem viselhetnek. A palástra kihajtott csipkegallér méltatlan és ízléstelen. Hajviseletük legyen szerény, kerüljék az arc- és körömfestést, valamint a sok ékszer viselését.

Több volt kolléganővel találkoztam az utóbbi időben, és egyre inkább úgy tűnik, hogy sokan nem találják a helyüket Erdélyben, miután elvégezték a teológiát. Mindenki megpróbált élhető helyet találni magának, és mégis úgy tűnik, sokaknak ez nem sikerül.

A lehetőségek: menj férjhez egy lelkészhez és keress olyan gyülekezetet, amely eltart kettőtöket. Ebben az esetben szinte biztos, hogy a kulimunkát (ami társadalmilag kevésbé megbecsült) te fogod végezni, te leszel a másodlelkész, és te kapod a kevesebb fizetést. Hacsak nincs olyan szerencséd, hogy a férjed nagyobb feminista, mint te. Erre persze kevés az esély. Te fogsz kijárni a szórványba, te végzed majd az adminisztrációt, a gyermekmunkát (de a konfirmáció-előkészítőt már nem, mert az komoly). Előre le vannak osztva a szerepek, te úgyis “csak” a tiszteletesasszony marasz végig. Aki mégis fogott magának egy lelkész-férjet, az jól járt, mert befér a keretbe.

Akinek nem volt ilyen szerencséje, azt beosztják kórházlelkésznek, ha városra akar menni. Itt annyit dolgozik, amennyit akar, elismerés, szakmai párbeszéd semmi, ha nem elég kötelességtudó, akkor nyugdíjas állás, kis értéktelenségtudattal megtámogatva. Férfiak nem mennek kórházlelkésznek, csak ha nincs más megoldás.

Vagy elmegy egyedül gyülekezeti lelkésznek. De ki lesz az a férfi, aki vállalja mellette a “tiszteletes asszony” szerepét, és nem csinál hiúsági kérdést ebből? Akinek a munkaköre megengedi,  hogy kint lakjon falun? Aki képes ezt a felemás társadalmi helyzetet jól kezelni, és tűrni a szexista vicceket? Hogy oldják meg a szülés utáni időszakot? Egy lelkésznő nem mehet szülési szabadságra, mert ki az, aki két évi helyettesítést vállal, miközben ő ott lakik a parókián? Egy vasárnapot is nagyon nehéz megoldani, nem is beszélve arról, hogy mit gondolna erről egy gyülekezet.

Sokszor az az érzésem, hogy az erdélyi református egyház, hiába vesz fel nőket is a teológiára (minden hat fiú után egyet, ez ugye numerus clausus, akárhogy is nézzük), nem rendelkezik olyan életpálya-modellel, amibe egy önálló nő beférhet. Tudom, hogy a konzervatív férfitársadalom szempontjából nőnek lenni egy speciális helyzet, probléma, csak éppen nem értem a logikát. A felvétel feltétele, hogy az illető teológus aláírja, hogy a tanulmányi idejét leszolgálja az egyházban, ugyanakkor az egyház nem vállal kihelyezési kötelezettséget (legalábbis az én időmben még így volt). A nőkkel csak a baj van, ugye, mert feszt elmennek szülni (avagy szüljük tele a Kárpát-medencét), és helyettesíteni kell őket, nem akarnak falura menni, mert pártában maradnak (és nem tudnak fát vágni, vagy a férfi presbitérium úgyse fogadja el őket, szoknyás pap, milyen az, olyan csak a katolikusoknak van), és egy egyedülálló nő erkölcsileg mindig sebezhető. Könyvet tudnék teleírni arról, hogy ki mindenkivel “jöttem össze” a falusiak véleménye szerint, amíg egyedül voltam. Egy barátságos gesztus már bőven elég a pletykához. Egy egyedülálló férfi lelkészt meghódítani: na, ez dicsőség, tiszteletes asszony lesz a lányomból, az már igen, meg is próbálják sokan, nagy karrier-lehetőség ez falun.

