nem is tudom, mi

a rosszabb: ha van időm feltenni a miérteket, vagy ha nincs. Mert ha nincs, akkor talán soha  nem bukkanhatok rá a válaszra, és talán még a kérdésekig sem jutok el, és egyszer csak arra ébredek majd, hogy soha nem találtam meg azt a végső kérdést, amire a válasz 42.

De amikor van időm feltenni a kérdéseket magamnak, akkor meg olyan értelmetlenné válik az egész. Tudsz jobbat, mint ami van? Nem. Úgy tűnik, hogy a dolgokat nem lehet megjavítani, így maradnak, ahogy mindig is voltak, és csak mi hisszük azt, hogy tettünk valamit, ami számít. Minden a léptéktől függ, hogy milyen perspektívából nézzük. És van-e értelme a jó kérdéseknek, amivel töri az ember magát a nap alatt, ha nincs senki, aki válaszokat adna rá?

Az én történetem is ugyanolyan, mint mindenki más története. Vajon érdemes-e az egyediség egyetlen szikrájáért ekkora erőt feszíteni? És mi értelme van, ha az ember azt hiszi, hogy tett valamit, hogy jól játszotta az üveggyöngyjátékot? Vajon mi marad a kávéscsésze aljában zaccként az életéből?

Nagyon sok erő, büszkeség vagy szeretet kell hozzá, hogy az ember hinni tudjon cselekedetei fontosságában, s abban, hogy az élet győzni tud a halálon.

– írja S. de Beauvoir a Minden ember halandó c. könyvében. Én soha nem tudtam igazán hinni magamban, se komolyan venni magam, hogy bárminek, amit csinálok, van értelme. És talán ez a válasz arra is, hogy miért ragaszkodom a református valláshoz. Nem teljesen mindegy, hogy az ember hova tartozik? Miből gondolja bárki is, hogy máshol jobb lesz, és máshol nem szembesül ugyanazokkal a kérdésekkel? Honnan van valakiben olyan igazi hit magában, hogy értelmét látja annak, amit csinál? Miért nem változtatsz az életeden, ha nem tetszik? Mert miből gondolod, hogy jobb lesz, ha a körülményeket megváltoztatod?

Ma képtelen vagyok felkelni az ágyból. Kaptam egy szabadnapot, amikor reggel nem muszáj összeszednem a tükör szétesett darabjait, hogy úgy tegyek, mint mindenki más. Ma kimenőt kaptam az életből. Jó lenne átaludni ezt a napot.

Reklámok
nem is tudom, mi

többen írtátok

hogy folytassam a regényt, amit elkezdtem. Megmondom, mi van vele.

Egyelőre 32 oldalt írtam, ezt még nagy jóindulattal sem lehet regénynek nevezni. Van benne egy csomó szereplő, és sok elvarratlan szál. Ha azt mondom, hogy alkotói válságban szenvedek, mert nincs ihletem, akkor ez rettenetesen nagyképűnek hangzik. Igazából az a baj, hogy nincs meg az a napi két óra csend, amiből megszülethetne a következő fejezet. Nem tudok úgy írni, hogy napi 12 órát folyamatosan Gedeonnal vagyok. Nem hibáztatom vagy ilyesmi, elsősorban vele akarok lenni, de a kettő együtt nem megy, a regény kevésbé fontos.

Felkelhetnék megint hajnalban, mint év közben, de ezt nem akarom, mert ki kellene aludjam magam most a vakációban. Év végén nagyon, hisztérikusan fáradt voltam. Lelkileg nagyon megerőltető volt ez a félév, ezt is ki szeretném pihenni.

Ahhoz, hogy megszülessen egy újabb fejezet, megváltozott/felfokozott lelkiállapotra van szükségem. Ezt most igyekszem elkerülni, keveset gondolkozni, sokat olvasni, fizikai munkát végezni. Kicsit ki kell vasalni az agytekervényeimet.

