küldjetek el melegebb éghajlatra, de

én szeretem ezt a nagy meleget, sőt, igazából ezt az időt szeretem igazán. Még az is jó, amikor nyílnak a virágok, és jó illat van, tavasszal, meg azt is szeretem, mikor rozsdaszínű az erdő, meg azt is szeretem, mikor a hegyekben nyáreste lehűl a levegő, meg mikor este a tenger melegebb, mint kint a levegő. De ha rajtam múlna, a tél karácsonytól szilveszterig tartana.

Reklámok
küldjetek el melegebb éghajlatra, de

a koldulásról

Mikor van nálam apró, és nem kell minden forintnak utánanézni, mindig szoktam adni a koldusoknak. Régebb nemigen adtam, de Marokkóban láttam, ahogy a – különben nem túl sok – koldusnak, aki valamilyen módon kiesett a családot jelentő szociális hálóból, mindenki ad, és elszégyelltem magam.

Az Astoriánál ül egy bácsika, neki pl. mindig odaadom az aprót, ha cigit veszek. Vagy van a négyes-hatoson egy szellemileg kissé fogyatékos lány, neki is szoktam adni, mert ő sohase kér, mikor gyerekekkel vagyok.

Valamelyik nap éppen neki adtam, amikor egy ötvenes nő, a társadalom oszlopa, kioktatta a lányt, hogy inkább el kellene menni dolgozni, mert az ilyenek miatt tart itt ez az ország. Na, ez viszont álszentség, moralizálás és felháborító. Ha nem akar, ne adjon, nézzen a szemébe (ugye nem fog menni?) és mondja a szemébe, hogy nem ad. Én sem adok soha a bugyiárusoknak, akikről hallom, hogy erdélyiek, de nem tudom megmagyarázni, hogy azon kívül, hogy idegesít, hogy mindig Erdélyre hivatkoznak, hogy adjak nekik, merthogy ők szegény erdélyiek, hogy miért nem adok nekik.

Igazság szerint azért adok nekik, amiről tudom, hogy valószínűleg butaság, vagy legalábbis nem így működik, a történelmi igazságosságért, ami nincs. Hogy én is segítséget kapjak, ha bajban vagyok. Jó, tudom, hogy nem így működik, akkor is ezt szoktam gondolni.

Meg hálából, hogy nem fordított a helyzet, és hogy nekem van miből adni.

a koldulásról

végre emberileg is

történik valami, nem csak úgy vagyok bele a vakvilágba. Sokfélét mondtak/mondtatok a szemembe mostanában:

messze megelőzi; érett; szerény; gátlástalan; őszinte; kíméletlen; túl szigorú; mély; szépen ír; ne írjon annyit magáról.

Nem mondom, hogy mindennek örülök, sőt, van olyan, ami szerintem nem igaz, és ami nagyon rosszul esik, de olyan értelemben, hogy az emberek elkezdtek érzelmileg viszonyulni hozzám, és nem csak olyan vagyok nekik, mint egy káposzta, ennek nagyon örülök.

 

végre emberileg is

lassú, csendes szabadságharc

– mondta egy nagyon a szívemhez nőtt, nagyon tisztelt és nagyon szeretett tanárom. Ahányszor belegabalyodom az egyetem útvesztőibe, mindig eszembe jut a kis félmosoly, amivel mondta, és újra nekifutok. Ma éppen sikerélményem van.