Nem is csoda a fenti idézet alapján, hogy egy nő már a bűn fertőjében fetreng, ha fel mer venni szandált az istentiszteleten. Nyáron, negyven fokos melegben. Egy ismeretlen kolléga vette is magának a fáradtságot, hogy felhívjon és leteremtsen telefonon, hogy a háztól a sírig kalapot viseltem (a szertartáson nem hordtam, a temetőig az út 2,5 kilométer volt, délután kettőkor volt a temetés, és aznap 42 fok volt). Arról nem is beszélve, hogy fehér nadrág volt rajtam, fekete blúz és szandál. Ezt a förtelmet.

Miért nem lehet ezeket a problémákat az érintett felek bevonásával megpróbálni megoldani? Miért nevel az egyház olyan tehetséges lányokat,  akiket azután nem akar felhasználni (mert nem férnek be a sablonba)? Miért kezelik a nőiséget problémaként? Miért nincs esélye egy nőnek érvényesülni?

nők az egyházban

már megint

a játszótérrel van a bajom, tudjátok.

Én nagyon ügyelek arra, hogy Gedeon jólnevelt legyen, és nem érdekel, hogy ez ódivatúan hangzik. Kérem, köszönöm, elvehetem, ilyenek. Soha nem fogom elfelejteni egy ismerős angol család gyerekeit, ahol ez természetes volt, hogy az emberek udvariasak egymással. Mert itt Pesten a játszótéren nem az.

Hanem az a normális, hogy a másik odamegy Gedeonhoz, kiveszi a kezéből Gedeon játékát, és elrohan vele. És nem egyszer, sokszor. És nem egy gyerek, hanem sok van ilyen. És olyan is van, amelyik bántja a kisebbeket, és nem szólnak rá.

És én ma elhatároztam, hogy ezentúl nem tűröm szó nélkül, nem érdekel, mit fognak rólam gondolni. Kicsit elegem van abból, hogy itt egyszerűen nincs közmegegyezés abban, hogy mi az, amit egy gyereknek nem szabad.

Arról nem is beszélve, hogy sok szülő nem kellőképp következetes, érződik rajtuk a bizonytalanság, hogy fogalmuk sincs, mit kellene kezdeni a gyerekkel.

Tudom, hogy én kellőképp ódivatú vagyok ezekkel a nézeteimmel, de nagyon ellenzem, hogy egy hároméves gyereknek mindent szabad legyen. Tudnia kell a saját határait, és szükség van szabályokra, amikhez neki is alkalmazkodni kell.

Érdekes, hogy ezt otthon értik, itt nem. Itt akárkivel beszéltem erről, hülyén néztek rám. Úgyhogy már nem is beszélek. Társadalmilag nagyon idegennek érzem itt magam.

már megint

én és a plüss

bezzeg az én időmben – modhatnám, ha nem volna olyan utálatos dolog bezzegelni – nekünk két macink volt, a nagymaci és a kicsi maci, és azokon is állandóan veszekedtünk, és gyerekkorom egyik nagy tragdiája volt, amikor addig veszekedtünk, húztuk jobbra, húztuk balra, amíg a nagymacinak leszakadt a lába.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

én és a plüss

na, mit

játszik a tábornok gyereke a játszótéren?

Rendőröset.

Gyorshajtás, letartóztatás, szabálysértés, tűzoltás. Ezt hallgattam ma másfél órán keresztül, tábornokhoz illő hangerővel. Csak az volt a baj, hogy pont mellettem ült, és onnan dirigálta a gyerekét. És még akkor se kapott észbe, amikor látványosan bedugtam a fülemet az olvasáshoz. De az ilyenek nem is kapnak észbe.

Aki rendőrállamban nőtt fel, mint én, annak futkos a hideg a hátán.

na, mit

A Manderlay-ház asszonyát

olvastam mostanában. Azt hiszem, olvastam már korábban is, mert a történet ismerős volt, vagy valaki megírta ugyanazt a történetet. Nem emlékszem, nem is fontos.