A legnagyobb pihenés persze nem jön össze. Két hét Vama Veche-n a homokban teljesen rendbe hozna mindenféle szempontból. Nekem ez az ideális nyaralás: könyvekkel, szemben a tengerrel, semmi kultúra, mászkálás, megerőltetés. Nap, naponta egyszer valami finom étel és egy pohár bor, azon kívül pedig döglés. Passzív pihenés. Ha aktív, akkor valami kirándulás a hegyekben. Az idén a Radnaiba szerettem volna menni, de nem sikerült. De nem vagyok hálátlan, mert így is jó.

többen írtátok

egy újabb anyás poszt, aki unja (vagy únja, sose tudom),

ugorgyon. Nem történik semmi, ugye.

De erről már régebb óta írni akarok, mert ez is olyan dolog, amiről úgy gondolom, hogy szembemegyek a trenddel.

Rühellem a buta meséket és a buta gyerekverseket. Mikor a zember hivatalból végig kell üljön karácsonyeste kétórás gyerekműsort a mínuszokban, akkor van ideje azon gondolkodni, hogy a gyerekversek mennyire borzalmasak. Akinek cseppnyi érzéke is van az irodalomhoz, és nekem, ha más nem, egy cseppnyi van, az helyből métereset ugrik, ha egy versnek rossz a ritmusa. Engem egy versben különben is kizárólag a ritmus és a költői képek érdekelnek, a mondanivaló alig. És ha emlékszem egy versre, az azért van, mert meg kellett tanulni kívülről mert jó ritmusa volt, és emlékezetes képek voltak benne. Van Áprilynak egy fontos mondata: nagyot dalolt a név zenéje bennem. Nekem ennyi a költészet. És csak olyan verseket tudok Gedeonnak elmondani, amelyek megfelelnek ennek a kritériumnak, azaz a ritmikájuk tökéletes, és érdekes költői képek vannak benne. Mondok néhány példát: József Attila (itt lehet nekem ugrani, hogy nem gyereknek való, depresszió meg minden), Arany János balladái (tele vérrel és gyilkossággal), néhány, Halász Juditék által megzenésített szerelmes vers (Weöres, Zelk Zoltán, Szabó Lőrinc), Nemes Nagy Ágnes, Áprily. Mert az a véleményem, hogy a nyelvnek van bizonyos fajta harmóniája, zeneisége, amit csak a népköltészet-költészet tud visszaadni, és ez a rejtett dallam az, ami nekem a magyar nyelvben a legfontosabb.

És egy nem túl régi, nagy felfedezés: László Noémi: Afrika. Megjelent gyerekkönyv formájában, igazi balassi-strófa, és szellemes is.

Ugyanez van a filmekkel is, szerintem fontos, hogy egy rajzfilm szépen legyen rajzolva, animálva, gyurmázva. Ugyanígy fontos, hogy egy meséskönyv igényesen legyen illusztrálva. Nem veszek meg semmiféle olyan könyvet, amiben bugyuták a rajzok. Nemrég került a kezembe a Hóc, hóc, katona! című mondókás könyv (Móra), amiben annyira szépek a rajzok, hogy az valami fantasztikus. Én még most is álmodok az egyik meséskönyvem rajzaival, amit 25 éve láttam utoljára.

egy újabb anyás poszt, aki unja (vagy únja, sose tudom),

kicsit kimerítő

ez így, ez az ingázás a lakás és a játszótér között, nem is fizikailag, inkább szellemileg.

Naphosszat nem beszélek senkivel, mert a játszótéri szófosás idegesít, mindenki más dolgozik vagy nyaral, valahogy elveszítettem a kapcsolatom a világgal. Ülök itthon a monitorral szemben, Gedeon 245632-szorra nézi meg a Le Chat du Rabbin c. rajzfilmet, bár annak legalább a zenéje jó, Lightning McQueentől már kilelt a hideg. Újranéztem vele a Vuk-ot, hát, babám, milyen demagóg szövegek vannak benne, elképesztő, bár gyerekként ez nem tűnt fel. Ami még elviselhető, az a Flushed Away, a görög kórus-szerű csupaszcsigákon mindig röhögnöm kell. Gedeon most van a mimézis-korszakában, ahogy egy kedves barátom fogalmazta, így minden mondatom végszavait megismétli, nagyon termékeny párbeszédeket lehet így folytatni.