Mert rengeteg ötletem van, és ha azt érzem, hogy támogatnak benne, akkor minden külső segítség nélkül megvalósítom ezeket az ötleteket. Persze, tudom, én nem férek bele az átlagdiák kategóriájába, és ezt a rendszer nem kezeli túl jól, de cserébe abból, amit szeretek, hajlandó vagyok sokkal többet teljesíteni, mint az átlag. Én azért járok még egyszer egyetemre, hogy végre azt tanulhassam, ami igazán érdekel, és ehhez az elképzelésemhez nagyon ragaszkodom. Nem akarok unalmas, kötelező órákon unatkozni, ne rabolják az időmet. De hajlandó vagyok elmenni a teljesítőképességem határáig azokban a dolgokban, amik megragadják a fantáziámat. És ha azok, akik tanítanak, ráéreznek erre, hogy bennem a legtöbb esetben ott van a lelkesedés, csak meg kell piszkálni egy kicsit, akkor igazán termékeny órák alakulhatnak ki. Kicsit provokálni kell, ezt elismerem, de nem túl magas a léc, könnyű engem táncba vinni, ha disputáról van szó. Van néhány ilyen tanárom, akikkel ez megvalósítható, akik lelkesek attól, hogy én érdeklődöm, amitől én még sokkal lelkesebb leszek, és még sokkal inkább érdeklődöm, és valahol félúton eltűnik a monotonitás, és izgalmas lesz az óra. Az, hogy mit tanítanak, szinte teljesen mindegy, a spektrum nagyon széles, a buddhizmustól a néprajzig.

De a sikerélményemről akartam írni. Hogy sikerült elérnem, hogy a következő félévben legyen egy olyan óránk, ami elő fogja mozdítani a tudományos és szellemi fejlődésünket. Lefutottam az összes hivatalos és nemhivatalos kört, mindenkit meggyőztem, hogy ez egy jó ötlet, és nem csak nekem hasznos, kitaláltam, leveleztem, megbeszéléseket folyattam, ami roppant hivatalosan hangzik, és a jakabi feltétel mellett az lesz belőle, amit én szeretnék: szakdolgozat-író szeminárium.

Noha ez kívülről nem látszik, főleg, ha valaki az asztalomon levő rendetlenséget nézi, az írásban nagyon szeretem a rendszert. Akkor tudok jól haladni, ha van egy pontos tervem és időbeosztásom, és nekem nagyon sokat segít, ha valakinek elmondhatom, hogy épp hol tartok, milyen dolgokat fedeztem fel éppen, mi az, ami lelkesít, mi az, ami lelomboz, hol akadtam el, és az illetőt érdekli annyira az, amit csinálok, hogy újabb szempontokkal gazdagítsa a kutatást.

Persze, nem tagadom, valahol önző szempontok vezéreltek, mert elsősorban azt tartottam szem előtt, hogy nekem mi jó, és hogy én hogy tudok szellemi munkát végezni. De azért nagyon remélem, hogy ez mindenkinek hasznos lesz.

lassú, csendes szabadságharc

Körösparti Király: A romkocsmában merengőhöz

Hová terűlt el lépfejed királya?

Mi az, mi véres bátorban leves?

Talán a multinők pecsét cibálja,

Min a parkolás tőgye lengedez?

Tán a köpőnek ordas mákonyában

Kimetsző lépek kéme vár zenét,

S nem ríhatol korsóddal koslatásban

Mert egyszer azt csalánban levetéd?

Kérd a virágot! Adni dilinyóra,

S közbül-maró tiport dog, molykelés.

Táplálkozás a lényed megbontója,

Mely taccson ül, keslett szemedbe kéz.

Ki az, ki benned kobolddá meredne?

Pincs? Pír? Gyomor? Begyed bár tíz köröm,

A verhetetlen megkerülhetne, de

Nem fogja dugni fonnyadt hírözön.

Kinek svihák kell, nem mord rózsapermet,

Rákiáltón hadra nem legyint.

Vért metsz, ki sok vért hónapozva perget,

Csak a reménynek mázolmánya mind.

Ki térdben ló, és vérebben kehes volt,

Ki érett pontyát meg nem éteté,

Kit nők, koholmány s tény el nem harácsolt,

Költők nyomát csak ottan bégeté.

Ekézz, ekézz hát lányaid vékonányába

Epés libát nem oligarhulunk.

Amennyit az szív, ki felrúghat mamára

Kormányunknak csak annyit nyomhatunk.

Multis bökő nagy pendely egy lehelnek,

Megmérhetetlen bolti csíny talán;

Hulláin polték és schmittpálak merengnek,

Kajától megvénül a hímvagány.

Ha kan, kiben húzhatnod a kevertet,

Ha kan, ki éleszt, gombol és keres,

Maradj a hévvel himbáló ölemben,

S tán csepp, de alfább lájfot ne szeress.