Van benne egy szereplő, amelyik minden igazi lányregényben és szappanoperában nélkülözhetetlen, bár Henry James sokkal jobban megformálta az alakját: a gonosz nő, aki kedvességével mindenkit elkápráztat, de tulajdonképpen rettenetesen gonosz és vele párban a “társadalmilag” buta, naiv, befolyásolható főhősnő, aki szenved a másik gonoszságától. (Ott van persze Madame de Tourvel, a nagy klasszikus manipulátor, de ő nem látszik jónak, róla mindvégig tudjuk, hogy gonosz.)

Mikor fiatalabb voltam (és néha most is), gyakran ábrándoztam arról, hogy egyszer olyan nő leszek, aki képes így az ujja köré csavarni a férfiakat, le grande dame. Tele szexuális kisugárzással, magabiztossággal, vadászösztönnel. Mire meglett a szexuális kisugárzás és a magabiztosság, elfogyott a vadász-szenvedély, már nem érdekelnek ezek a játékok.

Egy nőt láttam, aki erre képes volt, az tényleg szappanoperai helyzet volt, mert a legjobb barátnőm volt, és beletelt egy év, amíg rájöttem, hogy mit csinál, nagyon naiv kislány voltam akkoriban, tizenkilenc évesen, semmiféle tapasztalattal, gyakorlatilag az egész kamaszkoromat álomvilágban, könyvek között töltöttem, kiolvastam a budakeszi könyvtárt négy év alatt. Soha azóta nem engedtem magamhoz nőt olyan közel, a barátságunk megszakítása rosszabb volt egy szakításnál, mert én tényleg ragaszkodtam hozzá, ő pedig vállvonogatva mondta, hogy ő tulajdonképp nem is, mehetek a szemem világába.

Mindig elérte, hogy a társaság körülötte forgott, úgy tette-vette magát, hogy a fiúk csorgó nyállal figyelték, kicsi kacér nevetése és a nevetés mögött meghúzódó rejtett szexualitás most is a fülembe cseng. Én kiszorultam a partszélre. Most már tudom, hogy a hiúságom szenvedett, de mennyie tud ez fájni, ha az ember még nincs tisztában magával, úgy vonzott a csillogás, annyira vágytam arra, hogy elfogadjanak és szeressenek, hogy szép legyek és vonzó, és olyan nyakigláb, gizda, frusztrációkkal teli kamasz voltam, aki csak barátnak jó, hányszor hallottam ezt fiúktól, túl okos vagy, nem kellesz, hogyan is lehettem volna vonzó zsebes nadrágban és kinyúlt pólóban, akkor még nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy kell egy lánynak viselkedni, mert sokkal inkább fiúként kezeltek otthon, hát fiús korszakomat éltem.

De ő sem volt gonosz, és mostanra elmúlt a harag és a kiszolgáltatottság érzése. De azért ő az egyik, akivel soha többet nem barátkoznék, próbálkozott egyszer, de elutasítottam. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.

Érdekes, hogy azoknak a férfiaknak, akik vétenek ellenünk, akik megkínoznak, sokkal könnyebben megbocsátunk, mint a nőknek. Bár én sose voltam képes olyanokkal barátkozni, akik bántottak. Azokkal meg végképp, akiket én bántottam. Egy nagy kivétel van, de az egy másik történet.

 

A Manderlay-ház asszonyát

nem csinálom

jól, ez egyértelmű. Mármint a gyereknevelést. Túl szigorú vagyok. Nem vagyok elég szigorú. Miért adok neki pufulecet? Azért eszik rosszul, mert nem élek elég rendszeres életet, és nem ülünk le pontos időben enni. Miért van annyira felöltöztetve. Miért nincs felöltöztetve. Én bezzeg.