– Beszéltem nagymamával telefonon.

– Telefonon.

– Jön ide.

– Ide.

– Aztán megyünk a játszótérre.

– Játszótérre.

– Gyere, öltözzünk fel.

– Fel.

– Vegyed fel a nadrágodat.

– Nadrágodat.

– Szandált is.

– Nem.

Na, kb. ennyi szellemi impulzus ér naponta.

Olvashatnék valami irodalmat, persze, vettem a napokban Szabó Magdát kilóra, van itt mellettünk egy antikos, nem csak könyveket árul, de szemmel láthatólag nem ismeri a könyvek értékét, hanem megnézi, hány oldal, milyen állapotban van, és úgy árazza be. Így sikerült 17 db. Erle Stanley Gardnert venni 5000 forintért. Szóval itt vettem a kilós Szabó Magdákat, de kicsit félek attól a tragikus életérzéstől, ami mindig elfog, amikor olvasom. Van itt annak a békazabáló franciának, Simone de Beauvoirnak a könyve is, lehet, hogy ő lesz a következő áldozat, olvastam tőle néhány dolgot, de semmire sem emlékszem (ez különben egyáltalán nem meglepő, ezért tudom a krimiket újraolvasni), átfolynak rajtam a könyvek, mint libán a fosókaszilva.

kicsit kimerítő

József Pista: Árpi Lisi

A tarkóla nászait bánva,

A gereben közé beesvén,

Nagy vér, csapott öl gyenge Pesttel

Hitetlen Árpi Lisi testén.

Begyedeit teperte sorra

S nekem tarhált kotlettet úrban.

Döngölt, pörölt s Énoska foglya

Lett ellett hellén szevaklubban.

Rítt dalban, dömperen veszettül,

Meghencsergetett jó táposra,

Rinyálva és hasadva nyítt egy

Resti-patakos fülhárosra.

A cuccán simán rosszat fogtak,

S még rimábbat, ha teheneknek.

Ni, a sátrak! Ni, a sátrunk!

S végül a rosszak tele lettek.

Koltón valaki nagyon hepp volt,

A hírek metronómra keltek,

És viszketve, homorú fékkel

Pártolták őket meg a lettek.

S hogy a parasztok súgtak, földőlt

A híreknek nagy, tepsiréme.

A gyík kosként zenélt a névvel,

S úgy hegedült, szalagletépve.

ReMeDéSZnek és tulipánnak

Bikinis tetkó-állománya,

2011-ben ígyen

Írattak be az alkormányba.

A hártyás rumbás: vad hiúként.

S a népirtó: lopott alsónak.

Hidegnek, bárnak, hájnak, pírnak,

Hegytetőbe öltözött Ondnak.

Lepényt Taksony mér kapott már,

Ha a piát a báros még nem hozta?

Együtt lövünk a bendőszéllel,

S együtt hajlunk a vaskakasra.

József Pista: Árpi Lisi

1994. poszt az olvasókról

Egy rémisztő mondatot olvastam egy kommentben, de egyáltalán nem egyedi eset. Itt most nem az a fontos, hogy a blog szerzője hogy érzi, és ki a kommentelő, nem ismerem személyesen egyiküket sem. “A lényeg az, hogy 70-80%-ban egyezik a véleményem a blogban leírtakkal” – írja a kommentelő.