A hímtagod ne fald fel Háromszéken,

Melyet hegyekre hasztalan borítsz,

Már tüdőd pincse kányamája készen,

Ha mart kizengő sárkányokba hintsz.

Toszd, ó, toszd cirka két cement libáját,

Úgy mérjen meg az, mint elhált batár,

Mely visszanő, ha tengerét föltárják,

Penészkendő iránya hallja már.

Ragadj mögöttünk inzu lin kenettel,

Harákod harcán toszd be a revűt,

Ha papja lettél, két belét ne kendd el,

Ne rakj beléje párlatot, köpűt.

Körösparti Király: A romkocsmában merengőhöz

aquinói tamás metafizikájára

megiszok egy fröccsöt meg egy kávét, beveszek egy fájdalomcsillapítót, megeszek egy tábla karamelles csokit (milyen lenne, ha ezt férfiaknak gyártanák, karapöcsös?), és jöhet az utolsó menet, az újkor filozófiája. Descartes, Hobbes, Berkeley, Hume, Bacon, Locke, elmegyek merengeni valami romkocsmába.

aquinói tamás metafizikájára

álmomban

kalotaszegit táncoltunk. Minden tökéletes volt benne, az erő, ahogy tartott, pont ott, a lapockámnál, ahogy kell, a szoknyám súlya, amit le kellett szorítanom a kezemmel, amikor forgatott, a ritmus tökéletessége, az a kicsi játék, ahogy a forgás előtt hátra kell lépni, az az összhang, ami a valóságban talán soha nincs így meg, vagy csak ritka pillanatokban, amikor semmi nem létezik, csak ő meg én, az a hihetetlen erő és erotika, ami benne van a táncban, amikor olyannal táncolsz, akivel valami titokzatos, megfogalmazhatatlan vonzalom köt össze.

A megálmodott aranykorban nálam kalotaszegi szól és táncolunk. És milyen igen szomorú, hogy tudom, a valóságban soha nem lesz ilyen. A csárdás után a playlistben azonnal a hajnalik jönnek.

A zene hatása nem függ semmiféle politikai hovatartozástól, nekem a szerelem és a fájdalom legmélyebb rétegei csak a népzenével, pontosabban a kalotaszegivel és a mezőségivel érhetők el.

 

álmomban

A filozófus ugyanis

azt állítja – írja BG Abaelardus Collationes c. művéről – (s ezt senki nem vonja kétségbe a beszélgetések folyamán), hogy nem lehetséges olyan döntőbírót találni, aki ne tartoznék a vitatkozó felek által képviselt csoportok valamelyikéhez. Ha tehát – a szöveg bevezetésében leírtaknak megfelelően – le akarjuk zárni a vitát oly módon, hogy eldöntjük, kinek van igaza az adott probléma vonatkozásában, akkor kizárólag olyasvalakinek az ítélőképességére támaszkodhatunk, aki vagy filozófus, vagy zsidó,  vagy keresztény.

A filozófus szerint ezért nincs más megoldás, mint hogy olyasvalakit kérjünk föl döntőbírónak, aki – tartozzék bármelyik csoporthoz is – az éleselméjűsége és az Írásokban való jártassága révén magasan kiemelkedik a többiek közül. Ez a személy nem lehet más – mondja az Abaelardusnak hízelgő filozófus az Abaelardus által írt szövegben – mint éppen maga Abaelardus.

(Borbély G.: Civakodó angyalok)

 

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd hangosan vihogok egy, a középkori filozófiáról írt könyvön.

A filozófus ugyanis

akkor sem éreztem

ennyire megviseltnek magam, amikor négy hét alatt 24 vizsgám volt. Ma olvastam egész nap, aztán este elrohantam a könyvtárba, hogy kivegyek újabb kilenc könyvet, ami szerdára kell. Igaz, én azt hittem, hogy péntekre, és holnap is vizsgázom, szerencsére a holnapit értem, és a felét már tudom (középkori filozófia), a másik fele se probléma. De a szerdai, az kérem gáz lesz. Jó, persze, abban is van Descartes meg Hume, amit – AHL – RF-nek köszönhetően már régebb óta értek, mindenki szidja az elsőéves filozófiát, de nekem az volt az egyik legjobb órám evör, megvilágosodásként hatott, hogy elkezdtem Descartes-ot érteni, de persze mind tudjuk, hogy én mutáns vagyok.