Én értem, persze, hogy mindenki jót akar, a pokol felé vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve. De ez mind jelzés: nem tartalak elég jóak, elég felnőttnek, rosszul csinálod, én bezzeg milyen prímán felneveltem. És mindig, de mindig elfelejtik azt, amikor nekik bezzegeltek annak idején. Mert csak a szépre emlékszünk, udvariasak vagyunk, mi bezzeg.

Ott van a rosszallás a levegőben. Ha nincs kimondva, még sokkal rosszabb. És tudom: semmi nem fog megváltozni, minden így marad, vagy még sokkal rosszabb lesz. A vitának semmi értelme, annyira felesleges. Mert csak a véleményüket mondják. Amit persze senki nem kérdezett. Dícséret, elismerés? Ugyan már. Az, hogy anya vagy, legyen elég elégtétel, minden egyéb természetes, az önfeláldozás természetes, az, hogy rendben mennek a dolgok, természetes, hogy a gyerek fel fog nőni, és nem lesz se jobb, se rosszabb a sokévi átlagnál, az természetes.

Nem értem, miért akarják, hogy a gyerek tökéletes legyen. Nem lesz az, nagyon remélem. Az élet tele van konfliktusokkal, ez a normális. Hogy hallgatni kell róla, mert udvariasak vagyunk: ez nem normális. Ha hiába mondok, mert süketek a fülek: ez se normális.

De ne higgyetek nekem, mert én ugye nem tudhatom, vagy ha igen, úgyis rosszul tudom.

nem csinálom

az istenélményről

Létezik-e ilyesmi, vagy csak mi képzeljük magunknak, hogy valaki hatalmasabbal találkozunk?

A leginkább nyugtalanító dolog, hogy nem lehet bizonyságot szerezni. Vagy hiszed, hogy igen (de mi van, ha mégsem? egy igazi hívő ezeket a gondolatokat persze elhessegteti), vagy nem hiszel (de mi van, ha mégis van ott valaki?).

Az, amit protestáns körökben istenélménynek hívnak, teljes mértékben szubjektív és megoszthatatlan. Egy nemhívőnek nem lehet elmagyarázni, milyen, és az, aki ezt nem élte át, nem érti, hogy mi változott meg. Az egyéni istenélmények (már persze ha nem fikció az egész és pszichózis) még közösségben is megoszthatatlanok, akkor viszont nem értem, miért kapálózunk annyira a szertartások ellen.

Azt nem hiszem, hogy minden vasárnap menetrendszerűen reprodukálni lehet ezt az istenélményt, így semmi más nem marad, mint a szertartás. Az istenélménynek pont az az egyik jellemzője, hogy akkor van, amikor Isten akarja, és azember semmit nem tehet, hogy előidézze. Istennek nincs menetrendje.

Az hiszem, az egész keresztény hitben ez a legnehezebb: hogy – Kirkegaard*-ral szólva – Isten jelen akar lenni. Ez a váratlan kiszámíthatatlanság, amit az ember mindig szabályozni akar, le akar írni, mert nem tudja felfogni és elfogadni. Hagyni Istent, hogy akarata szerint cselekedjen. Ezt nagyon nehéz. Ha végignézek a keresztény egyház történelmén, akkor azt látom, hogy erre számtalan próbálkozás történt: csatornába terelni a numinózust, mert “csak úgy” nem lehet vele érintkezni. Isten jelenléte normális körülmények között elviselhetetlen. Mózestől azt kérik, takarja el az arcát, miután találkozott Istennel.

A muszlimoknak és a zsidóknak azért könnyebb ez, mert hiányzik ez a szubjektív vergődés.

Nekem két olyan élményem volt, amiről azt hiszem (bizonyítani nem tudom, ugye), hogy ott és akkor Isten tényleg jelen volt. Az első, amikor “megtértem”. Egy táborban történt.