Én nagyon remélem, hogy nekem soha nem fogtok ilyet írni, kedves mindenkik, akik olvastok. Ugye, ti mind egyéniségek vagytok? Ha akarnátok is ilyent írni, fogjátok vissza magatokat, mert én nem akarok azzal szembesülni, hogy odakint van még valaki, aki 80 százalékban olyan, mint én, azt gondolja, úgy érez. Szeretném azt hinni továbbra is, hogy egyedi vagyok, hogy az én történeteim egyedi, soha meg nem ismételhető történetek, hogy ez a magánmitológia, amit mint a párkák itt szövögetek, nyomokban tartalmaz egyéniséget, olyant, amit senki más. Mi másért lenne érdemes személyes blogot írni, ha nem azért az egyéni többletért, ami senki másban nincs meg?

A történetek ismétlődnek, semmi új nincs a nap alatt, ha nincs egyéniség, akkor egy végtelenített szappanoperában élünk. Ha mégis így van, akkor hagyjátok meg nekem az illúzióimat.

1994. poszt az olvasókról

az én családom

tele van erős akaratú, igazi egyéniség, önálló, self made womenekkel.

Ott van először is a képen látható dédanyám, aki – hiába nő – a társadalmi neme szerint inkább férfi, aki saját pályán verte a férfiakat, igazi kapitány nagygazda volt, aki leosztotta a családban a munkát, és nem nagyon tűrt ellentmondást. Talán ő az egyetlen a családban, akiről el tudom mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattam vele, mert a család nagyon erősen magán viseli az ő keze nyomát, akár úgy, hogy szimpatizálnak vele, akár úgy, hogy fellázadnak ellene. Túlélt két háborút, felnevelt nyolc gyereket, mindegyiket kistafírozta (telket vett nekik, amikor kikerültek a családból). Az összes képen, amit láttam róla, egyenes derékkal, összeszorított szájjal ül vagy áll. Ha rajta múlott volna, igazi dinasztiát alapított volna. Azt mondják róla, hogy Kolozsváron a piacon neki volt a legszebb zöldséges asztala. De hogy ez a tartás mibe került neki, azt alighanem senki se tudja.

Nagyanyám sokszor elmondja, hogy őt az anyja nem szerette. Ez is valami olyasmi, amit sok család hurcol, és nemzedékről nemzedékre előjön, én ennek itt már nem lehettem tanúja, csak máshol, a másik családban. Nagyanyámat kiadták bérbe, egy olyan rokonnak, akinek nem volt gyereke, és csak tizennégy évesen került vissza a családba, olyan értékrenddel, ami nem passzolt a nagygazda családba. Nagyanyám soha nem akart paraszt lenni, hanem varrónő, soha egyszer fel nem vette az identitást jelképező viseletet, idegenhez ment férjhez, de ő maga is ugyanolyan családfenntartó lett, cipőgyári élmunkás három műszakban, a maga finom és madárszerű módján ugyanolyan kemény, mint dédanyám, ugyanúgy összeszorított szájjal tűrte az élet nehézségeit, tette a dolgát, és többet hallgatott a fontos kérdésekben, mint amennyit beszélt. Soha nem szaladt el a nehézségek elől, nagyon ritkán panaszkodott, és akkor is inkább a tényeket mondta el, hogy hát ez így volt, mit még csináljunk.

A másik nagyanyámról majd egy másik bejegyzésben írok.

az én családom

nem tehetek

róla, hogy minden észérv ellenére bűnösnek érzem magam. Azt ugyan megint nem tudom pontosan, hogy mit követtem el, meg különben is szerintem a bűn és bűnhődés közötti ilyen szoros kapcsolat nem létezik, és ha úgy is vesszük, hogy gondolatbűn, akkor is én inkább levágtam a fél karomat, ahogy írva vagyon.

Mikor az abortuszokra terelődik a szó, mindig igyekszem hozzátenni, hogy nem én vagy hibás, én megtartottam volna, ha élt volna, mindegyiket, bizisten. Valahogy mindig jelezni próbálom, hogy én nem azért, hanem azért, mert muszáj volt. És így is ugyanaz az érzés, mintha gyerekgyilkos lennél. Insinuálják, hogy tulajdonképp az vagy.