Emellett – írjuk most ezt a fölbolydult hormonok listájára – hullámoznak az érzelmeim, vigasztalhatatlanul zokogok Abelardus univerzálé-problémája felett, mert meghatódom egy félmondattól, mondom én, hogy ez az állapot nem normális, de még két nap, számolom az óramondó időt, túlleszek rajta, hacsak meg nem bukok, de ez nem jellemző.

Mindenesetre meg fogok inni egy nagy pohár szilvapálinkát, ha pénteken sikeresen leadom mind a két indexem.

akkor sem éreztem

sok feminista irodalmat olvastam

mostanság. Régebb is, mikor még vizsgáztam is belőle. Most elmondom, mire jutottam.

Szerintem idealizmus azt hinni, hogy lesz olyan időszak, amikor feláll egy olyan társadalom, ahol egyenlőség van. Mindig lesznek egyenlőtlenségek, az emberi természet alapvetően a hatalmi játszmákra van berendezkedve, és hiába van elvileg egyenlőség (azért ez is nagyon fontos), tényleges egyenlőség nem lesz soha. És ez a párkapcsolatokra is igaz, mindig lesz a két ember közül egy, aki inkább önfeláldozó, aki többet vállal magára, többet tűr, inkább hajlik a kompromisszumokra. Az, hogy ez hivatalosan nem a nő dolga, a feminizmus eredménye. De a feminizmus nem hozta el a várva várt Kánaánt, és a játszma nem lett kevesebb.

Aki nőnek születik a világ ezen részén, az megszívja. Lehet ez ellen harcolni, sőt, kell is, de nem fog a társadalom egyből megváltozni. Ez egy hímsoviniszta társadalom, ahol a férfiak helyzeti előnnyel indulnak, és ez az előny csak növekszik a szülés és gyereknevelés körüli problémákkal. És erre nem az a megoldás, hogy akkor ne szüljünk, hanem az, hogy egy nő segítséget kapjon a szülés körül és a gyereknevelésben.

Klasszikus esetben egy nő három műszakban teljesít: a munkahelyén, a gyerekkel/gyerekekkel és a házimunkában. Ez persze fizikailag képtelenség, így mindig lelkiismeret-furdalása lesz, ha valami nincs meg. És mindig lesz olyan, hogy valami nincs meg. Ideális esetben a férj kérés nélkül (!) megcsinálja, amit lát, nem kell külön mondani neki, hogy sír a gyerek. Nem csak a feleség a logisztikai szakember a házban. De ilyen férfi talán nincs is. És nem kell külön harcolni azért, hogy egy nőnek is joga legyen a pihenésre, a csendre, saját magára, és hogy az a mondat, hogy “ma otthon vagyok, pihenek” ne azt jelentse, hogy “otthon vagyok és végzem a házimunkát”.

Én – mindentől eltekintve – szerencsés vagyok. Nem is kérdés, hogy jogom van a saját hivatásomhoz, a saját magammal eltöltött időhöz, hogy a házimunka nem csak az én kötelességem, és nem érzem magam se kiszolgáltatottnak, se másodrangúnak. Igaz, teljesen önállónak sem, mert nem tudnám magam eltartani. A kompromisszumokat meg kell kötni, nem lehet egyfolytában harcolni. Elfogadtam, hogy önként vállalt kötelességem nekem többet teljesíteni. Így fenntartható egy bizonyos egyensúly.

sok feminista irodalmat olvastam

teljesen persze

soha nem múlik el. Soha többet nem lehet úgy tenni, mintha mi se történt volna, az idő nem szépíti meg az emléket, legfeljebb – és ez a legfeljebb a legtöbb, ami történhet – nem minden pillanatban jut eszembe. Van úgy, hogy napokig el tudok feledkezni róla, de teljesen sohasem. Aztán jön egy újabb, és minden ugyanolyan, mint Kis után.