A másik életem egyik legnagyobb mélypontján, egy vasárnap reggel, amikor teljesen biztos voltam abban, hogy aznap képtelen leszek prédikálni, vagy bármit mondani, mert azonnal elbőgöm magam. A kettő közül ez a markánsabb élmény, mert ott és akkor tényleg úgy éreztem, hogy nem én beszélek, hanem valaki más, én ott ülök a padban és a prédikáció nekem szól. Az élmény szürrealitása maradandó azóta is.

Az istenélmény után két dolog biztosan történt velem: egyrészt valami átstruktúrálódott a lelki folyamatokban. Megváltozik valami, nem tudom, pontosan, micsoda, de érzékelhető a változás. Akivel megtörténik ez, az érzi.

A másik, hogy ezután soha többet nem lehet azt mondani, hogy Isten nincs. Arról lehet vitatkozni, hogy Isten milyen, de maga a tény elvitathatatlan.

*hogy a csodába hasonul ez a szó?

az istenélményről

relatív sikerélménynek

számít (én annak tartom), hogy szeptembertől arabot is tanítani fogok, hivatalosan is.

Nagyon felcsigázott az, hogy vannak, akik szeretnének arabul tanulni, és hogy járnának hozzám órára. Ez mindenképp nagy elismerés.

Lesz nyelvtan, és klasszikus szövegolvasás. A könyvtáramban találtam egy zseniális könyvet, amely Korán-részleteket magyaráz, nyelvtan-jegyzetekkel és feladatokkal, már negyedik éve járok az arab szakra, ebben az utóbbi évben csak félhivatalosan, de nekünk nem volt.

Tudom, hogy a Korán olvasása és recitálása külön tudomány, de miért ne lehetne – ahogy minden más vallás irodalmát olvassák – ezt is olvastatni azokkal, akiket érdekel.

Persze roppant lelkes vagyok, mert nagy kihívás úgy tanítani, hogy izgalmas legyen, és ne csak kötlező favágás. Nyelvtant tanítani különben is nagyon unalmas, magolni kell és kész, de fel lehet-e kelteni az emberek lelkesedését, hogy egy év után ne hagyják abba.

Persze sokat gondolok arra, hogy ez mennyire lesz használható tudás. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember olyasmit tanuljon, aminek van piaci értéke. Mondom ezt én, az egy plusz két fél használhatatlan diplomával.

 

relatív sikerélménynek

a fogyókúra nálam

annyiból áll, hogy nem eszem. Addig nem eszem, amíg csak bírom, ez általában dél, kora délután.

Akkor aztán eszem egy keveset: sonkát, sajtot, hagymát olivaolajjal, túrót. Keveset, csak annyit, hogy ne érezzem az éhséget.

Sok szörpöt iszom, nem szeretem a vizet. Annyi cukrot eszek naponta, amennyi a szörpben van. Kávét, teát cukor nélkül, édességet szinte soha, vagy ha mégis, M&M’s csokigolyót.

A kenyér és a laska most szabadságon van, a kenyér nem is annyira, de a laska nagyon fájdalmasan érint. Kiskoromban a sok hülye becenevem közül az egyik az volt: laskakiráynő. A legtöbb becenév teljesen vállalhatatlan, idegesítő, utálatos. Gedeon ezért kapott olyan nevet, amit nem lehet becézni. Kérdik tőlem a játszótéren, hogy hogy becézem. Mikor mondom, hogy sehogy, nem becézzük, furán néznek rám.

Mi annak idején nem ettünk húst naponta, csak hetente egyszer, ha szerencsénk volt, és az anyám mérni volt falun, és éjjel belopta a tyúkot a táskájában. A tyúk egy darabig a konyhában karicsált, amíg el nem érte szomorú végzete. Nem voltunk szegények, sőt, csak éppen nem lehetett a városban kapni húst. Ha meg igen, órákat álltunk érte sorba. A húsboltban alapesetben mindig csak halkonzervet lehetett kapni.