A kórházban úgy hívják ezt: kisműtét, és nem tesznek különbséget. Az egyik nővér viccesen megjegyezte: beindul a kisműtétek nagyüzeme. Lehet, hogy nekik ez vicces. Nem a női szolidaritás dominál, már ha van, hanem a beavatott-nem beavatott közötti hatalmi viszony, nem vagy abban a helyzetben, se lelkiállapotban, hogy az ő személyes tragédiáival viccelődj.

És a reakciók, többnyire közeliektől:

– te vagy a hibás, miért nem mentél orvoshoz, orvosra mindig kell legyen elég pénz

– mit csinálsz belőle ekkora ügyet

– majd lesz másik

– minek kell ilyeneket leírni.

nem tehetek

feszt megyünk a játszótérre 1.

Biztosan bennem van a hiba, mert én egy tekintélyelvű társadalomból jövök, ahol az a szó, hogy jólnevelt, még jelent valamit, de ha egy négyéves gyerek úgy pofázik vissza nekem, a felnőttnek, mint ma, akkor ott szerintem komoly bajok vannak a neveléssel, és nagy pofára esés lesz hamarosan. És a szülő a hibás, legalábbis az esetek jelentős részében.

A helyzet: egy testvérpár, kb. 4-5 évesek, monopolizálják a csúzdát, és nem engedik lecsúszni a kisebbeket. (Gedeon mindenféle agresszió előtt teljesen értetlenül áll, egyelőre nem tudja magát megvédeni, mi lesz így ezzel a gyerekkel?) Odamegyek hozzájuk.

– Hagyjátok a kisebbeket is lecsúszni, ők is szeretnének csúszdázni.

– Ők nem csúszhatnak le, mert még nem négyévesek.

– És ha nem azok? Nekik ugyanannyi joguk van itt játszani, mint nektek.

– De nem érted, hogy ők még nem négyévesek? Nem játszhatnak itt.

Megvontam a vállam, á lá nincs kivel beszélni, és szóltam az anyjának. Minden úgy kezdődött, hogy a tanító néni árulkodott, ha emlékszik még valaki Kobakra.

De az ilyen gyerekektől nekem feláll a szőr a hátamon. Utána jobban figyeltem, és ugyanez a testvérpár mindenkitől elszedte a játékokat, de azt nem engedték, hogy bárki is az övékkel játsszon, azonnal kirántották a kezéből.

Másik gyerek. Nem tudom, mit láthat a tévében, de azt játszotta, hogy legyőzi, fejbe veri, földbe döngöli Gedeont. Az anyja csak annyit mondott: ne csináld, de semmi hatása nem volt. Végül eljöttünk a játszótérről, mert semmi okosat nem tudok mondani a gyereknek. Mondjam azt, hogy a másik neveletlen paraszt? (Mert ez az igazság.) Vagy hogy üssön vissza? (Ezt nem akarom.) Így viszont büntetésnek érzékelte, hogy hazamentünk.

De az egyszer biztos, hogy ha nem lesz nagyon kedve ellenére, fog tanulni valami küzdősportot. Hogy meg tudja védeni magát.

feszt megyünk a játszótérre 1.

mert logikusan az

következne az internetes adminisztrációból, hogy minden sokkal egyszerűbb lesz. Elvesztettem a diákigazolványom, illetve lehet, hogy megvan valahol, de nem találom, gondoltam, bemegyek, kérek újat meg ideigleneset (már ezt sem értem, mi telik három hónapba egy diákigazolvány előállításán, ami semmire nem jó, a bankkártya megvan egy hét alatt, az útlevél pedig, ha sokat fizetsz, két hét). Én úgy gondoltam, hogy bemegyek, igazolom magam, ők megnézik a rendszerben, hogy van-e jogom, kiállítják, három perc és meg is vagyunk. Ezt még Gedeon is kibírja.