Az a három, aki már gyermek volt, és nem “csak” egy spontán vetélés, akiket láttam ultrahangon, sőt, a másodiknak még a szívverését is hallottam, valahol mindig ott lesz velem, és ahányszor olyan helyre megyek, ahol gyújtanak gyertyát a halottakért, mindig gyújtok értük gyertyát. Nem hiszem, hogy használ ez bárkinek bármit, nem hiszem, hogy ezen múlna az üdvösség, már ha jár ilyen kis, meg nem született gyerekeknek. Nem is igazán akarom megmagyarázni, hogy miért csinálom, mikor nem is hiszek benne. Vannak olyan ellentmondások, amiket nem kell feloldani.

Vannak olyan dolgok az életben, amelyek visszafordíthatatlanul megváltoztatják a jellemet, és ez is ilyen. Négy év, néhány igazán nagy válság (akik tudják, tudják, a többiekre meg nem tartozik), megbocsátás, ország- és hivatásváltás és egy egészséges gyerek kellett ahhoz, hogy ismét normális ember legyek. Az az összeomlás, amin akkor keresztülmentem, ugyanígy még egyszer nem fog megismétlődni, mert ebből a fájdalomból már megtanultam egyedül felállni. A legnehezebb mégis az volt, hogy el kellett játszanom, hogy minden rendben, azt kellett hazudnom, hogy nem törtem össze, mert ott volt egy gyülekezet, és ott volt a hivatástudatom, és ha valamire, akkor erre büszke vagyok, hogy ott és akkor, amikor teljesen jogos lett volna, kitartottam, és tisztességesen elvégeztem a munkámat. Az ígéreteimet megtartottam, pedig majdnem belehaltam.

Soha többet nem akarok ekkora áldozatot vállalni. Legfeljebb a saját gyerekemért, idegenekért soha többet.

teljesen persze

az első lépés a széthullás útján

a testemről alkotott benyomásom megváltozása volt. A kamaszkor frusztrációi után tulajdonképp jól éreztem magam a testemben.

Kis azonban mindent megváltoztatott. Gyűlöltem a saját testem, amiért ilyen fájdalmat okoz. Meg akartam szabadulni a testemtől, hogy végre eltűnjön a fájdalom. Fizikai fájdalmat okoztam magamnak, hogy ne kelljen a lelkire gondolnom. Magamat hibáztattam, hogy nem vagyok képes arra, amire minden normális nő: kihordani egy gyereket. Kerestem, hogy miféle bűn az, ami ekkora büntetést von maga után, de nem találtam semmit, ami ennyire fontos lett volna. Elolvastam Jób könyvét, és rájöttem, hogy a válasz csak annyi: Én teremtettem a Leviathánt. Mit kezdjen az ember egy ilyen válasszal? Nem láttam be, hogy mi értelme volt ennek az egésznek. Megpróbáltam választ találni a szenvedésekre, és semmiféle választ nem találtam, ami megvigasztalhatott volna.

Hibáztatni akartam valakit, és senki mást nem találtam, csak Istent. Hétközben gyűlöltem Istent, mert megölte a gyereket, vasárnap a szeretetéről prédikáltam. Gyűlöltem magam ezért a hazugságért, hogy ez egy olyan ördögi kör, amiből nem tudok kilépni.

 

az első lépés a széthullás útján

a legtöbbször

én vigasztalom és nyugtatom a másikat, aki kérdez: ez van, túl kell élni, nincs mit csinálni, kész válaszaim vannak, mit kell ilyenkor mondani. És a kész válaszok is csak arra jók, mint minden más, hogy ne látszódjon, mi van belül, small talk, udvariasan megóvok mindenkit a fájdalomtól, úgysem lehet benne részt venni, az, hogy majd én segítek hordani a terhet, nem igaz, csak az tudhatja, aki átélte, az meg hallgat és csendben bólogat.

Ez is egy módszer a túlélésre, hogy úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mintha jelentéktelen lenne, mintha nem történt volna semmi, nem akarok a terhére lenni senkinek a fájdalommal, elég erős vagyok, majd elviszem egyedül.

Mindig azt gondoltam, hogy elég erős vagyok egyedül is. Kis után úgy fordultam magamba, hogy tanítani lehetne, olyan gyorsan széthullott a biztos alapokra épített életem, hogy szinte észre sem vettem.