A hollandok azt mondták, hogy azért vagyunk olyan szegények ott Erdélyben, mert minden pénzünkön ételt veszünk, és felzabáljuk a vagyonunkat. Egyetemista koromban nagy álmaim közé tartozott, hogy a McDonald’sban ehessek (akkor nyílt meg Kolozsváron). A legációból való hazatérés után mindig oda mentem először, tömtem a fejembe a bigmacet.  Akkor az volt a státusszimbólum, hogy valaki ott evett, vagy elment pizzázni.

Egy barátommal megvitattuk, hogy ez szinte paleo-diéta, amit csinálok. Hát, biztos, engem annyira nem érdekel az elnevezés, csak a fogyás ténye. Tíz kiló, meg kellene mérjem magam, hol tartok. Az ideológiák nem érdekelnek, pótvallás mind. Nekem meg már van egy vallásom, azzal se nagyon jutok dűlőre.

Egyébként meg a hiúság mellett nem akarok elhízni, családi okokból. Hajlamos vagyok azt hinni magamról, hogy tanulok a múlt és mások hibáiból. Meg ott volt, ugye, az anorexia, amikor a gondolatát is gyűlöltem az evésnek. Ha egyedül vagyok, sokszor most is szándékosan elszabotálom, amíg csak lehet. Nem szeretek enni, egyedül pedig végképp nem. Furdal a lelkiismeret, hogy a gyerek ezt látja, igyekszem vele leülni rendszeresen enni. Főzni viszont szeretek.

A térdem is fáj, meg kellene műteni, protézist betétetni, gyógytornára járni, semmi kedvem hozzá. Ez is egy fontos ok, hogy igyekezzek. És Gedeont sokszor hozom haza a nyakamban a játszótérről, 15 kiló plussz, bírni kell fel a harmadik emeletre.

Szeptembertől megint szeretnék járni balettre, kár, hogy olyan messze van,   de erőt veszek magamon. Arra sose voltam képes, hogy reggelente fussak, bármekkora is a családi nyomás. A sport boldoggá tesz, ép testben ép lélek, és bezzeg én. És a térdemnek se jó, és unom, utálom, akkor meg minek. És másképp meg csak azért se. Minél inkább, annál kevésbé. Óvodás ez, tudom, nem érdekel.

Nagyanyám soha semmit nem sportolt életében, mégis “egészségesen” halt meg 92 éves korában. De mit ér a nagy egészség, ha közben elfelejtette, hogy hány gyereke van, kik gondozzák, hány unokája van, elfelejtette, hány banánt evett meg, és beteg lett tőle. A menyére, az anyámra bezzeg végig emlékezett. A gyűlölet mindig erősebb a szeretetnél.

A szellemi leépülés mindig sokkal jellemzőbb volt a családban, mint a testi. Ép testben öregkori elbutulás, az persze király. Inkább szellemi frissesség, mint ép test, ez az én választásom, ha választani kell.

 

a fogyókúra nálam

ma megint péntek

délután van, a gyerek természetesen ismét a mai napot választotta arra, hogy belázasodjon. No de semmi baj, van itthon lázcsillapító, meg sürgősség, ha komolyra fordul, most alszik, mint egy kisangyal.

Ma táblázatokat gyártottam egész nap, mert a hadíszokat kategorizálni kell, akkora az anyag, hogy így egyben nem tudok velemit kezdeni. Most épp a hagyományozókat listázom, és keresek róluk használható információkat. Unalmas könyvelő munka, de jól fog mutatni a függelékben.

ma megint péntek

tudom, hogy másképp

rajtam kívül ez senkit nem érdekel, de ez ugye egy szubjektív napló, ahova olyan feljegyzések is kerülnek, amiknek ( vagy amelyeknek, valamely nyelvtanzseni magyarázza már el a különbséget, mert frusztrál, hogy nem tudom) az is lehetne a címe, hogy just for the record.

Szóval nekifogtam a szakdolgozatomnak. Amúgy is az volt az egyezség, hogy nyáron írunk egy bővített tartalomjegyzéket, és mostanra már olvastam annyit a témában, hogy neki merjek fogni. Hip, hip!

tudom, hogy másképp