Elmetróztunk a Deák térig, onnan a nyakamba vettem, hogy haladjunk, a Questurában elmondtam, mit akarok. És kiderült, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű, ahogy én gondolom. El kell menni az okmányirodába, hogy fényképezzenek le, és legyen elektronikus aláírásom és egy számom egy papíron, amit nem szabad elveszítenem (ami a legbiztosabb út oda, hogy el fogom veszíteni). Nézek bután az ügyintézőre, hogy komolyan gondolják-e, hogy egy rohadt igazolásért kimegyek Érdre az okmányirodába. Mondja ő, hogy nem kell, menjek el az V. kerületibe, ott megcsinálják, Gedeon nyakba, át az Erzsébet téren, miközben Gedeon nyüszít a nyakamban, hogy csúszda, csúszda.

Okmányiroda. Megnézem a gépet, időpont csak holnapra van. Benézek az ügyintézőkhöz, a 20 ablakból kb. háromnál dolgoznak. Sorra kerülök, mondom az embernek, mi a bajom. Mondja, hogy leghamarabb holnap reggelre van időpontjuk. Elborul az agyam, és mondom neki, hogy ez egészen elképesztő, egy nyomorult papírért az embert kicsi gyerekkel ennyit rángatják (a hatás kedvéért Gedeon nyafog kicsit, van érzéke a drámához). A mögöttem levő ötvenes hölgy nagyon alázatos hivatali hangon (ez egy külön hangfekvés) megkéri az embert, hogy nem lehetne-e tenni valamit. A Hivatal Császára méltóságának teljes tudatában hátramegy, hátha hajlandó valaki dolgozni. És, lámsza, van valaki, aki méltóztatik elvégezni egy egyperces munkát: lefényképezni, beszkennelni az aláírásomat, bevezetni az adataimat a nemtomhova, és nyomtatni egy papírt. A végén még a zember hálás is, hogy megvan, alázatosan köszön, megrángatja a gyereket, hogy ő is köszönjön, magában meg káromkodik. Gedeon nyakba, rohanás vissza a Questurába (az út kb. 7-800 méter, Gedeon vagy 15-16 kiló).

Mutatom az embernek a papírt. Mondja, hogy ott a számítógép, vezessem be az adataimat, és akkor menjek vissza hozzá (és akkor ők miért kapnak fizetést???). Bevezetem. Visszamegyek. Nyomtat egy papírt, hogy diák vagyok, két hónapig érvényes, használhatom a bérletem. Kérdem, mikor lesz rendes diák. Mondja, hogy legyek benne biztos, hogy legalább egyszer hosszabbítani kell a papírt.

Hát ezért tart itt ez az ország. A sok felesleges adminisztrációért, meg a hivatali packázásokért. Ilyenkor úgy érzem, hogy ülök fel az első vonatra, és el innét, minél messzebbre.

mert logikusan az

azt gondolnád, ugye

hogy ilyenkor mindenre van idő, mit nekem, hiszen itthon vagyok egész nap, és semmi látható eredménye nincs. Nem is tudom, mivel telik el a nap, talán az ötpercenkénti felszökdöséssel, azzal, hogy semmi komolyabba belefogni nem lehet, mert állandóan az a tudat, hogy a félszemed a gyereken, milyen hülyeséget csinál már megint, gyanús ez a csend. Nem a nagy semmittevésbe, hanem az állandó figyelembe fáradok el, készenléti állapot, érted. Mert hiába látod, hogy békésen töltögeti a kádban az üres üvegeket, mikor öt perc múlva megcsapja az orrodat a legfinomabb tusfürdőd szaga, és azonnal pattansz is fel, hogy ne, csak azt ne, azt a finomat, már megint, ide verjed a fejed a falba, hogy már megint otthagytad a keze ügyében, ugye, ahol elérheti, és el is éri. És szomorúan nézel rá, mert mit csinálj, a tusfürdőnek már úgyis mindegy, és a legteljesebb nyugalommal kifejted, hogy akkor ma nincs még egyszer játszótér (megnyugtatod magad, hogy délelőtt ültetek két és fél órát), amúgy se sok kedved van lemenni, mert veszettül unatkozol, mert ugye olvasni nyugodtan ott sem lehet, mert abban a pillanatban eltűnik előled, ahogy belemélyednél valami jó kis gyilkosságba, és csak arra riadsz fel, hogy már megint fejre esett az a büdös kölök a csúszdáról, sír? nem sír. jóvan akkor, felszusszansz, de mire újabb oldalhoz érnél, kezdődik az egész elölről, hogy egyik szemed a könyvön nevet, a másik a gyereken sír vagy fordítva, mittudomén, de mire odaérsz, hogy este legyen, csend, alszik, nem kell odafigyelni, már olyan fáradt vagy, hogy a gyilkosságokhoz sincs igazán kedved. Ez az igazi multitasking, babám.