Azóta jobban vigyázok. A fegyelem sokat segít, és az , hogy vannak barátaim, akik minden körülmények között megnevettetnek (köszi, M!) . Az abszurd mindig átlendít a holtponton.

a legtöbbször

arról nem is beszélve

hogy falun nem értik, hogy meghalt a gyerek, ha nincs temetés, és nem jár a közösségi együttérzés, ami nagyon sokat segíthet annak, aki beszéli a falu sajátos nyelvét.

Mikor Kis meghalt, azon a hétvégén kereszteltem, és persze meghívtak a keresztelőbe. Egy lelkészen nem tűnik fel, hogy gyászt visel, ugye. És hiába mondtam, hogy ne haragudjanak, én most nem tudok elmenni, értsék meg, nem értették meg. A nagyapa presbiter volt, és addig inszisztált, amíg rábólintottam, csak hagyják már abba a nyomásgyakorlást. Persze ebben az is benne van, hogy legtöbbször furcsállották azt, hogy nekem emberi érzéseim vannak, és ha ezekre hivatkoztam, mindig heves ellenállásba ütköztem.

Így aztán elmentünk, megettük a levest és hazamentünk. De nem tudom, hogy ezt az embertelen kényszert valaha meg tudom-e bocsátani annak, aki rákényszerített erre. Ha össze lehetne állítani egy toplistát az élet nehéz helyzetei közül, egy biztosan benne lenne az első ötben.

arról nem is beszélve

miután vége volt

mindennek, és visszavittek a kórterembe, persze sírtam. Meglátta a (különben nagyon kedves) nővér, és mondta, hogy ne sírjak, nem történt semmi, majd lesz másik.

A másik ágyon egy hölgynek halva született a gyereke, neki is azt mondták, hogy ne sírjon, és hogy azt javasolják, hogy ne temesse el.

Engem ez nagyon felháborított, bár persze nem szóltam semmit. A gyász ugyanolyan természetes emberi érzés, mint minden más, miért kellene úgy tenni, mintha nem létezne? És mi lehet nagyobb veszteség egy nőnek, mint a saját gyerekének a halála? Miért kell megfosztani a szertartástól, attól az egyetlen alkalomtól, amikor kimutathatja a gyászt? A gyász ugyanúgy hozzátartozik a feldolgozási folyamathoz, aki azt mondja, hogy nincs szükség temetésre ilyen esetben, az soha nem tanult pszichológiát és nagyon embertelen dolgot javasol.

Micsoda hazug társadalom ez, amelyik szeretne úgy tenni, mintha a fájdalmas dolgok nem léteznének? Persze, hogy nagyon fáj. A lelkészi szolgálatom alatt több gyerektemetésem is volt, és alig-alig tudtam elvégezni.

De nekem még az sincs, ahova egy szál virágot vigyek.

miután vége volt

mennyibe is kerül nem szülni

meg egy gyereket. Mert arról már írtam, hogy mennyibe kerül megszülni.

Orvosi vizsgálat (kivizsgálás, ultrahang, vérvétel): 200 lej (kb. 13.000 Ft)

Orvosi vizsgálat (kivizsgálás, ultrahang, rákszűrés): 30.000 Ft

HP a műtétért: 40.000 Ft

Kontroll: 13.000 Ft.

Összesen: 96.000 Ft.

mennyibe is kerül nem szülni

A dr. House-féle orvosi

cinizmus tényleg létezik a valóságban is. Én értem, na, hogy nekik ez egy rutin-műtét, és fáradtak, meg minden, de úgy rajtam poénkodni és nevetgélni a műtőben, hogy én lekötözve fekszem feltartott lábakkal a kecske nevű kínzóeszközön, arcomon oxigénmaszk, a kezembe épp folyik valami altatószer, és a saját szívverésemet hallgatom az élet egyik legkiszolgáltatottabb pillanatában egy halott magzattal a hasamban, aki nemsokára egy vederben végzi, szerintem nem szép. Én se mesélek vicceket a temetésen.

A dr. House-féle orvosi