azt gondolnád, ugye

minden nyáron van a

nagy rendcsinálási projekt.  Év közben nincs időm ezzel foglalkozni, és a dolgokat tekintve nem vagyok annyira módszeres, mint az olvasnivalókat tekintve. Rendetlen vagyok, nem érdekel, nincs energiám, csak benyomom a szekrénybe, és a legfelsőt húzom ki, csak azt veszem fel, amit nem kell vasalni, nem lehet mindenre időm, év közben állandóan ott lebeg a fejem fölött a soha-nem-érem-utol-magam, nekem ilyenkor van a nagytakarítás, ablakmosás, rendezés, szortírozás időszaka, amikor minden feleslegeset kidobálok.

Fura dolog ez a kidobálás. Abban nőttem fel, hogy a tárgyakat meg kell becsülni, mert nem tudhatod, mikor lesz másik. Amikor gyermek voltam, valódi státus-szimbólum volt a farmernadrág, nekem nem is volt sokáig, nem is tudom, miért, nem mintha szegények lettünk volna, de veszettül irigyeltem a szomszéd lányt, akinek az apja kint dolgozott “Magyarba”, és aki egyke volt, és minden jóval elkényeztették. Nem nagyon dobtunk el tárgyakat, hanem inkább megjavítottuk, á, ez még jó lesz valamire, mert nem volt a tárgyaknak ez az inváziója, mint mostanság, és talán nem volt ennyi felesleges tárgyunk.

Középiskolában, a kilencvenes évek közepén egy évet kihúztam két farmerrel, a farmervásárlás szertartás volt év elején, és egyszer sokáig győzködtem az anyámat, hogy nekem fehér farmer kell, meg magas sarkú bakancs, ami nyilvánvalóan nem praktikus, ha a zembernek csak ez az egy van. De akkor mindenkinek így volt, az én iskolámban a divatozás netovábbja a metálos cucc volt, akik viszont nem voltak metálosok, azok nem tartoztak ruhaügyileg különböző csoportokba, hanem mindenki egyformán szarul öltözött.

A tárgyak inváziója az egyetemen kezdődött, amikor először lett saját pénzem, aminek jelentős részét ruhákra költöttem. Meg könyvekre, de ez mellékszál. Akkor hirtelen lett tíz nadrágom egyszerre, akkor váltam a turkálók rajongójává, ahol olcsón lehetett egyéni ízlést kialakítani.

És aztán valahol az elmúlt tíz évben történt, hogy elborítanak a tárgyak. Mert az már ritkán van, hogy addig hordok valamit, hogy használhatatlanná válik: inkább megunom, kihízom, elmegy tőle a kedvem. Minden egyes válogatásnál elkap a lelkifurdalás: hátha jó lesz ez még valamire, el kellene tenni a lányomnak, ha lesz, belefogyok én még ebbe, és erőszakot kell tennem magamon, hogy mégis szelektáljak, mert kiduvad a szekrényből a sokminden.

minden nyáron van a